2. fejezet

Értetlenül néztem. Vagy nem tud számolni, vagy dilis a csaj.

- Nem vagyok bolond, napra pontosan tudom, mikor estem teherbe – folytatta. - Mert csak az az egy… alkalom volt az életemben. – Szemét lesütötte zavarában. – És akaratomon kívül történt meg…- suttogta.

Vámpír észjárás ide vagy oda, én ezt nem értem – agyaltam. Biztos látta rajtam, mert hirtelen, felemelt hangon ezt mondta:

- Engem megerőszakolt egy vámpír!

Az iszonyat rég elfeledett emlékeket juttatott eszembe. Újra éreztem a félelmet, ami megbénított. Nagyon is el tudtam képzelni, miről beszél ez a szegény lány.

Gyorsan visszatértem a jelenbe. Úgy nézett rám, mintha én tettem volna vele. A válaszomra várt.

- Sajnálom – nyögtem ki. –De ha csak három hét… ez hogy lehet? – nem tudtam levenni a hasáról a szemem.

- Én sem tudom – motyogta. - Nem tudom, mi történik velem.

Vállát megint rázta a zokogás. Szerettem volna megvigasztalni, de mit mondhatnék? Talán, ha elmondaná…

- Szeretnéd elmesélni? – kérdeztem óvatosan.

Szipogva rám nézett, majd rövid habozás után bólintott.

Van valahol papír zsebkendő, de hol? Előkotortam, majd átnyújtottam neki. Közben óvatosan közelebb ültem hozzá.

Kifújta az orrát, majd mesélni kezdett.

- Bostonban laktam, a szüleim múlt tavasszal meghaltak. Nincs más rokonom, muszáj volt abbahagynom a sulit. Kibéreltem egy kis lakást, mert a szüleimét lefoglalta a bank. Állás kellett, egy gyorsbüfében dolgoztam felszolgálóként. Sokat kellett túlórázni, hogy fizetni tudjam a rezsit. Gyakran késő éjszaka mentem haza. Egyszer észrevettem, hogy valaki követ. Egy fiatal férfi. Megijedtem, de elkezdett beszélni hozzám és olyan meggyőző volt. Azt mondta, már régen figyel és szeretne közelebbről megismerni. Jóképű volt, megnyerő külsejű, én mégis féltem tőle. Amikor kilépett az árnyékból, megláttam a szemeit. – összerázkódott az emlékektől – Vörösek voltak! És ahogy rám nézett! Tudtam, hogy nem menekülhetek. Elvonszolt egy félreeső helyre és leszaggatta a ruhámat, aztán…- Lehunyta a szemét, egy ideig nem szólalt meg. Amikor folytatta, teljesen érzelemmentes volt a hangja.

- Mikor végzett velem, biztosított, hogy neki nagyon jó volt és szeretné, ha a társa lennék. Elmondta, hogy ő vámpír és élvezni fogjuk együtt a halhatatlanságot! – Fagyosan felnevetett - Valami átváltoztatásról beszélt, de semmit sem értettem, csak meg akartam halni. Akkor egy nő hangját hallottam meg. Követelte a támadómtól, hogy engedjen el és akkor nem esik baja. Egy gyönyörű szőke nő volt. Rákiabáltam, hogy meneküljön, mert őt is bántani fogja, de nem törődött velem. Ráugrott a férfira és verekedni kezdtek. Én még olyat nem láttam. Hihetetlen erejük volt, morogtak és vicsorogtak, dobálták egymást. Aztán a semmiből egy másik férfi lépett elő és segített a nőnek. Azt hiszem, letépte a támadóm fejét – megerősítést várva rám pillantott.

- Igen, elképzelhető –bólintottam.

- Reszkettem, a nő mellém térdelt, levetette a kabátját és rám terítette – folytatta – Olyan szép volt, mint te. Megmentett. – Egy pillanatig egymás szemébe néztünk. Azt hiszem, engem is besorolt a „jó vámpírok” csapatba.

- Aztán csak arra ébredtem, hogy a kórházban fekszem. A nővér azt mondta, hogy nem tudja, ki vitt be – Szégyenlősen lesütötte a szemét – Mivel nem volt biztosításom, elszöktem, mielőtt felvették volna az adataimat. Nem mentem dolgozni, beteget jelentettem. Pár nap múlva furcsán kezdtem érezni magam, szédültem, hányingerem volt és elkezdett nőni a hasam. A múlt héten pedig már meg is mozdult…

Figyeltem, ahogy végigsimít a hasán.

- Nem tudtam, hogy ez lehetséges – jelentettem ki – Mármint, hogy a vámpíroknak lehet gyerekük.

Fejét fáradtan hátrahajtotta és lehunyta a szemét. Persze! Hiszen neki alvásra is szüksége van!

- Próbálj meg aludni kicsit, majd aztán beszélgetünk, rendben?

Bólintott és fejét a karfára fektette, lábát maga alá húzta.

A szobából hoztam neki egy plédet és ráterítettem. Álmos szemekkel rám nézett, majd becsukta a szemét.

Csendben lekapcsoltam a villanyt és kifelé indultam.

- Bella! – most szólított először a nevemen – Köszönöm!

Elmosolyodtam.

- Hidd el, nincs mit!

Elfigyeltem, ahogy alszik.

Igazából nem tudtam volna megmondani, hogy miért szimpatikus számomra ez a lány, hiszen soha sem engedek magamhoz közel senkit. Persze vannak ismerőseim, akiknek fogalmuk sincs a titkomról. Például a bankban Gilbert, aki minden ott jártamkor megpróbál kikezdeni velem. Vagy a postán Lisa, aki mindig széles mosollyal fogad, amikor a ládámat ürítem. És persze a kiadóm, Sidney. Bár vele leginkább csak email vagy telefon segítségével tartjuk a kapcsolatot. Ismerősök, akikkel elcsevegek az időjárásról és hasonló semmitmondó dolgokról. De nem tudok róluk semmit. Fogalmam sincs kivel élnek, mit szeretnek és mit nem. Nincs szükségem barátokra, jól megvagyok egyedül.

Bár Európában megismerkedtem néhány vámpírral, de Őket nem nevezném a barátaimnak. A különböző szemléletünk miatt nem igazán kerültünk közel egymáshoz, bár ez nem rajtuk múlott. Felajánlották, hogy csatlakozzak hozzájuk és az ajánlatuk továbbra is áll, ha meggondolnám magam – idéztem fel Stefan szavait. Úgy búcsúztam el, hogy még meglátogatom Őket.

Emily emlékeztet régi önmagamra.

Elgyötört arcára tekintve az utolsó emberi napjaim jutottak eszembe. A szenvedés, a fájdalom, amit a hiánya okozott, miután elhagyott, újult erővel törtek rám.

Már rég gondoltam azokra az időkre. Igaz, hogy a nap minden percét úgy élem meg, hogy tudatában vagyok az emlékeknek. Akaratlanul a csontjaimba ivódtak, a részemmé váltak. Minden pillanat, mozdulat és szó. De soha nem hagyom, hogy eluralkodjon rajtam. Már nem, soha többé.

Összeszorítottam a fogam.

Kivittem a bögrét és a mosogatóba raktam. Eszembe jutott, ha felébred, biztos éhes lesz. Rövid gondolkodás után írtam neki pár sort, amit az asztalon hagytam és a táskámmal kiléptem a házból. Mielőtt beültem volna, eszembe jutott az Emily tragacsa. Úgy döntöttem, hogy nem vacakolok a vonóhoroggal, gyorsan lerendeztem és pár perc múlva már a legközelebbi nonstop hipermarket felé száguldtam.

Válogatás nélkül megpakoltam a kosarat friss élelmiszerekkel, majd szintén tempósan hazahajtottam.

Ugyan úgy aludt, ahogy ott hagytam. A cetlit eldobtam és csendben kipakoltam a konyhában. Az órára pillantva megállapítottam, hogy már reggel van, bár a sötét hófelhők miatt ez alig észrevehető. A szél egyre erősebben kavarta a nagy pelyhekben hulló havat.

 Azon gondolkodtam, vajon mit szeret. Úgy gondoltam mindenből készítek egy kicsit. Próbáltam felidézni, hogyan készül a rántotta. Épp a tojásokat igyekeztem halkan felverni, amikor meghallottam a mocorgását. Besuhantam a nappaliba és tisztes távolban megálltam tőle, kezemet a hátam mögé fonva.

Kábán nézelődött, látszott, nem tudja, hol lehet. Aztán, mint akit megcsíptek, tágra nyílt szemekkel hirtelen felült.

- Jó reggelt! – köszöntöttem.

Megköszörülte a torkát és rekedten válaszolt.

- Jó reggelt! – zavartan szétnézett és a faliórán akadt meg a szeme. – Jaj, nagyon elaludtam, nem akartalak ilyen sokáig feltartani, gyorsan összeszedem magam.

- Nem zavarsz. Készítettem neked reggelit. – Lassan megindultam a konyhába, de mivel nem mozdult, visszafordultam. Meglepetten bámult rám, még a száját is eltátotta. Hirtelen hangosan felnevettem, ettől az arca még jobban megnyúlt. Engem is meglepett, már nem is tudom mikor nevettem szívből. De ahogy ott ült, tágra nyílt szemekkel, mint egy kisgyerek, aki először látja a télapót.

Megköszörültem a torkom és bátorítóan intettem neki. Lassan felállt, kinyújtóztatta a derekát és megindult utánam.

- Amíg aludtál bevásároltam, de mivel nem tudom mit ennél szívesen, több mindent készítettem. Van sültszalonna, tojással. Vagy lekvár és méz. Esetleg zabpehely? De ha szeretnél, akár egy szendvicset is összerakhatok – mutattam a választékot a reggeliző asztalon.

Ő megint ámulva bámult.

- Most úgy gondolod, túlzásba estem? – kérdeztem ismét hangosan nevetve, mire ő is egyre szélesebben mosolygott.

- Egy hangyányit – válaszolt most már nevetve. – Ha megengeded, használnám a mosdót.

- Persze, a folyosó végén balra.

Keresgélt a táskájában, majd felém fordult.

- A tojás jól hangzik – küldött felém egy mosolyt, majd elvonult.

Izgatottan kezdtem a tojás sütésének. Hirtelen nagyon feldobottnak éreztem magam, dudorászni támadt kedvem.

„ Akárcsak Esme „ – villant az agyamba és a meghitt érzés tovaszállt. Nem akarok emlékezni!!! Gyors mozdulatokkal egy tányérra kapartam, majd az asztalra raktam. A gőzölgő tojás illata betöltötte az orromat, előtörő emlékeket felidézve.

- Baj van? – jött az ijedt kérdés az ajtó felől. Rápillantva egy megszeppent lányt láttam. Szíve őrölt ütemben vert. Észre sem vettem, hogy marokra fogtam a szék támláját, ami recsegve próbált ellenállni a szorításnak. Gyorsan elengedtem és hátrébb léptem. Már megint megrémítettem.

- Nem, semmi – leheltem egy erőltetett mosoly kíséretében. – Csak eszembe jutott valami.

Bátortalanul közelebb jött, lassan kihúzott egy széket és leült. Közben a szemét nem vette le rólam.

- Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.

Megrázta a fejét, de nem szólt semmit. Lassan megkóstolta a tojást és rám mosolygott.

- Finom – habozott, majd félénken megkérdezte. – Kaphatnék egy kis sót? 

Hirtelen bevillant, hogy meg sem sóztam a tojást. Villámgyorsan megfordultam és már nyújtottam is felé a sószórót. Döbbenten vette el.

- Hű-ha! Te aztán gyors vagy! - közben olyan fejet vágott, mint akit már ez sem tud meglepni.

Kuncogva vállat vontam és én is leültem. Jó volt nézni, ahogy egyre gyorsabban tömi magába az ételt. Nagyon éhes lehetett, mert még levegőt is alig vett. Aztán hirtelen elsápadt, lerakta a villát és felpattanva a mosdóba szaladt. Utána sietve hallottam, ahogy mindent kiad magából.

Vajon elrontottam valamit? Remélem, nem miattam lett rosszul!

Halkan bekopogtam az ajtón, de nem jött válasz. Hallottam a szapora szívverést, de semmi mozgást, ezért benyitottam.

A földön kucorgott, homlokát a hűvös csempéhez nyomta.

- Jól vagy? – lassan mentem közelebb, bágyadtan nézett rám.

- Nem, nem vagyok – szeme ismét könnybe lábadt, egész testében remegett. – Valami nagyon nem stimmel velem.

- Segítek – hajoltam közelebb és mikor nem tiltakozott, felnyaláboltam a vékony testet. Meglepetten nézett, de nem ijedt meg.

- Vámpírerő – magyaráztam mosolyogva.

Emberi tempóban bevittem a kanapéra és óvatosan betakartam.

- A hányás úgy tudom természetes ebben az állapotban – próbáltam vigasztalni.

- Csakhogy én két hete nem tudok enni, mert semmi szilárd étel nem áll meg bennem – fintorgott. – Csak folyadékon élek.

Még mindig reszketve hunyta le a szemét.

Magára akartam hagyni, hogy pihenhessen, de megállított.

- Kérlek, ne menj el! – intett a fotel felé. – Sajnálom, hogy ennyi gondot okozok… - kezdte ismét a mentegetőzést.

- Hidd el, nem így van. Sőt… örülök Neked – bátorítottam. – Most, hogy itt vagy, rájöttem, mennyire magányos vagyok – szomorú mosolyra húztam a számat. – És ha jól gondolom, ezzel Te is így vagy, nem?

Fejét lehajtva válaszolt.

- Nincs senki, akinek hiányoznék – csóválta a fejét könnyes szemmel – Még ma sem…

Egy pillanatig nem értettem miről beszél, majd beugrott, hogy holnap karácsony. Oh, tényleg, még nem mentem el a fáért, amit már hetekkel ezelőtt kinéztem az erdőben. Minden évben díszítek fát, begyújtok a kandallóba és áltatom maga, hogy jó így nekem.

- Tudod mit? – lelkesedtem fel. – Ma fergeteges karácsonyi bulit tartunk! Mit szólsz?

Kétkedve nézett rám, majd mosolyogva megjegyezte:

- Oké, véletlenül nincs semmi dolgom.

Örömet akartam szerezni neki, nem akartam látni az elkeseredettséget a szemében. Hirtelen egy csomó ötletem támadt, teljesen felpörögtem tőle. Elő kell szedni a díszeket, elhozni a fát, stb., stb., stb.

Olyan vagyok, mint Alice…

A gondolatra megint visszatért az ismerős szorítás a mellkasomba.

 Vajon most mit csinál? Őt ismerve már napok óta energiabombaként szervezkedik és kiborítja a többieket!

Egy pillanatig elrévedtem. A többiek… Oh, a francba!

Megráztam magam és a jelenre koncentráltam.