Mindenkit szeretettel üdvözlök az oldalon.
Remélem, hogy az általam írt Twilight fanfic kellemes szórakozást nyújt minden hozzám hasonló fanatikus rajongónak.
Ne legyetek velem nagyon szigorúak, mert még nagyon kezdő vagyok!
Jó szórakozást!
Gabriella

Ui.: Természetesen minden jog Stephenie Meyert illeti! Továbbá az általam kitalált karakterek csak a képzelet szülöttei, ahogy az eredeti könyvtől eltérő események is, valós alapjuk nincs! Anyagi hasznom ebből nem származik!

2010. szeptember 2., csütörtök

34. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következőt. Mivel mindenkit Bella múltja érdekelt, megkapjátok! :)


Kiléptem az e-mail fiókomból, majd halkan összecsuktam a laptopot és elgondolkodva végigsimítottam rajta.

Nem voltam biztos semmiben, de azt tudtam, hogy minden apróság számít. Nem követhetek el hibát és csak imádkozni tudtam, hogy a tervem valóban sikerüljön.

Hallottam a folyosóról szerelmem csendes lépteit, ahogy a nappaliból visszafelé tart hozzám. Mélyet sóhajtva fordultam a nesztelenül kinyíló ajtó felé.

Mikor belépett, rám emelte szomorú szemeit és ettől megint elfogott a nyugtalanság.

Már elhatároztam, mit fogok tenni, hogy elűzzem a bizonytalanságát. Ideje, hogy mindent megosszak vele, ami a múltból még közénk állhat. Ahogy bezárult az ajtó, visszahúztam a pajzsom, és gondolatban beszélni kezdtem hozzá.

- Nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe sodortalak benneteket Fejét felkapva örömteli hitetlenkedés suhant át az arcán, majd szavaimat megértve újra elkomorult, de elém lépve feszült várakozással figyelt. Tisztában volt vele, hogy komoly dologról van szó, ha egyszer beengedtem a fejembe Sokszor elmondtam, mennyire szeretlek, de most meg is mutatom azzal végigpörgettem fejemben az elmúlt hetek minden együtt töltött csodálatos pillanatát, egészen a viszontlátás örömétől kezdve. Hagytam, hogy minden titkom az övé legyen, hiszen senkinél sincs nagyobb biztonságban, mint nála. Azt akartam, hogy tudja, mit jelent ő a számomra. És szerencsés vagyok, hogy ilyen hatásos módon tudom neki ezt bemutatni, így legalább már semmi kétség sem marad benne az érzéseimet illetően.

Egészen közel lépett, de nem ért hozzám, csak áhítattal figyelt a szemembe nézve, mintha tévét nézne. Én pedig hagytam, hogy átélje és érezze, amit neki köszönhetek.

- Szeretlek, örökre és visszavonhatatlanul. Nincs ember, vámpír, sem semmi más, ami változtathatna ezen. Számomra csak te létezel, mióta először megláttalak a forksi gimi biosztermében. Nem számít, mennyi idő telt el és fog még eltelni, vagy mi minden történik, ez az egy változatlan marad.

Alátámasztandó szavaim végigpörgettem az emberi emlékeimet, amik furcsa módon megmaradtak.

Száját enyhén eltátotta és csodálkozva elmosolyodott, majd a másodperc ezred része alatt a karjaiba kapott és szorosan magához ölelt. Hagytam, hogy ezt a boldog percet is az én szememen keresztül lássa, és érezze, amit én.

Számomra nem volt szükség gondolatolvasásra, hogy tudjam, ő is ugyanúgy érez, mint én.

Kibontakozva az ölelésből kicsit hátrébb léptem, hogy belenézhessek a gyönyörű szemébe.

- Tudom, hogy sok kérdésed van a múltammal kapcsolatban. Bár reméltem, hogy ez számomra is örökre feledésbe merül, de úgy tűnik, mindaddig a sarkamban fog loholni, amíg szembe nem nézek vele. És ehhez bátorságra van szükségem, a Te támogatásodra gyenge mosolyt erőltettem magamra és az ágy mellé lekuporodva a földre, magam mellé húztam őt is. Kezem egy percre sem engedte el és ez bátorságot adott.

Visszamentem az időben addig a napig, amikor elhagytam Forksot.


Sötét éjszaka volt, a hold alig világította meg az erdő sötét fáit. Örültem neki, mert elrejthettem azt a végtelen fájdalmat, ami a mellkasomat feszítette.

Csendben álltam Charlie háza előtt és figyeltem, ahogy maga elé révedve ül a kanapén, miközben a lenémított tévében épp egy hazafutást mutatott be a Rangers. Ő fel sem nézett, csak a kezében tartott tárgyat szemlélte. Közelebb kellett lépnem az ablakhoz, hogy felismerjem, az én fényképemet szorongatja.

Áldottam a sorsot, hogy nincs szükségem levegőre, mert így el tudtam fojtani a zokogást, ami kitörni készült belőlem. Erőt véve magamon elszakadtam tőle és búcsút intve hátat fordítottam addigi életemnek.

A feketeségbe vetettem magam és csak futottam, nem törődve az arcomba csapódó ágakkal, a rémülten menekülő állatokkal. Végig rohantam a határ mentén az óceánig, ahol egy percre megállva lenéztem La Push-ra. Vágyakozva figyeltem a hívogató, gyengén világító fényeket, amik utat törtek a sötét éjszakában.

- Nem kell elmenned! – szólalt meg mellettem Jacob, akinek érkezését már percekkel korábban észleltem. Nem néztem rá, csak bámultam a békés kis falut, ahol a legtöbben már álomra hajtották fejüket.

Álom. Mit nem adtam volna, hogy én is alhassak és elmenekülhessek a valóság elől. De már erre soha többé nem lesz lehetőségem, csak az ébren töltött rémálmok maradnak meg nekem.

- Nem szabad maradnom – suttogtam anélkül, hogy ránéztem volna. Éreztem sós könnyének illatát, amit úgy irigyeltem tőle. Hallgattam szívének szapora dobbanásait, miközben kezem akaratlanul a saját néma mellkasomra csúszott.

- Kérlek, vigyázz Charlie-ra – suttogtam, mert többre nem telt az erőmből – És magadra is.

Aztán rá sem nézve, belevetettem magam a hideg óceánba. Még hallottam a keserves vonyítást, amihez többen csatlakoztak. Olyan volt, mint egy farkasfalka gyászéneke.

Aztán a hullámok közé bukva hagytam, hogy végleg elnyeljen a mélység.

A napok, hetek és hónapok egyformán teltek. Nappal barlangokban, elhagyatott bányákban bujkáltam, éjjel céltalanul bolyongtam. Ha víz került az utamba úsztam, ha megszomjaztam vadásztam. Kerültem a fényt és ezzel az embereket, csak a biztonságot adó sötétben éreztem jobban magam. Az agyamat furcsa tompultság fedte el, ami elnyomta a fájó gondolatokat és a hiányérzetet. Mert hiszen annyi minden hiányzott, amire még csak gondolni sem mertem. Leginkább az a gyönyörű, aranybarna szempár és a hűvös, simogató kéz.

Mikor gondolatban idáig jutottam tenyeremet az övébe simítottam, ami azonnal körülzárta az ujjaimat. Nem mertem rá nézni, tudtam, hogy ezek az emlékek fájdalmat okoznak neki, de abban is biztos voltam, hogy csak így értheti meg mit miért tettem.

Ugrottam az időben, hogy minél kevesebb alkalma legyen Edwardnak a gyötrődésre.

Hosszú idő után lassan felülkerekedett bennem a kíváncsiság és próbáltam szabadulni a magánytól. Egyre gyakrabban merészkedtem emberek lakta területekre, de továbbra is csak az éjszaka takaró leple alatt. Vágytam a régi dolgok után és új szokásommá váltak a városokban tett éjjeli séták. Bejártam a világot, olyan helyekre eljutva, ahová képzelni sem mertem volna.

Egy ilyen alkalommal találkoztam David-del. Nizza egyik kihalt kikötőjében figyeltem fel az illatára. Ő volt az első vámpír, akivel az átváltozásom után megismerkedtem. Nem tudtam, hogyan kellene viszonyulnom hozzá, de mivel nem tűnt veszélyesnek, sőt felismerve, hogy még újszülött vagyok, türelmes volt velem.

Beszélgetni kezdtünk, illetve leginkább ő beszélt és lassan a bizalmamba fogadtam. Attól kezdve már nem magányosan sétálgattam az éjszakában, mivel ő mindig felbukkant, bárhol is voltam. Jóképű és vicces volt, úgy gondoltam, ő segíthet feledni. Azt már az elején sejtettem, hogy neki is sok titka van, de ez nem zavart, végtére is ebben rajtam aligha tehetett túl.

Ostoba és naiv voltam, a hinni akarásom erősebb volt az éberségemnél. Nem tűntek fel a figyelmeztető jelek, amik majd kiszúrták a szemem. Csak arra koncentráltam, hogy én ne rontsam el. A közeledési kísérletei azonban rémülettel töltöttek el. Tudtam, hogy mennyire tetszem neki, hiszen ezt bőven a tudtomra adta és én igyekeztem ezt odaadással fogadni. Az első csóknál csodát vártam, a másodiknál reménykedtem, de a harmadikat már nem voltam képes elkövetni a szerelmünk ellen. Amikor átölelt, Téged láttalak magam előtt.

Arcán lágyan végigsimítottam, de nem akartam az érzelmeit kutatni, ezért gyorsan visszatértem az eredeti gondolatmenethez.

Nos, ha David valamit nem tud elviselni, az az elutasítás. Akkortól minden megváltozott. Már nem volt kedves és megértő, hanem minden alkalmat megragadott, hogy megtörjön.

Örökké azért kínzott, mert nem voltam hajlandó embervért inni. Gúnyolt és gyávának nevezett, megalázott. Gondoskodott róla, hogy ezekhez az alkalmakhoz közönség is legyen, mivel közben kiderült, hogy akadt néhány nem kevésbé beteges követője is.

Egyik alkalommal alkonyat után elkapott egy anyát a kislányával. A pici úgy négy-öt éves forma lehetett, angyali arccal és gyönyörű loknis fürtökkel. A nő olyan sérüléseket szenvedett, amik eleve halálosak voltak, de végig az eszméleténél volt. David az anyát elém lökte, miközben a kislányt magához szorította.

- Igyál, vagy megölöm a lányt! – sziszegte olyan gonosz élvezettel, amit csak maga a sátán arcán tudtam volna elképzelni. Nem kételkedtem, hogy mindenképpen megteszi, de reméltem, hogy talán sikerül megmentenem.

Az asszony rémült szemébe néztem és lehajoltam hozzá.

- Kérem, ne! – nyöszörögte rémülten, miközben tekintetét nem vette le a gyermekéről. Szinte tartotta a nyakát, hogy tegyem meg, ha ezzel megmentheti a lánya életét. És pont ettől volt olyan szörnyű az egész! Nem félt a haláltól, sem a fájdalomtól és kész volt feláldozni magát.

- Gyerünk már, mi lesz?! – rivallt rám az ördögi hang gúnyosan, miközben én tétovázva figyeltem a nő nyakán futó artériát. Küszködve az undorral próbáltam megtenni, de mielőtt a fogam hozzáérhetett volna, meghallottam a hangos reccsenést és a kislány kitört nyakkal feküdt a porban.

A haverjai hangosan röhögve szemlélték végig, aztán a testeket otthagyták egy bokor mellett, mint valami ócska rongybabát.

Fejemet megrázva próbáltam elűzni a kísértő képeket.

Próbáltam elszökni, de mindig árgus szemekkel figyeltek. Egymaga nem bírt el velem, de a társai minden parancsát követték. A gyűlöletem egyre nőtt és már a halál sem rémített meg, ezért volt bátorságom szembeszállni vele. Így azonban jócskán adtam alkalmat a verésre. Bizarr versenyeket rendeztek, ahol ki kellett állnom egy, kettő, néha három vámpír ellen és fogadásokat kötöttek rám. Azonban ennek is megvolt a haszna, mivel így egész jó harcos lettem és egyre ügyesebben tudtam magam megvédeni.

A képességét is rajtam próbálgatta. Akkor még nem tudott túl sokáig láthatatlan maradni, ezt próbálta fejleszteni. Állandóan résen kellett lennem, mert soha sem tudhattam, hogy egyedül vagyok vagy sem.

Aztán lankadni kezdett az érdeklődése és újabb játékszer után nézett. Békén hagyott, de nem engedett el.

Volt egy régi nézeteltérése az egyik román klán fejével. A kegyetlenségei és a klán vezetője iránt tanúsított tiszteletlenség miatt elűzték a földjéről, amiért bosszút esküdött.

Tervet eszelt ki, hogy visszatérve elhiteti, megbánta a történteket és szeretne újra letelepedni a klán irányítása alatt. A valódi szándék azonban az volt, hogy befészkeli magát, a bizalmukba férkőzik, és amikor már gyanútlanná válnak, kivégzi a klán fejét és átveszi a vezetést.

Tudtam, hogy elérkezett az idő és nem haboztam cselekedni.

Romániába érve a vezér, Stefan nem igazán hitt neki, mégis a régi idők emlékére adott egy esélyt a csapatunknak.

Szerencsére már az elején feltűnt a neki, hogy én nem illek a társaságba és figyelni kezdett. Egyrészt az étkezési szokásom és az ellenségesség, amit a többiekkel szemben tanúsítottam. Neki köszönhetem, hogy életben maradtam. Mikor ugyanis David észrevette a különös rokonszenvet, féltékeny lett és aggódott a terv sikeréért, ezért ki akart iktatni.

Sikerült Stefant figyelmeztetnem, és mikor küzdelemre került sor, már az ő oldalukon harcoltam. Stefan nagyhatalmú vámpír, különleges képességgel.

Mosolyogva idéztem fel a harc rövid jelenetét.

Álltunk a tisztáson és szembenéztünk a feldühödött David-del és csapatával. Baloldalra pillantva figyeltem Stefant, ahogy méltósággal teli nyugalommal áll szemben a vicsorgó söpredékkel. Tény, hogy a románok többen voltak, de tudtam, hogy David-et nem szabad lebecsülni, már csak a képessége miatt sem.

Mikor hirtelen eltűnt a társai közül, tudtam, hogy két lehetséges célpont van: Stefan és én. Az időközben elkezdődött harc közepén a román vezér olyan mozdulatlanul várt, hogy nem tudtam koncentrálni a támadásra. Láttam mellette meglebbenni az egyik bokor leveleit és azonnal odaugrottam, egyenesen David karjai közé. Mindkét hátra csavarvart karomba belenyilallt a fájdalom, ahogy recsegve tiltakoztak a mozdulat ellen. Térdeim megrogytak, de a kín, ahogy jött, hirtelen el is múlt.

Értetlenül bámultam az ugyan ott álló Stefant, ahogy halkan kántált valami ősrégi szöveget és a mellettem láthatóvá vált Davidet szuggerálja, aki megbabonázva, mozdulatlanul előre meredve tűrte, hogy a hozzá lépő román katonák darabokra tépjék.

Végignéztem, ahogy a darabjaikat egy hatalmas máglyára dobják és meggyújtják. Azonban azt még most sem értem, hogy menekülhetett meg!

Ránéztem a csendben figyelő arcra és lágy csókot leheltem az összeszorított szájra. Amikor a merev testtartás nem enyhült, sóhajtva hunytam le a szemem.

Látod, ezért nem akartam, hogy mindezt megtudd! Elég, hogy nekem emlékeznem kell rá.

Keserű érzéssel tértem vissza a múltba és folytattam a különös nosztalgiázást.

Romániában maradtam és egy ideig velük éltem. Stefan sokat segített, hogy talpra álljak, de igazán soha sem tudtam beilleszkedni közéjük. Csodabogárnak tartottak, de a David mellett szerzett edzettségemnek hála kivívtam a tiszteletüket, így elviselhető volt az az időszak. Végre nyugalom vett körül, bár hosszú távon rá kellet jönnöm, hogy nagy tömegben is lehet magányos az ember. Reméltem, hogy ha nem vagyok egyedül, minden elviselhetőbb, de nem így volt. Ezért búcsút vettem tőlük és eljöttem. Akkor jött a fényképezés és az útikönyv ötlete. Magányos évtizedek következtek, de megtanultam mindennek a jó oldalát nézni. Mert bár nehéz volt egyedül, mégis egyszerűbb, mint mással, aki nem Te vagy! Téged senki sem pótolhatott!

Sok helyen jártam, sok embert és vámpírt megismertem. Végül is sokkal rosszabb is lehetett volna!

Mosolyogva gondoltam az utazásaimra, a városokra, ahol éltem és határozottan jó érzés fogott el. Arcok, nevek, tájak, illatok jutottak eszembe, amikhez valami kellemes emlék fűződik. Apróságok, amik elviselhetővé tették a létemet.

- Köszönöm – suttogta.

Kinyújtotta a karját és az ölébe vont, én pedig megnyugodva bújtam hozzá. Túl voltam rajta és határozott megkönnyebbülést éreztem.

Nem beszéltünk, csak csendesen kapaszkodtunk egymásba és próbáltunk nem tudomást venni a lassan közeledő hajnali derengésről.


Várom a kritikákat!

7 megjegyzés:

Erzsi írta...

Szia,ez nagyon szuper lett.Ebből sok minden kiderült Bella múltjából.Már alig várom a folytatást.

Gabriella írta...

Búg: Igen, tudom mire gondolsz! A rosszfiú mindig izgalmasabb, a kihívást látja az ember benne és képes elhitetni magával, hogy ő lesz a kivétel, aki megszelídíthetné... Csak sajnos az ilyen kapcsolatok ritkán térítik meg a belefektetett energiát...

Erzsi: Köszi, örülök! :)

Gigi írta...

Szia Gabica!
No!Ez megint naon jó lett!
Csípem az ilyen fejezeteket!
De majd kifúrja az oldalamat, hogy hogyan menekült meg Dávid ha széttépték és elégették?
Nem látok most az agyadba-pedig már bizti kigondoltad,hogy hogyan csinálta!!
Puszi

Liz írta...

Szia Gabriella!
Szegény Bella! Most már, hogy tudjuk, mi minden történt vele, borzasztóan sajnálom. Nem gondoltam, hogy David ennyire kegyetlen volt vele. De annyira aranyos volt Bellától,hogy ilyen bizalmasan osztotta meg Edwarddal az emlékeit.
Nagyon izgi volt. Kíváncsian várjuk a folytatást! Csak így tovább!
Puszi, Liz

demon írta...

szia ez olyan meghitt bells megengedte ednek hogy lássa a gondolatait
puszi

Truska írta...

Szia!

Ne haragudj, hogy eltűntem. Rossz szokásaim közé tartozik, hogy szeretem kicsit halogatni az olvasást.:D Vagyis hagyom mindig pár napot pihenni a dolgot.:D Hogy elnyújtsam az élményt.:D

De most itt vagyok, és nagyon örülök, hogy olvashattam.:)

Húúú, nagyon jó!!! Olyan kis bensőséges volt ez a megoldás. Csak Edward hallotta. Nagyon ügyesen felépítetted a történetét.:D

David is az igazi rosszfiú, akit olyan mint egy sziszegő kígyó. A végén nagyon tetszett a lezárás. Nyugis volt, mégis érezni lehetett rajta a feszültséget.

"...rá kellet jönnöm, hogy nagy tömegben is lehet magányos az ember. " - ez mekkora igazság!:):):)

puszi,Truska

Unknown írta...

Szia!
Ma találtam az oldalra, végig olvastam az összes fejit, nagyon tetszik.
Sztem jól írsz, és a történet is nagyon jó.
Tetszet a találkozás, a temetés, a régi házba való visszatérés és a 34. fejezet, a múlt felidézése... igazából minden...:)
Az is érdekelne, hogy Edward mit csinált az elmúlt negyvenkét-három éveben, Bella keresése mellett.
Remélem még sokáig kitart a lelkesedésed és olvashatom a történetet.
És hogyan menekült meg David? Kiváncsian várom.