Üdv mindenkinek!
Itt a fejezet, bár kicsit megkésve! BOCSI!
Utólag is BOLDOG ÚJ ÉVET kívánok nektek! :)))))
Edward szemszöge
Az a pár hét Oroszországban maga volt a mennyország!
Nem Szibéria csodálatos tájai, hanem az én Bellám miatt, aki nagy gonddal
szervezett meg mindent, és még most sem értem, hogy tudta mindezt a tudtom
nélkül lebonyolítani. Alig találkoztunk emberekkel, ha mégis lakott területre
tévedtünk, leginkább éjjel tettük. Bella sokat fotózott, amit a soron következő
útikönyvhöz szeretne felhasználni. Bejártuk Ázsia északi részeit is, az
időjárás viszontagságai és a távolság semmiben sem zavartak. Az Urál környéke
vált a kedvencünkké, ahol képesek voltunk napokat eltölteni szerelmeskedéssel a
legnagyobb hóvihar közepette. Ha nem sürgetett volna az idő Emilyék esküvője
miatt, biztos, hogy nem kerülünk elő tavaszig…
De most ismét itt vagyunk Forksban, és bár Alice
látomása felkavarta a kedélyeket, mindenki lelkesen készülődik a következő
esküvőre, amiben az elkövetkező hónapokban igen csak bőven lesz részünk. Brandon
és Lisa előrébb hozták a menyegzőjük időpontját Evelin állapota miatt, aki
mindennél jobban szeretne jelen lenni a nagy napon. Bár az ikrek kezét is
megkérték már, ők ragaszkodnak a nyári lakodalomhoz, mert nem szeretnének
bundában férjhez menni…
Emilyék esküvője La Pushban lesz megtartva, tekintettel a népes
falkára és a falubeliekre. Igen, ez merőben más lesz, mint a mi lagzink, mert
sok beavatatlan is rész vesz a szertartáson, ami számunkra is bonyolultabb
lesz, de közel sem megoldhatatlan.
Szóval mindenki kiveszi a részét az előkészületekből,
de az Alice víziója miatti rossz előérzet befészkelte magát a gondolatainkba,
és ez érezhető az egész családon. Újabb látomás nem volt, ami támpont lehetne,
de azt az egyet szinte megállás nélkül közvetíti Alice agya, mint egy megakadt
lemez. Egyedül Bella közelében tud felszabadulni, aki a pajzsa segítségével
blokkolja a képességét, éppen ezért szinte el sem mozdul a közeléből, őt viszont
Jasper követi aggódva mindenhová.
Ilyen felállás mellett képtelenség kettesben maradni a
feleségemmel…
Narrátor szemszög
Emmett egykedvűen figyelte a sportcsatornát, de ha
valaki megkérdezi, hogy mit néz, nem tudott volna válaszolni. Az elmúlt két
napban, mióta Edwardék hazajöttek és Alice-nek látomása volt róla, minden
megváltozott körülötte. Persze érthető volt, hogy mindenki aggódott, de végtére
is nem ez az első alkalom, hogy a kis boszorkány jövőbelátása tragédiát jósol,
mégis mindenki úgy kezeli a dolgot, mintha elkerülhetetlen lenne. Eleinte csak
legyintett, és lerázta magáról a balsejtelem leplét, mostanra azonban az idegei
pattanásig feszültek. Rose szelíd gondoskodással vette körül, aminek egyéb
körülmények között végtelenül örült volna, most azonban inkább feszélyezte.
Gyakran elkapta felesége töprengő pillantását, ahogy a többiekét is: mindenki
azon morfondírozott, vajon megteszi-e? És vajon mi oka lesz rá?
Ő maga is ezen törte a fejét megállás nélkül. Még
újszülött korában sem okozott gondot számára ellenállni a gyilkolási vágynak,
pedig a kezdeti vérszomj mindent felülír egy vámpír életében. Mostanra viszont?
Hazudna, ha azt állítaná, nem vonzza az emberi vér, de gond nélkül ellen tud
neki állni, ha másért nem, hát a családja miatt. Bármit megtenne, csakhogy ne
okozzon csalódást Carlisle-nak.
Edward szerint sem a vérszomj miatt támadott a
férfire, illetve csak fog…
Hosszasan megdörzsölte az arcát, mintha ettől
kitisztulhatna zsongó feje, de nem lett könnyebb, csak a többiek feszültségét
fokozta vele: a lányok szótlanul meredtek rá, és mikor felállva kijelentette,
hogy sétál egyet, rémülten pislogtak.
- Nyugi, csak egy kis levegőre és magányra van
szükségem – emelte fel a kezét megadóan, és egy mosolyt is sikerült merev
szájára varázsolni.
- Veled megyek – rakta félre azonnal a kezében tartott
masnikat Rose, mire férje lágyan, ám határozottan rászólt:
- Köszönöm, de elég, ha csak kikísérsz. – Azzal kézen
fogta és kivezette a házból. A hátsó kertben szembe fordult vele, átölelte a
derekát és hosszan, szenvedélyesen megcsókolta. Rosalie pihegve nézett fel rá,
úgy kapaszkodott a széles vállakba, mintha nem bírná el a lába. Emmett
szenvtelen mosollyal rácsapott a fenekére, és visszafelé tolta. – Menj, segíts
nekik, én jól leszek. Csak futok egyet, a mobil is nálam lesz, ne aggódj
miattam. A csókot pedig azért kaptad, hogy tudd, nincs az a szőke nő a világon,
aki miatt aggódnod kéne, mert az én szívem csak érted dobog. Illetve miattad
nem.
Rose aggódó ráncai kisimultak, és szélesen
elmosolyodott.
- Vigyázz magadra – lehelte, de Emmett már eltűnt a
fák között.
Teljes erőből futott, élvezte a száguldás hűsítő
erejét, és megállíthatatlannak érezte magát. Az is volt, mert nem volt ember,
sem vámpír, aki útját állhatta volna.
A szirtek közé érve lassított, és egy kiugró szikláról
a tengert kezdte figyelni. Nem csak nézelődött, a szemei tudatosan keresgéltek,
ám hajót közel s távol nem látott.
- Nem kellene kísértened a sorsot – szólalt meg a háta
mögött Edward.
Emmett nem lepődött meg, tudta, hogy két fivére közül
az egyik követni fogja.
- Miért? Azt mondtátok, a férfit egy irodában támadom
meg – érvelt nemtörődöm módon, hátra sem nézve.
- Emmett, tudom, hogy…
- Igen, persze, te mindent tudsz! – pördült meg, és
dühösen meredt az öccse szemébe. – Milyen szerencsés is vagyok én, mert körül
vagyok véve ilyen nagyszerű képességekkel rendelkező tesókkal, akik irányítják
az életem! Szuper, de tényleg! – Csípőre tette a kezét, úgy nézett le Edwardra,
aki ha meg is lepődött a dühkitörésen, jól leplezte. – Figyu már, esetleg nem
hagynál békén, most az egyszer? Vagy félsz, hogy az idióta bátyád valamit
elbaltáz, és oda a családi idill?
Edward összeráncolta a homlokát, és szótlanul figyelt.
Pontosan tudta, mi játszódik le Emmett fejében, és nem a gondolatolvasás
képessége miatt, hanem mert nagyon jól ismerte.
- Feszült vagy, mert félsz, hogy megteszed –
jelentette ki egyszerűen, dramatizálás nélkül. – Ez teljesen érthető, és
rendben is van. Ne tépelődj olyan miatt, ami még meg sem történt.
- Hát ez az! – Emmett hangja ismét akkorát csattant,
hogy még a távoli erdőrészből is menekülni kezdtek az állatok. – Még nem
történt meg, de ti mégis úgy néztek rám, mintha mégis! Talán elképzelhetetlen,
hogy irányíthatom a jövőt? Lehetetlennek tartjátok, hogy ne váljak gyilkossá,
ha nem akarok?
Edward szemerei szomorúan viszonozták a tajtékzó
pillantást.
- Tudom, hogy ok nélkül nem tennél ilyet, ahogy a
többiek is. De nem minden elhatározás kérdése…
- Ugyan már! Talán balesetnek tűnt a dolog? Nem, ugye.
Akkor az csak és kizárólag rajtam múlik, hogy megteszem-e.
Ezzel Edward sem tudott vitatkozni. Igen, a szándék
az, amely Alice látomásait irányítják, ettől többesélyes a jövő. Csakhogy
Emmett elhatározása ide vagy oda, a látomásban mindig ugyanaz történt.
- Ah, hagyjuk az egészet, elegem van belőle –
legyintett higgadtabban Emmett. – Csak megfájdul a fejem. – Csípőre tett kézzel
ismét a vizet kezdte szemlélni, ami idő közben mozgásba lendült, mintha az ő
hangulatához igazodna, egyre nagyobb hullámokban verődött a sziklákhoz.
Sötétedni kezdett, pedig még messze volt az este. A szél belekapott a testükbe,
átfújt a ruhájukon, de ők nem érezték a hideget. Edward bátyja mellé lépett, és
ő is a vizet kezdte szemlélni, mintha tudná, hogy lennie kell valaminek a
hullámok között.
A percek csak teltek, és ők mozdulatlanul figyelték az
egyre zordabb tengert, de semmi sem volt a láthatáron, ameddig vámpírszem
ellátott.
- Vadászhatnánk – szólt félvállról Emmett, immár
teljesen higgadtan, és ránézett a testvérére. Tekintetében bocsánatkérés
csillogott, de hangosan nem mondott egyebet.
- Benne vagyok – mosolyodott el Edward, azzal már
hátra is lendült, és a fák felé vette az irányt.
Néhány leterített szarvas után hazafelé indultak, de
nem siettek.
- Szóval holnap megint esküvő – dobta fel a témát
Emmett.
- Igen. És kapunk egy farkast sógornak – fintorgott
Edward színpadiasan, de mindketten tudták, valójában már egyáltalán nem bánja
Emily választását.
- Ja, ne is mond! – ment bele a játékba Emmett. – És
vele együtt egy egész falkát is! Ezek a kölykök tényleg kiesznek minket a
vagyonunkból… - húzta fel az orrát, és undora ezúttal valódi volt. – Elképzelni
sem tudom, hogy képesek azt a kaját legyűrni a torkukon!
- Még mindig jobb, mintha ők is vért innának, akkor
aztán nem csak a forksi erdő, de egész Amerika vadállománya kevés lenne, hogy
jóllakassuk őket.
Hangosan nevettek, aztán rövid csend után Emmett
elgondolkodva vetette fel: - Emily és Adam La Pushban fognak lakni. –
Átlendült egy vízmosás felett, aztán szomorúan hátraszólt a testvérének. – Az a
kissrác nagyon fog hiányozni…
Edward közvetlenül mellette landolt.
- Igen, mindenkinek. Az a gyerek egy igazi csoda…
- Minden gyerek az – tette hozzá Emmett. Szótlanul
bandukoltak, gondolataikba merülve, miközben a szél egyre vadabbul rázta
felettük a fák csupasz ágait, amik kísértetiesen nyikorogva, tehetetlenül
tűrték a támadást. Ösztönösen a part felé tartottak, ahol akadálytalanul söpört
végig a tájon. A víz még vadabb táncot járt, de ők ketten ügyet sem vetettek
rá, csak a ház felé igyekeztek, mikor egy hatalmas robbanás villant fel a nyílt
óceánon.
Mindketten megtorpantak, és egymásra meredtek. Azonnal
tudták, mi történik: a látomás megvalósult.
Emmett nem mozdult, nem tudta, mi tévő legyen, csak
meredten bámulta az öccsét, amíg az meg nem szólat.
- Menjünk! – és már mindketten a vízben tempózva
keresték a szőke nőt. Minden érzékszervükkel figyeltek, és le-lebukva köröztek
a tajtékzó tengerben.
Emmett pillantotta meg elsőnek, ahogy az élettelen
test lassan süllyedt lefelé, körülötte a víz vöröslött a vértől. Emlékeztette
magát, hogy nem vehet levegőt – nem mintha a víz alatt ez lehetséges lett volna
-, és igyekezett minél gyorsabban a felszínre vinni. Megmarkolt a nőt, és ahogy
felbukkantak, azonnal látta, hogy nem lélegzik.
- Vidd ki a partra, én megnézem a hajót – kiabálta
Edward, és azonnal el is tűnt az egyre halványabban világító tűz felé.
Emmett nyomban cselekedett, ám tekintete megakadt
valamin, amit a nő görcsösen szorított. Első gondolata az volt, hogy kitépi a
kezéből, ne akadályozza, de döbbenten látta, hogy az… mozog!
Fél kézzel kiemelve a vízből döbbenten állapította
meg, hogy egy plédbe csavart csecsemő. Rövid habozás után igyekezett
mindkettőjüket partra juttatni, de ez nem tűnt egyszerű feladatnak, tekintve,
hogy mindkét kezét lefoglalták. A nő továbbra sem lélegzett, és a baba is egyre
halkabban sírt, a mozgása lelassult. Emmett kétségbeesetten ordított Edward
után, miközben igyekezett a part felé.
A vízből kiérve lefektette a nőt a durva kavicságyra,
miközben a csecsemőt óvatosan kihámozta a plédből.
- Nem találtam túlélőt… Óóó! – döbbent meg Edward is,
amint a partra ért. Azonnal felmérte a helyzetet, és szinte azonnal nekiállt a
nő újraélesztésének, míg Emmett a kicsit nézegette tanácstalanul, aki reszketve
tátogott, de hang alig jött ki a torkán.
Fázik, száraz
ruha kell! – villant át az agyán, és
óvatosan őt is lefektette, míg a plédből igyekezett minél jobban kicsavarni a
vizet. Erős kezével majdnem minden cseppet kisajtolt a szövetből, amit tudott
anélkül, hogy az szétszakadt volna. Kétségbeesett tekintettel szétnézett a
parton, de néhány száraznak tűnő fűcsomón kívül semmi használhatót nem látott.
Villámgyorsan tépkedte le őket és a kiterített plédre szórta, aztán óvatosan
nekiállt kihámozni a gyereket a vizes ruhából. Ügyetlen kezei annyira
reszkettek, hogy alig boldogult, dühösen szorította össze a száját a
koncentrálástól. A kislány – mert az volt, ez a pelenka lekerülte után azonnal
kiderült – bőre kék volt, apró kezeit ökölbe szorította, mintha így is küzdene
a hideg ellen. Edward közben abbahagyta az élesztést, feszülten figyelték a
halk szívdobbanásokat, amik a nő rendellenesen kicsavarodott testéből jött. Miközben
bebugyolálta, meghallotta az asszony kapkodó légvételeit, aztán suttogó hangját
is.
- Hol… van… a… kicsim? – Erőtlen fejét forgatva tágra
nyílt szemmel igyekezett szétnézni, de az arcát beborító vértől nem látott
semmit.
- Itt van, él, és jól van – térdelt mellé Emmett a kis
batyuval. A baba mintha megérezte volna anyja jelenlétét, erősebben kezdett
nyekeregni, bár sírásra alig emlékeztetett. A nő ösztönösen a hang irányába
fordította az arcát, kezeit kinyújtva tapogatózott előre. Emmett közelebb
tartotta a babát, és a nő kezét a takaróra simította.
- Itt van, érzi? Most már nem lesz semmi baj –
nyugtatta lágyan az asszonyt, és tenyerével a gyermeken tartotta a nő erőtlen
kezét, hogy megtartsa a kapcsolatot kettejük között, mikor az visszazuhant
volna.
A kihagyó és szabálytalan pulzus jelezte, hogy a
szervezete harcol az életben maradásért. A két fiú tekintete összevillant, és
Edward lemondóan csóválta a fejét.
Az asszony haldoklott.
Emmett elszoruló torokkal ringatta a kicsit, míg
szabad kezével továbbra is az idegen nőét markolta. Az összeszedte minden
erejét, és egyenesen a hatalmas vámpír szemébe nézett.
- Mentse meg… Kérem, mentse… meg. – Hörögve köhögni
kezdett, de fittyet hányva Edward nyugtató szavaira csak Emmettre meredt. –
Vigyázzon rá… Nem… találhatják meg!... Érti?... George megölné… Sosem tudhatják
meg… hogy él! Kérem… Ez fontos!... Sosem… Ígérje meg!
A hangja követelőzővé vált, mintha az adrenalin újabb
löketet adott volna neki.
- Ígérem, vigyázni fogok rá, és mindig gondját viselem
– hallatszott Emmett mély, ünnepélyes hangja, amitől a nő megnyugodva
hanyatlott hátra. – Mi a neve?
Az asszony ismét ráemelte a tekintetét, arcán vastag
csíkot húzva egy könnycsepp hígította fel a piros vért, miközben halványan
elmosolyodott.
- Úgy fogják hívni… ahogy maga elnevezi!
Az apró könnypatak végigfolyt az arcán, le egészen az
ajkáig, amin ott ragadt a keserű mosoly.
Örökre.
Néhány szó jól esne! :)))