22. fejezet

Sziasztok!

Most fény derül néhány titokra, remélem tetszeni fog!

Véleményeket kérek! :)

Puszi

Miután elköszöntem szerelmemtől és ráparancsoltam, hogy fejezze be a drámát, mivel úgy viselkedett, mintha föld körüli útra indulnék. Megnyugtattam, hogy pár óra múlva jövök. Alice-szel elindultunk a kocsihoz. A teraszon csak Emily üldögélt, mosolyogva rám kacsintott.

- Edy kicsit féltékeny- súgta alig halhatóan, kuncogás közben.

- Az bizony- bólogatott Alice is.

- Pedig nincs rá oka, ezt ő is tudja!- zsörtölődtem, miközben Emi is csatlakozott hozzánk és az autóig kísért.

- Azért szerencsés vagy, hogy van, aki ennyire szeret- hangja enyhe keserű árnyalatára gyorsan felé fordultam.

- Drágám! Hamarosan te is megtalálod a párod, csak türelmesnek kell lenned…- simítottam egy tincset a füle mögé.

- Bizony, előbb-utóbb az utadba kerül egy dögös vámpír pasi- kontrázott Alice is bólogatva.

Emily elgondolkodva húzta félre a száját.

- És mi van, ha egy emberbe zúgok bele? – mondta tétován.

Alice sokat tudóan legyintett.

- Azt is megoldjuk- szólt határozottan, mire elkezdtünk nevetni.

- Igaza van, nincs lehetetlen- bólintottam, majd széles, elégedett mosolyát látva magamhoz öleltem Emilyt.

Pár perc múlva a hátvédemmel megérkeztünk a régi utcába. A környék nagyon megváltozott, a házakat felújították és több frissen épített is volt köztük. Charlie is átfestethette az idők folyamán, mert egy-két árnyalattal sötétebb lett, bár már ezt is megviselte az idő.

Behajtottunk a kocsi beállóra és lassan kiszálltunk.

A szemem gyorsan körbejártattam, és kerestem a hasonlóságokat az emlékeimben élő képekkel.

Igazából nem sok minden változott.

A ház mögül előlépett Jacob. Kezeit lazán farmerja zsebébe dugva sétált felénk. Arca kicsit szomorú volt.

- Hello - intettem felé.

- Hello, Bella.

Alice csak egy mogorva biccentést kapott üdvözlésként, de ő nem zavartatta magát és bájos mosollyal csilingelve köszönt az elénk álló hatalmas fiúnak.

- Szia, Jacob!

Jake rábámult és meglepettségében visszaköszönt.

- Öhm… szia- zavartan krákogott és a bejárat felé intett – Talán menjünk be.

Kihúzta a zsebéből a kulcsokat és már nyitotta is az ajtót, majd félreállt és előre engedett minket.

Belépve áporodott szag csapta meg az orrom, mint ahol már régóta nem szellőztettek.

A nappali berendezése alig változott, csak a szőnyeg és a kanapé volt más, de a kiegészítők a régiek. Szomorúan sétáltam körbe, majd megálltam Alice mellett, aki egy képet bámult a falon. Én és apa voltunk rajta, egy horgászás alkalmával kapott le Alice, amit kinagyítva, bekeretezve ajándékozott Charlinak a születésnapjára.

Elszoruló torokkal figyeltem barátnőmet, aki óvatosan végigsimított a kereten.

- Akkor fogta azt az óriási halat, amit aztán különféle panírral elkészített és mindet végigkóstoltatta velem…- motyogta, mire mindketten elmosolyodtunk az emlékeken.

Igen, Charlie kedvelte a kis hebrencs barátnőmet, mindig szívesen látott vendég volt nálunk. És ő is örömest töltötte itt az időt.

Felsétáltam az emeletre és először beléptem apa szobájába. Itt új ágy volt, hozzá illő éjjeli szekrénnyel. Alig találtam ismerős holmit, szinte mindent lecserélt. A gardróbban még ott sorakoztak a ruhái a vállfákon, ezért gyorsan becsuktam az ajtót, mert éreztem, hogy a szemem égni kezd a könnyek hiányától.

A keskeny folyosón megálltam egy pillanatra a szobám előtt, majd mély levegőt véve szélesre tártam az ajtót.

Belépve a döbbenettől szólni is alig tudtam.

Minden a helyén volt, úgy, ahogy hagytam. A cuccaim, ruháim, könyveim. Mind-mind a szokott helyén. Csak álltam megkövülten és meg sem hallottam a mögém álló Jacobot, csak mikor halkan megszólalt.

- Nem volt hajlandó kipakolni a szobád és másnak sem engedte- magyarázott- Időnként leporolt és kiszellőztetett, de semmit sem mozdított el. Mindig azt mondta, hogy utálod, ha hozzányúl a dolgaidhoz- várt kicsit, mintha időt hagyna nekem a hallottak feldolgozására, majd hozzátette- Soha sem fogadta el, hogy meghaltál, úgy gondolt rád, mintha csak elköltöztél volna. Azt hiszem ez tartotta életben.

Nem tudtam visszatartani tovább a zokogást. Vállaim előre görnyedtek és úgy éreztem, az elmúlt negyvenhárom év súlya nehezedik rám.

Forró kezek nyúltak értem és én örömmel elfogadtam a támaszt nyújtó kezeket.

Hallottam a sajnálkozó dörmögést, ahogy próbál vigasztalni.

- Félre értetted, Bella. Épp azt akartam mondani, hogy Charlie bár soha nem mondta ki így, de tudta, hogy nem haltál meg! Nem feszegette a dolgot, de többször célzott rá. Gyászolt, de nem a halálod, hanem a hiányod miatt.

Értetlenül bámultam rá, alig akartam elhinni, amit mond.

- De… de akkor miért nem keresett?

Jacob mosolyogva válaszolt.

- Azt hiszem, tudta, hogy hiába tenné.

Zavartan kibontakoztam az ölelésből. Egyrészt mert illetlennek találtam a helyzetet, másrészt, mert az orrom csavarta Jake illata. Az ablakhoz sétálva kibámultam. A ház mellett ponyvával letakarva megláttam valamit.

Lementünk és egy mozdulattal lerántottam a takarót.

Az volt, amire gondoltam. Az én felismerhetetlenségig összetört Chevym. Már csak itt-ott látszott az eredeti vörös szín, mindent beborított a rozsda. A mindkét oldalon hiányzott az ajtaja és egy deka szélvédő sem maradt a helyén.

Sóhajtva veregettem meg a motorháztetőt.

Eszembe jutott az este, mikor hazavontatták a furgont. A fák takarásából figyeltem, ahogy apa csak nézi és közben folynak a könnyei. Az volt a búcsúnk. Akkor láttam őt utoljára, még hajnal előtt elhagytam Forksot.

Jacob segítségével visszaterítettem a ponyvát és visszaindultunk a házba.

- Nem is tudom, mi történt veled az óta?- kérdeztem Jaketől.

Megint zsebre dugott kézzel baktatott mellettem, majd a lépcsőkorlátnak támaszkodva rám nézett.

- Nem sok minden változott. Idő közben Sam felhagyott az átváltozással és én lettem az alfa. Már az unokája is a falka tagja.

- Felhagyott?- értetlenkedtem.

- Igen. Tudod, mi nem öregszünk, csak ha már nem változunk át többé. Sam és sokan mások családot alapítottak és mára már nyugdíjasnak számítanak. Az utódaik szintén farkasok. A régi falkából már csak Seth és én maradtunk.

- Te miért nem nősültél meg?- kérdeztem Jacobtól.

Rövid gondolkodás után elnézett a vállam felett.

- Mert még nem találtam meg az igazit – dörmögte- vagy talán nem nekem szánta a sors.

Zavartan sütöttem le a szemem. Tudtam, hogy régen Jacob többet érzett irántam puszta barátságnál. Persze, akkor még csak kamasz farkaskölyök volt, akinek tetszett az idősebb, sápadtarcú lány.

- És Billy?- érdeklődtem, miközben leültem a lépcsőre és ő is mellém telepedett.

- Még keseríti az életemet!- nevetett fel, de szeméből tiszteletteljes szeretet sugárzott- Megőszült és nehezen mozog, de legalább velünk van.

- Többes szám?

- Öhhh, hááát, igen- hebegett- Tudod, neki a falka a mindene.

Bólintottam.

A beállt csendben merengve néztük az erdőt.

- Kerestelek- mondta halkan, de nem nézett rám.

Ez nagyon meglepett, hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak.

- Miért?

Sóhajtott, majd egy ideig bent tartotta a levegőt. Mikor kifújta, felém fordult.

- Hirtelen mentél el, azt hittem maradsz egy ideig. Tudom, hogy így volt könnyebb neked is, de…- megint az erdő felé fordult- Nem volt alkalmam elmondani, hogy bármikor visszajöhetsz. Szerettem volna tudni, merre jársz, nincs-e szükséged segítségre. Akkor kerestelek először…

Újabb meglepetés.

- Először?

- Igen. Sajnos, nem találtalak és mivel a folyton visszatérő Culleneknek sem sikerült, feladtam. Ahogy ők is, abban bíztam, hogy visszajössz…

Elhallgatott, és mivel hiába vártam a folytatást, rákérdeztem.

- Később mégis keresni kezdtél?

Bólintott.

- Tudod, szükségem lett volna egy megbízható vámpírra- rám kacsintott és az arcán megjelent az a csibészes mosoly, amit úgy szerettem benne.

Ez jól esett, de a kíváncsiságomat nem elégítette ki.

- Most itt vagyok.

Vártam, míg elkezdett mesélni.

- Három éve történt. Egy átlagos nap volt, járőrözni voltam, enyém volt az északi határ. Elég nyugodt időszak volt, ritkán fordult elő vámpírtámadás. Ennek ellenére messzire elmentem, szerencsére. A fák között, nem messze az úttól egy apró, elhagyatott csomagot találtam- szemébe ismét visszatért a szeretetteljes csillogás- Egy kisbabát.

Meglepetten néztem rá, még a szám is nyitva felejtettem.

- Egy csecsemőt? Valaki kirakott egy csecsemőt az erdőbe?- éreztem, hogy a döbbenetet felváltja a harag- Ki képes ilyet tenni?

- Valaki, aki nagyon fél.

- Megtaláltátok az anyját?

Megcsóválta a fejét.

- Megpróbáltuk, de nem akartuk nagydobra verni.

- És a rendőrség?

Fejrázás.

- Nem jelentettétek?

Fejrázás.

- Miért nem?

- Mert ő nem egy átlagos baba volt, ez elég gyorsan egyértelművé vált- ismét felém fordult- Hallottál már olyanról, hogy egy vámpírnak gyereke született?

Hirtelen levegőt sem mertem venni, gyanakodva szűkült össze a szemem.

- Talán…

Most ő nézett gyanakodva, de folytatta.

- Lisa egy félvér újszülött volt, akit valószínűleg ezért hagytak el.

- Lisa? Mi történt vele?

- Felneveltük, természetesen, mégsem hagyhattuk magára. Ő már a családunkhoz tartozik.

Leesett az állam. Van egy Adam-jük, csak lányban!

Láttam, hogy Alice megjelenik előttünk és izgatottan harapdálja a száját.

- Három éves? Milyen gyorsan fejlődik? – kérdezte hadarva a barátnőm a döbbent Jacobtól.

- Iszik vért?- tudakoltam én.

- És mennyit alszik?- Alice.

- Mikor kezdett beszélni?- én.

- Van valami képessége?- Alice.

Jacob feje úgy mozgott egyikünkről a másikra, mintha teniszmeccsen lett volna, majd hirtelen felemelte a kezét, leállítva minket.

- Honnét tudtok ilyeneket?

Alice-szel összenéztünk és mivel úgy gondoltam, hogy nincs miért titkolóznunk, hiszen ő is őszinte volt, válaszoltam.

- Emlékszel, mikor azt mondtam, van két új családtagunk?- mikor bólintott, folytattam – Ők a húgom és a fia, aki még csak kisfiú és szintén félvér.

Most Jake lepődött meg, de nagyon.

- A vámpírok is szülhetnek gyereket?

Megint Alicere pillantottam, majd sóhajtva válaszoltam, bár tudtam, hogy ez nem fog tetszeni Jacobnak.

- Akkor még nem volt vámpír- suttogtam.

Elszörnyedve nézett, majd megvetően szólt Alicehez.

- Átváltoztattátok?- köpte a szavakat.

- Nem- vágtam közbe- Én voltam.

Láttam a csalódottságot az arcán, ahogy megértette.

- Nézd, nem ismered a részleteket, ezért ne ítélj elhamarkodottan…

- Megharaptál egy embert! Mit nem lehet ezen érteni?- ugrott fel mellőlem és dühösen messzebb állt tőlünk. Láttam, hogy testén apró remegés fut végig, miközben kezét ökölbe szorította.

- Így van, és ez volt életem legjobb döntése- közöltem vele nyugodtan, miközben én is felálltam.

- Hah, persze, képzelem. Teremtettél egy újabb gyilkost!

Éreztem, hogy elönt a méreg, ezért jobbnak láttam rövidre zárni a beszélgetést.

- Jobb lesz, ha mi most elmegyünk. Ha úgy gondolod, hogy mégis meghallgatnád a magyarázatomat, hívj fel- közöltem vele és Alice karját megfogva az autó felé indultam. Mielőtt beszálltunk volna, hátra néztem és szíven talált Jacob csalódott pillantása. Mozdulatlanul állt, csak a remegés hullámzott végig rajta.

A kocsiban egy ideig csendben ültünk, majd Alice bátorítóan megjegyezte.

- Ne vedd magadra, tudod mi a farkasok álláspontja. A lényeg, hogy te tudod, helyesen cselekedtél. Majd lenyugszik és lesz még alkalmatok megbeszélni.

Bólintottam, de sajnos egyikben sem voltam biztos.

- Pfúúúj! Büdös korcs szagod van!- nyavalygott Rosalie, ahogy beléptem és mikor körbenéztem, mindenki arcán hasonló undort láttam.

Kivéve egyet.

Emily szemét lehunyva mélyet szippantott a levegőből, de nem utálattal, hanem szinte… élvezettel! Aztán hirtelen döbbenten rám meredt. Ez a pillantás az agyamba ívódott.

- Van bukéja, mi? A farkasok már csak ilyenek- közölte hangosan Emmett, aki nem vette észre Emily reagálását.

- Ez… farkasszag?- Egy pillanatra mintha sápadtabbá vált volna és mikor a tekintetünk találkozott, hirtelen összeállt a kép. A meglesett farkasok, az ábrándos viselkedése és az indulás előtti beszélgetésünk.

Most már mindent értettem…

21. fejezet

Sziasztok!

Ismét itt az olvasnivaló, az esetleges hibákért elnézést kérek...

Amíg ügyeltem arra, hogy Emily ne vegyen észre, gondolatban üzentem Edwardnak.

„ Megpróbálok beszélni vele négyszemközt!”

Látta ugyan, hogy kiosonok a hátsó ajtón, de a múltkori eltűnésem óta figyeltem arra, hogy soha ne hagyjam kétségek között.

Tisztes távolból követtem húgom illatát, ami a hegyek felé vezetett. Végig biztos távolban maradt a határtól, ahogy azt tanítottuk neki. Lassan meghallottam a sziklákhoz csapódó tenger hangját és a levegőben köröző sirályok szárnycsapásait.

Lelassítottam a lépteimet, mivel egész közel kellett lennie Emilynek. Óvatosan közeledtem egy kiálló szirthez, amit sűrű bozót takart el a szemem elől. Kisebb zajt csaptam, hogy észrevegye érkezésemet.

A következő pillanatban előttem termett és gyanakodva méregetett.

- Bella- úgy tűnt, mintha zavarban lenne - mit keresel itt?

- Csak kedvem támadt beszélgetni egy kicsit veled és szívesen vadásznék is. Remélem, nem baj?

Idegesen felnevetett és megrázta a fejét.

- Nem, dehogy- és rögtön elindult arra, amerről jöttünk.

- Szép ez a hely, jó messzire ellátni- nem törődve vele kiléptem a szirt tetejére és végigjártattam a tekintetem az óceán nyaldosta parton.

- Aha, biztos – hebegte- bár még eddig nem jártam itt.

Tudtam, hogy nem mond igazat. Egyértelmű volt, hogy nagyon is sok időt töltött már el azon a helyen, de nem találtam ebben semmi kivetni valót, hiszen mindenkinek lehet egy saját kis zuga, ahol egyedül lehet.

Már épp meg akartam fordulni, mikor beszélgetésre és nevetgélésre lettem figyelmes. A parton egy kisebb társaság jelent meg és egyenesen a víz felé rohantak.

Négy indián fiú volt, felismertem köztük Jacobot is. Egymást lökdösve ugráltak a hideg vízbe és úszni kezdtek befelé.

Rögtön felmértem, hogy az a terület már La Pushoz tartozik.

Emily visszalépett mellém és szemével követte a fiúk mozgását, majd sarkon fordulva eltűnt az érkezésünk irányában.

Még egy pillantást vetettem a gondtalan fürdőzőkre, akik nem vehettek észre minket és húgom után indultam.

Hamar beértem és elkaptam a karját.

- Hé, Emi, várj már! – fordítottam magam felé- Elárulnád, mi bajod van?

Az Edwarddal történt beszélgetésünk óta nem megy ki a fejemből valami. Mi van, ha megbánta?

Ettől elszorult a szívem, mert azt hittem, ez soha sem fog előfordulni. Eddig legalábbis semmi jelét nem mutatta, sőt, majdcsak olyan könnyedén vette az átváltozás nehézségeit és a vámpírrá válást, mint Emmett. Gyerekes lelkesedéssel örült a képességeinek, amit a bátyjainkon szívesen tesztelgetett, persze azok nem kis örömére. Emmettel kihasználtak minden alkalmat, hogy versenyezhessenek futásban, erőfitogtatásban. És nem kis büszkeséggel mondhatom, hogy az esetek többségében Emily nyert. Jasper türelmesen tanítgatta, hogyan használja ki még jobban az adottságát és a fejlődése szemmel látható volt.

Azt hittem boldog, legalábbis pár nappal ezelőttig.

- Nincs semmi bajom!- csattant fel, mire rögtön elengedtem a karját.

Láthatta az arcomon a megbántottságot, mert rögtön sajnálkozva felém lépett.

- Hidd el, nincs semmi bajom. Egyszerűen jó néha egyedül lenni.

Igen, tudtam, miről beszél. De ha az ember magányra vágyik, akkor annak általában oka is van.

- A házban szinte mindenki számára nyitott könyv vagyok és ez elég idegesítő.

Még egy pont oda! Bár én ezt nem élem át, mégis el tudom képzelni…

- Biztos, hogy csak erről van szó?

- Persze – vágta rá túl gyorsan és kerülte a tekintetemet, ezzel újra felkeltve lelkemben a gyanút.

Hezitáltam egy kicsit, majd megszólaltam.

- Oké. Megpróbálom egyszerűbbé tenni a dolgodat- céloztam a pajzsomra – cserébe csak egy dolgot kérnék. Ha lesz valami gondod, megbeszéljük. Ígérem, hogy köztünk marad.

Csillogó szemekkel bólintott, majd megölelt.

- Köszönöm!

Jó volt vidámnak látni, de az aggodalmam továbbra sem múlt el, viszont egyértelmű volt, hogy most nem fogok többet megtudni, így hát nem nyaggattam tovább, hanem elindultunk vadászni.

Alig egy óra múlva hazaérve Emily öröme nem lankadt és Edward értetlen arcát látva még szélesebb vigyor terült el a képén.

- Alkut kötöttünk- súgtam szerelmemnek, miközben az ölelésébe bújtam. Bólintott, majd szerelmesen a fülembe búgta.

- Hiányoztál, angyalom.

- Te is nekem, te aranyszemű isten!- csókoltam meg mosolyogva.

Hangos kacagásra rebbentünk szét. Emily, karján a felénk nyújtózkodó Adammal közelebb lépett.

- Gyere drágám- nyúltam volna érte, de ő Edwardra vigyorgott rendületlenül és kapálózva próbált belecsimpaszkodni. Mikor szerelmem átvette, boldogan kapaszkodott az ingébe.

- Isten.

Mindenki meglepetten nézett a kicsire, mire megismételte, egyenesen Edwardra nézve.

- Isten.

Hangos nevetés tört ki, mire a kicsi rám mutatva ismét megszólalt.

- Angyal.

Emily meghatottan simított végig fia fejecskéjén.

- Te beszélsz! Ez hihetetlen!- ujjongott boldogan.

- Az is hihetetlen, amiket mond- röhögött túl mindenkit Emmett, majd Edwardra kacsintott – Isten, mi?

Kedvesem halkan rámordult, hogy ne ijessze meg a babát, aki Emmett felé fordulva kinyújtotta a mutatóujját.

- Maci!

Erre Emmett arcára fagyott a mosoly, majd türelmesen magyarázni kezdett Adamnak.

- Nem, nem. Inkább medve- próbálkozott, de a kicsi fejét csóválva mondogatni kezdte.

- Maci, maci, maci…

Mindenki dőlt a nevetéstől, mire Emmett morcosan karba fonta a kezét és Rosaliehoz fordult.

- Mit gondolsz, mikor szokik le erről?

- Fogalmam sincs, macikám, nála nem lehet tudni- karolt férjébe, aki erre megenyhülve ismét hahotázni kezdett.

- És én ki vagyok?- kérdezte kicsit csalódottan Emily.

- Anya- jött azonnal a válasz és már repült is a kitárt karok közé a már kb. két évesnek kinéző fiúcska.

Attól kezdve Adam egyre többet beszélt, lassan mondatokat is használva. Rájöttünk, hogy a testéhez képest valóban jóval fejlettebb az értelmi szintje és a kombinált étrendnek hála továbbra is rohamosan fejlődött. Rendszeresen vittük vadászni és mivel már az anyját sem zavarta a vére illata, nem volt szükség az élettani funkciók leállítására. Így eltekintve a fejlődés ütemétől és a vérivástól, teljesen hétköznapi gyereknek tűnt.

Betartottam a szavam és Emilyt lefedtem a pajzsommal, ha otthon volt. Ennek köszönhetően látványosan jobb lett a kedve, bár továbbra is úgy gondoltam, hogy valamit titkol. Rengeteg időt töltött Adammal, azonban néha, amikor olvasásra vagy tévézésre hivatkozva elvonult, láttam, hogy a gondolatai elkalandoznak és ábrándozik.

A magányos vadászatról azonban leszokott és nem tudtam, hogy ennek örüljek vagy sem.

A hetek teltek és nekem egyre többször eszembe jutott a régi ház. Már az érkezésünk óta terveztem, hogy elmegyek, de enyhe félelemmel gondoltam arra, vajon mit fogok érezni. Beszéltünk erről Edwarddal is és szerinte úgy sem hagy nyugodni a dolog. Sokadjára vettem kezembe az apró kártyát, majd gyorsan beütöttem a számokat a mobilomba.

Kicsöngött, de senki sem vette fel.

Éppen lenyomtam, mikor Edward lépett be a szobánkba.

- Hívtam Jacobot, de nem vette fel- emeltem fel a telefont és a szekrényre tettem. Tudtam, mit gondol a találkozóról, ezért nem akartam, hogy úgy érezze, kihagyom a dologból.

Éppen átöleltem a derekát, mikor megszólalt a mobil. Ugyanaz a szám villogott a kijelzőn, amit az imént hívtam.

- Szia, Jacob- szóltam bele.

A vonal másik végén először csak csend volt, végül torokköszörülés után visszaköszönt a mély hang.

- Szia, Bella.

- Gondolom, tudod, miért hívtalak- kezdtem bele.

- Persze. Randizni szeretnél velem- jött a jókedvű válasz, amin el is nevettem volna magam, ha nem áll mellettem feszülten Edward.

- Nevezzük inkább találkozónak.

- Oké. Akkor csak dumcsi és semmi más- poénkodott tovább, mire halk morgás hagyta el szerelmem száját- Mikor és hol?- tért a lényegre Jacob.

- A háznál, ma este hatkor.

- Nekem jó.

Már épp el akartam köszönni, mikor komolyabb hangon hozzátette.

- Megkérhetlek, hogy egyedül gyere?

Tétovázva pillantottam Edwardra – Persze, csak ha a vérszívód elenged- vált gúnyossá a hangja.

- Elenged, csak attól fél, hogy bolhákat kapok- sziszegtem a készülékbe, mire először csend, majd hangos nevetés volt a válasz.

- Azt hittem, csak csevegni fogunk!- pimaszkodott, mire nem bírtam visszatartani egy mosolyt- Tényleg, csak nincs kedvem nézni a vicsorgását és fontos dologról szeretnék veled beszélni veled- váltott ismét komolyra.

Egy pillanatig hezitáltam, majd kedvesem szemébe nézve közöltem.

- Jó, Edward nem fog jönni- leintettem tiltakozni készülő szerelmemet - de Alice igen.

Csend.

- Várni foglak- azzal letette a kagylót.

Sóhajtva fordultam Edward felé, készülve a magyarázkodásra, de ő egyáltalán nem tűnt dühösnek.

- Köszönöm- jegyezte meg szelíden.

- Mit?

- Azt, hogy a kedvemért nem mész egyedül- ölelt át- Tudom, hogy megbízol abban a korcsban és csak miattam viszed Alicet.

- Egészben visszajövünk, nem lesz gond- bújtam hozzá.

- Tényleg nem- kiáltott fel a kis boszorkány a földszintről- mivel holnap vásárolni megyünk.

Nagyot nyögve bújtam mélyebben az ölelő karokba.

Tudom, most utáltok, amiért még titkolózok egy kicsit, de hamarosan összeáll a kép! :)

20. fejezet

Sziasztok!

Bocsi, hogy ennyit kellett várni az új részre! :(

Késő este volt, mire hazaértünk, mindenki a nappaliban várt ránk. Csendben figyelték, ahogy Edward támogatva bevezet és leültet a kanapéra. Éreztem a karok ölelését és a nyugtató szavakat, időnként válaszoltam a kérdésekre egy igennel vagy nemmel, de az agyam teljesen üres volt, ahogy a szívem is. Nem éreztem semmit.

Felálltam és motyogtam valamit Edwardnak, hogy egy kis időre egyedül szeretnék lenni, nyomtam egy futó csókot a szájára és kirohantam a bejárati ajtón.

Hallottam tiltakozó szavait, de most nem volt erőm vitázni. Csak menni akartam.

Tudomást sem vettem a mellettem elsuhanó fákról, ösztönösen kerülgettem az akadályokat. A határhoz érve figyeltem, hogy véletlenül se lépjek át, csak futottam az óceán felé. Egyre közelebbről éreztem a párás sós levegőt, majd a sziklákhoz érve gondolkodás nélkül vetettem magam a habokba. A hűvös víz hihetetlenül jól esett, csak úsztam a sötétben. Nem figyeltem másra, csak a testem mozgására, ahogy teljes erőből hajtom magam előre.

Nem volt úti célom, ha odaérek, tudni fogom.

A telihold ezüstös fénnyel vonta be a fodrozódó vizet, ahogy kiléptem a homokos partra. Egy percig csak hallgatóztam, de a pálmafák suhogó ágain kívül nem volt semmi nesz, és az ösztöneim sem figyelmeztettek veszélyre, ezért emberi tempóban, szinte vánszorogva indultam el a sziget belseje felé. Igen, egy sziget volt, valahol a Csendes-óceán északi részén.

Felmásztam egy sziklára és csak bámultam az éjszaka fényeit.

Elfigyeltem a gyémántként szikrázó víztükröt, ami körülölelte a kis földdarabot, mint szerető az imádott asszonyt.

Apró mosoly jelent meg a számon, mert eszembe jutott, mikor először láttam Edwardot napfényben. Istenem, milyen gyönyörű volt! Már akkor is annyira szerettem, Charlie-nak viszont már akkor is voltak fenntartásai. Azt hiszem, leginkább a tökéletessége zavarta. Pedig addig mindig rajongva beszélt a Cullenekről, amíg ki nem derült, hogy az egyik az egy szem lányát kerülgeti. Mosolyom egyre szélesedett, ahogy rájöttem, hogy nem is Edward ellen volt kifogása. Egyszerűen csak szerinte senki sem lett volna elég jó hozzám!

Hirtelen mindent más megvilágításban láttam, apát is. Felidéztem a réges-régi nyarakat, amikor csupán pár hetet töltöttem nála évente. Akkor még úgy éreztem, nem állunk túl közel egymáshoz, mert nagyon különbözünk. Pedig épp ellenkezőleg, szinte mindenben apámra ütöttem.

Hagytam, hogy elárasszanak az emlékek, amiket olyan régen elnyomtam, mert így könnyebbnek bizonyult elviselni a hiányát. Ahogyan Edward vagy a Cullenek, Charlie is hiányzott, csak a fájdalom miatt nem engedtem az érzéseknek.

Mosolyogva pörgettem vissza a fejemben a közös élményeket és nosztalgiáztam.

Éreztem a meleg napsugarakat az arcomon, de nem érdekelt az idő múlása. Már ismét alkonyodott, mikor úgy éreztem, ideje hazamennem, hiszen már a családom biztos aggódik miattam.

Egy percig koncentráltam, majd teljesen visszahúztam a pajzsom, miközben arra gondoltam, hogy mennyire szeretem Edwardot és pár óra múlva újra a karjai között lehetek.

Mosolyogva gondolkodtam azon, vajon Alice vette-e az „üzenetemet”.

Berohantam a vízbe és hátam mögött hagyva a múltam úszni kezdtem a jövőm felé.

Újra éjszaka volt, mire a házhoz értem.

Nem kellet sokat várnom, míg kicsapódott a bejárati ajtó és Edward rohant hozzám. Tekintete úgy pásztázott végig, mintha sérülést keresne rajtam. Aggódó arcát meglátva elöntött a bűntudat, ezért gyorsan hadarva magyarázni kezdtem.

- Sajnálom, nem akartam, hogy idegeskedj miattam, csak magányra volt szükségem. Nem történt bajom, jól vagyok- két oldalról kezem közé fogtam az arcát, hogy a szemébe nézhessek – Szeretlek, el sem tudom mondani, mennyire. Ne haragudj!

Nem szólt, csak nézett áthatóan, míg a tekintete lassan megenyhült és úgy csókolt, hogy beleszédültem.

Egy torokköszörülés szakított félbe és Emily kedves hangja.

- Mielőtt nagyon belemerülnétek- lépett közelebb hozzám, miután felé fordultam- figyelmeztetni szeretnélek, hogy még egyszer ne merj így elrohanni, mert ha utolérlek, szétrúgom a hátsód. Világos?- kérdezte olyan komoly arccal, hogy szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy komolyan is gondolja.

- Megértettem, sajnálom, hogy megijesztettelek- nyújtottam felé a kezem, mire szorosan magához ölelt.

A háta mögé pillantva szembenéztem Alice vigyorgó képével.

- Láttam!

- Tudom- kacsintottam rá, mire Emilybe karolva visszaszökdécselt a házba.

Alice közvetlenül soha nem látja a jövőmet, csak ha más valakiében szerepelek és persze, ha hagyom neki.

Kedvesem felé fordulva vágyakozó pillantással találtam szembe magam. Mosolyogva hagytam, hogy ölbe kapva elrohanjon velem a sötét erdő felé.

Már késő délelőtt volt, mikor az átszerelmeskedett éjszaka után visszamentünk a házhoz. Alice és Emily a kis Adam-mel játszottak a kanapén, Esme a konyhából integetett felénk.

Hálás voltam, amiért senki sem firtatta előző esti eltűnésemet.

Persze volt valaki a családban, aki nem hagyhat ki egyetlen alkalmat sem a cikizésre.

- Hello, gerlepár! Hazaértünk? Már kezdtem aggódni miattatok, mivel éjszaka furcsa hangokat lehetett hallani az erdőből…- vigyorgott a fotelból Emmett.

- Kár, hogy neked nem volt jobb dolgod a hallgatózásnál- válaszoltam negédes hangon, mire összeráncolta a szemöldökét.

- Volt jobb dolgom!- morcoskodott, majd felszaladt az emeletre. Emilyhez léptem és elvettem tőle Adamot, aki vigyorogva ölelte át a nyakam.

A bekötőúton egy teherautó közeledett hangos zúgással.

- Megjött a bútor!- trillázta Alice lelkendezve, és máris parancsokat osztogatott, hogy ki mit rakjon félre, hogy helyet csináljunk az új cuccoknak. A nagy nyüzsgésben csak a csengő hangjára figyeltünk fel és Alice már ki is tárta az ajtót, amin két megtermett szállító egy kanapét cipelve sétált be.

- Jó napot! Hová tehetjük?- néztek szét a lakásban, de választ nem kaptak, mert minden vámpírszem Emilyre szegeződött, aki közvetlenül az egyik férfi mellett állt.

A döbbent csendben ő volt az első, aki felocsúdott.

- Oda az ablak alá legyenek szívesek- intett előre és azok ketten szó nélkül engedelmeskedtek. Mikor kimentek egy újabb fordulóért, mindenki fellélegzett.

- Emily, hihetetlen vagy, büszkék vagyunk rád- dicsérte meg Edward.

- Jaj, bocsi, teljesen kiment a fejemből, hogy itthon vagy- nézett sajnálkozva Alice, de Emi leintette.

- Nem is olyan nehéz, pedig elég kívánatosak - kuncogta a húgom, majd zavartan elhallgatott, mert az egyik visszatérő szállító meghallotta és széles mosolya bizonyította, hogy alaposan félreér is tette Emily szavait. Nem is vette le a szemét a csinos húgomról.

Mikor mindent lerakodtak, Alice rendezte a számlát, majd sietve becsukta az ajtót mögöttük.

Mindenki megkönnyebbült, Emily pedig büszkén húzta ki magát.

- Na, jól viselkedtem?- tárta szét a karját.

Akkortól kezdve már nem kísérgettük mindenhová, hiszen bizonyította, hogy nem veszélyes az emberekre. Elmondása szerint- amit Edward is alátámasztott- étvágygerjesztőnek találta az emberek illatát, de nem okozott gondot megállni, hogy rájuk ne támadjon.

Emily önuralmának hála Adam is visszaállt a megszokott kerékvágásba és miután újra vert a szíve, elképesztő gyorsasággal fejlődésnek indult. Mivel időnként vért is ivott, a változás szinte szemmel látható volt. Carlisle folyamatosan figyelte az egészségi állapotát és mivel semmi gondot nem talált, mindenki megnyugodott.

Edward és Jasper is szemmel tartotta a két újszülöttet, de semmi okunk nem volt kételkedni. Emi már egyedül is eljárt vadászni és ez nagyon boldoggá tette. Időnként persze családostól mentünk és Adamet is magunkkal vittük.

A hetek szinte repültek és Adamből csetlő-botló fiúcska cseperedett, majd mindenki örömére elkezdett beszélni, ami állandó szórakozást biztosított a családnak.

Egyik este –mint általában minden nap - kedvesem elhívott sétálni és én boldogan mentem, mivel a kettesben töltött órák szenvedélyének ígérete lebegett a szemem előtt. Csakhogy a házat elhagyva Edward homlokráncolása azonnal kijózanított.

- Baj van?- fordultam szembe vele.

- Nem tudom, de valami nem stimmel Emilyvel. Furán viselkedik és titkolózik. A jelenlétemben mindig igyekszik valami dalszövegre vagy regényre gondolni és feltűnően kerül is- elgondolkodva nézett rám- valami sántít körülötte.

- Attól félsz, esetleg bántott valakit? – ijedtem meg.

- Nem, nem hiszem. Akkor a szeme elárulná. De jobb lenne, ha te is figyelnél rá és talán megpróbálhatnál beszélgetni vele. Ha valakinek megnyílik, az te vagy.

Bólintottam.

És valóban, ahogy jobban megfigyeltem Emily szétszórt és visszahúzódó lett. Továbbra is sokat foglalkozott a fiával, de ezt leszámítva, mintha nem is ott lett volna. Edwarddal pedig egyenesen kerülte az érintkezést. Minden nap elment vadászni és egyre hosszabb ideig volt távol. Már nem igényelte volna a napi táplálkozást, de senki sem tette szóvá, így én sem tettem.

Amikor egy délután elindult a szokásos vadászatra, tisztes távolból követni kezdtem.

19. fejezet

Sziasztok!

Tegnap este kemény fejfájás közepette megírtam a fejezetet, amit Olivérnek köszönhettek, mivel a kis drágám masszázzsal igyekezett segíteni rajtam!

Szóval puszi a fogadott fiamnak! :)

- Hello, Jackob!

A farkasok ismét türelmetlenül mozgolódni kezdtek, halk nyüszítések hallatszottak, ahogy egyre közelebb araszoltak az alfához. Nem kellett megfordulnom, hogy tudjam, az én családom is felsorakozott a hátam mögött.

Csendben néztük egymást Jacobbal.

Megváltozott, nagyobb és férfiasabb lett, de valóban nem tűnt húsz-huszonkét évesnél többnek. Éreztem a tipikus farkas szagot, de most sem találtam elviselhetetlenül kellemetlennek.

A kezdeti meglepettség gyorsan eltűnt az arcáról, sötétbarna szemei kíváncsian mértek végig. Fejével aprót intett a farkasok felé, mire azonnal abbamaradt a morgás.

- Visszajöttél- nem kérdés volt, megállapítás- Nem hittem, hogy látlak még valaha- mondta hangjában vádló éllel, amit nem tudtam mire vélni.

- Temetésre jöttem.

Éreztem a mellkasomat újra elöntő szomorúságot, amikor felrémlett előttem Charlie arca.

Összeráncolta a szemöldökét.

- Honnét tudtad meg?- kérdezte.

- Megvan a saját forrásom.

Láttam, hogy nagyon érdekli a dolog, de nem feszegette a témát. Gondolkodó tekintetét ismét végigfuttatta rajtam, mire szerelmemtől halk morgás érkezett.

- Szóval újra velük vagy?- intett fejével a hátam mögé, mire a morgás hangosabbá vált. Láttam Jacob szája sarkában megjelenni egy csúfondáros mosolyt, amit futólag Edward felé küldött.

Biztosra vettem, hogy a gondolatai bosszantották fel a páromat, ezért beszélni kezdtem, hogy félbeszakítsam őket.

- Ahogy Carlisle már mondta, azért jöttünk, hogy biztosítsunk benneteket, nem áll szándékunkban gondot okozni és mi továbbra is tartjuk magunkat az egyezséghez. Szeretnénk tudni, hogy részetekről is számíthatunk-e erre? – hangom határozottsága meglepte.

- A szerződés a Cullen családra vonatkozik. Te is Cullen vagy?- gúnyos fintorba húzta az orrát.

- Igen, az – sziszegte Alice.

Jacob nem nézett rá, tőlem várta a választ.

- Mindig is hozzájuk tartoztam- néztem mélyen a szemébe, remélve, hogy megérti, mit akarok mondani.

Szemöldökét ismét összeráncolta a harag.

- Nem, te régen Charlihoz tartoztál- mondta megnyomva a szavakat, miközben a dühtől enyhe remegés futott végig rajta.

- Az ő lánya voltam és mindig az is maradok- most én is mérges lettem- Soha nem tagadtam meg őt!- szűrtem olyan halkan a fogaim között, hogy a szám nem is mozgott.

- Nem úgy értettem…

- Tudom, hogy értetted, de erre a vitára most nem alkalmas az idő. Hajlandó vagy megerősíteni a szerződést vagy sem?- szegeztem neki a kérdést.

Fejét lehajtotta, gondolkodott egy pillanatig, majd újra rám nézett.

- Ki a másik kettő?

- Az unokahúgom és a fia- a hangom megenyhült kissé, ahogy a huncut kis Adamra gondoltam. Nem vettem tudomást Jacob kérdő tekintetéről.

- Veszélyesek?

- Vállaljuk értük a felelősséget- biztosítottam róla - De ha az én szavam nem elég, Carlisle is kezeskedik. Benne nincs okotok kételkedni, mindig betartotta az ígéretét…

- Hiszek neked- szakított félbe, majd zavartan megköszörülte a torkát- A feltételek változatlanok, nincs határátlépés és az emberek testi épsége mindenek felett áll. Ha nem szegtek szabályt, maradhattok. De figyelni fogunk!

Bólintottam, hogy tudomásul vettük, mire meglepetésemre kinyújtotta a kezét és felém lépett. Egy másodpercig néztem, majd elfogadtam a kézfogást. Forró tenyere szinte égette a bőröm, miközben határozottan viszonoztam a szorítást.

Arcát elöntötte az ismerős pimasz vigyor és végre a régi barátom állt előttem. Elnéztem tekintetében a régi fény csillogását és úgy éreztem, nem is változtak olyan nagyot a dolgok. Az érkezésünk óta érzett bizonytalanság szűnni kezdett bennem.

- Köszönjük. Akkor mi most megyünk is - hallottam meg Carlisle hálás hangját, mire kezemet elengedve Jacob tiszteletteljesen bólintott felé, majd ismét hátra lépett.

Visszafelé fordultam és Edwardhoz sétáltam, aki megkönnyebbülten engedte ki a levegőt. Rámosolyogtam és dereka köré fontam a kezem, hogy hozzá bújhassak. Rögtön éreztem a szorítást, ahogy még közelebb vont magához. Elindultunk vissza a házhoz, mikor meghallottam a nevem.

- Bella Swan!- kiáltott utánam Jacob, mire visszafordultam. Mosolyogva bámult utánunk a falkával körülvéve - Még találkozunk!

Nem szóltam, csak bólintottam, aztán szerelmem kezét fogva a családommal együtt elsuhantam a sötét fák között.

Mikor visszaértünk a házhoz, a többiek besiettek, hogy elmeséljék, mi történt. A teraszon állva szembefordultam Edwarddal, ismét a derekát ölelve.

- Ez egész jól ment- néztem fel rá- azt hittem, nem fog beleegyezni.

Elgondolkodva figyelte az arcom, miközben kisimított egy tincset a homlokomból.

- Megtette, mert te kérted rá- hangja elfojtott indulatról árulkodott. Ismertem már annyira, hogy tudjam, legszívesebben leszedte volna Jacob Black fejét.

Sóhajtottam.

- Ki vele! Mire gondolt, ami ennyire felbosszantott? – néztem a szemébe.

Összeszorította a száját, majd kinyögte.

- Például arra, hogy milyen dögös vagy, vámpír létedre- motyogta dühösen.

Hangosan felnevettem, mikor rájöttem, hogy féltékeny.

- Kedves bók egy farkastól- próbáltam poénnal elütni a dolgot.

- Kedves bók? Hah, én nem találom annak- dühödött be egyre jobban.

- Oké, nyugi- simítottam végig a mellkasán és kacéran hozzá dörzsölődtem- Te talán nem találsz dögösnek?- fontam a nyaka köré a karomat, mire egy hangos nyögés volt a válasz, amit egy hosszú csókkal törtem meg.

- Nagyon jól tudod, hogy gyönyörű vagy, de senki sem gondolhat rád úgy, főleg nem az a korcs- simogatta a hátam- És mivel tudom, mit forgat a fejében, jogosan vagyok pipa…

Érdeklődve pillantottam rá.

- Mit is?

Habozott, majd hadarni kezdett.

- Beszélni akar veled valakiről. Egy lányt láttam, de nem tudom, ki az és milyen szálak fűzik hozzá. Kicsit zavarosak voltak a gondolatai, de egy biztos, elhatározta, hogy négyszemközt fog veled beszélni.

Elgondolkodtam. Vajon kiről lehet szó? Talán a felesége? Furcsa volt Jacobra férjként gondolni, de nem kizárt, hogy megnősült, hiszen semmit sem tudok róla az elmúlt negyvenhárom évből.

- Ne nézz így!- szólt rám Edward.

- Hogy? - kérdeztem vissza.

- Látom, hogy kíváncsi vagy és belemész a találkozóba- ingerkedett – de én nem fogom hagyni, hogy kettesben maradj vele!

- Ugyan már, ne légy féltékeny, én csak téged…

- Nem erre gondoltam, hanem hogy veszélyes és kárt tehet benned! Ő vérfarkas! – világított rá igazi félelmére.

- Nézd, ő régen a barátom volt és nem hiszem, hogy bántani akarna- nyugtattam- Már lett volna rá alkalma. Egyébként is, láttál utalást erre a gondolataiban?

Lemondóan sóhajtott, tudta, hogy fölöslegesen próbál meggyőzni.

- Nem.

Apró puszit nyomtam az állára és halkan súgtam neki.

- Drágám, én egész jól meg tudom védeni magam, hidd el- azzal besétáltam az ajtón a többiekhez.

A délelőtt hamar eltelt és én egyre nyugtalanabb lettem a közelgő gyászszertartás miatt. A mellkasomra mintha egy hatalmas sziklát gördítettek volna, a szemem égett a száraz sírástól. Idegesen róttam a köröket a házban, mivel a mutató mintha megállt volna egy és két óra között.

Tudtam, hogy nem sétálhatok oda csak úgy. Megbeszéltük a családdal, hogy Alice és Edward kísérnek el, hogy minél kisebb feltűnést keltsünk.

Mikor már kb. ezredszer sétáltam el Alice és Jasper előtt, akik a laptopon egy bútoráruház katalógusát nézegették, barátnőm elém ugrott.

- Próbálj megnyugodni vagy hagyd Jaspernek, hogy segítsen- nézett rám szomorú szemekkel.

Sóhajtottam, majd leültem a helyére és Jaz felé nyújtottam a kezem, aki azonnal megfogta és már éreztem is a nyugalom első hullámát.

Ekkor lépett be szerelmem az ajtón Emmettel, akivel Esmének segítettek néhány bútordarab cipelésében. Ránézve arra gondoltam, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ilyen félisten szeret engem és én viszontszerethetem. Tőlünk pár lépésre megállt és csodálkozva bámult. Hirtelen azt hittem, félreértette a szituációt és el akartam kapni a kezem Jaspertől, aki azonban satuként szorította és mikor ránéztem, boldogan mosolygott. Értetlenül néztem rá, majd vissza Edre, aki akkor már előttem térdelt és meghatottan simogatta a kezem.

- Köszönöm- suttogta, még jobban összezavarva.

Ekkor Alice felől egy „Oh”-t hallottunk, mire mindenki üvegesen elrévedt szemébe nézett. Mikor visszatért közénk, fénylő szemekkel ő is mellém ugrott.

- Na jól van, most akkor mi van? – kérdeztem türelmetlenül, mire barátnőm lelkesen hadarva magyarázni kezdte.

- Mikor engedted Jaznek, hogy megnyugtasson, visszahúztad a pajzsodat, így mindhármunk előtt „fedetlen” lettél!

Megértettem. Edward hallotta a gondolataimat, Alice pedig látott valamit a jövőmből. Mosolyogva néztem őket, boldogabbak voltak, mint a gyerekek csoki osztáskor.

Alice eltáncolt a konyha felé, gondolom, hogy elújságolja a többieknek is a dolgot.

- Elárulnád, mit látott?- intettem utána a fejemmel, mire Edward nevetve közölte.

- Vásárolni mentek.

- Huh, kitalálhattam volna- néztem a plafon felé.

- Engem viszont nagyon boldoggá tettél- ült le mellém, miután Jasper a felesége után ment- Azért, mert hallottalak és azért is, amit gondoltál- hajolt hozzám és lágyan megcsókolt.

- Hangosan is kimondom: SZERETLEK!- bújtam hozzá.

Pár perc múlva Alice torokköszörülése szakított félbe.

- Lassan indulnunk kell- szavaira a nyomasztó érzés visszatért. Felsiettem a szobánkba és gyorsan magamra húztam a fekete ruhát és hamarosan már a kocsiban ültünk.

A temető kis kápolnájából halk zene szűrődött ki és egy érdes férfihang éppen a búcsúztatót mondta. Távolabb megálltunk egy hatalmas fa alatt, ahol reszketve kapaszkodtam Edward karjába. Elrévedt tekintettel bámultam magam elé és gondolatban visszautaztam az időben. Eszembe jutott az első nap, amikor végleg Charliehoz költöztem. Nem hittem, hogy túl sok jó kisülhet a dologból és csak azért imádkoztam, hogy egy ideig kibírjuk együtt. Nem is tudtam mennyire hiányzott, amíg nem éltem vele. De amikor nap nap után hirtelen az életem része lett és nem csak egy hetenkénti telefonhívás, természetessé vált az egész. Nem volt nehéz alkalmazkodni hozzá, nála nagyszerűbb emberrel azóta sem találkoztam.

A vállam megrázkódott a fojtott zokogástól, mire Edward szorosabban vont magához.

Kinyílt a kápolna ajtaja és én kényszerítettem magam, hogy arra nézzek. Kihozták a koporsót, amit négy magas fiatal férfi tartott, köztük az egyik Jacob volt. Tekintetét, ami szomorú és megtört volt, az enyémbe fúrta, majd alig láthatóan biccentett felénk.

Lassan vitték a sírhoz, ahová rengetegen követték. A gyászolók között minden korosztályból voltak, gyerekek, öregek megtörten kísérték utolsó útjára Forks volt rendőrfőnökét. Mi távolról követtük őket a sírok között.

Aztán minden olyan gyorsan történt és vége lett. A tömeg feloszlott, már alig páran álldogáltak a sír mellett. Ekkor Jacob felénk fordult és elindult hozzánk. Néhány méterre megállt és szomorú hangon, csendesen megszólalt.

- Bella, fogadd részvétemet. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de tudnod kell, hogy élete végéig imádattal beszélt rólad, nagyon szeretett téged.

Bólintottam, de nem tudtam a szemébe nézni.

- Köszönöm.

Egy pillanatig hallgatott, majd csendben folytatta.

- Mivel nem volt élő rokona, a házat néhány La Pushira és rám hagyta, de természetesen téged illet- mikor tiltakozni akartam, leintett. Elővett egy névjegykártyát és felém nyújtotta- ha kicsit jobban érzed magad, hívj fel és átadom a kulcsokat, meg még néhány dolgot.

Elvettem a papírlapot és némán bólintottam.

Intett, majd elment.

Mikor mindenki elhagyta a temetőt, odasétáltunk a virágokkal borított halomhoz. Csak néztem a nevet, ami dübörögve vízhangzott a fejemben:

CHARLIE SWAN

Feledhetetlen apa és barát

Éreztem Alice kezét az enyémben, ahogy bátorítóan szorította és hallottam Edward csitító hangját. Csak akkor vettem észre, hogy hangosan zokogok, és azt hajtogatom:

- Bocsáss meg, APA, úgy sajnálom!

18. fejezet

Sziasztok!

Sokak örömére elérkeztünk a részhez, ahol "gyűlnek a farkasok!" :)

Puszi!

A sötétben lassan kirajzolódott a ház ismerős körvonala, ahogy egyre közelebb értünk. Ahogy megérkeztünk és mellettünk leparkolt a másik két autó is, kiszállva mindenki csendben nézte a hatalmas, elhagyatott épületet.

Túl sok minden nem változott. Az erdő mintha közelebb ölelte volna magához, a fák nagyobbak és terebélyesebbek lettek. A homlokzat kopottabb, a teraszt beborították a száraz falevelek és gallyak. Az óriási ablakok, mint valami szomorú szemek, bámultak ránk. Az egész ház magányos csöndbe burkolózott.

Hiányzott belőle az élet.

- Munkára, gyerekek- Alice hangja úgy dörrent, mint a startpisztoly, mire mindenki azonnal mozdult és szó nélkül követte apró barátnőm utasításait. Csodálkozva figyeltem, mivel nem hallottam egyetlen morgást vagy elégedetlenséget sem, lelkes izgalommal láttak neki a feladatnak.

És ez csak egyet jelenthetett, mégpedig, hogy nem csak én érzem otthonomnak Forksot.

A vámpírsebességnek és a koordinált munkának hála a hajnal első sugarai már nem egy néptelen házat találtak.

Reggel Alice, Esme és Rosalie bementek Port Angelesbe festékeket és egyebeket vásárolni. Hálás voltam Alicenek, amiért engem nem nyaggatott, hogy menjek velük.

Végigjártam a helyiségeket és a feltoluló emlékek közül igyekeztem csak a kellemesekkel foglalkozni. A nappali ablakán kibámulva néztem a tájat. Béke és nyugalom szállt meg, de ha a másnapi gyászszertartásra gondoltam, a szívem elszorult.

- Remélem, nem bántad meg, hogy mi is jöttünk- szólt lágyan Emily – Mármint, talán most szeretnél egy kicsit egyedül lenni.

Felé fordultam és rámosolyogtam.

- Pont ellenkezőleg. Nagyobb szükségem van rátok, mint valaha. Ha majd magányra vágyom, meg fogom oldani- biztosítottam.

- Oké- sóhajtott, majd körbenézett- Hol találom Edwardot? Adam megmakacsolta magát, nem akar enni. Nem tudom, mi baja lehet…

Be sem fejezte a mondatot, máris megjelent szerelmem, Carlisle-val az oldalán.

Felsiettünk az emeletre, ahol Adam morcos arccal álldogált a kiságyban. Az anyja felvette és segélykérően Edward felé nézett, aki szemöldök ráncolva figyelte a kicsit.

- Éhes, de nem kívánja a tápszert- tolmácsolta Adam gondolatait.

- Talán valami tartalmasabbat kellene megpróbálnunk- gondolkodott el Carlisle – elméletileg már elég fejlett, hogy szilárd tápanyagot is ehessen.

Gyorsan felhívtam Esmét, hogy hazafelé vásároljanak élelmiszert. Hamarosan megérkeztek, de a sok finomság közül semmi sem nyerte el a kicsi tetszését.

- Se gyümölcs, se zöldség, sem bébiétel. Akkor mégis mit szeretnél?- kérdezte kétségbeesve Emily a fiától, aki csak nézett rá hatalmas, szomorú szemeivel.

Már mindenki aggódva körülállta őket.

- Ő sem tudja, csak éhséget érez, de ezektől undorodik- mondta Edward, majd hirtelen Carlisle felé kapta a fejét - Igen, ez elképzelhető… Talán megpróbálhatnánk.

- Mi van már? – fakadt ki Emi a néma párbeszéden.

- Arra gondoltunk, hogy a költözés miatt már régóta leállította az anyagcseréjét, hogy te gond nélkül a közelében lehess- fordult a doki Emily felé- így, vámpírként valószínűleg vérre van szüksége.

Egy pillanatig döbbenten figyeltük a kíváncsian pislogó gyereket, majd Emmett hangja törte meg a csendet.

- Akkor hozzunk neki uzsit- és már el is tűnt, nyomában Edwarddal és Jasperrel.

Hamarosan egy edény friss vérrel tértek vissza. Adam a levegőbe szimatolt, és ahogy megérezte a vérszagot, azonnal arra fordította a fejét.

Rose ölében ülve falánkan kortyolta a folyadékot, míg Emily hátra húzódva, visszatartott lélegzettel figyelte.

Mikor Adam jóllakott, elégedetten gagyarászni kezdett és Edward hangosan nevetve közölte.

- Nos, alighanem ezután már nem is hajlandó mást enni.

Megkönnyebbülten nevettünk és kitárgyaltuk, hogy erre a kézenfekvő dologra nem is gondoltunk.

Estére a ház kifestve, kitakarítva pompázott. A bútorokról lekerültek a huzatok, újra otthonos kényelmet nyújtva a családnak.

Alice persze elégedetlen volt, mivel szerinte mindent le kell cserélni új, dizájnosabb holmikra. Őt ismerve, ez csak rövid idő kérdése. Ezen viccelődtünk, mikor távolról hangos farkas vonyítás hasított az éjszakába.

Igen, még egy dolog, ami türelmetlen várakozással töltött el. Az eltelt majdnem 43 év a legtöbb ember emlékeit elhomályosítja annyira, hogy ne emlékezzenek rám, a „tragikus sorsú Swan-lányra”. Az arcomra legalábbis nem. De a farkasok emlékei tiszták és mostanra már tudniuk kell, hogy a Cullen-ház lakói visszatértek. A több évszázados gyűlölet, amit a vámpírok iránt éreznek, vajon rám is vonatkozik? Jakob, Seth és a többiek, akiket még gyerekként illetve tiniként La Pushban ismertem meg, már csak az ellenséget látják bennem?

Nick jelentései szerint sok látogatója volt Charlie-nak. Szégyellem, hogy én nem lehettem vele, de mindig tudtam, amit fáj beismerni magamnak, hogy apám inkább látott volna holtan, mint így. Persze, ez nem azt jelenti, hogy nem szeretett, csupán az ő élete egyszerű volt. „Amit feldobnak, az le is esik!” És ebbe halhatatlanok, alakváltók nem fértek bele.

Tekintetem Edwardra tévedt, aki gondolkodva szemezett Carlisleval. Rögtön tudtam, hogy némán kommunikálnak, ezért a pajzsommal körülfogtam az én gondolatolvasó drágámat, blokkolva ezzel a képességét és figyeltem a reakcióját.

Először meglepett képet vágott, értetlenül bámulva az apját, aki hasonlóan viszonozta. Mindketten felém kapták a fejüket.

- Társaságban nem illik sugdolózni!- fontam karba mérgesen a kezemet- Sem fejben beszélgetni!

- Ugye? Én is mindig ezt mondom, utálom, ha ezt csinálják- állt mellém azonnal Emmett, aki szintén sérelmezi, ha ki akarják hagyni valamiből.

Edward azonnal hozzám rohant és vigasztalón átölelt, Carlisle azonban megelőzte a magyarázkodással.

- Sajnálom, az én hibám, már olyan automatikusan jön… Szóval, csak azt fontolgattam, hogy meg kellene keresnünk a farkasokat és megerősíteni a szerződést. Kicsit változott a felállás az utolsó találkozásunk óta- célzott Emilyékre és rám – Jobb lenne ezt előre rendezni és nem megvárni, amíg véletlenül összefutunk velük, ami szerintem elkerülhetetlen lesz.

- Igen, erre már én is gondoltam- jegyezte meg Jasper, aki igazi stratégaként gondolkodik- Tudnunk kell, mire számítsunk.

Idegességemben szárazon nyeltem egyet, mire Edward szorosabban vont magához.

Miután a többiek is egyet értettek, úgy döntöttünk, hogy Emily, a kicsi, Rosalie és Esme kivételével mind elmegyünk a határhoz.

Már a fák között suhantunk, mikor Carlisle megállt és felém fordult.

- Mivel nem tudjuk, hogyan reagálnak a jelenlétedre, talán lemaradhatnál. Majd mi beszélünk velük- nézett rám és mivel Edward is egyetértett vele, bólintottam. Kaptam egy csókot szerelmemtől, majd figyeltem, ahogy az öt árny eltűnik a határ irányában.

Lélegzet visszafojtva figyeltem, hogy halljak valamit.

Eltelt egy kis idő, mire meghallottam a közeledő mancsok dobogását. Legalább hat farkas érkezett, majd felismertem Carlisle hangját.

- Békével jöttünk. Carlisle Cullen vagyok és beszélni szeretnék az alfával- szavait a farkasok felé intézte. Halk morgások és rövid várakozás után meghallottam egy ismerősen érdes hangot.

- Igen, tudjuk, kik vagytok, csak azt nem, hogy miért jöttetek?

- Szerettünk volna tájékoztatni benneteket, hogy a családommal egy időre visszatértünk- folytatta kedvesen Carlisle, tudomást sem véve a másik fél megvetéséről- Természetesen továbbra sem fogunk problémát okozni és reméljük, hogy a szerződés még életben van.

- Az őseink a szavukat adták és ez minket is kötelez- jött a válasz, amiből sajnálkozást hallottam ki. Nem kérdéses, Jacob Black még mindig ugyan olyan gyűlölettel viseltetik a Cullenek iránt, mint negyvenhárom éve.

- Nos, akkor arról is tájékoztatnunk kell titeket, hogy változás állt be a család létszámában- kezdett bele a rázós részbe Carlisle.

- Kettővel kevesebb?- vágott a szavába Jacob szenvtelen hangon- Az nem baj.

Hallottam Edward és Emmett dühös morgását, mire mozgolódás támadt a farkasok között. Idegesen próbáltam fülelni és közben egyre közelebb lopakodtam a csapathoz.

- Nem- hallottam Carlisle hangjában a visszafojtott dühöt- Valójában hárommal többen lettünk.

Kijelentését hallva felháborodott moraj futott végig, néhány ideges vinnyogás kíséretében.

- Szó sem lehet róla- csattant Jacob hangja- Csak rátok vonatkozik a megállapodás!

- Igen, de a családunk új tagjai is betartják a feltételeket, ezért mindannyian kezeskedünk- próbálkozott Carlisle.

- NEM! Ha én dönthettem volna róla, ti sem élveznétek a vendégszeretetünket! – egyre dühösebb lett- Nem egyezem bele, hogy újabb vámpírok kerülgessék Forks védtelen lakosait!

- Akkor sem, ha az egyik én vagyok?- kérdeztem halkan és kiléptem az árnyékból.

Láttam, hogy Edward azonnal felém mozdul, de egy pillantással jeleztem, hogy nem lesz semmi gond, így a helyén maradt, de tekintete aggodalomról árulkodott.

- Bella!- nyögte meglepett hangon a hatalmas indián fiú, megfeledkezve a dühéről.

Tettem egy óvatos lépést felé.

- Hello, Jacob!

17. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet, jó szórakozást hozzá!

És kérlek, írjatok véleményt, hogy ti hogyan képzelitek el a folytatást.

Puszi

Ültünk a nappaliban és a kis Adamot figyeltük, ahogy az első felállást próbálgatta. Hihetetlen kis csoda ez a gyerek a mi életünkben, mindenkit elvarázsolt. Hallgattuk gyorsan dobogó kicsi szívét, amit csak az anyja távollétében tehetünk meg.

Emily vadászni ment Roseval és Emmettel. Naponta elkísérte valaki, bár rendkívüli önuralommal rendelkezik. Carlisle szerint ez azért is van, mert akár csak én, tudatosan készült a vámpírságra, nem úgy, mint a legtöbb újszülött.

A napok gyorsan teltek és Adam rémisztő iramban fejlődött. Egyenlőre még nem tudtuk, hogy aggódnunk kell-e miatta, minden esetre Carlisle folyamatos megfigyelés alatt tartotta.

A Cullen család hivatalosan is hozzánk költözött. A keresésem miatt nem tudtak sokáig egy helyben maradni, így nem sok elrendezni való volt a lakcímváltozással. A testvéreim nem jártak iskolába, Esmének nem volt állandó munkája és Carlisle az utóbbi időben nem dolgozott kórházban, hanem egy házi laborban génkutatásokat végzett. Így a fiúk kialakították a számára a garázs fölötti szobát laboratóriummá, ahol az Adamtól származó mintákat is vizsgálhatta.

Engem sürgetni kezdett a kiadóm, mert a legújabb könyv megjelenéséig volt még hátra néhány apró simítás, mint például a borító megtervezése. Ebben Alice segítségét kértem, aki töretlen lelkesedéssel kezdett szervezkedni. Szegény Sidneyt nagyon sajnálom, amiért rászabadítottam, bár eddig nem panaszkodott, hiszen ötletekben Alice verhetetlen.

Rose és Esme minden percüket a kicsi körüli teendőkkel töltötték, amit Emily sem bánt. A mi kis lurkónkról ugyanis kiderült, hogy nem túl sok alvásra van szüksége, legalábbis amikor nem dobog a szíve.

Jasper idejét a számítógép kötötte le, igazi hekker lett belőle. Hozzá nyugodtan fordulhat bárki bármilyen adatért vagy infóért, mindent meg tud szerezni.

Emmett híres arról, hogy klasszul elszórakoztatja magát. Néha olyan érzésem van, hogy nem Adam az egyetlen gyerek a házban. Persze a bátyjai is kaphatóak a hülyeségre…

És ott van még az én drága szerelmem. Edward nagyon sokrétű, mint régen is volt. Szívesen segít Carlislenak vagy Jaspernek, de leginkább egy dolgot csinál: engem kényeztet. Ha eddig volt is kétségem az érzéseit illetően, már a múlté. Mindent megtesz, hogy jóvátegye a hibáját és kárpótoljon.

Bármivel foglalkozom, elég egy sóhaj és máris előttem terem, hogy nem történt-e valami bajom. Lassan kezdem megszokni, hogy elég körbetekintenem, ha látni szeretném angyali mosolyát. Túl sokáig nélkülöztük és most nem tudunk betelni egymással. Igyekszünk minél többet kettesben lenni, már amennyire egy ilyen népes család mellett ez lehetséges.

Semmit sem változott, mindentől óvni akar, mintha én még mindig az a védtelen kis Bella lennék…

- Jaj, hogy milyen ügyes kisfiú vagy- Esme lelkendezése térített magamhoz elmélázásomból.

Adam önállóan állt.

Szorosabbra fontam a kezem Edward nyaka körül, mire egy rajongó pillantás volt a válasz.

Hallottuk a vadászatból hazatérők lépteit, ahogy lassan közelítik meg a házat, hogy Adamnek legyen ideje felkészülni.

Ő is azonnal észrevette és rövid összpontosítás után már le is állította a keringését, majd türelmesen várta, hogy az anyja ölbe vegye.

Emily szemei lassan kezdték elveszíteni a vörös árnyalatot és aranyszínben pompáztak. Mindig büszkeség tölt el, valahányszor rá nézek. Ezt ő is tudja, gyakran azzal cukkol, hogy akár az anyja is lehetnék. Igen, lehetnék.

Mindenki Adam gügyögésén nevetett, aki élvezte, ha a társaság középpontjában lehet.

A mobilom csörgése zavarta meg az idillt, amit gyorsan kikaptam a zsebemből. A számra pillantva azonban rögtön elszorult a gyomrom és kezem egy pillanatra megremegett. Sajnos ez nem kerülte el a többiek figyelmét sem.

- Elnézést- motyogtam, és már kint is voltam a teraszon – Igen?

- Ms. Darkly, Nick vagyok. Arra kért, hogy telefonáljak, ha bármi változás történik- a hang gyászos színezete nem biztatott semmi jóval - Sajnálom, de rossz hírt kell közölnöm. Bekövetkezett- kezeim görcsösen kapaszkodtak a korlátba, úgy éreztem, forog velem a világ - Kérem, fogadja őszinte részvétemet.

Nem válaszoltam, csak kinyomtam a készüléket. Dermedten álltam és bámultam magam elé.

Számítottam rá, de mégsem voltam felkészülve. Az az utolsó kicsi szál is elszakadt, ami még az emberi életemhez fűzött.

Gépiesen indultam vissza, ahol Edward rémülten ácsorgott, mögötte a többiek csöndben várakoztak.

- Charlie meghalt- közöltem, miközben vigaszt keresve bújtam az ölelésébe- Meghalt az apám!- zokogtam könnyek nélkül. A mellkasomban újabb hegek szakadtak fel, olyan fájdalmat okozva, amitől ismét élőnek éreztem magam.

Igaz a mondás, hogy a fájdalom életben tart.

Edward magához szorított és ringatva csitított. Miután sikerült összeszedni magam, gondolkodásra kényszerítettem az agyam.

Vajon intézi valaki a temetést?- merült fel bennem. Vissza kell hívnom Nicket.

Hangos nyöszörgés térített magamhoz és megpillantottam, ahogy Adam felém nyújtózkodik. Emily odasétált vele és miközben a kezembe adta, puszit nyomott az arcomra. Nem volt szükség szavakra.

Adam illata lassan megnyugtatott, a kicsi babatest vigasztalóan simult hozzám. A feje fölött elnézve láttam Alice megtört arcát. Ő annak idején nagyon megkedvelte Charliet és ez kölcsönös volt. Apám valamiért őt elfogadta, míg a többieket nem igazán sikerült neki.

Mikor mindenki részvétnyilvánítását fogadtam, Carlisle megkérdezte.

- Elárulnád, ki értesített?

Sóhajtottam.

- Soha sem tudtam a szüleimnek hátat fordítani. Ha nem is személyesen, de figyeltem őket. Az elvesztésem után Renéet valamilyen szinten kárpótolta az élet Margaret megszületésével, de Charlie a haláláig gyászolt engem- a szavak keserű lelkiismeret furdalást okoztak.

Elsétáltam az egyik fiókos szekrényhez és kivettem belőle egy dossziét. Előszedtem belőle a képeket és az asztalra terítettem őket. Az elmúlt negyven év - képekben.

- Időnként megbíztam egy-egy magánnyomozót, hogy titokban készítsenek képeket és tájékoztassanak az életükről. Anya halála után a Dwyer-családot elkerültem, így Emilyről sem tudtam- néztem rá bocsánatkérően és felé nyújtottam néhány képet, ahol Renée nagy hassal sétál vagy babakocsit tol. Az utolsó kép a síremlékéről készült- Természetesen ők semmit sem vettek észre, de számomra ez olyan volt, mintha… velük lennék. Charlie három éve agyvérzést kapott, ezért felfogadtam egy ügyvédet, Nicket, hogy vegye gondjaiba. Elhelyezte egy Port Angelesi szeretetotthonban, aminek a költségeit én álltam, de Charlie és mindenki úgy tudta, hogy egy alapítványnak köszönhető mindez- lesütöttem a szemem - habár személyesen nem tehettem meg, tartoztam neki ennyivel.

Senki sem szólt. Egyszer csak megéreztem Alice kezét, ahogy megszorította az enyémet.

- Szeretnél elmenni a temetésére?- kérdezte lágyan.

- Igen, el szeretnék búcsúzni tőle, ha már eddig nem tehettem meg.

- Veled megyek- jött a válasz azonnal.

Hálásan bólintottam, majd Edward kezét fogva elvonultunk a szobánkba.

Mikor kettesben maradtunk, leült az ágyra és az ölébe húzott.

- Annyira sajnálom- súgta meggyötörten és nem kellett sokat törni a fejem, hogy rájöjjek, ezért is magát okolja.

- Fejezd ezt be, nem te tehetsz róla.

- Oh, dehogynem…

- Nem, mert ha nem is ilyen formában, de ez az én döntésem volt. Amikor megismertelek az öröklétet választottam.

- De ha nem szeretünk egymásba, most családi körben búcsúztathatnád el az apádat.

Összeszűkült szemmel néztem rá.

- Ha még egyszer hibának mered nevezni a szerelmünket, kihajítalak az ablakon- jegyeztem meg jeges hangon.

- Sajnálom, nem úgy értettem- mentegetőzött, majd szorosabban húzott magához.

Egy ideig csak összeölelkezve ültünk, majd anélkül, hogy felkeltem volna az öléből, felhívtam Nicket. Megtudtam, hogy néhány barát már elkezdte intézni a temetést, ami három nap múlva lesz. Megköszöntem a szolgálatait és elbúcsúztam.

Kis idő múlva halkan kopogtak az ajtónkon, Carlisle és Esme jött be.

- Bella, arra gondoltunk, hogy elkísérnénk Forksba- kezdte óvatosan Carlisle- persze, csak ha nem bánod. Szeretnénk veled lenni és talán eltölthetnénk ott egy kis időt, természetesen inkognitóban.

- Oh – lepődtem meg- Ti ketten is jöttök?

Esme félszegen elmosolyodott.

- Igazság szerint az egész család jönne.

Hallgatásomat valószínűleg hezitálásnak vették, mert rögtön mentegetőzni kezdtek.

- Természetesen, ha nem szeretnéd…

- Nem, nem. Sőt, örülnék neki- mosolyogtam Esmere- Már egy ideje fontolgattam, hogy visszamegyek, de soha sem volt elég bátorságom megtenni.

- Nos, akkor elkezdünk csomagolni, aztán megbeszéljük a részleteket- intett Carlisle és már ki is mentek a szobából.

Félve néztem Edwardra, mert nem tudtam, ő mit szól az egészhez. Megkönnyebbülve láttam, hogy szeme izgatottan csillog.

- Nem gond, hogy újra visszamegyünk?

- Vissza a kezdetekhez?- kérdezte lágyan és újra magához vont – Létem legszebb emlékei kötődnek Forkshoz. Az a város számomra egyet jelent a boldogsággal- csókolt meg gyengéden – És tudom, hogy a gyász ellenére jót fog tenni neked, ha újra ott lehetsz, ahogy mindannyiunknak.

- Igen, én is azt hiszem.

Másnap éjjel már az autóban ülve egyre izgatottabb lettem, mikor elhagytuk Port Angelest. Bámultam ki a sötét éjszakába és újra azon rágódtam, vajon tényleg jó ötlet volt-e visszajönni. Talán nem az fogad, amire számítottam. Talán olyan dolgokban bízok, amik már rég a múlté. Mindent magam mögött hagytam és innét visszanézve már nem ugyanazt mutatják.

Lehet, hogy csalódni fogok, de az is jobb, mint fölöslegesen reménykedni. Bízni abban, hogy esetleg van egy hely a világban, ahol otthon lehetek.

Éreztem a kezemre kulcsolódó ujjak lágy szorítását, mire oldalra fordítottam a fejem és rámosolyogtam Edwardra.

Szemem sarkából láttam az elsuhanó táblát:

„ Üdvözöljük Forksban!”