36. fejezet

Szióka!

Hoztam a folytatást, még szinte meleg! :) Az esetleges hibákért elnézést kérek, nem volt időm átolvasni!

Számítottam a találkozásra, mégis meglepett a látványa. Eddig körbe cikázó figyelmem most csak rá összpontosult.

Furcsa izgalom futott végig rajtam, és ez nem a jó értelemben vett izgatottság volt. Csalódott voltam, mert titkon azt reméltem, ez csak egy félreértés lehet, és most megkönnyebbülést érezhetnék. De nem, itt áll előttem, és a képembe vigyorog.

Tekintete vágyakozva siklott végig rajtam és a keze előre lendült, hogy megsimogassa az arcom.

Ösztönösen és undorral hőköltem hátra, mire a kéz megállapodott út közben és a mosoly lehervadt az arcáról, átadva helyét a gúnnyal álcázott csalódottságnak.

- Úgy látom, nem kölcsönös az öröm – lökte oda nyeglén és pillantása Rosalie-ra siklott, aki közvetlenül mellettem állt. Tett egy lépést oldalra és csodálattal szemügyre vette szőke kísérőmet, tekintetében kéjes vágyakozás csillant.

Rose szépsége általában ilyen hatást vált ki a férfiakból, annyi különbséggel, hogy a többség zavarba jön hideg és lenéző pillantásától. David azonban nem tartozott az átlag közé, számára ez csak növeli a kihívás izgalmát.

- És a hölgyben kit tisztelhetek?

Válaszolni akartam, mikor Rose csilingelő hangon megelőzött.

- Bella nővére vagyok, a nevem Rosalie – azzal legnagyobb megdöbbenésemre kezet nyújtott az őt vizslató férfinak, aki azonnal elkapta és közelebb lépett hozzá – Maga pedig a rosszfiú a múltból.

Döbbenten figyeltem, ahogy kacéran rámosolyog. Na, ez volt az, amit soha sem feltételeztem volna az általam ismert fagyos szépségről. Még Emmettel sem szokott társaságban ilyen közvetlenül viselkedni.

- David vagyok, Bella bizonyára nem a legjobb oldalamról ismertetett meg – sandított rám.

- Oh, igazából nem sok mindent mesélt. Elég titokzatos a múltjával kapcsolatban.

Tekintetünk találkozott egy másodpercre, mire megértettem, hogy mi is a célja, így belementem a játékba.

- Hol van a kislány, David? – kérdeztem rá, mivel sehol sem láttam Amandát – Itt vagyok, őt elengedheted.

Most ismét nekem szentelte a figyelmét és mélyen a szemembe nézett. A rubin színű írisz láttán, miben a régi gonoszság csillogott, nyugtalanság fogott el. Mivel nem tűnt éhesnek, nyilvánvaló volt, hogy nem rég ivott. Nagyon kellett kényszeríteni magam, hogy az átható pillantástól ne kapjam félre a tekintetem.

Megéreztem, hogy a hátam mögül egy újabb vámpír érkezik, de az illata keveredett egy emberével és még valamivel…

Farkasszaggal.

A szapora szívverésről tudtam, hogy Amanda meg van rémülve, amire meg is volt minden oka. Most mindannyiunk élet egy hajszálon múlik, és nagyon óvatosnak kell lennem.

Lassan az érkezők felé fordultam, mivel így legalább volt okom megszakítani a szemkontaktust.

Egy fiatal férfi tartotta kezében a nyolc év körüli gyereket. Az ő szeme is vörösen izzott és türelmesen, parancsra várva nézett a vezérére.

A kislány kisírt szemei rémülten cikáztak körbe, amitől elszorult a szívem. Sötétbarna hajfürtjei és barna bőre nem hagyott kétséget a származását illetően. Aligha tudta felmérni, miféle veszéllyel áll szemben, de az eddig tapasztaltak is elegek voltak, hogy kiboruljon.

-Akkor engedd, hogy Rose elvigye, mi pedig rendezhetjük a dolgainkat.

Természetesen gúnyos nevetés volt a válasz.

- Hová sietsz ennyire? Talán a barátod türelmetlen? – intett Edwardék irányába – Kértelek, hogy ne hozz hátvédeket.

- Csak a lány miatt jöttek és ezzel számolhattál volna – löktem oda neki szenvtelenül, mire fölényesen lemosolygott rám.

- Számoltam.

Látva magabiztosságát rossz érzés fogott el. Eddig igyekeztem kontrollálni a gondolataimat, hogy ezzel erőt adjak Edwardnak is, de hirtelen meginogtam. Az nem érdekelt, hogy nekem bajom eshet, de ő és a család nem kerülhet veszélybe. Apró remegés futott végig a testemen, ami nem kerülte el David figyelmét sem.

Közelebb hajolt hozzám és a lehelete szinte csiklandozta a fülem, ahogy elfordítottam a fejem előle.

- Félsz tőlem, Bella?- kérdezte szinte kéjesen.

- Csak az fél, akinek vesztenivalója van.

- Hát, igen, ez a különbség a régi és az új Bella között – suttogta - a régi már mindent elvesztett, az új még csak most fogja!

- Ne fenyegess! – sziszegtem mérgesen.

Tudtam, hogy Edwardra céloz. Ismeretségünk kezdetén voltam olyan hülye és megemlítettem neki a szívfájdalmam okát, mégpedig, hogy emberként elhagyott a vámpír szerelmem. Azt nem tudhattam, sejti-e, hogy Edward ugyanaz a személy, de az nyilván feltűnt neki, amikor együtt látott, milyen szoros kapcsolat van közöttünk.

Dühösen meredtem rá, ami nagyon elégedett kifejezést csalt az arcára. Nem törődve a húzódozásommal, ujjai végigsiklottak felfelé a karomon és a vállamnál közelebb húzva magához, mélyen beleszagolt a hajamba. A testünk ettől olyan közel került, hogy minden idegszálam tiltakozott ellene.

Gondolatban figyelmeztettem Edwardot, hogy nincs baj és ne cselekedjen meggondolatlanul. Tudtam, min megy keresztül, de muszáj tartani magunkat a tervhez.

Hirtelen eltaszított magától és fintorogva hátralépett.

- Bella, drágám, ne sértődj meg, de büdös vagy!

A társai hangos röhögésbe kezdtek, de válaszra sem méltattam. Jacob és társai illatát én már egész megszoktam, de nyilván érezhető rajtam.

- Akkor elengeded végre a lányt?

Még mindig fölém magasodva állt, élvezve a helyzet előnyét. Egy pillanatig csak nézett rám, majd lassan az Amandát tartó férfi felé sétált, nem kis rémületet keltve bennem. Izmaim megfeszültek, ugrásra készen figyeltem minden rezdülését. Rosalie szintén megmozdult és tett egy lépést David után, mire a két nő figyelmeztetően azonnal mellettünk termett.

A kicsi megszeppenve nézett rá, még csak nem is pislantott.

- Nagyon szép lányka, a családja jobban is vigyázhatna rá - simított végig a kislány haján, amitől elborzadtam.

Felhorkantam.

- Te, mint gyakorló apa már csak tudod…- a megjegyzésemre szerencsére ismét felém fordult – Tényleg, elárulnád, miért zaklatod a saját lányod? – tudtam, hogy veszélyes feldühíteni, de nem tetszett, hogy olyan közel van Amandához. Emlékeimből akaratlanul is egy régi képsor villant elő. Egy másik erdő, egy másik kislány…

- Már miért lenne zaklatás, hogy vissza akarom kapni a saját lányomat? – ismét előttem termett.

- Bocsáss meg, hogy ezt mondom, – szóltam cseppet sem sajnálkozva – de téged ismerve nehezen hiszem el, hogy pusztán apai szeretetből akarod őt!

Arra számítottam, hogy a pimaszságomtól feldühödik, de ismét elnevette magát, engem összezavarva vele.

- Átkozottul jól ismersz! – már megint túl közel került hozzám, de most figyeltem, hogy ne lássa, mennyire zavar ez.

Kérdőn néztem vissza.

- Természetesen, nem vágyok szülői szerepre – úgy mondta ki, mintha valami betegségről lenne szó – de jogom van hozzá!

Nem kaptam választ, ezért tovább feszítettem a húrt.

- Tévedsz – felvont szemöldökkel nézett rám – Egy gyermek apjának lenni nem jog, hanem ajándék!

Nem nevetett vagy gúnyolódott, csak összeszűkült szemmel nézett rám. Mikor megszólalt, hangja közömbösen csengett.

- Igazad van, ő ajándék a számomra – szája lassan ördögi vigyorba húzódott – legalábbis a vére az!

Értetlenül bámultam, miközben hangos röhögés rázta a társaságot, még a fiatal férfi is rázkódott a nevetéstől, kezében Amandával.

- Te… a vérét akarod? – kérdeztem iszonyodva.

Bólogatva válaszolt.

- Bizony! – láttam, hogy nagyon élvezi, ahogy zseniális tervét ecseteli – Tudod nagyon jól, hogy a túlélésem kulcsa a képességem. Évekig kísérleteztem, hogyan tudnék minél hosszabb ideig láthatatlan maradni, de ehhez rengeteg energia kell. Te is tudhatod, hogy az egészséges embervér tart a legjobb erőben – hirtelen színpadiasan a homlokára csapott – Ja, persze, te ezt nem tudhatod, hiszen csak olyan zsákmányból iszol, ami nem szól vissza!

Jeges tekintetem csak még jobb kedvre derítette a társaságot.

- Na, mindegy. Szóval, egy félig vámpír, félig ember vére a tökéletes megoldás a problémára. És mivel nem sok ilyen szaladgál a világban, magamnak kellett kézbe vennem a dolgokat… - vont vállat, mintha semmi meglepőt sem találna ebben – Egy tenyésztett faj, ami rövid időn belül beérik.

Hányingerem támadt, ahogy hallgattam ezt az őrült teóriát, megszólalni sem tudtam. Rose is úgy bámulta, mint valami őrült tudóst, aki Istent akar játszani.

- Tehát nem Lisa az egyetlen? – suttogtam, ami hirtelen eszembe jutott.

- Ő csak a … prototípus, hogy úgy mondjam. De nagy meglepetés volt számunkra a kis fattyú, akit a házban rejtegettek!

Ahogy magam elé képzeltem Adam gyermeki arcát, elöntött a düh és hangos morgás hagyta el a torkom, miként a Rosalie-ét is. Nem törődtem többé az észérvekkel, agyam elöntötte a harag sötét füstje. Izmaim megfeszültek és villámgyorsan előrevetettem magam…