16. fejezet

Halihó!

Itt az olvasnivaló! :)

- Hol van a fiam?

Lassan elengedtük egymást és torkát köszörülve nézett rám.

- Jól van, egészséges és gyönyörű. A lányok vigyáznak rá.

Szemét lehunyva bólintott.

- Szomjas vagy- jegyezte meg Jasper, mire Emily újra megköszörülte a torkát.

- Nem, csak kapar egy kicsit…

- Vadásznod kell- azzal az ablakhoz léptem és szélesre kitártam.

Igaza volt Alicenek, a vadászat simán ment. Elkísértük, de nem nagyon volt szükség irányításra. Lelkesen próbálgatta a képességeit, amit több fa is bánt.

Mikor jóllakott, visszamentünk a házba. Felérve a teraszra Edward szembefordult vele.

- Most megnézheted a kicsit, de jobb lenne, ha nem vennél levegőt – magyarázott Emilynek, aki értetlenül nézte – Az ő szíve ver, és a vére csábíthat téged.

Húgom ilyedten nézett rám.

- Nem lesz baj, vigyázunk rád- fogtam meg a kezét- de jobb lenne, ha egyenlőre nem mennél a közelébe.

Bólintott, mire Carlisle és Alice besuhantak a házba, nyitva hagyva nekünk az ajtót.

Emily sóhajtott egy utolsót, majd leállította a légcseréjét.

Besorakoztunk a nappaliba, ahol Rosalie kezében tartotta a kicsit, míg a többiek körülállták. Emmett tekintete éberen cikázott, mindenre készen.

Emily kezét meghatottan a mellkasához szorította és igézve bámulta a kis csomagot. Nem mozdult tovább, csak bámult előre.

A pici hirtelen nyafogni kezdett és küzdött Rose szorítása ellen. Kis kezét az anyja felé nyújtogatta, közben nagyokat nyögött.

Azonnal odasiettem és magyarázni kezdtem neki.

- Kicsikém, a mama most nem jöhet a közeledbe, mert…- úgy döntöttem, őszinte leszek- mert nehezen kontrolálja magát. Ő vámpír és a véred csábítja. Nem szeretne kárt tenni benned.

Hülyén éreztem magam, mert egy csecsemőnek olyasmit próbálok elmagyarázni, amit nem érthet.

Mégis, ahogy a pici arcocskát és az összeráncolt szemöldököt figyeltem, úgy éreztem nagyon is felfogta.

Abbahagyta a kapálózást és mintha gondolkodna, majd szusszant egyet és szemét lecsukva koncentrálni kezdett.

A következő pillanatban azt hittem, menten szörnyet halok az ijedségtől. Az apró szívverés egyre ritkulni kezdett, majd elhalt. Már épp mozdultam, ahogy Carlisle és Esme is, mikor a pöttöm kinyitotta a szemét és újra az anyja felé nyújtózkodott, mintha mi sem történt volna.

A dobogás nem tért vissza, kis arcán és karján a bőr egyre sápadtabb lett, míg már egyáltalán nem ütött el Rosalietől.

Döbbenettől kikerekedett szemmel bámultuk a kis vámpírt, ahogy egyre mérgesebben kapálózott. Mintha megunta volna a tétlenségünket, Edwardra nézett, akinek még jobban kikerekedtek a szemei és lassan felém fordult.

- Követeli, hogy adjuk oda az anyjának- mondta olyan hangon, mint aki a szellemekkel beszélt éppen.

- Igen, kezdi elveszteni a türelmét- fűzte hozzá a döbbent Jasper, aki meredten bámulta a babát és csak a szája mozgott.

Emily nem várt tovább és lassan közelebb jött, miközben kezét előrenyújtotta. Rose megbabonázva indult felé, nekünk pedig eszünkbe sem jutott tiltakozni.

Mikor kellő távolságra értek, a gyermek szinte átugrott a kinyújtott karokba.

Anya és gyermek úgy simult össze, mint homokos part a tengerrel. Emily lágyan puszilgatni kezdte az apróság homlokát, aki széles mosollyal jutalmazta érte.

Hallottam Esme meghatott zokogását, ahogy férje mellkasára borul. Lassan mindenki felocsúdott, de továbbra is figyeltük a kis triót. Edward hozzám lépve átölelt és még mindig döbbenten motyogta.

- Elképesztő.

- Ja, és az illata is más lett- jegyezte meg Emmett hasonlóan elvarázsolt állapotban.

Alice-szel egymásra néztünk és egyszerre kezdtünk el nevetni. Most mindenki minket bámult, majd mikor a gurgulázó nevetést is meghallották, lassan ők is csatlakoztak hozzánk.

A megkönnyebbültség végighullámzott rajtunk, hiszen ez a küzdelem véget ért. Olyan boldognak éreztem magam, mint még soha. Szerelmemhez fordultam és csillogó szemmel fontam nyaka köré a kezem. Ő hozzám hajolt és lágy csókunk egyre szenvedélyesebbé vált.

- Hé, hé, gyerek van a szobában- kurjantott ránk Emmett vigyorgó arccal, mire szétváltunk. Egy cseppet sem voltam zavarban, hiszen ők voltak a családom és úgyis tudják, mit érzek.

Emily egy pillanatra sem engedte el a fiát, helyet foglaltak a kanapén és mi mindannyian körülvettük őket. Az Esme által elkészített tápszert lassan itatni kezdte vele, mi pedig csodálva figyeltük, miközben halkan beszélgettünk.

Carlislet nagyon izgatta a baba szomatikus változása, mindenképpen meg akarta vizsgálni. Edwardot és Jaspert inkábba mentális dolog érdekelte, kíváncsiak voltak a pajzs működésére. Persze, ebben az én együttműködésemre is számítottak.

- Mi még nem tudjuk a nevét- jegyezte meg kedvesen Rosalie Emilyre nézve.

- Én tudom, én tudom, én tudom- pattogott Alice törökülésben ülve, majd Edwardra kacsintott, aki mindent tudóan elmosolyodott.

- Na, persze, a boszorka meg a csatlósa- incselkedtem, mire a barátnőm nyelvet öltött rám.

Kíváncsian fordultunk Emily felé, aki elgondolkodva nézegette a fiát.

- Mit szólnál az Adamhez?- kérdezte a gyerektől- Adam White.

A White családnevet még az átváltozás előtt találták ki Jasperrel, aki elkezdte intézni a papírokat is.

A baba mosolyogva rúgkapált, elégedettségét jelezve.

- Nos, akkor engedjétek meg, hogy bemutassam nektek Adam White-ot- mosolygott körbe a büszke anyuka.

Mindenki boldogan gratulált.

- Azt hittem szavazásra bocsájtjuk a dolgot- jegyezte meg kicsit sértődötten Emmett, mintha legalábbis előjoga lenne a névadás. Rose csúnyán nézett rá, mire lesütötte a szemét.

- Te milyen névre gondoltál, Emmett? – kérdezte kedvesen Emily, mintha egy tízéveshez beszélne.

- Noah- jött azonnal a válasz. Ettől mosolyognom kellett, mert nem gondoltam volna a nagy mackó sógoromról, hogy ilyesmin töri a fejét- Ugyan, gyerekek, nézzétek meg, egy az egyben Noah feje van!

Mindenki a kicsire pillantott, aki a nyálát buborékként fújkálva hunyorított Emmettre.

- Nem is tudom- bizonytalanodott el Emily, és úgy nézegette a gyerekét, mintha tőle várna megerősítést- Adam Noah White?- kérdezte minden szótagot külön megnyomva, mire élénk ficánkolás volt a válasz.

- Oké. Akkor bemutatom Adam Noaht- fordult felénk mosolyogva.

Emmett büszkén kihúzta magát, mire Rosalie-től kapott egy puszit az állára.

Mindenki lefoglalta magát én pedig kihasználtam, hogy Edwardon kívül más nem hallhatja és megkérdeztem Emmettől.

- Áruld el, lány nevet is kerestél?

- Hát persze- bólogatott.

- És mi lett volna az?- tényleg kíváncsi voltam, bár a nevetést alig tudtam elfojtani.

- Nem mondom meg- suttogta vissza, mintha államtitokról lenne szó – még szükség lehet rá- azzal elindult, hogy Jasperrel elintézhessék a hamis papírokat.

15. fejezet

Megjött a friss! Ugye nem kellett sokat várni? Remélem, tetszeni fog! Jó olvasást!

Csak figyeltem az ágyon vergődő lányt, ahogy próbál szabadulni a fájdalomtól. Teste görcsbe rándulva vonaglott és én nem tudtam segíteni rajta.

Nagyon tisztán emlékeztem az átváltozás kínjára, ahogy a testem lángolva átalakult. Szegény Emilyvel sem volt ez másként és még a felén sincs túl.

Már órák teltek el a szüléstől, de a csecsemő még mindig megállás nélkül sírt. A húgomat közben áthoztuk a szobába, mert az ágy kényelmesebbnek bizonyult. A kíntól fetrengve így is alig tudtam a széles fekvőhelyen tartani. Edward, aki egy pillanatra sem hagyott minket egyedül, igyekezett segíteni és tartotta bennem a lelket.

A ház másik végéből hallatszó sírás egyre elviselhetetlen volt és mivel Emily is hallotta, csak még nyugtalanabb lett, félig öntudatlan állapotban is a gyermekét kereste.

- Hallgattassátok már el végre- szűrtem mérgesen a fogaim között halkan, mégis tudtam, hogy a többiek halják odakint.

- Megnézem- indult el Edward.

Csak szorítottam Emily kezét és motyogva biztattam, hogy tartson ki, enyhülni fog a fájdalom. Persze azt eltitkoltam, hogy az még jócskán odébb lesz. Sajnos hallottam már olyanról is, aki nem élte túl az átváltozást, de erre gondolni sem akartam.

Hűvös légáramlat jelezte szerelmem visszatértét, akit Alice követett.

- Nem akar enni és senki sem tudja megnyugtatni, még Jasper sem.

- Esme és Rose is tanácstalan, Carlisle meg amiatt aggódik, hogy nagyon kimerül az erőlködéstől- folytatta Alice szomorú hangon.

- Remek- nem tudtam ingerültségemet leplezni.

Intettem, hogy cseréljen helyet velem és kiindultam a szobából. Rögtön megfogta a vergődő Emily kezét.

Útközben Edward mellett elhaladva végigsimítottam az arcán és röpke csókot nyomtam a szájára, jelezve, hogy minden oké. Arcán rögtön megkönnyebbültség látszott, aminek nagyon örültem. Aggódott miattam és mivel minden figyelmemet Emily kötötte le, elhanyagoltam őt. Éreztem, hogy követ a nappaliig, ahol Esme kezében egy apró csomaggal sétálgatott, amit rázogatva próbált csitítani. Rose és a többiek aggódva figyelték.

- Mi baja lehet?- kérdeztem Carlislehez fordulva.

- Igazából fogalmam sincs. Megvizsgáltam, szervileg rendben van. Talán az édesanyját keresi- válaszolta- Nem akar enni, csak megállás nélkül sír.

- Igen, azt hallom- durva válaszom engem is meglepett. Elindultam Esme felé és kinyújtottam a kezem- Add át kérlek.

Egy pillanatra bizonytalanul rám nézett, majd óvatosan a karomba helyezte az üvöltő batyut.

Lenéztem a vörös arcocskára, amit a textil félig eltakart. Félrehúztam a lepedőt és szemügyre vettem a hang forrását.

Csodaszép kisbaba volt, sötétbarna tincsekkel a feje tetején, ami meredezve állt izadt fejbőrén. Valóban ki volt már fáradva a sok sírástól, levegőért kapkodva ovákolt. Pici testét folytonos remegés rázta meg, szívének verdesése egy kolibri szárnycsapásaival is versenyre kelhettek volna.

- Hé, csöppség, nem hagynád végre abba a műsort- suttogtam neki elérzékenyült hangon, mire mintegy varázsütésre elhallgatott. Kinyitotta hatalmas szemeit és egyenesen rám nézett. Hüppögve meresztgette rám csodálkozó barna szemeit.

Mellkasomat furcsa melegség járta át, ahogy a törékeny kis emberpalántát néztem.

Nem ilyennek képzeltem el. Nem volt benne semmi másság vagy furcsaság. Egy egyszerű kisbaba volt. Nem, ez így nem igaz, mert egy csodaszép kisbaba volt. Egy ideig csak kíváncsian nézegettük egymást, aztán duci kis kezét erőlködve felém nyújtotta. Ösztönösen fogtam meg a vékony ujjacskákat, amik azonnal rázárultak az enyémre.

- Nem is látszol olyan veszélyesnek, mint a hangod alapján gondoltam- beszéltem hozzá, mire hatalmas vigyor terült szét az arcocskáján, mintha értette volna.

- Szóval kinevetsz?- kérdeztem elkerekedett szemmel, mire kacagás volt a válasz- Vigyázz te, mert kiraklak a hóra!- incselkedtem tovább vele, mire hangosabb, gurgulázó nevetést hallatott.

Körbenéztem és a többiek meglepett arcát pillantottam meg.

- Így kell ezt csinálni, határozottan- próbáltam zavartságom palástolni, mire már nem csak a baba nevetett rajtam.

Közelebb jöttek és csodálva nézegetni kezdték a karomban mocorgó-vigyorgó gyereket, aki minden pillantást viszonzott.

- Nézd, kicsi, ők a családunk- intettem fejemmel a körülöttünk állókra.

Esme mosolyogva felé nyújtotta az ujját, mire a pici szabad kezével átfogta, míg a másikkal továbbra is az enyémet szorította. A többiektől kórusban egy elvarázsolt Ohhhh-t lehetett hallani.

Azt hiszem, ott rögtön mindenki beleszeretett. Én is!

Kis idő múlva a picúr az újamat a szájához húzva bekapta és hosszú pillái alól rám emelte a tekintetét, mintha arra lenne kíváncsi, vettem-e a lapot.

- Éhes vagy? Hát persze, hogy éhes vagy!- kapcsoltam, mire Rosalie már hozta is a tápszeres üveget.

Leültem a kanapéra és a szájához emeltem a cumisüveget, amit rögtön szívni kezdett.

- Nézd, milyen finomat csinált neked Rose- mire a barna szempár hálásan a szőke felé fordult, de az ivást nem hagyta abba. Felpillantva olyan szeretetet láttam a cuppogó picit figyelő sógornőm arcán, amit azelőtt soha.

Igen, tudtam mit érez.

Mikor kiürítettük az üveget, elégedett büfi hagyta el a száját, mire felnevettem.

- Egészségedre, kincsem- akkor jutott eszembe, hogy még neve sincs szegénynek. És még valami - Hé, én még azt sem tudom mi van a pelenkában?

- Pedig a szag alapján kitalálhatnád- fintorgott Emmett.

A baba huncut arcát látva megint elnevettem magam.

- Úgy értem, nem tudom, hogy fiú vagy lány?

- Kisfiú- válaszolt Carlisle.

- Oh, hát ennek nagyon örülök- fordítottam szembe magammal a babát, hogy újra szemügyre vehessem.

- Mi is- vigyorgott össze a fivéreivel Jasper – Különben nőuralom lenne.

Ez a kicsinek is tetszett, mert megint gurgulázva nevetett, mindaddig, amíg ki nem szűrődött a szobából Emily fájdalmas kiáltása. A baba abban a pillanatban arra kapta a fejét és komoly arccal figyelni kezdett. Aztán ismét felém fordult, mintha magyarázatot várna.

- Tudod, anyuci most nincs túl jól és még eltart egy ideig, de rendbe fog jönni. Addig sajnos nem találkozhattok, de amint lehet, újra vele leszel- néztem az okos kis szemeket, és úgy tűnt, most is érti, amit mondok. Fura volt egy újszülöttel úgy beszélgetni, mintha legalább egy óvodás lenne - Most én visszamegyek hozzá és szeretném, ha pihennél egy kicsit- és már nyújtottam is a kis csomagot, hogy Rosalie átvehesse tőlem. Nem sírt, csak nézett rám egy pillanatig, aztán Rosenak szentelte a figyelmét.

Visszamentem a szobába, természetesen Edwarddal a nyomomban. Semmi sem változott, Emily nyugtalanul nyöszörgött az ágyon.

- Hallottam, hogy megnyugtattad- somolygott Alice.

- Igen, mentálisan sokkal fejlettebb a koránál.

- Az nem kifejezés- jegyezte meg szerelmem motyogva. Kérdő tekintetem látva hozzátette- Látszik, hogy a rokonod, mert fejben ő is kicsit… más- ölelt magához szeretettel.

- Ezt hogy érted?- ráncoltam a homlokom.

- Nem látom a gondolatait és Jasper sem boldogult vele. Először azt hittük te csinálod, de nagyon úgy néz ki, hogy a kisöreg is rendelkezik a pajzsoddal.

Elgondolkodtam a szavain.

- De a szüléskor hallottad őt- értetlenkedtem.

- Mert valószínűleg így akarta- jött a kézenfekvő válasz.

Hát ez tök jó, az unokaöcsém rám hasonlít! Elégedett mosollyal bújtam Edwardhoz és csókot leheltem a nyakára.

- Ezek szerint már ketten fogunk fejtörést okozni a számodra- kacsintottam fel rá, majd visszaültem Emily mellé és nyugtatóan halkan mesélni kezdtem neki a fiáról.

Az idő lassan telt, Emily szervezete már feladni készült a harcot. Egyre izgatottabb lettem, szerettem volna, ha már túl van rajta. Úgy éreztem, most már nem lehet baj, persze nem látok a jövőbe.

Nem úgy, mint Alice, aki szerint már egy óra sincs hátra. Megnyugtatott, hogy a húgunk első vadászata nagyszerűen fog sikerülni. Alig vártam, hogy újra magamhoz ölelhessem.

- Nem lesz baj, hidd el- suttogta sokadjára Alice idegesen doboló lábamra téve a kezét. Hálásan dőltem a vállára, közben Emily arcát figyeltem.

- Nagyon szép lesz, ugye?

- Igen és erős is- kacsintott rám- de Emmettnek ne szólj róla, éri majd egy kis meglepetés.

Cinkosan kuncogtunk, majd visszadőltem a vállára. Éreztem a lágy simítást a hátamon.

- Nagyon hiányoztál ám- hallottam meg fojtott hangját.

Lassan felé fordultam.

- Te is nagyon hiányoztál nekem- suttogtam vissza- Nézd, Alice, tudom, hogy nem igazán foglalkoztam veled mióta találkoztunk, de ha túl leszünk ezen az egészen, ígérem, hogy kárpótolni foglak. Jól kibeszélgetjük magunkat, mondjuk egy vásárlás is szóba jöhet, elvégre van egy babánk, akit öltöztetni kell.

- Megértem, hidd el és kivárom a sorom- mosolygott megértően, majd egy puszit nyomva a homlokomra kitáncolt a szobából.

- Nagyon boldoggá tetted- sétált hozzám Edward és leült a húga helyére. Most az ő vállára hajtottam a fejem – Nehéz volt neki és szerintem kicsit Emilyre is féltékeny volt- suttogta a fülembe, hogy csak én hallhassam.

- Oh, ezt nem tudtam- nyögtem bűnbánóan, majd belenéztem a gyönyörű szemeibe- Téged is elhanyagoltalak, sajnálom.

- Buta vagy drágám. Én már azzal is megelégszem, ha örökké csak nézhetlek és a tudat, hogy a közelemben vagy, mérhetetlenül boldoggá tesz. Csak mindig maradj velem!

- Ezt megígérhetem- mosolyogtam rá és szorosan hozzábújtam.- Szeretlek!

- Én is szeretlek!

Aztán csendben figyeltük Emily gyengülő pulzusát, ami már rég elvesztette a csatát.

Hamarosan megjelent Jasper, Carlisle és Alice a szobában. Az újszülöttek gyakran veszélyesek lehetnek, ezért nem árt az óvatosság.

Tudtam, hogy mindjárt vége van. Izgatottan kapaszkodtam Edward kezébe.

Egy utolsó dobbanás és csend.

Mivel nem mozdult, úgy gondoltam, közelebb hajolok hozzá, de Edward féltőn visszahúzott. Épp vitába készültem szállni, mikor megrebbent Emily szempillája és lassan kinyílt a szeme. Vörös írisze végigpásztázta a szobát, majd megállapodott rajtam.

- Szia - intettem mosolyogva, de odalépni nem tudtam, mert erős karok féken tartottak. Láttam, hogy Jasper is védelmezőn Alice elé helyezkedik.

- Emily, örülünk, hogy felébredtél- szólt bársonyosan nyugtató hangján Carlisle – Nem vagy szomjas?

Emily felpattant az ágyról, majd saját magán meglepődve szólalt meg.

- Azta, de gyors vagyok- képedt el, majd tett még néhány hirtelen mozdulatot és nevetni kezdett saját magán. Csilingelő kacagása betöltötte a szobát.

Tudtam, mit érez. Felébredve nekem is minden más volt, mint előtte. Izgalmas volt felfedezni az új világot.

- A szuper cuccok a csomag részei – mosolyogtam rá.

Ismét egy nevetés volt a válasz, majd hirtelen elkomolyodott.

Tekintetét újra az enyémbe fúrta, de nem jött közelebb.

- Itt vagyok- suttogta – Nem adtuk fel!

Nem voltam benne biztos, hogy az élesztése közben mondott szavaimra célzott-e. Lassan lefejtettem magamról Edward karjait, amik igyekeztek visszahúzni és egy „semmi baj” pillantással próbáltam nyugtatni.

Aztán megfontoltan, de magabiztosan kitártam a karom és már benne is volt az én újdonsült vámpír húgocskám.

Boldogan öleltük egymást.

- Köszönöm- hangja kissé rekedt volt, majd éreztem, hogy mélyen beleszagol a hajamba- Végig éreztem az illatod – jegyezte meg – Tudtam, hogy velem vagy!

Egy perc csönd után felkapta a fejét.

- Hol van a fiam?

14. fejezet

Üdv mindenkinek! Itt az új feji, remélem tetszeni fog. Elnézést az estleges hibákért...

Jó olvasást nektek és sok komit kérek cserébe! :)

Puszi

Álltam az ablaknál és a sötét erdőt bámultam. A hóesés már elállt, a fehér réteg dunnaként borította a tájat. A faágak roskadoztak a vastag hó alatt, a kopasz gallyak között átszűrődött a hold erős fénye. Minden mozdulatlan volt, mintha lélegzetvisszafojtva várna valamire.

Hatalmas volt a csend a házban is, csak a tűz ropogása és Emily érdes légzése hallatszott.

Az állapota ismét romlani kezdett, hiába kapta folyamatosan a vért. Időnként a láza is felszökött, mintha a szervezete tiltakozna a benne növekvő élet ellen.

Talán nekünk is kéne. Talán hiba lesz világra segítenünk. Mi van, ha veszélyes és mi teret engedünk neki?

Emily biztos benne, hogy élnie kell. Valóban nincs okunk félni?

Én mégis féltem. Féltettem a húgomat, aki csak az anyai megérzésére hivatkozva imádja azt a gyereket, aki fejlődik benne. Pedig bántani fogja, de őt ez sem érdekli.

Bizonyára én is így lennék. Azt hiszem.

Soha sem gondolkodtam azon, milyen lehet anyának lenni. Ez olyan távol állt tőlem, mint a Emmett-től a Barbie baba. És nem csak azért, mert én ezt sohasem élhetem át, hanem mert egyszerűen nincs érzékem a gyerekekhez. Kölcsönösen idegesítjük egymást.

Persze, ha mondjuk Edward lenne az apja, akkor azt hiszem egészen más lenne a helyzet. Mindent imádok, amihez köze van és az ő gyereke csakis tökéletes lehet.

Igen, azt el tudnám képzelni.

- Min gondolkodsz olyan elmélyülten?- a hűvös lehelet végigcsiklandozta a tarkómat. Lehunytam a szemem és mosolyogva hátranyúltam, hogy megérinthessem az arcát.

- Azon hogy a családunk valószínűleg teljesen kiirtja a vadállományt a birtokomon. Emmett étvágyát ismerve…- fordultam meg és öleltem át a derekát.

Mindenki elment vadászni, csak mi maradtunk Emilyvel. Carlisle sejti, hogy hamarosan beindul a szülés és nem akart kockáztatni.

- Nem hiszem, hogy ezért vagy ennyire feszült- puszilgatta tovább a nyakamat, ami kéjes vágyat gerjesztett bennem.

- A baba miatt izgulok kicsit- vallottam be, mire gyorsan felemelte a fejét és rám nézett, furcsa fénnyel a szemében.

- A babának nem lesz semmi baja, meg fog születni.

- Igen, persze, csak félek, nem követünk-e el hibát- fordultam újra a sötét táj felé, de kezét magam köré vonva továbbra is hozzá bújtam- Nem tudhatjuk, mire számítsunk.

- Bella! Nyolcan vagyunk egy újszülöttre, meg fogunk birkózni a helyzettel.

- Kettő- jegyeztem meg – két újszülött.

- Kettővel is. Bármi probléma merül fel, meg fogjuk oldani.

És én hittem neki.

Hamarosan megérkezett a kis társaság, elégedetten és aranyszeműen.

Carlisle rögtön megvizsgálta az időközben felébredt Emilyt.

Végig az arcát figyeltem, ahogy homlokráncolva gyorsabb cseppszámra állította a szereléket, amin keresztül a vért kapta.

Tudtam, hogy mindenkinek feltűnt húgom erőtlen, ritmustalan szívverése, ahogy küszködve harcol minden percért.

Amíg Esme frissen facsart narancslevet vitt a bágyadt Emilynek, a doki hozzám lépett és halkan beszélni kezdett.

- Be kell indítanunk a szülést, nincs idő tovább várni, a keringése hamarosan összeomlik.

Tudtam, hogy mindenki tisztán halja a szavait, kivéve az érintettet. Számat összeszorítva bólintottam.

- Mit tegyünk?

- Mivel így is gyenge, injekcióval nem szedálhatom és az altatás szóba sem jöhet. Arra gondoltam, Jasper lenyugtathatná, talán el is altatná, amíg kiemeljük a babát, aztán minél előbb el kell indítani az átváltozást- úgy nézett rám, mintha attól félne, hogy menten ájultan esem össze.

Na, hát még nem ismer!

- Rendben, megbeszélem vele- és már ott is álltam a kanapé végénél.

Fáradt mosolyt küldött felém és mikor nem viszonoztam, tudta mi következik.

- Eljött az idő- nyugodt kijelentését hallva büszkeség töltött el.

- Igen. Nézd Emily, semmit sem tudunk biztosra venni, így sajnos azt sem, hogy minden rendben lesz- fogtam meg a hideg kezeit- De azt megígérhetem, hogy mindent meg fogunk tenni, amit csak lehet.

Erőtlenül megszorította a kezem, majd könnyes szemmel suttogta.

- Bízom benned- körbenézve hozzátette- Mindannyiótokban megbízom.

Hozzá hajoltam és magamhoz szorítottam.

- Végig veled leszek.

- Igen, tudom- simított végig a hajamon- Szeretlek, Bella.

- Én is szeretlek, hugi.

Közben Carlisle utasításokat osztogatott a többieknek, hogy miket készítsenek elő. Gyorsan mozogtak és nem beszélgettek. Tudtam, hogy ez nekik is nehéz, Emilyt mindenki megszerette.

Amíg elkészültek, csendben ringattam a vékony testet, próbálva megnyugtatni mindkettőnket. A baba meg sem mozdult mindaddig, míg a kezem az óriási pocakra nem tévedt. Akkor egy óvatos, de határozott nyomást éreztem a tenyerem alatt. Egy másodpercre lemerevedtem, majd lágyan megsimogattam a területet. Emily gyenge mosollyal bólintott.

- Ő is szeret téged.

Szerencsére nem várt választ, mert erre nem tudtam volna mit mondani.

A nappali bútorait elhúzták, középre egy asztalt állítottak. Az ablakokat lefüggönyözték, nem mintha bárki erre járhatna ilyenkor.

A lányok törölközőket, lepedőket készítettek elő, amik halomban álltak egy fotelban. Elmondtam, hol találják meg a babaholmikat, így azok is ott sorakoztak a jövevényre várva. Carlisle az orvosi táskáját pakolta ki, hogy minden kéznél legyen.

Kibontakoztam az ölelésből és adtam egy puszit Emily homlokára, majd felnyalábolva az asztalhoz vittem. Végigfektettem rajta, valaki egy kispárnát dugott a feje alá. Hálásan pillantottam Edwardra.

A fiúk diszkréten elfordultak, amíg lesegítettük róla a hálóinget, amit eddig viselt. Rose feltekerte a fűtést, hogy ne fázzon.

- Akkor most egy kicsit bágyadtnak fogod magad érezni- lépett az asztalhoz Carlisle- Jasper fog ebben segíteni- intett a fiúnak, hogy kezdheti.

Én továbbra is Emily kezét szorongattam, aki elhunyt szemmel várakozott.

- Bella, így nem fog menni- szólt rám suttogva Jasper, mire értetlenül rábámultam.

- Jasper arra céloz, hogy a pajzsod miatt nem tud hatni Emilyre. Lazíts, drágám, mert ha így véded, nem fogunk boldogulni- simított végig a hátamon Edward.

Észre sem vettem, hogy köré vontam a pajzsomat. Valószínűleg az idegesség miatt. Erőt vettem magamon és visszahúztam. Abban a percben éreztem, hogy Emily elernyed és mélyeket szuszog.

Sikerült.

A doki azonnal kézbe vette a szikét és miután lefertőtlenítette a bőrfelületet, megejtette az első bemetszést. A felső rétegen gond nélkül átjutott, de ezt követően már nem volt ilyen egyszerű. A vér lassan lecsorgott az asztalra. A szobában hármunkon kívül senki sem vett levegőt.

- Túl kemény, valamiféle hártya védi a méhet, nem tudom felvágni- merengett a doki- Olyan, mint a vámpírbőr, nem lehet rajta áthatolni.

Ekkor a hatalmas domb, ami eredetileg Emily hasa volt, megmozdult. A döbbenettől mindenki lemerevedett. Hatalmas recsegés hallatszott belülről, mire Emily felnyögött a fájdalomtól.

Jasperre kaptam a fejem, aki látszólag erősen koncentrált, így Emily ismét elájult.

- A kicsi megpróbál kijutni- nyögte Edward a hátam mögül- Hallom a gondolatait.

Egy ideig hallgatott, majd iszonyodva rám nézett.

- Kirágja magát!

A döbbenettől megszólalni sem bírtam, hüledezve figyeltem az egyre hangosabb kaparászást.

- Segítséget kér, egyedül nem boldogul- hadarta izgatottan szerelmem- Ki kell szednünk valahogy, mielőtt leáll Emily szíve.

Mindenki tisztán hallotta a szabálytalan, kihagyó dobbanásokat. Tudtuk ez mit jelent.

A húgunk haldoklik.

Agyamat kavargó gondolatok lepték el. Nem veszthetem el.

„Ki kell szedni!…ki kell szedni!… ki kell szedni!”

Megígértem, hogy mindent megteszek ÉRTÜK!

Ösztönösen nyúltam előre és simítottam tenyerem a vérző hasra. Nem kellett sokat várnom, mire megéreztem a tompa nyomást és gondolkodás nélkül hajoltam előre. Fogam felhasította a márványkemény burkot, miközben fülemben dobolt Emily szívverése.

Éreztem a bentről kifelé tolakodó testet és egy utolsó tépéssel szabaddá tettem az utat számára. Néztem Carlisle kezeit, ahogy a résen kiemeli az apróságot, de már nem láttam semmit, mert érzékszerveim másra koncentráltak.

A csendre, ami Emily mellkasából jött.

A pánik hulláma elárasztott, döbbenten bámultam a mozdulatlan arcot. Fel sem fogtam a háttérből hallatszó rekedt babasírást és az őt csitító hangokat. Csak egyetlen hangot akartam hallani, azt a gyenge kis dobbanást.

Edward szinte azonnal Emily mellett termett és határozott mozdulatokkal elkezdte az újraélesztést, majd hamarosan Carlisle is csatlakozott hozzá. Összehangoltan dolgoztak, miközben egymásra sem néztek.

Gyerünk, hugi, nem teheted ezt velem!!!

A pulóverem újával letöröltem a számról a vért, ami undort váltott ki belőlem és Carlislet megkerülve közelebb léptem Emily fejéhez.

GYERÜNK MÁR! Mi lesz?

Végigsimítottam a haján, majd az arcán. Mintha csak aludna, semmilyen érzelem nem látszott a vonásain.

Nem lehet így vége!

Torkomban feltörni készült a zokogás.

Nem történhet meg!

Magamon éreztem Edward aggódó tekintetét, ahogy a többiekét is. Közvetlenül a hátam mögött állt Alice és Jasper, lélegzetvisszafojtva, de ugrásra készen, ha segítségre lenne szükség. Valószínűleg úgy gondolják, én fogok segítségre szorulni.

Igazuk lehet, mert már alig tartott meg a lábam.

Fülemet hegyezve továbbra is azt a dobbanást vártam, de hiába.

Csak pár perc kellene, csak addig, míg a méreg szétterjed.

Muszáj sikerülnie.

Lehajoltam és lassan oldalra fordítottam a fejét. Beleszagoltam a nyakába és gyorsan belemélyesztettem a fogaimat. A számban éreztem az ismerős, bár továbbra sem kívánatos vér ízét, majd hagytam, hogy a méreg átjusson a szervezetébe. Aztán a másik oldalon is megismételtem a műveletet és a csuklóin is.

Azután csak álltam lehunyt szemekkel és... imádkoztam.

Reméltem, hogy vámpír létemre is számít a fohászom és talán meghallgattatik. Ha létezik egy felsőbb hatalom- bármi legyen is az-, akkor tudnia kell mit érzek most.

- Sajnálom- olyan halkan hallottam a szavakat, hogy ki kellett nyitnom a szemem meggyőződésül. Carlisle szomorúan nézett, Edward közvetlenül előttem állt, az ő tekintete is megrendültséget mutatott. Nem szólt, csak körém fonta a karját vigasztalásul.

Nem viszonoztam az ölelést, csak bámultam az asztalon fekvő testet. A fejem kiürült, ahogy a szívem is. Nem éreztem a veszteség súlyát, sem dühöt.

Csak csalódott voltam, mert ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Még nem lehet vége, tenni kell valamit. Igen, megígértem és még nem tettem meg mindent.

Gondolkodás nélkül kisiklottam Edward kezei közül és nekiláttam az élesztésnek. Hallottam sajnálkozó, tiltakozó hangokat, de nem foglalkoztam vele, csak az ütemes nyomásokra figyeltem, magamban számolva.

- Gyerünk, Emily, nem adhatjuk fel! Segíts nekem!- folytattam a számolást és tovább rimánkodtam neki.

És akkor meghallottam. Gyengén, de vert a szíve.

Carlisle azonnal odaugrott és ellenőrizte az egyre erősödő pulzust.

Odahajoltam Emily füléhez és suttogni kezdtem.

- Ez az hugi, küzdj! Sikerülni fog!- simogattam a homlokát és boldogságtól reszketve hallgattam a ritmusossá váló szívverést.

13. fejezet

Órákkal később mielőtt hazaindultunk, még vadásztunk is.

Jóllakottan és elégedetten szorítottam Edward kezét.

Boldog voltam, nagyon boldog.

Szaladtunk a hóesésben a házig, ami kivilágítva hívogatott minket. A hátsó ajtón belépve mindenki egy vámpírként kapta felénk a fejét. Még Emily is a nyakát nyújtogatva próbált kikukucskálni a kanapé háttámlája mögül.

Mikor meglátták összefonódó kezünket és boldogságtól sugárzó arcunkat, fellélegeztek.

Esme és Alice szinte ugyanabban a pillanatban ugrottak a nyakamba és két oldalról szorítottak. Nevetve viszonoztam, majd segélykérően Edwardra néztem, aki kitárt karokkal vigyorgott.

- Engem ki ölel meg?- kérdezte, mire a nyújtózkodó Emily odaintette magához és mikor Edward letérdelt, átölelte.

- Örülök nektek, de figyelmeztetlek…- gondolatban fejezte be, de sejtettem, hogy fenntartja az ígéretét.

- Isten hozott újra a családban- vont magához Carlisle is, majd a fiúk sorban, amíg Esme és Alice Edwardot szorongatták.

Mikor végre Emmett lerakott a földre, miután jó szokásához híven megforgatott a levegőben, a kanapé felé indultam.

Barátnőm szorosan magához ölelt és gratulált. Mikor szétváltunk, fáradt nyögéssel dőlt hátra.

- Jól vagy?

- Hát… nem olyan jól, mint te- kacsintott rám - de a dokinak hála sokkal jobban. A baba most nyugton van, azt hiszem jóllakattuk-nevetett Carlislera, aki karba tett kézzel nézett le rá.

Szememmel Edwardot kerestem, aki fejcsóválva hallgatta Emmett nyaggatását, hogy mesélje el a kibékülésünk részleteit.

Épp a segítségére indultam, mikor megakadt a szemem a lépcső alján álldogáló Rosalien. Most is elgondolkodva nézett, de nem ellenségesen. Nem bírtam megállni szó nélkül.

- Talán valami baj van, Rosalie?- felvont szemöldökkel vizslattam az arcát arra számítva, hogy felfedezem rajta az utálatot. Közelebb sétált hozzám.

- Bocsánatkéréssel tartozom. Mindig ellenséges voltam veled és ennek hangot is adtam- pillantott szerelmem felé – Tudom, hogy akarva-akaratlanul táplálva ezzel Edward bizonytalanságát - Gyönyörű szemeit az enyémbe fúrta –

Megígérem, hogy kéretlenül soha többé nem zaklatlak a véleményemmel és mindent megteszek, hogy jól kijöjjünk. Sokat szenvedett a családom a hiányod miatt és ez nekem is rossz volt. Örülök, hogy kibékültetek.

Hűha! Ez nem csak engem lepett meg. Ahogy a válla fölött elnéztem, a többiek leesett állal figyeltek minket.

Éreztem, hogy Edward kezei a derekamra simulnak.

- Nem haragszom Rose és remélem, tényleg barátok leszünk- biztosítottam és őszintén rámosolyogtam.

Zavartan lesütött fejjel Emmetthez siklott és az ölelésébe bújt.

Én is Edwardhoz fordultam, aki mosolyogva puszilt meg és a fülembe suttogta:

- Köszönöm.

Mindenki visszatért az elfoglaltságához. Esme gyümölcsöt facsart Emilynek, Carlisle papírokat olvasgatott. Jasper és Alice egy laptop előtt ücsörgött és Emilyvel nevekről beszélgettek. Magammal húzva életem értelmét mögéjük álltam.

- Mit csináltok?

- Új személyazonosságot Emilynek- jegyezte meg Jaz- Az átváltozás után egyszerűbb lesz, már csak a baba miatt is.

Válla felett elfigyeltem, ahogy éppen a rendőrségi adatbázisban kutakodik- megnézzük, jelentette-e valaki az eltűnését, mert akkor gondoskodnunk kell a haláláról.

Beütötte a nevet, a lakcímet.

- Mi volt édesanyád neve?

Már pont indulni akartam, hogy segítek Esmenek, mikor megjött a válasz.

- Margaret Dwyer.

Ismerős volt.

A név hallatán döbbenten fordultam a lány felé.

Micsoda véletlen- gondoltam magamban, ahogy Emily vonásait figyeltem. Túlságosan furcsa véletlen.

- Drágám, mi történt?- Edward aggódó hangja el sem jutott az agyamig. Számat akaratlanul hagyta el a kérdés.

- Margaret Dwyernek hívták az édesanyádat? És az ő anyját?- hangom türelmetlen élére ismét minden szem rám szegeződött.

Emily is értetlenül bámult, de készségesen válaszolt.

- Renée. Renée Dwyer.

A szoba megfordult velem. Az nem lehet. Margaretnek lánya született volna? Hát, végül is nem kizárt. De hogy ez a lány itt ül velem szemben…- csóváltam a fejem.

- Megmondanád, hol született az anyád?- utolsó ellenőrzés.

- Jacksonvilleben – nyögte.

Akkor mégis igaz! Atya ég! Még hogy véletlen!

Hitetlenkedve ráztam a fejem. Emily arca viszont egyre türelmetlenebb lett.

- Renée unokája vagy- suttogtam most már boldogan – az én unokahúgom – böktem a mellemre.

Hirtelen mellé ugrottam és letérdelve szorítottam magamhoz.

Aprót szisszent, mire gyorsan elengedtem, és a szemébe néztem.

Száját beszívva kutatott az emlékei közt, majd hirtelen kikerekedett a szeme.

- Isabella! Te vagy Isabella!- lelkendezett most már ő is – Anya mesélte, hogy volt egy féltestvére a nagyi előző házasságából, de meghalt, mielőtt ő megszületett volna – most ő kapaszkodott és szorított olyan erővel, hogy féltem, baja esik- Bella nagynéni!

Határozottan eltoltam, és szigorúan a szemébe néztem.

- Nem szólíthatsz így, megértetted?! Soha!

Nem törődött velem, kacagva bújt hozzám és én boldogan öleltem.

Vér a véremből! Hihetetlen! Milyen kicsi a világ!

Közben a többiek is megértették, de én boldogan újságoltam nekik.

- Emily az anyám, Renée unokája. Miután „meghaltam”, évekkel később neki és Philnek lánya született, Margaret- szomorúan hajtottam le a fejem – sajnos ő még csak 10 éves volt, mikor Renée elhunyt. Akkortól Phil nevelte, de nem követtem tovább a sorsukat. Túlságosan fájdalmas volt. Akkor települtem át hosszabb időre Európába.

- Tudtam, hogy ismerős a bénázása- vihogta Emmett, mire Emily beintett neki.

Elfigyeltem az arcvonásait és azt hiszem, a szemei Philre emlékeztettek, a mozdulatai viszont –sajnos- rám, mikor még én is ember voltam.

- Az illata is hasonlít a tiédhez- ölelt mosolyogva magához Edward- Nagyon csábító- kacsintott Emilyre.

- Nana, házinyúlra nem lövünk!- fenyegette meg barátnőm, mire mindenki nevetni kezdett, még Jasper is, bár kisebb fáziskéséssel.

Még sokáig elemezgettük a hasonlóságokat és Emily mesélt a szüleiről. Sajnos, ő már Philt sem ismerhette meg, mivel a szülei házasságkötése után infarktusban elhunyt.

Most értettem meg, hogy ez a feltétlen bizalom, amit az első perctől egymás iránt érzünk a rokoni kapcsolatnak köszönhető. Mégsem hagy nyugodni ez a sorozatos véletlen, ami összehozott minket.

Órákkal később, mikor Emily elaludt és mi visszavonultunk szerelmemmel a hálószobámba, hogy kicsit kettesben legyünk, felfigyelt a falon függő képekre.

- Én ismerem ezeket a fotókat! – lépett közelebb a kiaggatott fényképekhez- Ezek egy képes útikalauzhoz tartoznak, amik különböző tájak éjszakáit mutatják be- hangjában lelkesedést fedeztem fel.

Mosolyognom kellett, ahogy minden várost sorra felismer.

- Az egész sorozatot megvettem, ami eddig megjelent és majdnem mindenhol jártam is – fordult felém.

- Örülök, mert én készítettem őket – vallottam be szerényen.

Kikerekedett szemei láttán zavarba jöttem.

- Te?

- Igen- fordultam inkább a képek felé- Tudod, sok helyen jártam és mániámmá vált a fényképezés. Imádom az éjszakákat, amikor a turisták az egész napos mászkálás után eltűnnek és minden elcsendesül. A sötétség csodálatos dolgokat mutathat meg. Ami napfénynél jelentéktelennek tűnik, az éjjel varázslatos hellyé válik- magyaráztam - A legtöbb hasonló könyv csak a nappali várost és látnivalókat mutatja be, pedig minden helynek van egy másik arca, amikor a sötétség leszáll.

Csodálattal figyelt, majd összeráncolt homlokkal elgondolkodott.

- Ezek szerint te vagy Marie Darkly- jegyezte meg.

Bólintottam.

- Ez az álnevem és hivatalosan most ezt használom.

Hitetlenkedve nézett.

- Miközben téged kerestünk, sok helyet végigjártunk, amit te bemutattál a képeiden keresztül. Az egész család imádja az útikönyveidet- nevetve hozzátette- Jasper szerint vámpíroknak lett írva.

Ekkor már nyílt is az ajtó. Gondolhattam volna, hogy tíz kilométeres körzeten belül aligha maradhatunk „kettesben”.

- A húgom Marie Darkly!- ugrott lelkendezve a nyakamba Alice – Ez olyan tuti jó! Mesélned kell! Van még kiadatlan rész? És hová tervezel még elmenni? Van egy csomó ötletem…- és csak mondta, mondta, mondta…

12. fejezet

- Azt hiszem, vadásznom kéne, velem tartasz?

Láttam az apró remegést, ami végigfutott rajta. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett, olyan izgatottság futott át rajtam. Mintha melegebb lenne a szobában…

Emilyre néztem, aki rögtön felemelte a kezét.

- Éppen ideje, hogy vadászni menj, mert a sajátomból úgyse adok - mutatott a zacskó vérre, ami lassan csöpögött a vénájába - Na, menjetek nyugodtan, nem lesz gond, vigyáznak ránk - szavának nyomatékot adva Rosalie felé pillantott, aki zavartan, de mosolyogva bólintott felém.

- Oké. Ha valami van, a közelben leszünk - indultam a teraszajtó felé.

- Bella, beszélhetnénk előtte? - kérdezte Jasper.

Meglepetten bólintottam, mire intett, hogy menjünk ki. Kilépve becsukta magunk mögött az ajtót és szembefordult velem.

- Szeretnék bocsánatot kérni tőled - nézett szomorúan a szemembe.

Nem értettem miről beszél. Végigpörgettem, mikor bánthatott meg, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam rájönni, mire gondol. Mindig tisztelettel beszélt velem, nem adott okot arra, hogy haragudjak. Ez alatt a pár nap alatt alig beszéltünk néhány szót…

- Tudom, hogy én tehetek erről az egészről! Ha akkor nem vesztem el a fejem és támadlak meg… -

Hirtelen megértettem.

- Oh, Japer! - néztem, ahogy elgyötört szemekkel bámul a lábai elé - Soha sem hibáztattalak téged! Meg sem fordult a fejemben ilyesmi! Valahányszor hozzátok mentem, mindig tisztában voltam ezzel a veszéllyel, én mégis vállaltam. Nekem kellene bocsánatot kérnem, mert az ügyetlenségem miatt kellemetlen helyzetbe hoztalak - térdeimet megroggyantva próbáltam a lesütött szemeibe nézni - Hallod? Nem a te hibád.

- Hát nem is Edwardé. Kérlek, ne légy vele nagyon szigorú. Soha nem szűnt meg szeretni téged, csak neked akart jót. Őrült módjára keresett és közben a poklot élte meg - keserűen elmosolyodott - Hidd el, tudom.

Szegény Jaz, végig éreznie kellett ugyanazt.

Nem tudtam, mit mondjak, hogy higgyen nekem. Ösztönösen cselekedve hozzá léptem és átöleltem. Még soha sem kerültünk testi kontaktusba. Emberként e nélkül is az örök kihívás voltam a számára.

Meglepett, hogy azonnal viszonozta és úgy szorított magához, mintha az élete múlna ezen.

Ismertem Jaspert, minden apróságból lelkiismereti kérdést csinált. Akár Edward édes testvére is lehetne!

Mikor kibontakoztam az ölelésből a szemébe néztem.

- Nem haragszom, soha nem is haragudtam rád. - És ez igaz is volt. Az évek során egyszer sem jutott eszembe, hogy rá kellene haragudnom.

Lassan bólintott, de nem vagyok benne biztos, hogy elhitte.

A házban mozgolódás támadt, mire Jazzel összenevettünk. Tudtuk, hogy lélegzetvisszafojtva figyelnek bentről.

- Na, menjetek, mert a végén az én hibámba esel - célzott az éhségtől fekete szemeimre.

Visszament a nappaliba én pedig átlendültem a korláton. Nem álltam meg, így is hallottam a követő nesztelen lépteket.

Az erdőben aztán átadtam magam az ösztöneimnek. Hamarosan megtaláltam, amit kerestem. Becserkésztem az áldozatom és rávetettem magam. Most éreztem csak, mennyire éhes vagyok. Végezvén láttam, hogy Edward nem vadászik, csak engem figyel. Ez egy kicsit zavarba hozott, de mikor újabb illatot hozott a szél, ismét a táplálék felé rohantam. Ezúttal egy egész csordát találtunk, szemem sarkából láttam, hogy ő is üldöz egy szarvast és nem tudtam többé levenni a szemem róla. Kecses mozgását csodálkozva néztem. Emberként természetes volt, hogy tökéletesnek láttam, de ez most sem volt másként. Figyeltem, ahogy leteríti a fenséges állatot és mielőtt ráhajolt a nyakára, felém nézett. Hirtelen elöntött a vágy, olyan erővel, amitől teljesen lemerevedtem.

Ő az enyém, kell nekem!

Most nem számított, mit követett el, vagy min mentem keresztül. Csak őt láttam és most már érezni is akartam.

Hagytam, hogy a prédáim egérutat nyerjenek és csak álltam, őt figyelve.

Arcán zavarodottság suhant át, majd ő is elengedte a szarvast és hátrébb lépett, hogy az a havat kaparva, reszkető lábakkal eliramodjon.

Nem indult felém, csak nézett. Szemébe visszatért a szomorú csillogás. Mintha az ítéletre várna.

Nem mozdultunk, a táj csendjét már csak a távolodó paták dobogása törte meg.

Lehunytam a szemem és beszívtam a tiszta hideg levegőt. Lassan orromba kúszott az ő bódító illata. Még többet akartam belőle, hogy egész testem benne fürödjön. Érezni akartam a sima márványbőrt az újaim alatt, csókolni a hideg ajkakat.

Megremegtem.

Ő az enyém volt.

Szemeim felpattantak és újra ránéztem.

Úgy suhantam át a köztönk lévő távon, mint a szél, hogy egy lépésre tőle ismét szemügyre vegyem.

Felemeltem a kezem és végigsimítottam az arcán. Úgy bújt a tenyerembe, mint egy hűséges kiskutya. Szinte sütött belőle az alázatosság, a megbánás.

Felemelve a másik kezem kétoldalt megfogtam az arcát és hozzá hajoltam. Visszatartott lélegzettel várt és mikor ajkunk összeért, fuldoklóként kapaszkodott a derekamba.

Már semmi más nem számított, csak a jelen. Az, hogy itt van velem, a karjaim közt és én ott vagyok, ahová tartozom. Hiába tagadnám, amit mindig tudtam.

Semmi sem állíthatott meg. Csókoltuk egymást, mintha ez lenne az első és utolsó alkalom. A szenvedély egyre magasabbra emelt, más nem létezett, csak mi ketten.

Közel akartam érezni magamhoz, eggyé válni vele.

- Bella, szerelmem! - nyögte bele a csókunkba, ezzel még jobban feltüzelve. Kezeimet a hátánál a pulóvere alá dugtam és megérintettem a domborodó izmokat.

Teljesen elvesztettem az eszem. Nem tudom, mikor keveredtünk le a földre és mikor került le rólunk a ruha. A vastag hóréteg puha párnaként ölelt körbe minket, ahogy szenvedélyesen ölelkeztünk.

Fölém kerekedve kényeztette a testem minden centijét, és a mámor egyre jobban magával sodort. Nem gondoltam szégyenérzetre, annyira magától értetődő volt minden cirógatás, minden mozdulat. Túl régóta vágytam erre. Mindent meg akartam kapni tőle, amit csak adni tudott. Nem akartam várni, hiszen soha nem tudhatom, mit hoz a jövő, és lesz-e alkalmam újra átélni mindezt. Tanulva a múltból, legalább emlékeket akartam és élvezni a jelent.

Olyan hevesen szerelmeskedtünk, amit emberként el sem tudtam képzelni. Már nem volt olyan óvatos, hiszen nem tehet kárt bennem. Perzselő csókjai bejárták a testem, lángba borítva, hogy a szenvedély tüzében égjek. Már nem bírtam tovább, lábaimat a csípője köré fontam, jelezve, mit szeretnék.

A szemébe nézve olyan végtelen szerelmet láttam, amit még azelőtt soha. Ebben a percben semmi kétségem nem volt afelől, hogy Edward Cullen szeret engem. Arcán a saját érzéseimet láttam tükröződni, ajkunkat egyszerre hagyta el a szó:

- Szeretlek!

Akkor ott minden a helyére kattant. Tudtam, mit akarok és azt is, hogy küzdeni fogok érte, amíg csak létezem.

Határtalan boldogsággal forrtunk össze, és nem csak a testünk, de a lelkünk is. Az extázis, amit a beteljesülés követett, leírhatatlan volt. Abban a percben úgy éreztem, hogy mindenért kárpótolva vagyok, és remélem, még sokszor leszek is.

Egymást átölelve feküdtünk, miközben ismét hullni kezdett a hó. Csendben figyeltük a pelyhek táncát, ahogy keringve földre érnek. Egyikünk sem akart a múlton vagy a jövőn gondolkodni. Nem számított család vagy ellenség, csak mi voltunk és a néma téli erdő.

- Még nem laktál jól - jegyezte meg két puszi között a fülembe suttogva.

- Nem, még valóban nem - válaszoltam kéjesen sóhajtva, mire felnevetett.

- Úgy értem, a vadászatot nem fejeztük be - kuncogott, tovább puszilgatva a nyakamat. - És bár tudom, hogy nem fázhatsz meg, sajnos fel kell öltöznünk, mert elképzelhető, hogy a többiek a keresésünkre indulnak attól való félelmükben, hogy nem tekerted-e ki a nyakam - nézett rám visszatérő sajnálkozással. - Amit mellesleg jogosan tennél.

- Jaj, Edward most ne kezdd el, kérlek. Ha nem tűnt volna fel, az előbb éppen megbocsájtottam! - simítottam végig az arcán, ellenkezést nem tűrően. – Hibáztál, és megfizetted az árát.

- Ha csak én fizetnék, nem bánnám, de mindenki, aki fontos nekem, szenvedett miattam.

- Edward Cullen! Figyelj rám jól, mert csak egyszer fogom elmondani! Nem tagadom, hogy nehéz volt a nélküled töltött negyven év. De most lehetőséget kapsz, hogy jóvá tedd a hibádat. Szeretlek, és bármit megtennék érted, de nem kívánom hallgatni a nyavalygásodat, cserébe te sem fogod az enyémet. Egyszerűen csak próbáljuk meg elfelejteni és igyekezzünk kárpótolni egymást az elszalasztott időért. Menni fog?

Elgondolkodva nézett, egy tétova mosoly bujkált a szája sarkában.

- Tényleg szeretsz?

- Soha sem állítottam az ellenkezőjét! - biztosítottam lágyan.

Szenvedélyes csókban forrtunk össze, hogy ismét elmerüljünk egymásban. Elkezdtük pótolni az elvesztegetett éveket.

DÍJ

Hihetetlen megtiszteltetés ért, mert kaptam egy kreatív blogger díjat!!!
Mindezt Raminak köszönhetem, aki hihetetlenül jó író és hatalmas fantáziával megáldva!
Tehát...
KÖSZÖNÖM Rami23: http://haujnapkelbyrami.blogspot.com/

7 dolog magamról:

1. 32 éves vagyok. Az olvasóim többségéhez képest öregecske! :(
2. Ápolónőként dolgozom
3. Nincs saját gyerekem, csak egy "készen kapott" fiam, a párom előző házasságából! Imádom!
4. Mindig is érdekelt a misztikum és mivel reménytelenül romantikus vagyok, a Twilight sagat nekem találták ki...!
5. A sötétség lánya az első történet, amit írok. Nem tartom magam különösebben jónak, de annál lelkesebbnek. És vannak még terveim... :)
6. Még nincs 3 hete, hogy él a blogom, de ez alatt olyan sok kellemes órát szerzett az írás, ami saját magamnak is nagy meglepetés volt!
7. Nagyon szépen köszönöm azoknak, akik olvasnak és még jobban azoknak, akik kommentálják is az írásaimat! Ez ad erőt és fokozza a lelkesedésem, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat! Nagy puszi mindenkinek!

Akiknek ajánlom:

Liz: http://alkonyat-utan.blogspot.com/
andii: http://andiiblogja.blogspot.com/
Vivieeen: http://ragyogovagyak.blogspot.com/
Suomi: http://keiju-pick.blogspot.com/
Nikki: http://afternewdawn.blogspot.com/
Truska: http://truska-twilightfanfiction.blogspot.com/
Freeb: http://freebfanfictions.blogspot.com/


Teendők a díjjal:

1. Meg kell köszönni
2. A logót ki kell tenni a blogomba.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.

11. fejezet

- Oké, lemaradtam. Milyen farkasokról is beszélünk éppen? - kérdezte Emily félretéve a félig kiürült, olvadásnak indult jégkrémes dobozt.

Ránéztem érdeklődően felém fordult barátnőmre.

- A farkasok a vámpírok természetes ellenségei. Alakváltók, akik az emberi életek védelmében harcolnak ellenünk - kezdtem türelmesen, mesélve a La Push-i legendákról, amik nagyon is valósak, majd csatlakozva Carlisle mesélt a szövetségről is.

- És ki az a Jacob? - kérdezte, mire ismét morgás érkezett.

- Az öcsi nagyon odáig volt a mi Bellánkért - kacarászott Emmett.

Újabb morgás.

- Ő is a quileute-k leszármazottja és így falkatag - nem néztem a hang irányába - már valószínűleg az unokái is farkassorba kerültek.

- Fenét, semmit sem változott, csak nagyobb lett az egója! - Emmett hirtelen elhallgatott és véletlenül sem nézett Edward irányába.

Én megtettem. Dühtől fekete szemekkel bámult a fecsegő bátyja felé, mintha képes lenne átharapni a torkát. Elfordultam tőle, és ismét a leggyengébb láncszemre figyeltem.

- Ezt hogy érted, Emmett? - a kérdezett zavarban volt, kerülte a ráirányuló tekinteteket.

- A farkasok nem öregszenek - jegyezte meg Carlisle - csak ha felhagynak az átváltozással. Jacob még mindig aktív tagja a falkának, sőt, ő az alfa, ezért nem változott semmit.

Ezen meglepődtem. Ezek szerint még találnék Forksban ismerőst, aki esetleg szívesen is fogadna.

Honvágyam támadt. Hiába csak pár évet éltem ott, az volt az otthonom. Soha sem szántam rá magam, hogy visszamenjek. Nem csak magam miatt, hanem, hogy nehogy régi sebeket szakítsak fel. Nem kockáztathattam, hogy Charlie megismerjen, és újra szenvedjen miattam. Persze, soha nem fordítottam hátat az apámnak, ahogy Renéenek sem, megtaláltam a módját, hogy nyomon követhessem a sorsukat.

- Ti honnét tudjátok? - céloztam Jacobra.

Carlisle Edwardra nézett, de mivel az nem szólt, válaszolt.

- Időről időre visszamentünk szétnézni, nem bukkantál-e fel véletlenül.

Bólintottam. Ez jól esett.

Láttam, hogy Rose eltűnik a konyhában, majd egy újabb csomag vérrel tér vissza, amit Carlisle elvett és kicserélte a már lecsöpögött üres zacskót.

- Bella, megkérdezhetem, hogy hogyan lehetnek ilyen tiszta emlékeid a múltról? - szólított meg Esme, miután Carlisle végzett.

Igen, már vártam, mikor kelti fel valaki figyelmét a dolog.

Úgyis ideje, hogy megtudjanak rólam ezt-azt.

- Én egy kicsit furcsán működöm - kezdtem keserűen nevetve – az átváltozás után nem hogy elvesztettem volna az emlékeimet, mindenre sokkal élesebben emlékeztem, mint az előtt. Mintha erősítő lenne az agyamba szerelve - Kicsit haboztam. - Valószínűleg ez is a pajzsomnak köszönhető.

Meglepettebb arcokra számítottam, de várakozás nélkül jött a kérdés.

- E miatt nem tudjuk használni a képességeinket, igaz? - Jasper mindjárt a lényegre tért.

- Igen, így van. Ez egy védekező mechanizmus, ki tudom védeni a felém irányuló mentális hatásokat. Ennek köszönhetően immunis vagyok ellenük.

- De mi Emilyt sem látjuk, halljuk, érezzük - Alice eddig férje ölében kuporgott, most odajött és leült velem szemben a szőnyegre - sőt mióta itt vagyunk veletek, egymásét sem.

- Kivéve, mikor nem vagy a közelben - jegyezte meg Jasper. - Mikor a városban voltatok éreztem mindenkit.

- Igen, a pajzsot ki tudom terjeszteni másokra is, vagy ha úgy egyszerűbb, körbeveszem vele azt, aki a veszély forrása és ezzel gátolom, hogy bárkinek ártson.

- Karanténba rakod - vigyorgott Emmett - mint valami számítógépes víruskereső. Ezek szerint a tesók most zárolva vannak? - csillant fel a szeme. Hihetetlenül élvezte, mint egy kölyök.

Nem tetszett a hasonlat, de zavartan bólintottam.

- Az autóban mi történt? - meglepett a lágy hang, hiszen eddig nem szólt közbe. Tudtam, hogy ez neki mennyire fontos, már régen is nagyon izgatta, hogy miért nem lát belém.

Megpaskoltam magam mellett a kanapét, jelezve, hogy üljön mellém. Arcán meglepettség suhant át, de máris ott termett, kicsit felém fordulva foglalt helyet.

- Ha nem érzem veszélyben magam és ellazulok, a pajzs visszahúzódik - néztem a szemébe, ahol a szavaim hallatán elégedett mosoly terült szét.

- Ezek szerint már bízol bennünk?

Elgondolkodtam.

- Igen, azt hiszem, kezdek.

Hogy nyomatékot adjak a vallomásomnak, lassan visszahúztam a pajzsot és figyeltem a reakciókat.

Edward a többiek felé kapta a fejét, mintha hirtelen valaki bekapcsolta volna a rádiót, sőt egyszerre többet, aztán szemét lehunyva egy keserédes mosoly jelent meg az arcán, amitől nem tudtam, hogy elégedett vagy csalódott.

Lassan rám nézett, majd homlokán apró ráncok jelentek meg.

Alice a padlón szinte transzba esett, nyugodtan megvártuk, amíg vigyorogva közölte, hogy holnap sütni fog a nap és Carlislenak feltétlenül meg kell néznie az e-mailjeit. Majd férje ölébe ugrott és hadarva ecsetelte, miket látott.

Újra az én angyalom felé fordultam, aki le sem vette rólam a szemét.

- Most megint mi van? - nyöszörgött Emily. - Én mindenből kimaradok?

Száját morcosan lebiggyesztette duzzogása jeléül.

- Újra tudjuk használni a képességeinket - mosolygott Jasper is.

Esme fülig érő szájjal nézett felénk. Ismertem. Nem tudom minek örült jobban, hogy megbízok bennük, vagy, hogy Edwardal olyan közel ülünk egymáshoz, hogy a lábunk majdnem összeér.

Ennek persze én nagyon is tudatában voltam. Kezemet ökölbe kellett szorítanom, hogy ellenálljak a késztetésnek és ismét érte nyúljak, mint indulás előtt.

Mintha kitalálta volna, mire gondolok, (amitől kicsit pánikba estem) óvatosan a kezébe vonta az enyémet és egy lágy simítással tenyerébe vette azt. Újaink úgy kulcsolódtak össze, mint a virág szirmai.

- A te fejedbe még most sem látok bele - suttogta halkan.

Belefeledkezve a csodaszép szemekbe, Emily torokköszörülésére lettem figyelmes.

- Ezek szerint az én gondolataimat is hallod, Edward? - kérdezte, mire az eddig engem fürkésző aranyszemek felé fordultak.

Bólintott.

Emily figyelmeztetően bámult Edwardra, mintha mondana neki valamit, de a szája nem mozgott.

- Megértettem, és nem áll szándékomban - jelentette ki Edward komolyan.

Na, a dolognak ez a része egy cseppet sem hiányzott!

- Beavatnátok?

Ismét összenéztek.

- A barátnőd közölte velem, ha még egyszer fájdalmat merek neked okozni, az átváltozása után az lesz az első dolga, hogy átharapja a torkomat.

Ebben a pillanatban úgy gondoltam, hogy hagyná is, mert a hangja nem volt sem gúnyos, sem jókedvű.

Ahogy Emily pillantása sem. Egy percig egyikről a másikra kaptam a fejem, majd hátravetve hangosan nevetni kezdtem. Hamarosan egy öblös hang is csatlakozott hozzám, természetesen Emmett.

Innéttől a társalgás felszabadultabban folytatódott.

- Szóval, te miért vagy ránk még immunis? - Jaspert nem hagyta nyugodni a gondolat, ahogy Edwardot sem.

- Ez a természetes állapotom. Engem a pajzs mindig véd, csak komoly koncentrálással tudom felfedni az elmémet.

Megkönnyebbült sóhajt hallottam magam mellől.

Kezét alig észrevehetően megszorítottam és újra felé fordultam.

Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem.

- Azt hiszem, vadásznom kéne, velem tartasz?