10. fejezet

- Természetesen – mondtam, majd kifelé elsétálva mellette nem tudtam ellenállni és kezem az övébe csúsztattam.

Lágyan megszorította az ujjaimat, minek hatására bizsergő érzés indult el a karomon felfelé.

A dzsiphez mentünk, ahol Alice és Emmett már beszálltak a hátsó ülésre. Edward a vezető melletti ülés ajtajához vezetett, de mielőtt kinyitotta, felém fordult.

- Bella, tudnod kell…

- Nem, ne most! Erre később is ráérünk – csalódott arcát látva hozzá tettem. – Hallottad Carlisle-t, kevés az időnk, sietnünk kell.

- Igen, igazad van.

Gyorsan beültünk és a főúton száguldva tettük meg az utat a városig.

- Szóval megszeretted a vásárlást? – kérdezte incselkedve Alice.

Hátrafordultam az ülések között, ezzel újra közelebb kerülve Edwardhoz. Mámorító illatát mélyen beszívtam.

- Nos, igen. Nagyon jó időtöltésnek tartom – mosolyogtam Alice szemébe, aki lelkesen előredőlt.

- Hát ezt remélni sem mertem! Jaj, de jó lenne újra együtt próbálgatni a rucikat, mint régen – szemei tüzesen csillogtak.

Nevetnem kellett, ahogy visszaemlékeztem, számomra akkor még ez nem volt valami kellemes szórakozás. Nem úgy Alice-nek. Képes volt egész nap üzletről üzletre húzgálni magával, csakhogy kedvére öltöztethessen.

- Figyelmeztetlek, már nem vagyok az a türelmes próbababa, aki voltam.

Emmett felnyerített, majd ő is beleszólt.

- Ugyan, Bella, már akkor sem voltál türelmes. Emlékeztek, mikor elmentek ruhát venni a bálra és az első felpróbálása után hazaindultál, mert Alice rád erőszakolt egy rózsaszínt? Még Rose sem bírta a civakodásotokat.

- Akkor is mondtam, hogy mályva! – fakadt ki Alice.

Mindhárman felnevettünk. Észrevettem, hogy Edward mosolyogva figyel. De nem csak én figyeltem fel rá.

- Edward, Bella helyett inkább az utat nézd, vagy elcsapod azt a szegény szarvast.

- Milyen szarvast? – bámult előre Emmett.

Ekkor hangos fékezéssel az autó megállt, mi pedig előre csapódtunk.

- Jól vagy?- jött mellőlem azonnal a kérdés.

- Mért ne lennék? – néztem vissza bosszúsan. Ekkor egy hatalmas szarvas ügetett át az úton, majd gyorsan eltűnt a túloldalon.

Hátulról hangos üdvrivalgás tört ki Alice-ból.

- Edward! Te is láttad? – lelkendezett, mintha a Mikulás rénszarvasa akadt volna az utunkba. Talán ideköszönt és észre sem vettem?

Edward bólintott felé, miközben elgondolkozva engem figyelt.

- De már ismét semmi.

Értetlenül bámultam egyikről a másikra.

- Most mi van?

- Csak a közeledben nem működik a képességünk – jegyezte meg Alice.

A közelemben? Ezt hogy érti? Hogy-hogy nem működik?

- Egyikőtöké sem?

Fejrázás volt a válasz.

Ezt nem értem.

- Mióta veled vagyunk, teljesen kikapcsolódott mindenki képessége. Alice-nek nincs látomása, én nem hallom senki gondolatát és Jasper sem tud manipulálni az érzésekkel.

Emmett szakította félbe hátulról.

- Ja, mert egyébként már rég Edward karjaiba omlottál volna – röhögte, de Edward pillantása beléfojtotta a szót.

- Ez miért van? – nagyon érdekelt, bár eddig eszembe sem jutott Jasper képessége. Azt tudtam, hogy Edward ellen valamiért régen is immunis voltam, de a többieknél nem volt ilyen szerencsém.

- Nem igazán tudjuk, csak sejtjük, hogy valahogyan blokkolod a mentális képességeket.

Oh, hirtelen megértettem. Hát erről van szó! Elégedett mosollyal fordultam előre. Eszembe jutott egy nem rég történt eset…

- Várunk még több szarvasra is vagy indulunk végre?

Döbbent arcuk láttán csak még jobban nevethetnékem támadt, de visszafogtam magam. Úgy tűnik, éri még meglepetés a Cullen családot.

A városba beérve egy eldugott helyen hagytuk az autót. Edward ragaszkodott hozzá, hogy velünk jöjjön és csak azután megy a hotelbe.

A kórházba simán bejutottunk. Mindent összeszedtünk, amire Carlisle szerint szükség lehet, majd gond nélkül távoztunk.

A szállodánál is gyorsan végeztünk. Már úton voltunk haza, nagyon megkönnyebbültem, fejem az üléstámlának döntöttem.

Az autó hirtelen irányt váltott és bekanyarodott egy éjjelnappali üzlet elé.

Értetlenül néztem körbe, miközben Alice kipattant hátulról és berohant a boltba. Edward mosolyogva nézett vissza rám.

- Emily jégkrémet fog kívánni – jegyezte meg egyszerűen.

Ráncoltam a homlokom.

- Láttátok?

Bólintott.

Jobban oda kell figyelnem, főleg ha hazaértünk és Jasper is a közelben lesz. Nem veszíthetem el az irányítást az érzelmeim felett, így is végérvényesen kezdek megtörni – töprengtem.

A fürkésző szemek elgondolkodva figyeltek.

- Direkt csinálod, ugye? – hangja nem volt vádló, inkább kíváncsi.

Megjátszott értetlenséggel bámultam rá.

- Miért, te direkt kutakodsz az emberek fejében?

Farkasszemet néztünk. Úgy éreztem, hogy dermedt testem lassan olvadásnak indul, ahogy egyre jobban elvesztem a szemeiben. Most először láttam benne azt a régi tüzet…

Alice bepattant hátra.

- Húzhatunk.

Edward megszakította a szemkontaktust és elindult visszafelé.

Alice próbált csevegni, rövid válaszokat nyögtem neki, de a gondolataim csak a mellettem ülő félisten körül jártak.

Nem változott semmit, vámpírként nézve talán még szebb. A szemem sarkából figyeltem határozott mozdulatait, ahogy vezetett. Eszembe jutott az első alkalom, amikor hazavitt és ugyanígy éreztem magam. Csendben csodáltam és reménykedő várakozással néztem a jövő felé.

Gyorsan hazaértünk és én rohantam befelé. Jasper már az ajtóban várt minket, Alice-t keresve a tekintetével.

Emily még mindig aludt, a többiek csendben beszélgettek.

- Változás? - suhantam halkan a kanapéhoz.

- Nem volt ébren, de még mindig lázas - suttogta Esme. - Sikerrel jártatok?

Bólintottam.

Közben a többiek becuccoltak és Carlisle nekiállt összeállítani a transzfúziót. Alice a jégkrémes dobozzal elindult a konyhába.

Esme felé fordultam.

- Az emeleten van három vendégszoba, nyugodtan érezzétek otthon magatokat - intettem a lépcső felé. A doki mellé léptem, hogy segítsek neki, mikor szemem megakadt Rosalien, aki csendben figyelt engem. Tekintetében nem volt nyoma utálatnak, flegmaságnak, ahogy emlékeimben élt.

Nem zavarta, hogy észrevettem, nem kapta el a pillantását, mintha mondani készült volna valamit.

- Bella, talán fel kellene ébreszteni, mielőtt bekötöm - hallottam meg Carlisle hangját.

Elfordultam Rose-tól és Emily mellé térdelve lágyan megsimítottam forró arcát. Megrezdült és lassan kinyitotta láztól csillogó szemeit.

- Szia, álomszuszék - suttogtam mosolyogva. - Sajnálom, hogy felébresztettelek, de Carlisle szeretne neked vért bekötni. Szeretnél előtte kicsit kinyújtózni?

Egy percig még pislogott, majd bólintott.

- Kimennék a mosdóba – tolta le magáról erőtlenül a takarót.

Odahajoltam és felemeltem. Már nem volt ereje átkarolni a nyakam, fejét ernyedten a vállamra hajtotta.

A mosdó felé siettem, de Rose megelőzött és kitárta előttünk az ajtót. Hálásan mosolyogtam rá, amit ő – meglepetésemre - viszonzott.

Miután Emily újra az ágyban volt, a doki bekötötte neki a vért.

A lányok az emeletre vitték a holmijukat, Edward a vérkészletet bepakolta a hűtőbe.

- Honnét van a vér? - kérdezte vékonyka hangján Emily.

- Megcsapoltunk a városban néhány fazont a kedvedért - jött Emmett dörmögő válasza, mielőtt én megszólalhattam volna.

Emily először csak pislogott, majd gyorsan vette a lapot és elnevette magát.

- Remélem finomakat választottatok, mert nem érem be akármivel! - mondta kényeskedő hangon, mire Emmett hangos hahotába kezdett.

- Tetszik a csaj!- majd röhögve az emelet felé indult.

Jasper és Alice begyújtott a kandallóba, ami meghitt hangulatot árasztott.

Emily percről percre javult. Élénkebb lett, kezdett visszatérni az arcszíne és a láza is lefelé ment.

Nagyon boldog voltam, egyre több reményt láttam tervünk sikeres megvalósítására.

Lassan mindenki visszatért a nappaliba, elfoglalva egy-egy helyet, csendben beszélgettek.

Emily nagyot sóhajtott, mire Carlisle hozzá sietett.

- Valami baj van?

Barátnőm csak a fejét rázta.

- Nem, semmi… csak úgy ennék valami hideget - kicsit gondolkodott, miközben elmerülten simogatta a hasát. -

Mondjuk jégkrémet.

Alice felé sandítottam, aki hatalmas mosollyal tűnt el a konyhában és már hozta is a dobozt egy kiskanállal. Emily szemei felcsillantak, nagyra tárta a karjait, amivel egyszerre ölelte át a jégkrémes dobozt és Alicet.

- Istennő vagy, köszönöm - és már tépte is le a tetőt és kanalazni kezdte a krémet. Szemeit lecsukva, élvezettel morgott magában.

Mindenki megkönnyebbülten nevetett fel, jó volt látni a változást rajta.

Kis idő elteltével ismét megszólalt.

- Ha jól emlékszem, az este félbeszakítottam valamit - bökött a kanállal Edward felé, de rám nézett. - Akár folytathatnátok is, most úgyis alszik a fiam - nézett le a pocakjára, majd hátradőlve kérdőn felém fordult.

A többiek szintén.

Zavarba jöttem, Emilyre vetettem egy szúrós pillantást, majd Alice felé fordultam.

- Azt mondtad, látomásod volt, azért mentetek vissza Forksba - tettem fel a kérdést, ami már akkor is a fejemben motoszkált. - Láttad, hogy Viktória megtámad?

Alice csendesen a fejét rázta, majd lesütötte a fejét.

- Nem, azt sajnos nem, akkor talán időben odaérhettünk volna - sóhajtva, szomorú szemekkel rám nézett. – Charlie-t láttam gyászruhában, ahogy a szétroncsolódott autód mellett áll - suttogta.

Fogaim közt beszívtam a levegőt, ahogy eszembe jutott az az este. A szőnyeg mintáját bámulva újra elém tárult Charlie megtört alakjának emléke.

- Szegény apa, ahogy ott állt, tudtam, hogy magát hibáztatja - Észre sem vettem, hogy hangosan is kimondom. - Mivel ő vette azt az öreg járgányt nekem. Pedig igazán remek kis kocsi volt, szerettem - szám keserű mosolyra húzódott az eleven emlékek hatására.

- Te ott voltál? - kérdezte Jasper.

- Igen, ott - néztem meredten a kérdezőre, de nem őt láttam. Az emlékek egymást követve tolakodtak az agyamba, hozva magukkal az elfojtott érzéseket is.

Tudtam, hogy kíváncsiak, mi is történt a távozásuk után, ezért csendesen mesélni kezdtem.

- Miután elmentetek, úgy éreztem, mindennek vége - kihagytam, hogy Edwardot keresve eltévedtem és az egész város engem keresett az erdőben, ahol egy vérfarkas talált rám. A napokig tartó vegetációmat sem terveztem megosztani velük. - Mikor egyértelművé vált a számomra, hogy ez nem álom vagy egy rossz vicc, mint ahogy reméltem, elmentem a házatokhoz. Abban bíztam… nem is tudom miben bíztam. Talán csak bizonyítékot akartam, hogy egyáltalán léteztetek-e - Edwardra sandítottam. Az arcán tükröződő fájdalom nem rendített meg, elég volt a sajátom. - Nagyon üres maradt az életem és nem tudtam mivel kitölteni ezt az űrt. A házban azonban Viktóriába és egy másik vörös hajú nősténybe botlottam. Tudtam, mi vár rám, de nem bántam, hogy meg kell halnom - vontam vállat, mire halk morgás jött a kandalló felől. - Csak azt reméltem, hogy gyorsan túl leszek rajta. Hát nem így lett. Már több sebből véreztem, mire odaértek a farkasok. Viktória mielőtt elmenekült, megharapott. A farkasok elintézték a társát és engem felvittek a hegyekbe.

- Viktória elmenekült? - hallottam meg magam mellett Edward dühös hangját. Felpillantottam rá és bólintottam. - De a korcsok azt mondták, hogy elintézték.

- Azt mondták, elintéztek egy vörös nőstényt és mi rossz következtetést vontunk le - merengett el Carlisle.

Edward szaggatott légzését hallgatva sejtettem, mi játszódik le benne.

- Ezek szerint még életben van - folytatta a doki.

- Oh, nem - arcvonásaim megkeményedtek, ahogy lassan megráztam a fejem. – Már nincs.

Döbbent arcok figyelték, ahogy ördögi mosolyra húzom a szám.

- Azóta találkoztunk és benyújtottam a számlát – jegyeztem meg nemtörődöm stílusban.

És valóban nem hatott meg. Egy gyilkos gyilkosa lettem és igazságszolgáltatásként fogtam fel a dolgot. Nem azért, amit ellenem elkövetett, hanem a sok ártatlan ember miatt, akiket élvezettel megkínozva küldött a halálba.

- Azt kapta, amit érdemelt - néztem Edward szemébe, aki nem kis büszkeséggel pillantott rám.

Zavartan megint a szőnyegre fókuszáltam és folytattam.

- Szóval mikor az átváltozás után magamhoz tértem, nem kicsit leptem meg a farkasokat. Nem éreztem vérszomjat, nem támadtam rá senkire. – Elgondolkodtam. – A farkasok persze nagy meglepetés voltak. És hogy Jacob is közéjük tartozik…- mosolyognom kellett, ahogy eszembe jutott a vörösesbarna bundájú farkaskölyök. - Szóval nem bántottak és mivel egyébként sem maradhattam Forksban, elengedtek.

Mindenki hallgatott.

- Oké, lemaradtam. Milyen farkasokról is beszélünk éppen? - kérdezte Emily félretéve a félig kiürült, olvadásnak indult jégkrémes dobozt.

9. fejezet

Hello mindenkinek!

Bocsánat, de tegnap este a gépem megmakacsolta magát és nem tudtam felrakni az új részt!

De most itt van! Azt hiszem, már régóta ezt vártátok! :)

Én pedig a visszajelzéseket várom!

Puszi!

 

Az ablaknál álltam és a hófödte tájat bámultam.

Alkonyodott.

Úgy döntöttem, jobb lesz túlesni a dolgon. Vonzott a leszálló sötétség. Legszívesebben kiugrottam volna, hogy mindent hátrahagyva elrejtőzzek.

Tudtam, hogy fájni fog, mivel olyan sebeket készültem felszaggatni, amik még be sem forrtak.

Fájó szívvel fordítottam hátat a sötétnek és lassan fordultam a fény felé.

Mindenki a nappaliban tartózkodott. Carlisle adott egy injekciót Emilynek, remélve, hogy le tudjuk húzni a lázát. Esme a férjének segédkezett, Rose őket figyelte. Alice Jasper ölében ült, Edward úgy tűnik állójegyet váltott a kandallóm mellett.

- Hát csajszi, te aztán kemény vagy – állt mellém karba tett kézzel Emmett. – Hogy csinálod? Nem kívánod a vért?

Felnéztem rá, és akaratlan vigyor terült szét az arcomon.

- Adottság, azt hiszem – vontam vállat. – jutott ez-az nekem is – kacsintottam rá.

A kanapéhoz sétáltam és leültem Emily mellé.

- Azt hiszem, ideje tisztázni a látogatásotok igazi okát – erőltettem arcomra a megszokott hideg maszkot.

Emmett Rose mellé ballagott, karját továbbra is összefonva. Ha jól láttam, ő volt a leghiggadtabb közülünk. Akárki más arcára pillantottam, mindenhol izgatottságot láttam.

- Bella – kezdte Carlisle. – Évtizedekkel ezelőtt hatalmas hibát követtünk el, amikor magadra hagytunk téged. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak, és azt hiszem, ezt a többiek nevében is mondhatom. A születésnapodon történtek után néhányan közülünk úgy gondolták, hogy esélyt kell kapnod egy teljes életre. Egy olyan lehetőséget, amit magadtól nem akartál volna, ezért a döntésünkkel rád kényszerítettük. Az, hogy valójában mekkora hiba is volt, gyorsan kiderült. Miután elhagytuk Forksot, a család széthullott…

- Az én hibám volt – szakította félbe az elgyötört hang a kandalló felől. - Én kényszerítettem rá őket, hogy szó nélkül elmenjenek.

Nem néztem felé, csak mereven a szőnyeg mintáját bámultam.

- Boldognak akartalak látni, azt akartam, hogy egész életet élj valaki olyan mellett, aki…

- Akinek elég jó vagyok? – vágtam közbe keserűen, most már egyenesen a szemébe bámulva.

- Aki elég jó hozzád – lépett közelebb. – Bella, én nem tudtalak téged boldoggá tenni, nem adhattam meg neked, amit megérdemeltél volna. Azt hittem, ha elmegyek, egy idő után el fogsz felejteni és boldog leszel. Hazudtam neked, hogy megkönnyítsem számodra. Hazugság volt minden egyes szó, ami ott az erdőben elhagyta a számat. – Olyan fájdalommal ejtette ki a szavakat, amik megleptek. Szenvedett, úgy, mint én. – Meg akartam ölni a szerelmedet és közben én haltam bele. De csak ez az egy módja volt. Nem akartalak egy olyan életre kárhoztatni, mint amilyen az enyém. - Fejét lehajtva szorította ökölbe a kezét. – De nem bírtam sokáig. Elhagytam a családot, nekik is fájdalmat okozva. Napokig bolyongtam a világban, nem tudtam mit tegyek. Nélküled nem találtam a helyem. – Ismét rám pillantott. – És megint Forksban találtam magam. Minden oda húzott, nem voltam elég erős, nem bírtam nélküled.

Egy pillanatig hallgatott, mint aki erőt gyűjt, majd fojtott hangon ismét beszélni kezdett.

- Mikor a házhoz értem, már ott voltak a többiek is. Alice-nek volt egy látomása, ezért mentek vissza. A házunk padlójára száradva megtaláltuk a kiömlött véredet és Viktória, meg a farkasok szagát. Elkéstünk.

Odajött hozzám és térdre esett előttem.

- Bocsáss meg nekem, kérlek, bocsásd meg, amiért nem értem oda időben.

Reszkető kezével megfogta az enyémet, amely a térdemen nyugodott, homlokát ráhajtva rázta a zokogás.

- Nem volt könnyű elfogadni Edward döntését – vette át a szót Alice. – De láttam, hogy újra együtt lesztek, láttam, hogy te is vámpír leszel. Tudtam, amit ő nem, hogy sokkal jobban szeret téged annál, hogy végleg elengedjen. Azt hittem, ha hagyom a dolgokat a saját medrükben folyni, akkor újra egymásra találtok. Elhagytuk Forksot, de abban a hitben, hogy ez csak egy átmeneti időszak… De nem számoltunk Viktóriával. - Most az ő hangja is szaggatottá vált, szinte láttam a könnyek csillogását a szemében és éreztem a sajátomban is. – Visszaérve a városba a halálhíred fogadott. Mindenki a szerencsétlen balesetről beszélt, miszerint az útról lesodródva autóstól a sziklákra zuhantál és a dagály elragadta a tested, amit azóta sem találtak meg. Miután a házban keveredő illatokat követni kezdtük, elértük a határt. Nem akartunk konfliktust, csak válaszokat. Tudni szerettük volna, mi történt. Mivel a ház mögött megtaláltuk a tűz nyomait, sejtettük, hogy Viktóriát elkapták a farkasok. De nem tudtuk, mi van veled. A balesetedről keringő hír nem tűnt túl hihetőnek, legalábbis a számunkra. A farkasok megpróbálták elhitetni velünk, hogy Viktória megölt téged, de a gondolataik - Edwardnak hála, - elárulták őket.

Furcsa izgatottság kezdett átjárni. Ha mindez igaz, akkor lehet, hogy az egész félreértés volt? Tényleg mindenre van magyarázat? Ilyen kevésen múlott volna, hogy egyedül kellett töltenem az elmúlt évtizedeket? Éreztem, hogy a remény gyökeret ver halottnak hitt lelkemben.

Lenéztem a még mindig előttem térdeplő Edwardra, éreztem testének finom remegését. Késztetést éreztem, hogy a hajába túrjak és megvigasztaljam…

Számat összeszorítva ismét várakozóan Alice-re néztem, de ő mintha a múltban rekedt volna, csak bámult maga elé.

Ismét Carlisle vette át a szót.

- Mikor Sam látta, hogy nincs értelme tovább titkolózni, mindent elmondott. Megtudtuk, hogy bár az életedet megmentették, sajnos elkezdődött az átváltozásod. Elvittek a hegyekbe, hogy senkit se bánthass és elrendezték a balesetet. Sam azt mondta, az ébredésed után nem tűntél veszélyesnek és mivel egyikőjük sem volt képes bántani, elengedtek. Azonnal elindultunk, hogy megkeressünk, de mintha elnyelt volna a föld. Alice-nek akkortól kezdve nem volt veled kapcsolatos látomása, bármennyire koncentrált is. Semmi hozzád köthető nyom. Mintha te sem akarnád, hogy megtaláljunk. Arra alapoztuk a keresést, hogy újszülöttként biztos nehezen bírsz a vérszomjaddal és hibákat követsz el. Rejtélyes halálesetek után kutattunk, de semmi. Aztán azt gondoltuk, hogy talán megpróbálsz beilleszkedni a társadalomba, ezért az egyetemeket, főiskolákat jártuk végig. Közben az évek csak teltek, de sehol sem volt nyomod – zavartan elkapta a tekintetét. – Igazából már azt hittük, hogy nem élsz. – szégyenérzet látszott az arcán. – De Edward nem volt hajlandó feladni a keresést. Már éppen a Volturihoz akart fordulni segítségért, mikor Alice-nek látomása volt.

Alice ismét megélénkült, gyenge mosollyal az arcán megint rám nézett.

- Láttalak behajtani Torontóba, azt is, hogy melyik plázába mész, láttam a parkoló cédulán a dátumot és tudtam, oda kell mennünk. Így bukkantunk fel és most itt vagyunk, hogy a bocsánatodért könyörögjünk. Mindannyian hibásnak érezzük magunkat a történtekért. – Körbenézett a családján, akik arcán kivétel nélkül valóban ez tükröződött. – De a szerencsétlen véletlennek is köszönhető.

Minden szem várakozóan tapadt rám, egyet kivéve. Már nem remegett a teste, de nem is mozdult az ölemből, mintha a halálos ítéletét várná.

Átgondolva a dolgokat, igaza volt. Itt rajta kívül senki sem hibás. Ő indította el a lavinát, amit már nem lehetett megállítani. De tényleg igazat mondott? Csupán miattam tette? Akkor ez azt jelenti…

Lassan megmozdult, ami valószínűleg a keze alatt ökölbe szoruló kezemnek volt köszönhető, és rám emelte megtört tekintetét.

- Annyira sajnálom! – hangja halk volt, a szája szinte nem is mozgott. - Szeretlek. Létezésem legnagyobb hibája volt elhagyni téged. Enyém volt a világ legdrágább kincse és én mindent elrontottam. Miattam kerültél Viktória keze közé, tönkre tettem az életed. Ott kellett volna lennem, vigyázni rád. De elkéstem! Bocsáss meg!– elcsuklott a hangja és újra a kezemre hajolt.

Végre megértettem, hogy azért van ekkora fájdalma, mert nem tudott megvédeni attól, ami miatt végül is elhagyott. A vámpírrá válástól! Mindig szerette az emberi dolgaimat, azok varázsolták el, azért szeretett belém. A közelében vadul dobogó szívem, vérem illatának csábítása, az arcom pirulása, mosolyra késztető esetlen mozdulataim már mind a múlté.

Csak az érzéseim nem, azokon nem változtatott semmi. Sem a magány, sem az idő, sem Viktória.

Szeretem!

És annyi nélkülözés után végre itt van, ölembe hajtott fejjel.

Kezem önálló életet élve indult el és túrt a kusza tincsek közé.

- Megbocsájtom, hogy elkéstél – végre rászántam magam, és kezem a hajába túrtam. Jóleső érzés futott végig rajtam. Lassan felemelte a fejét, hitetlenkedve nézett rám. – És talán azt is, hogy elhagytál. - Keserű mosollyal a többiek felé fordultam, jelezve, hogy a mondandómat nekik is szánom. - De valamit tudnotok kell – néztem az arcokba, amin a szomorúságot izgatott boldogság váltott fel - Isabella Swan már halott. Az a Bella, aki voltam, már nincs többé.

Hirtelen éles sikoly hasított a levegőbe. Rémülten kaptam Edward után, mire megértettem, kitől jön a hang.

Emily hátravetett fejjel vonaglott a fájdalomtól. Egy pillanat alatt mellette voltam, így tisztán hallottam a hatalmas reccsenést. Segítséget keresve kaptam el Carlisle kezét, aki szintén a sikoltozó lány fölé hajolt.

- Adok neki injekciót – és már kezében is voltak az ampullák. - Sajnos, eltört pár bordája.

Kirázott a hideg. Mi jön még?

- Azt hiszem, vérátömlesztésre lenne szüksége – jegyezte meg Carlisle halkan. – Nagyon gyenge és a magzat teljesen felemészti.

Bólintottam, erre már én is gondoltam.

Csendben figyeltük az elszunnyadt Emilyt, ahogy még álmában is a hasát ölelte.

A fájdalomcsillapító megtette a hatását.

Mindenki csendesen téblábolt, nem akarták felébreszteni. Talán át kellene vinnem a szobájába – figyeltem elgondolkodva, de tudtam, hogy nem szeret egyedül lenni és haragudna, mert átzsuppoltam.

- Sokat jelent neked, ugye? – kérdezte suttogva Carlisle.

Egy kicsit gondolkodtam és anélkül, hogy levettem volna a szemem az alvó lányról, halkan válaszoltam.

- Hozzám tartozik. Ő a családom.

Ez elég nevetségesen hangzik, tekintve, hogy két hete még a létezéséről sem tudtam. De ez nem olyan dolog, ami időhöz köthető. Valaki vagy megérint, vagy nem. Akárcsak a szerelem. Érzed, hogy egy pillanat alatt a részeddé válik és a hiánya már pótolhatatlan lenne.

Többször eszembe jutott az első találkozásunk, ahogy a hidegtől reszketve szidta az autóját. Rögtön az igazi nevemen mutatkoztam be neki, mert már akkor megbíztam benne – ami nagyon nem volt rám jellemző.

Mindent meg fogok tenni, hogy életben tartsam.

- A véren kívül még mire van szükség? – kérdeztem Carlislet. - Elmegyek beszerezni. – fordultam felé. Látva a ki nem mondott kérdést, hozzátettem: – A kórházban van helyismeretem – mosolyogtam rá.

Emmett a semmiből pattant elém.

- Beosonunk és kiszolgáljuk magunkat! – dörmögte, mikor ránéztem, kihúzta magát. – Engem úgyse tudnál kihagyni! – vigyorgott lelkesen.

- Oké. Ki jön még? – Ma nagyon engedékeny kedvemben vagyok.

Alice elém sompolygott, én rábólintottam. Láttam rajta, hogy örömében ugrálni lenne kedve, de visszafogta magát.

Mielőtt újabb jelentkező lenne, és egy hadsereg indulna kirabolni a vérbankot, elmondtam az ajánlatomat.

- Ha jól értettem, egyébként is hozzám indultatok, ezért arra gondoltam, hogy… a szállodából elhozhatnátok a holmitokat. Itt bőven elférünk, és amíg a dolgok elrendezésre nem kerülnek, mindenkinek így lesz egyszerűbb – féltem, hogy ez megint egy olyan dolog, amit megbánhatok. De figyelembe véve a körülményeket, örülhetek, hogy segítenek. - Szívesen látunk benneteket.

Hogy meg tudják beszélni, Emilyhez sétáltam. Végigsimítottam a homlokán, hűvös kezemmel most még forróbbnak éreztem a bőrét.

- Megint kezd belázasodni – fordultam Carlisle felé, aki követve a példámat megérintette a homlokát.

- Sajnos, fogy az időnk.

Alvó barátnőmet nézve féltem elmenni.

- Vigyázni fogunk rá – jegyezte meg Rose, és ez valahogy megnyugtatott. Felé bólintottam.

- Induljunk – fordultam Alice-ékhez, amikor Edwardot is megpillantottam a bejáratnál.

- Én elmegyek a holmikért, ha áll még a meghívás - suttogta halkan, de csillogó szemmel.

Tekintetünk találkozott. A melegség újra átjárta a testem.

- Természetesen – mondtam, majd kifelé elsétálva mellette nem tudtam ellenállni, és kezem az övébe csúsztattam.

8. fejezet

Drágáim!

Hoztam a frisset.
Sajna, holnap nem tudok újat felrakni, mert dolgozom, de ez kicsit hosszabb, kárpótlásul.
Siettem, az esetleges hibákért bocsi!
Írjatok ám!!! :)
Puszi mindenkinek!!!!!!!!!!!!!!
 

A szobába érve óvatosan leraktam az ágyra és helyet adtam a dokinak.

- Mielőtt hozzáfognál, tudnod kell a körülményekről – kezdtem óvatosan, majd Emilyre pillantottam, aki bólintott. – Ez nem egy hétköznapi baba és terhesség. Nem tudom, mennyit mesélt el Rosalie, de…

- Azon az éjszakán megerőszakolt az a vámpír, aki megtámadott – fejezte be a mondatot Emily.

A nappaliból hangos reccsenést lehetett hallani.

Carlisle összevont szemöldökkel felváltva nézett ránk.

Bólintottam, a ki nem mondott kérdésre.

- Milyen idős a terhesség? – meglepődését jól álcázva szakszerű mozdulatokkal csúsztatta a kezét Emily pocakjára.

- Négy és fél hetes – adtam a tájékoztatást, mire Carlisle most már döbbenten rám meredt.

Arckifejezését elnézve rájöttem, hogy ez neki is új.

Csalódott voltam, a félelmem ismét visszatért.

- Kérem, mondjon valamit – Emily hangja bátran csengett, nagyon büszke voltam rá, amiért ilyen jól viseli a dolgot.

Carlisle is így gondolhatta, mert megfogta a kezét és leült az ágy szélére.

- Őszinte leszek, még nem találkoztam hasonló esettel. Keringtek történetek félig ember, félig vámpír gyermekekről, de eddig azt hittem, nincs valós alapjuk. Idáig meggyőződésem volt, hogy ezek csak mítoszok, mivel a vámpíroknak nem lehet utódjuk.

- Hát, pedig ennek a babának nem ember az apja, ezt Rosalie is megerősítheti – bizonygatta Emily.

- Elhiszem, kedves. Egyértelmű, hogy ez nem mindennapi terhesség – kezét megint a domborodó hasra helyezte. – De először alaposan megvizsgállak, aztán mindent átbeszélünk.

Hallottam, ahogy a ház előtt megállt a terepjáró. Intettem, majd kisiettem, hogy behozzam a doki táskáját.

A nappaliban minden szem rám szegeződött.

Kivéve egyet. Rose karját a melle előtt keresztbe fonva állt és a padlót bámulta. Emmett értetlenül próbálta magához vonni, de mintha kősziklát ölelgetne. Rögtön megértettem viselkedésének okát.

Elvettem Jaspertől a felém nyújtott táskát és visszaindultam a szobába.

Alice egy pillanat alatt előttem termett, szomorú szemeit félőn emelte rám.

- Segíthetünk valamiben? – kérdezte halkan.

Először egy egyszerű nemmel le akartam rázni, de hirtelen lelkiismeret furdalásom lett. Csak néztem a kis koboldszerű lányt az imádnivaló kusza tincseivel, ahogy megszeppenve várta, hogy újra ráförmedek.

Haragudtam rá, a csalódás, amit okozott tüskeként szúrta a szívem.

Az elmúlt évek alatt azt magyaráztam magamnak, hogy nem érdemli meg a szeretetemet – ő sem - mert számára nem jelentett annyit a barátságunk, mint a számomra. De könnyű volt addig, amíg nem állt előttem, megtörten, bűnbánóan.

Az én drága Alice-em.

Már nem volt értelme tagadni magam előtt, vagy játszani a kemény nőt. Eddig csak fél életet éltem.

Mintha csak egy hosszú évtizedekig tartó álomból ébrednék.

Nem, nem tudom csak úgy elfelejteni, de ha kihúzzuk a tüskét, talán egyszer beforrnak a sebek.

Hagyni fogom, hogy megmagyarázzák. Sőt, akartam. Most már nem csak a kíváncsiság hajtott és csak remélni tudtam, hogy utána nem leszek még csalódottabb.

Lassan közelebb léptem hozzá.

- Igen, azt hiszem igen – megfogtam a kezét és megszorítottam, miközben a szemébe nézve bátorítóan rákacsintottam.

Arcán megkönnyebbült mosoly terült szét, miközben viszonozta a szorítást.

Hátul valaki hosszan kifújta a levegőt.

Azt hiszem, megtettük az első lépést.

Visszasuhantam a szobába és átadtam a táskát Carlislenak, majd bátorítóan Emily mellé ültem és megsimogattam a karját.

Carlisle kérdéseket tett fel, amire felváltva válaszoltunk. Ecseteltem a rosszulléteit, mivel barátnőm cenzúrázva adta elő a dolgokat. Mindig meglepett, hogy szerinte ez „szükséges rossz” és a fájdalom elviselése a legkevesebb, amit megtehet a babáért.

A doki valóban alapos volt és mikor végzett, a lány felé fordult.

- Adok egy lázcsillapítót, aztán pihenned kéne, addig mi beszerzünk néhány dolgot a számodra.

- Ne hagyjatok itt, kérlek – könyörgő szemeit rám szegezte – a kanapén is tudok pihenni.

Bólintottam és már nyúltam is érte.

Visszamentünk, ahol Esme már igazgatta a kanapét Emily számára és mikor lefektettem, betakargatta. Barátnőm kedvesen megköszönte, majd határozottan Carlisle felé fordult.

- Akkor rajta, doktor úr, ne kíméljen.

Láttam, hogy Carlisle meglepődik, majd mosolyogva leült a fotelba.

- Kérlek, tegezz nyugodtan és szólíts Carlislenak – Emily bólintott.

Közben kimentem a konyhába és töltöttem neki gyümölcslevet. Dobtam bele néhány jégkockát is.

Visszafelé tekintetem összeakadt Edwardéval, amit végig magamon éreztem, míg leültem Emily mellé és segítettem megtartani, amíg kortyolt. Hálás mosolyát látva elégedetten simítottam meg láztól kipirult arcát.

Közben továbbra is éreztem a simogató pillantást.

- Ahogy már mondtam, eddig soha nem hallottam ilyesmiről – kezdett bele Carlisle habozva.

Emily halk, de határozott hangon közbevágott.

- Carlisle – megvárta, míg a doki a szemébe néz. – Csak őszintén. Mi már mindenre fel vagyunk készülve.

Azonnal a kezéért nyúltam.

- Sajnálom, Emily, de nem hiszem, hogy túlélheted ezt a szülést. - Hangja lemondó volt. – A terhesség megszakításával pedig már elkéstünk. Azt sem tudom, hogy a gyermek életképes lesz-e. – Itt lesütötte a szemét. – Orvosként csak a fájdalomcsillapítást tudom javasolni.

- Igen, azt én is tudom, hogy nem élhetem túl, és a baba nélkül nem is akarom – szabad kezével lágyan végigsimított a hasán, fáradtan hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemét.

Összeszorítottam a szám. Nem akartam ezt hallani, de sajnos ő nagyon is komolyan gondolta. Egy pillanatig csendben hallgattuk a pocakból érkező szapora szívverés hangját. Az agyam őrült módjára kavargott, csak egy gondolatot ismételgetve: mindkettőt!

- Mindent meg akarunk próbálni! – hangom jégként vágta a beállt csendet. – Mire van szükség, hogy Emily elég erős legyen, hogy kibírjon egy császármetszést?

A doki a fejét csóválta.

- Nem hiszem, hogy a szervezete kibírja, amíg a gyermek teljesen kifejlődik. Már most is maradandó károkat okozott a testében, nem hiszem, hogy kiheverné.

- Persze, hogy nem – hangom most már türelmetlenné vált. – Engem az érdekel, hogy érjük el, hogy a szíve még verjen a baba megszületése után?

A hét szempár döbbenten bámult ránk. A feszültség szinte szikrákat szórt a levegőben.

- Te át akarod változtatni? – jött a sziszegő hang a kandalló irányából.

Határozottan fordultam felé és minden kétely nélkül bólintottam. Szemem sarkából láttam, hogy Emily erőtlen feje az enyémmel szinkronban mozog.

- Én azt hittem, megmenteni akarod! – jött egyre közelebb Edward, hangja most már határozottan egy kígyóra emlékeztetett, ahogy összeszorított fogai közül kipréselte a szavakat.

Hát újra visszatértünk állandó vitáink tárgyához. Ezek szerint nem sokat változott a nézete ebben az ügyben.

- Igen, meg fogom menteni! – legalábbis mindent megteszek – tettem hozzá gondolatban.

- Tudod te, mit beszélsz?

Most már begurultam. Megint kezdi az okoskodást! Felpattanva szembefordultam vele, alig több mint két méter volt köztünk a távolság.

- Úgy tűnik, hogy nem tudom?– kérdőn sziszegtem vissza.

Éreztem, hogy többen megmozdulnak a szobában, észrevétlenül készülve, hogy szükség esetén közénk álljanak.

Jól is teszik, mert a végén lecsavarom a konok fejét! Éreztem, hogy egyre jobban bepipulok. A régi viták parazsa felizzott, az eddig elfojtott düh fekete füstként borította be az agyam.

- Igen, úgy tűnik. Komolyan ilyen életet szánsz neki?– mutatott végig magán, ezzel összezavarva.

- Nem, én ilyen életet szánok neki – kopogtattam meg a saját kőkemény mellkasomat. - Visszaadom az életét, amit egy saját fajtám béli puszta szórakozásból már elvett tőle! Lehetőséget akarok adni, hogy kézbe vegye a gyerekét, akiért képes meghalni! Választási lehetőséget kínáltam neki és ő ezt választotta! Én pedig tiszteletben tartom a kívánságát és mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy teljesítsem azt! – hangom minden szónál egyre hangosabb lett, izmaim megfeszültek. 

Észre sem vettem, hogy fogyott el köztünk a távolság vagy mikor változott meg az arckifejezése. Dühtől reszketve meredtem az arany szemekbe. Arca meglepettségről árulkodott, majd lassan ellágyult.

- Bella – suttogta olyan érzelmesen, hogy hirtelen kitisztult a fejem. Gyorsan hátraléptem az arcomhoz közelítő kezek elől.

Mély levegőt vettem és körbe pillantottam.

Carlisle a jobb, Jasper a bal oldalamon állt. Edward háta mögött Alice és Emmett sorakoztak föl.

Visszafordulva a kanapé és köztem meglepetten láttam Rose alakját, aki mögül Emily pislogott rám.

- Ha lenyugodtál, hoznál még nekem egy kis gyümölcslevet? – kérdezte nyugodt hangon, mintha semmi sem történt volna. Tudtam, hogy a feszültséget akarta oldani. Biztatóan rám mosolygott, mire én a konyha felé indultam.

Kiérve belekapaszkodtam a pult szélébe és erőltettem magam, hogy lenyugodjak, mély levegőket véve.

Nem lett volna szabad így kiborulnom, haragudtam magamra.

Most biztos hülyének néznek, ez elég ciki!

Kivettem a kancsót a hűtőből, mikor Esme érintette meg a vállam.

- Jól vagy? – csendes hangjában aggodalommal fordított maga felé.

- Igen, csak… - kezdtem, mikor a nappali felől üvegcsörömpölést hallottam. Felkaptam a fejem, abban a pillanatban megéreztem orromban a fémes vérszagot.  Ez csak egyet jelenthetett. Emily!

Gondolkodás nélkül suhantam visszafelé. Belépve megpillantottam, ahogy feltartott karján végigfolyik a vér. Mély levegőt vettem és csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb odaérjek hozzá.

A következő pillanatban egy kemény testnek csapódtam és két kar fonódott a derekam köré. Ösztönösen próbáltam szabadulni, de a karok bilincsként tartottak fogva. Értetlenül néztem fel Edward fölém hajló arcára. Csitító hangja még jobban meglepett.

- Bella, nyugodj meg, nem akarod bántani!

A szemem sarkából láttam, hogy mindenki felém fordul, a két másik fiú is ott termett és ugrásra készen figyelnek.

Én azonban csak Emilyt néztem, ahogy Carlisle odasiet mellé és valamit a sebre szorít.

Ok, nincs gáz, állapítottam meg és feltűnt, hogy rajtam és barátnőmön kívül senki sem vesz levegőt.

Lassan nagyon is tudatára ébredtem, hogy kinek a karjai közt vagyok. Légzésem egyre kapkodóbb lett. A hozzám simuló test ismerős érzést keltett bennem. Egy olyan érzést, amit több mint negyven éve senkinek sem sikerült kiváltania. Enyhén megremegtem a rám törő vágytól. Rápillantva elvesztem a szemeiben. Vágytam rá, hogy még közelebb húzzon magához, végigsimítva a hátamon és én beletúrhassak bronzvörös hajába, miközben ő lágyan megcsókol…

Atya ég! Mi a francot csinálok?

Ismét sikertelenül próbáltam eltolni magamtól.

- Lennél szíves elengedni?

Erősebb szorítás volt a válasz.

- Nincs semmi baj, szomjas vagy, de kimegyünk a levegőre és jobb lesz – lágyan szólt, szinte cirógatva. Próbált a terasz irányába tolni.

- Engedj el – megint elindult felfelé bennem a pumpa – a barátnőm megsérült, segíteni szeretnék neki! – Határozottan néztem vele farkasszemet.

- Bella – hívott Emily is, megerősítve engem.

Edward és a bátyjai értetlenül bámultak.

Hirtelen leesett. Szóval azt hitték, amit én róluk, hogy nekiesek a vérszag miatt. A fekete szemem megtévesztette őket.

Megkönnyebbülten kacagtam fel. Nem húzódtam el a karjaiból, inkább eddig ingét markoló kezemmel még jobban belekapaszkodtam és csak nevettem. Döbbent arcát nézve egyre hangosabban, aztán fejcsóválva lassan kibontakoztam – fájó szívvel ugyan– az ölelésből és most már akadály nélkül elértem a barátnőmhöz.

Letérdeltem mellé. A szőnyegen a törött pohár maradványai hevertek. A dokira rá se pillantva kezembe vettem vérző jobbját, amin apró, ám mély vágás volt. A többiek továbbra is visszatartották a levegőt.

Megnéztem a sebet, majd visszanyomtam rá a gézlapot.

- Béna voltam – jegyezte meg száját elhúzva. – Te jól vagy?

- Persze, semmi gond – legyintettem – csak azt hitték, átharapom a torkod - mosolyogtam.

- Tényleg régen vadásztál, szomjas lehetsz - aggódó hangja meghatott.

- Bírom.

- Nem kéne szenvedned – dorgált meg összevont szemöldökkel.

- Ez ajánlat, Ms. Jones? - incselkedtem vele és közel hajolva kivillantottam a fogsorom.

Gyerekes kuncogás volt a válasz.

Elképedt vendégeim lassan feloldódtak és miután Carlisle bekötözte Emilyt, már fel is lélegeztek.

7. fejezet

- Bella –mikor mellém lépett, a doki zavartan nézett rám – Alice is szeretne jönni.

Egy pillanatig összeráncolt homlokkal gondolkodtam, majd szembe fordultam velük.

- Miért, a többiek nem?

Tudtam, hogy meg fogom bánni, de nem volt időm sokáig mérlegelni a dolgot. Tisztában voltam vele, hogy most nem fogom csak úgy lerázni őket és Carlisle segítségét sem tudom nélkülözni.

Kérdőn felvont szemöldökkel vártam a választ.

Döbbent arcukat látva magyarázni kezdtem.

- Esmet nem szeretném megbántani – mosolyogtam rá – és szívesen látom a vendégemként. Tudom, hogy Alicet semmi sem tarthatja vissza, ahogy Emmettet sem – a nagy kaján mackó vigyorát elnézve e felől nem volt szemernyi kétségem sem – Jasper túlságosan félti a feleségét, hogy szem elől tévesztené, Rose pedig mindig igyekszik a bajkeveréstől megóvni hites urát- mintha egy elfojtott mosoly suhant volna át a szőke arcán – És mivel nincs szükségem árnyként követő vámpírokra, mindenkire érvényes a meghívásom.

Azt már nem tettem hozzá, hogy nagyon érdekelne a magyarázatuk is.

Elnyomtam egy sóhajt magamban.

Igen, tuti hogy ezt még nagyon megbánom.

Eddig nem pillantottam Edwardra, most azonban hozzá intéztem a szavaimat.

- A bejárattól jobbra van egy autókölcsönző – közönyös, majdnem unott hangom valódian csengett.

Hátat fordítottam, de előtte még láttam az arcán a megkönnyebbülést.

- Carlisle. Esme. Velem tartotok? – megráztam a kezemben tartott slusszkulcsot, majd a másik irányba indultunk, az autóm felé.

Esme menet közben átkarolta a vállam.

- Nagyon szép vagy – mondta kedvesen – Talán nem hiszed el, de nagyon hiányoztál – éreztem a lágy simítást a karomon.

A kocsihoz érve szembefordultam vele. Sápadt arcába nézve őszinte érzelmeket láttam. Hagytam, hogy átjárjon a boldogság, amit már az első percben éreztem, amikor megláttam. Mint egy kisgyerek, akiért érte megy az édesanyja az óvodába. A hiánya akkor tudatosul, mikor újra látja.

Mivel a csapat másik fele már eltűnt a parkolóból és csak Carlisle láthatta, néma zokogással borultam régi pótanyám nyakába. Úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló a mentőövbe.

Mélyen beszívtam ismerős illatát.

Nem akartam újra elmerülni. Azt akartam, hogy mindig kéznél legyenek ezek az önzetlenül ölelő karok.

Arra eszméltem, hogy ő is zokogva simogatja a hajam és közben biztató szavakat suttog, mindkettőnk bátorítására.

Remegve váltunk szét, egymás arcát fürkészve.

Carlisle meghatottan állt mellettünk, csendben várva és mikor rápillantottam, szemében izzó fényt láttam.

Zavartan lesütötte a tekintetét, testtartása meggörnyedt, mintha mázsás súlyokat cipelne.

Nem akartam így látni. Gondolkodás nélkül öleltem át a derekát.

Ez most más volt, mint amikor üdvözöltük egymást. Meglepett szorításának ereje. Amikor elengedett, egy puszit nyomott a homlokomra.

- Induljunk, később mindent megbeszélünk.

Beszálltunk. A parkolóból kihajtva egy fekete terepjáró szegődött a nyomunkba.

- Drágám! Ezek babaruhák? – kérdezte Esmé csodálkozva a hátsó ülésről, felemelve egy a sok csomag egyikét.

Bólintottam és intettem, hogy majd később.

Út közben csendesen beszélgettünk, többnyire érdektelen dolgokról, mint az időjárás, a gazdaság és az egészségügy helyzete. Tudtam, hogy a többiek nélkül nem akarnak felhozni egy bizonyos témát, és ezért én is hálás voltam. Így volt még időm felkészülni.

Most egyébként is Emily volt a lényeg. Akaratlanul is a gázpedálra léptem, hogy minél hamarabb hazaérjek.

Igazából nagyon megkönnyebbültem, hogy itt van Carlisle. Egyedül nehezen boldogultam volna. Természetesen, akkor is megpróbálom, ha nincs segítség, de így jelentősen kisebb a kockázat.

Befordultam a házhoz vezető bekötőútra, majd leállítottam a motort a garázs elé. Balomra szinte azonnal beállt a dzsip.

Mikor mindenki kiszállt, érdeklődve nézelődtek.

- Jó kis kégli – Emmett elismerő vigyorától elégedett büszkeség járt át.

Tekintetem a nappali ablakára esett. Eddig nem is gondoltam arra, mit fog szólni Emily, ha egy csapat vámpírral térek haza. Nem akartam megijeszteni, ezért zavartan Cullenék felé fordultam.

- Szeretnék kérni tőletek néhány percet- intettem a ház felé - mielőtt bejönnétek, bejelenteném az érkezéseteket valakinek. Rögtön visszajövök.

Kit érdekel, ha udvariatlannak tartanak. Választ nem várva besprinteltem a házba. Kabátomat menet közbe a fogasra dobtam.

Emily most is a nappali kanapéján feküdt és Tom&Jerryt nézett a tévében.

Megkönnyebbülten elmosolyodtam.

- Szia!

Erőtlenül emelte felém a fejét.

- Megjöttél – hangjában kisgyerekes örömmel intett, hogy hajoljak le egy ölelésért. Gyenge teste most még vékonyabbnak tűnt, ahogy óvatosan magamhoz vontam. Feltűnt, hogy bőre sokkal melegebb a szokásosnál. Csak nem lázas? Tenyeremet rásimítottam a homlokára, ami szinte égetett. Jólesően felsóhajtott.

- Emily, figyelj – kezdtem bele abban a tudatban, hogy kint hét éles fülű vámpír is halja – Vendégeket hoztam. Behívom őket, de szeretném, ha nem ijednél meg, mert nem fognak bántani.

Összeráncolta verejtékező homlokát, de alig észrevehetően bólintott.

Kisiettem a bejárati ajtóhoz és kitártam.

Kicsinek nem mondható előszobámban hirtelen nagy lett a tumultus, ahogy besorakoztak. A menetet Edward zárta. Ahogy elhaladt mellettem, tekintetét az enyémbe fúrta. Elgondolkodva figyelt, de gyorsan előresiettem, mielőtt bármit mondhatott volna. Éreztem, hogy reszket alattam a láb, hátamat égette a pillantása.

Villámgyorsan Emily mellé térdeltem és megfogtam a kezét.

- Emlékszel, már meséltem róluk… - suttogtam halkan.

Lázas tekintete az érkezettekre kúszott, száját halvány mosoly hagyta el, ahogy végignézett rajtuk.

- Cullenék – mondta minden meglepetés vagy félelem nélkül- Hello, Emily vagyok.

Annál jobban meglepődött a nappali közepén álló csapat.

Úgy nézték barátnőmet, mintha egy kísértet üdvözölte volna őket. Egy terhes kísértet.

Emily tekintete hirtelen Rosalien állapodott meg, majd hatalmasra kerekedett.

Azt gondoltam, a szépsége nyűgözte le, ezen nem is csodálkoztam volna. Azonban elkezdte szorítani a kezem és felém súgta, miközben továbbra is őt bámulta.

- Ő az – zilálta, szemében izgatottság csillant meg.

Közben Rose is ugyan azokat a szavakat suttogta Carlisle felé.

- Ő az a lány!

Zavarodottság támadt és nem csak a vendégeimben.

Közben Rose közelebb jött, arcán a meglepetést kedves mosoly váltotta fel.

- Ő mentett meg akkor este – magyarázta nekem Em.- Meg sem tudtam köszönni.

- Igen, mert eltűntél a kórházból – szólt megrovóan Rosalie.

Emily lesütötte a szemét.

- Így tűnt jobbnak – lehelte, miközben szégyenlősen fentebb húzta a takarót a hasán.

Próbáltam a hallottakat megemészteni és megint csak az jutott eszembe, milyen furcsa véletlenek vannak.

Mindenkit bemutattam egyesével. Rosalieval kezdtem, majd Emmettel, aki lelkesen integetett. Esme és Carlisle kedvesen odajöttek és kezet fogtak barátnőmmel. Aztán Alice is elénk sétált, magával húzva Jaspert. Lehajolt és arcon puszilta Emilyt, aki nem jött különösebben zavarba a bizalmas gesztustól.

Végül kimérten a bronzvörös hajú fiú felé intettem.

- Ő pedig…

- Edward – fejezte be helyettem Emily és kicsit felülve már nyújtotta is felé a kezét.

Lassan közelebb jött és udvariasan megszorította, miközben Em elismerően stírolta.

- Örülök… - kezdték egyszerre, majd elnevették magukat.

A következő pillanatban Emily fájdalmas nyögéssel hanyatlott vissza a karjaimba. Kétségbeesve simítottam ki a hajat a homlokából.

- Mi baj? Mit érzel? – mikor nem jött válasz, csak fájdalmas nyöszörgés, könyörgően néztem Carlislera.

A görcs lassan alábbhagyott és Emily arcszine javult egy árnyalatnyit.

- Már vége – motyogta – csak kinyújtózott.

Nyugtatólak megsimította a pocakját. Szárazan nyelt egyet.

- Várj, hozok vizet – de akkorra már valaki egy poharat nyújtott elénk.

Hálás pillantással elvettem Rosetól és óvatosan megitattam.

Pár korty után szusszanva dőlt hátra.

- Carlisle? – néztem kérőn rá.

Bólintott, majd hátrafordult – Jasper, Emmett! Elhoznátok a táskámat a szállodából? – a két fiú bólintva eltűnt.

- Addig is megvizsgálnám.

- Mi akkor elmegyünk, hogy ne zavarjunk – mondta Edward. Az édes hang hallatán felkaptam a fejem.

- Ne! –fordultam felé, majd ijedt tekintetem megkeményítve tettem hozzá – Maradjatok csak!- azzal Emilyt óvatosan felnyaláboltam. Vékony karját magától értetődően fonta a nyakam köré, mikor figyelő szemek kereszttüzében átsétáltam vele a szobájába, nyomomban Carlisleval.

6. fejezet

Kihúztam magam és beletörődő sóhajjal fordultam vissza. Hangom keménysége engem is meglepett.

- Szia, Alice!

- Szia, Bella! – arcán óvatos mosoly kezdett szétterülni.

Éreztem, hogy Jasper és Emmett is közelebb jön, de nem néztem rájuk.

A bennem kavargó érzésekre figyeltem. A várt fájdalom elmaradt, helyette furcsa ürességet éreztem.

Csak néztem az előttem álló apró lányt, aki valaha a barátnőm volt és testvéremként szerettem. Mindannyiuk közül talán az ő árulása fájt a legjobban.

Sokszor eljátszottam a gondolattal, mi lesz, ha véletlenül összefutok velük. Szóba állnak velem? Mit fognak mondani? És nekem mit kéne csinálnom?

- Végre megtaláltunk – a hangjában megbújó öröm meglepett.

Összezavarodtam.  Ezt most hogy érti?

Mindegy, nem fogok itt bájcsevegni velük!

Arcomra varázsoltam a jól begyakorolt magabiztos, határozott maszkot. Az évek során megtanultam, hogyan titkoljam el az érzéseimet. Az igaziakkal ráérek később foglalkozni.

- Micsoda véletlen – még egy merev mosolyra is futotta.

Megcsóválta a fejét.

- Nem, nem az – egy lépést közelebb jött és lehalkította a hangját. – Már régóta keresünk.

Ez ismét meglepett, de nem hagytam magam kibillenteni fagyos szerepemből. Mielőtt válaszolhattam volna, folytatta.

- Beszélnünk kell, de nem itt – nézett körbe. – Keressünk egy nyugodtabb helyet.

- Oh, talán üljünk be egy kávéra és nézegessünk családi fotókat – javasoltam negédes hangon.

Emmett felnevetett a jobbomon, mire Alice megrovóan ránézett.

- Komolyan mondom, Bella – arca és hangszíne megváltozott. - Nem szeretnénk jelenetet rendezni, de mindenképpen beszéli fogunk – suttogta határozottan és a fiúkra pislantott.

Felmordultam, de jobbnak láttam nem ellenkezni. Amikor elindult, felemelt fejjel követtem, nyomomban a két „testőrrel”.

Az eladók összesúgtak, ahogy kivonultunk az üzletből.

Ráléptünk a mozgólépcsőre és lefelé indultunk.

- A többiek a parkolóban várnak ránk – szólt hátra a válla fölött, de nem voltam benne biztos, hogy melyikünknek.

Na, most már tuti, hogy nem a hétvégi bevásárlást intézik.

Egy pillanat! Várnak?

A TÖBBIEK? Kik azok a többiek?

Atya ég!

Jeges rémület vett erőt rajtam. Erre nem vagyok felkészülve!

Gyorsan rendeztem a vonásaimat, nehogy észrevegyék rajtam a pánikot. Óvatosan Jasperre sandítottam, aki elgondolkozva figyelt.

Mély levegőt vettem és összeszorítottam a számat.

Hát újra látom Őt.

Semmi érzelem! Menni fog!

- Carlisle is itt van? – Alice visszafordulva bólintott. – Nagyszerű, úgyis beszélnem kell vele – jelentettem ki elégedettséget színlelve. Legalább valami jó is van az egészben.

Alice a vállam felett Jasperre nézett, aki alig észrevehetően megrázta a fejét.

Leértünk a gyéren megvilágított földalatti parkolóba és elindultunk egy távoli sarok felé. Az autók ritkultak, mivel mindenki igyekszik a bejárat közelében parkolni. Magas sarkú csizmám kopogását visszaverték a falak.

Minden lépéssel egyre inkább éreztem, ahogy a magabiztosságom visszatér. Erős vagyok! Mindent kibírok!

A ránk váró kis csoporthoz érve már újra a kemény Bella voltam.

Mindannyian ott voltak, semmit sem változtak.

Pislantani sem volt időm, máris hideg karok öleltek át.

- Jaj, drágám! Úgy hiányoztál! – ösztönösen szorítottam magamhoz Esme-ét. Határtalan boldogság fogott el, meghatódva viszonoztam az ölelést.

Na, ennyit a kemény Belláról!

Mikor lassan kibontakoztam a karjaiból, rámosolyogtam a hüppögő nőre és arcát lágyan megsimogattam.

- Bella! – most Carlisle ölelésében találtam magam. - Olyan jó újra látni!

- Nekem is – leheltem őszintén.

Mikor elengedett, lassan a többiek felé fordultam.

Emmett Rose mögé állt, Alice Jasper kezét szorongatta.

És a két pár között ott állt Ő.

Csodálattal teli szemekkel az arcomat fürkészve szája megkönnyebbült mosolyra húzódott.

Csak bámultuk egymást.

Nem változott semmit, szinte vártam, hogy a szívem nagyot dobbanjon arca látványától. De hiába, hiszen már régen halott.

Igen, ez a különbség múlt és jelen között. Más semmi sem változott, csak én.

Mikor az agyam újra működött, azon gondolkodtam, hogy meg kell szólalnom.

Eszembe jutott az elhatározásom.

Lassan kihúztam magam, fejemet büszkén felemeltem.

- Sziasztok – hangom udvarias, mégis távolságtartó volt.– Meglep, hogy mindannyian itt vagytok – lassan Carlisle felé fordultam, hozzá intézve a szavaimat. – Alice azt mondta, ez nem véletlen – magyarázatot várva néztem rá.

- Nem, valóban nem az – bólintott. – De nem beszélhetnénk ezt meg a szállodában? – kérdezte.

- A szállodában?

- Igen, Alaszkából repültünk ide, hogy találkozhassunk.

Határozottan kezdtem összezavarodni. Hidegen végigmértem őket. Mi ez az egész?

- Bella, kérlek, hallgass meg minket – Alice lépett közelebb. – Évtizedek óta várunk erre a beszélgetésre. Látom rajtad, hogy haragszol, de esélyt kell adnod, hogy mindent megmagyarázzunk - elkeseredett mosollyal nyújtotta felém a kezét, amiről én tudomást sem vettem, csak meredten néztem rá.

Ez most valamiféle bocsánatkérés lett volna?

Mikor nem látott enyhülést rajtam, csalódottan a háta mögé dugta a kezét. Jasper rögtön hozzá lépett és vigasztalóan átölelte.

- Figyelj, csajszi – dörmögte leghátulról Emmett. – Ha idáig nem bujkáltál volna előlünk, akkor már régen tisztázzuk ezeket a félreértéseket.

- Bujkálni?

Hirtelen iszonyú méreg öntött el. Rávillantottam a szemem, amitől megrettenni látszott.

- Tudom, hogy pipa vagy meg minden, de a bújócska helyett már rég…

Torkomat mély morgás hagyta el, de nem csak az enyémet. Edward fenyegetően a bátyja felé fordult, meredt tekintetével beléfojtva a szót.

- Bújócska? – kérdeztem ismét dühösen. - Én sohasem bujkáltam senki elől! – sziszegtem összeszűkült szemekkel.

Most komolyan, ezek mi a francról beszélnek?

Ha jól értem, engem hibáztatnak valamiért.

- Bella, kérlek, szánj ránk néhány percet – tette Carlisle nyugtatólag karomra a kezét.

Továbbra is bizalmatlanul néztem végig rajtuk. Edward még mindig félig Emmett felé fordulva állt, de most meredten a földet fixírozta. Kezét olyan erővel szorította ökölbe, hogy ujjai még jobban elfehéredtek.

- Bella, drágám… - próbálkozott halkan Esme is.

Én azonban nem figyeltem rá, csak Edward tekintetét kerestem, aki szoborként meredt maga elé.

Azt akartam, hogy rám nézzen, hogy megszólaljon.

Hosszú másodpercek teltek el így. Halk torokköszörülés hallatszott Carlisle felől. Edward hirtelen felkapta a fejét, majd rám nézett.

Pillantásunk összefonódott. Tekintete ellágyult, arcán egyszerre tükröződött elkeseredettség, reménykedés… és még valami. Valami, amibe belebizsergett a gyomrom.

Koncentrálj, Bella! – biztattam magam. Nem eshetek szét!

Szemöldököm kérdőn felvontam jeges pillantásom felett. Egy percre ismét elbizonytalanodni látszott, majd egy határozott lépést tett felém.

Nem mozdultam, csak vártam. Ahogy a többiek is.

- Bella – lehelte, mintha csak próbálgatná a hangját. – Tudom, hogy váratlanul ért a felbukkanásunk, de ahogy Alice is mondta, már régóta keresünk téged.

Gyönyörű hangjától úgy éreztem, menten összecsuklok. Szemeim úgy itták arcának látványát, mint száraz papír a tintát.

- Tudom, hogy nem miattam tennéd, de kérlek, tedd meg Esmeért, a lányokért! Adj egy esélyt, hogy megmagyarázzuk!  Kérlek! – olyan szenvedéllyel beszélt, hogy alig álltam, hogy ne rohanjak oda hozzá.

Ez az érzés…

Hát ez az egy egészen biztos nem változott! Nem mintha valaha is kételkedtem volna benne.

Még mindig szeretem!

Örömmel vettem tudomásul, hogy a közöny kemény maszkja egy pillanatra sem lágyult meg az arcomon.

Hiszen ennek az érzésnek már úgysincs jelentősége.

Mindenki kérdőn nézett rám.

Most én bámultam a földet a csizmám előtt. Egy pillanatig hallgattam, sorba véve a lehetőségeimet.

- Ez most számomra nem a megfelelő pillanat – hangom nyugodt volt. – Várnak rám.

Az egyikőjük felszisszent, nem kellett ránéznem Edwardra, így is éreztem a csalódottságát.

- Talán egy másik alkalommal leülhetünk beszélgetni – mondtam újra rájuk nézve.

Egyértelmű volt, hogy a válaszomat lerázásnak veszik.

Edward szomorú tekintete és Alice hangtalan zokogása is megerősítette ezt.

- Erről jut eszembe, Carlisle, a segítségedre lenne szükségem – fordultam felé kedvesen.

Hallottam a beállt csendet a hátam mögött, mindenki reménykedve figyelt.

- Hallgatlak - hangja kíváncsian csengett.

Haboztam, mit is mondjak.

- Szóval, mint orvosra lenne rád szükségem, egy olyan beteghez, akivel nem sétálhatok be egy… emberi kórházba – nyomtam meg az emberi szót, tudva, hogy ezzel felkeltem az érdeklődését.

Nem figyeltem a hátam mögött zajló sutyorgásra, csak a dokira.

- Figyelek. Mi a gond? – rögtön előjött belőle az orvos.

- Inkább bemutatnám, ha nem túl nagy kérés.

Nem tétovázott, csak bólintott.

- Rendben. Hol van a beteg?

- A házamban.

Döbbent vámpírszemek meredtek rám.

- Rendben, ha gondolod, mehetünk – jelezte Carlisle.

Előkotortam a kocsi kulcsot a táskámból, ezzel kis időt adva nekik, hogy pár szót váltsanak.

- Bella – mikor mellém lépett, a doki zavartan nézett rám. – Alice is szeretne jönni.

Egy pillanatig összeráncolt homlokkal gondolkodtam, majd szembe fordultam velük.

- Miért, a többiek nem?