Mindenkit szeretettel üdvözlök az oldalon.
Remélem, hogy az általam írt Twilight fanfic kellemes szórakozást nyújt minden hozzám hasonló fanatikus rajongónak.
Ne legyetek velem nagyon szigorúak, mert még nagyon kezdő vagyok!
Jó szórakozást!
Gabriella

Ui.: Természetesen minden jog Stephenie Meyert illeti! Továbbá az általam kitalált karakterek csak a képzelet szülöttei, ahogy az eredeti könyvtől eltérő események is, valós alapjuk nincs! Anyagi hasznom ebből nem származik!

2010. szeptember 29., szerda

38. fejezet

Üdvözlök mindenkit!


Több hozzászólás reményében meghoztam az új részt és már készül a következő is! Jó olvasást!

Puszi!


Az erdélyiek távozását követően boldogan fordultam Edward felé, de mikor a szemébe néztem, az fekete volt a haragtól és egyenesen engem figyelt.

Megszeppenten vártam, mert tudtam, miért dühös.

- Van neked fogalmad arról, hogy min mentem keresztül? – hangja halk volt, a szája alig mozgott.

Elszégyelltem magam és lesütöttem a fejem.

- Tudod milyen érzés volt látni téged a kezei között? Hogy egy könnyed mozdulattal végezhetett volna veled? – az államnál felemelte a fejemet, hogy ránézzek – Nem tartottad magad a megbeszéltekhez!

- De a kislány biztonsága volt az elsődleges – mentegetőztem – És csak úgy tudtam…

- Úgy, hogy kihívod párbajra? Az Istenért, Bells, időhúzásról volt szó, nem harcról!

A többiek felfigyeltek a vitánkra és egyre közelebb húzódtak. Az erdő szélén álldogáló farkasok közül néhány – köztük Jake – elindult vissza a házhoz, míg a többiek kíváncsian várakoztak.

Szorosabban átöleltem a derekát és boldogan tapasztaltam, hogy nem húzódik el, inkább ő is közelebb húz magához. Megértettem, mit érez, hát hogyne értettem volna! Fordított esetben én most a fejét szedném.

- Iszonyú volt, Bella, iszonyú! – motyogta a hajamba temetve az arcát.

Pár percig csak álltunk és kapaszkodtunk egymásba, majd meghallottam a halk beszélgetést.

A tűz lassan kialudt, de a füst még mindig felfelé szállva keringett a tisztás felett, mint valami gonosz fenyegetés.

Csakhogy már nem volt félnivalónk tőle.

- Érdekes barátaid vannak, Bella – jegyezte meg vidáman Emmett, aki szintén szerelme derekát szorongatta. Ő is hasonló szenvedésen mehetett át, mint Edward, amíg újra magához nem ölelhette Rosalie-t.

Kíváncsi tekintetek kereszttüzébe kerültem.

- Igen, ő egy régen látott ismerős.

- De mint kiderült, nem véletlenül járt erre… - Jasper karba fonta a kezét és összehúzott szemekkel figyelt.

Megbántottnak tűnt, talán azért, mert őket nem avattuk be a terv ezen részleteibe. Sajnálkozva engedtem el Edwardot és fordultam a többiek felé, de ő árnyként követett, a kezem szorongatva.

- Igazság szerint átbeszéltük az ötletedet, miszerint tőlük kérhetnénk segítséget. Akkor a gyerekek miatt nem tartottam kivitelezhetőnek, de mivel ők kimaradtak a dologból, Edwarddal írtunk egy mailt Stefannak. Elmondtam, hogy David él és zsarolja a családomat. Megadtam a találkozó pontos helyét, idejét és kértem, hogy ha segíteni tud, helikopterrel jöjjön, mivel nem tudtuk, mennyi követője van Davidnak. És persze nem mellesleg azt is nehéz lett volna elkerülni, hogy összefussanak a falkával – sajnálkozva néztem végig rajtuk – Mivel az indulásig nem érkezett semmilyen visszajelzés, úgy gondoltuk, jobb, ha nem szólunk róla, hiszen így egyedül kell boldogulnunk.

Az időközben visszaváltozott Seth kíváncsian vágott közbe.

- Nem akárki lehetett a vérszívó, hiszen az erdőben szétszórva még legalább tíz testőr várakozott bevetésre készen.

Meglepetten pillantottam Edwardra, aki bólintott, majd mosolyogva válaszoltam.

- Nem, nem akárki. Ő az erdélyi klán egyik vezetője. Nagyon régen, hosszú évszázadokkal ezelőtt nagy hatalommal bírtak Európában, de a Volturi közbeavatkozott és azóta ritkán hagyják el Románia területét.

- „Feneséges henceg”? – idézett vigyorogva egy idétlen mesefilmből Oliver, de mérges pillantásom belefojtotta a szót.

- Valamikor, a Volterrában való tartózkodásomkor megismerkedtem az egyik román vezérrel, Vladimirrel - szólt közbe elgondolkodva Carlisle – Az utóbbi időben sokak bizalma megingott a Volturival szemben és azt mérlegelik, hogy időszerű lenne a régi rend visszaállítása.

Eszembe jutott az alacsony, szőke Vladimir, aki nem nézte igazán jó szemmel a köztem és Stefan között kialakult furcsa barátságot, de soha sem tette ezt szóvá. Legalábbis én nem tudtam róla. De az tény, hogy részben ez is okozta a távozásomat Erdélyből. Nem illettem oda és valahányszor összefutottam Vladimirrel, ez mindig erősödött bennem. Persze, ez csak egy ok volt a sok közül…

- És ki a Volturi? – kíváncsiskodott Seth.

- Ők afféle uralkodók a halhatatlanok között. Ők tartatják be a törvényt és a rendet.

A két farkas összenézett, tekintetükben meglepett elismerés csillant.

- Mire célzott, mikor azt mondta, hogy az adósod? – kérdezte Jasper.

- Egyszer megmentettem Davidtől. Bár szerintem inkább fordítva volt, de mindig azt hajtogatta, hogy tartozik nekem.

Jazz elgondolkodva figyelte a mosolyomat és egy „Hmm”-ögő hangocskát hallatott.

- Mi van? – szóltam rá kissé nyersen.

- Meglehetősen furcsa érzelmeket tanúsít irántad.

Vártam, hogy megmagyarázza, de az erdő felől érkező kis csapat elterelte a figyelmét.

Megérkezett Alice, Esme és Lisa.

A kelekótya barátnőm fülig érő szájjal hozzám rohant és szorosan átölelt, de mielőtt megszólalhattam volna Jasper karjaiba vetett magát.

- Annyira örülök, hogy senkinek sem esett baja – mosolygott körbe Esme is, miközben Carlisle mellé lépett.

Lisa csendesen megállt az egyik, már alig füstölgő, kormos tűzmaradványnál és tétovázva rámutatott.

- Ez…?

Seth és Oliver azonnal hozzá siettek, de tanácstalan arcukat látva inkább én válaszoltam.

- Igen.

Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbülést vagy inkább csalódottságot látok rajta. Kezeit ökölbe szorította és közben láthatóan a sírással küszködött. Tekintete végigsiklott a többi, szabálytalan távolságokban feketéllő máglyán és újával körbemutatva, értetlenül motyogta.

- Miért…? – közben egyenesen rám nézett.

Elengedtem Edwardot és odasétáltam a reszkető lányhoz.

- Azt hiszem, az előző alkalommal hibát követtünk el, mikor a társaival közös máglyán akartuk elégetni. Úgy gondolom, ha a testrészek közel vannak egymáshoz, darabokban is képes láthatatlanná válni – gyorsan kijavítottam magam – vagyis képes volt. Akkor nem tűnt fel, mivel a testek közül észrevétlenül eltűnhetett, megmenekülve a tűz elől.

Bólintott és fejét leszegve suttogta.

- Vége van.

Óvatosan végigsimítottam a karján.

- Igen, vége.

Szembefordult velem és a szemembe nézve rákérdezett.

- Mondott rólam valamit?

Meglepetten pislogtam, mert azt reméltem, ezt a beszélgetést elég lesz később megejteni. Biztos voltam benne, hogy lesznek kérdései, elvégre kit ne érdekelne az apja, még ha elvetemült, gonosz lény is volt?

- Menjünk haza, majd ott beszélgetünk – karoltam bele és indulni akartam.

Lisa azonban megmakacsolva magát egyetlen lépést sem tett, csak bámulta a megperzselt helyeket a kis rét zöldellő pázsitszőnyegén.

Tudtam, hogy a háznál maradt farkasok folyamatosan tartották a kapcsolatot a falkával és ezért nem tudtam, mennyi információja van arról, amit az apja mondott a véréről.

Rosalie sietett a segítségemre és csendesen magyarázni kezdte.

- Hát… csak annyit tudtunk meg, hogy fel akart téged használni a céljai elérése érdekében.

A barna szemek rászegeződtek.

- Milyen célok?

- Hatalomra vágyott és mindennél jobban bosszút akart állni azokon, akik ártottak neki, köztük Bellán is.

A lány egy ideig csak nézte Rose-t, látszott rajta, hogy erősen gondolkodik, majd ismét a rét felé fordulta kérdezte meg.

- És miért kellettem ehhez én?

Rose a finomított változaton gondolkodott, míg én Lisa viselkedését figyeltem. Úgy tűnt a számomra, hogy hiábavaló illúziókban kezdi magát ringatni. Talán a „nem akart téged bántani” válasz segítene neki egy kevésbé gyűlölhető apakép kialakításában, ami az idő múlásával egyre kedvesebb lett volna a számára. Végignéztem a két farkaskölykön, akik önzetlen szeretettel nézték a félvér lányt és tudtam, hogy ez az illúzió éket verhet Lisa és a falka közé, rólunk nem is beszélve. Ha elhitetjük vele, hogy az apja nem is volt olyan rossz, akkor ő csak a gyilkosait fogja látni bennünk.

- Hát, azt mondta… - kezdett bele lassan Rose, de félbeszakítottam.

- David hosszú évtizedeken át azzal foglalkozott, hogy tökéletesre fejlessze a képességét. A láthatatlanság sok energiájába került, amiért sok ember a vérével fizetett – nem törődve a rám szegeződő mérges tekintetekkel, csak Lisához beszéltem – Téged azért nemzett, hogy a vérednek köszönhetően képes legyen tartós láthatatlanságra.

Mindenki csendben várta Lisa reakcióját, csak a farkasfiúk felgyorsuló szívverése jelezte, hogy mennyire izgulnak.

Seth megrovóan nézett rám.

- Joga van tudni az igazat, akkor is, ha ez fájdalmat okoz neki – suttogta Alice, amiért nagyon hálás voltam neki.

Figyeltem Lisát, ahogy próbálja megemészteni a hallottakat. Feldúltsága is arra következtetett, hogy nem ilyen válaszra számított. Kétségtelen, hogy abban bízott, csak félreértésről lehet szó. Sajnáltam, mert tudtam milyen érzés, mikor reménykedsz valamiben és csalódás ér. Azonban azt is megtanultam, hogy ezek a dolgok formálják az ember jellemét és segítenek feldolgozni a még ránk váró nehézségeket. Mint afféle védőoltások a lelkünknek, úgy kellenek a rossz és fájdalmas tapasztalatok, hogy értékelni tudjuk a jót.

Szomorú szemeit rám emelte és remegve elsuttogta.

- Köszönöm!

Karjai kinyúltak és boldogan viszonoztam az ölelést. Végre a többiek is fellélegeztek és a feszült pillanat tovaszállt. Mikor elengedtük egymást, az arcába nézve mintha idősebbnek láttam volna, de megkönnyebbülten láttam arcán a jól ismert, bár gyengécske mosolyt. Néha elég pár másodperc, hogy felnőjünk.

Alice, majd a többiek is megölelgették Lisát, aztán egymást is és végre elszabadult a győzelem okozta megkönnyebbülés. Hallgattam Emmett hahotáját, Alice csilingelő hangját és a farkasok élcelődését. Végre megéreztem a derekam köré fonódó erős karokat, melyek hiányának eddig nagyon is tudatában voltam. Belenéztem az arany szempárba, ahol végre újra a szerelmet láttam. Egyetlen mozdulattal ugrottam az ölébe, hogy még közelebb érezhessem magamhoz.

Boldogok voltunk és kis csapatunk hátra sem nézve indult hazafelé.


KÖSZÖNTÖM A 60. RENDSZERES OLVASÓT (ÉS PERSZE A MÁSIK 59-ET IS)!!!

6 megjegyzés:

Kemra írta...

Szia!
Köszönöm a kiírást (pirul) bár nem ezért jöttem :D
Nagyon tetszik a történeted:):)
És ez a fejezet is csodaszép lett:)
Várom a folytatást, csak így tovább:)

Ui: ha van időd nézz be a blogjaimra, és ha van kedved akkor egy bannercserében is benne vagyok

Puszi: Kemra

demon írta...

szia ez nagyon jó
lisa megtudta mivolt az apja de nagyon jól viselte és david végre kinyiffant
gratulálok puszi

Erzsi írta...

Szia,nagyon jó lett.Lisa kicsit reménykedett,hogy nem is olyan rossz az apja,de most már megtudta az igazat.Alig várom a folytatást.

Tündi írta...

Szia!
Ismét nagyot alkottál.Kíváncsi vagyok hogy Jasper milyen érzésekről beszélt,remélem majd kiderül.Örülök hogy minden jóra fordult.
Várom a következőt.
üdv.Tündi

Liz írta...

Szia Gabriella!
Szegény Lisa! Sajnálom, hogy csalódnia kellett, de igaza volt Bellának és Alice-nek: sokkal jobb, ha tudja az igazságot. Azon sem csodálkozom, hogy Edward úgy kiakadt. Egyértelmű, hogy felzaklatták a történtek, hiszen Bella könnyen meghalhatott volna.
Örülök, hogy ilyen nagy most a boldogság, és nagyon remélem, hogy ez egy jó darabig még így lesz. Bár, gondolom, sok izgalmat tartogatsz még a számunkra.
Kíváncsian várom a folytatást!
Puszi,Liz

Gabriella írta...

Hali!

Bocsánat, hogy csak most válaszolok...

Kemra: Örülök, hogy betévedtél és köszönöm a kedves szavakat! :)
Szívesen belinkellek, de nem tudom, melyik oldaladat rakjam ki?

demon: Köszönöm. Igen, kinyiffant!!! :))))

Erzsi: Köszönöm, kedves vagy! :)

Tündi: Köszi, remélem később is tetszeni fog! :)

Liz: Igen, Lisát én is sajnáltam, de a későbbiekben jócskán kárpótolni fogom mindenért! ;)