74.fejezet

Karácsony hajnalán hatalmas pelyhekben hullott a hó, szelíd békességet sugárzott a fehér erdő. A Cullen család felállította a legszebb fát, amit a forksi erdőben találtak, és a megannyi égősor ragyogó melegsége még meghittebbé tette a pillanatot. Mindannyian ott ültek a nappaliban - csak Adam aludt az emeleten -, és gondolataikba merülve a fát figyelték. Mindenki a párját ölelve ült a kanapén, Emily pedig Bella ölébe hajtotta a fejét, mert Jacob még járőrözni volt.

- Emlékszel az első Karácsonyunkra? –nézett fel csillogó szemmel a nővérére és törte meg a csendet Emily. – Mintha ezer éve lett volna…

Bella lágyan cirógatta a lány hosszú haját, ami szétterült a lábán és lefolyt a kanapén. Edward mosolyogva ölelte a vállát, miközben ő is a lányokat hallgatta.

- Igen, emlékszem. – Elmerengve gondolta végig, mennyi minden törtét az egy évvel azelőtti találkozásuk óta. Minden azon a bizonyos estén kezdődött, amikor a terhes Emily felbukkant az életében, és mindent megváltoztatott. Aztán megjelentek Cullenék is, és véget ért a hosszú, magányos időszak, amit a félreértések halmozódása miatt kényszerült elviselni. – Számomra olyan, mintha csak tegnap lett volna. Sosem felejtem el, ahogy ott álltál a nagy hasaddal és azt a szakadt autót szidtad…

Emily felkacagott és mindenki vele nevetett. Azon ritka pillanatok egyike volt, mikor senkinek sem volt oka az aggodalomra, szomorúságra. Mióta együtt éltek, mindig történt valami, ami elkergette a nyugalmat a család feje fölül, most azonban nem volt okuk félni, hiszen mindenki élete rendeződni látszott. Persze tudták, hogy ez csak átmeneti béke, hiszen az élet már mindannyiuknak megtanította, hogy a boldogság amilyen könnyen jön, olyan gyorsan el is illanhat.

A mostani ünnep több szempontból is fontos volt, hiszen akadtak, akiknek ez az első karácsonya, mint Adam, vagy vámpírként Emily, és olyanok is, akiknek sajnos ez lehet az utolsó. Evelin betegsége beárnyékolta a család életét, a szomorú végkimenetel elkerülhetetlen volt. Mindenkit másként érintett, de igyekeztek felkészülni, hogy ha eljön az idő, megbirkózhassanak a veszteséggel, és támaszt nyújthassanak szeretteiknek a gyászban.

Alice férje ölében kucorgott, és Bellának hála egy időre megszabadult a látomástól. Az elmúlt napok kimerítették, mert bár gyakran voltak visszatérő víziói, ez a mostani sehogy sem hagyta nyugodni. Nem ismerte a vízben látott nőt, mégis olyan intenzitással élte át a küszködését, ami megijesztette. Jasper és Edward tudhatta a leginkább, mennyire nehéz a látomásokat kezelni, főleg, ha sorsfordítóak vagy életek múlnak rajta. Nem ez volt az első, ami tragédiát jósolt, de az ritka, hogy semmilyen kapaszkodót nem látott, ami a helyszínre vagy az időpontra vonatkozott.

Hamarosan befutott Jacob, még épp időben helyezte el az ajándékokat a fa alatt, mielőtt Adam felébredt. A kisfiú pizsamában, izgatottan szaladt le az emeletről, és mikor meglátta a gyönyörű karácsonyfát szélesre tárt karokkal kívánt mindenkinek boldog karácsonyt, mintha az egész világot magához akarná ölelni.

Megkezdődött az ünneplés, kibontásra kerültek az ajándékok. A házat jókedv és nevetés töltötte meg, mindenki a jelennel foglalkozott, félretéve a mindennapok gondját.

Este a La Pushiak is eleget tettek a meghívásnak, mindenki megjelent a párjával. Az ikrek első alkalommal találkoztak a Cullen családdal, mióta előttük is felfedték a titkot. Camilla Ray révén tudott meg mindent, míg Jasmine egy véletlen folyamán fültanúja volt a fiúk beszélgetésének, ami felkeltette az érdeklődését, ezért Seth nem halogathatta tovább, be kellett avatnia mindenbe. A fiú félelme beigazolódott, mert Jasmine közel sem fogadta olyan könnyen a dolgokat, mint a testvére, ám a család biztatására igyekezett elfogadni. Szerette Seth-et, és ez erőt adott neki mindenhez. És ott volt Brandon is, aki szintén falkatag lett. A két lány láthatóan megszeppenve kapaszkodott a párjukba, de kíváncsian szemlélték a családot, mintha most látnák őket először.

Ez volt az első alkalom, hogy minden jelenlévő tisztában volt a titokkal, és ettől mindenki felszabadultabban viselkedett. A fiúk, Emmettel az élen, vámpíros-farkasos viccekkel cukkolták egymást, és vacsora közben a Cullen család nem játszotta meg magát, nem színlelt evést, csak kiszolgálták a vendégeket.

Evelin és Billy is jelen voltak, bár ők korán távoztak. Jake és Brandon vitte őket haza, nem sokkal a vacsora után. Az asszony túl könnyen kifáradt, és nem akarta elrontani a hangulatot azzal, hogy érte aggódjanak.

Bella szemszöge

A napok gyorsan teltek, az újév beköszöntével az egész család esküvői lázban égett. Alice úgy vezényelte az eseményeket, mint egy jól megkomponált darabot a karmester.

Végignéztem magamon a tükörben, és kritikus szemmel vizsgálgattam a ruhát. Esme és Rose mosolyogva térdeltek mellettem; az egyikük kezében gombostűk, a másikéban mérőszalag.

- Gyönyörű vagy – suttogta Rosalie csillogó szemmel, amitől szégyenlősen lesütöttem a szemem.

- Nem, a ruha gyönyörű – mosolyogtam Esmére. – Sajnálom, hogy át kell alakítani.

- Én nem. Már épp ideje volt, hogy viselje valaki.

- Rám túl rövid, Alice-re meg nagy – simított végig áhítattal a fehér csipkén Rose. – De neked nagyon jól áll, csak derékban kell szűkíteni egy kicsit.

A ruha Esme menyasszonyi ruhája, amiben örök hűséget fogadott Carlisle-nak, több mint 140 éve. A gondos kezek megóvták az anyagot, ami eredeti pompájában ragyogott. A szabása a mai divathoz képest visszafogott, ám épp ez adja a báját. A finom esésű ruhát mell alatt vékony selyemszalag díszíti, a hátán apró, szintén selyemből készült gombok futnak végig, mintegy gyöngysort alkotva. Az alja uszályszerűen elnyúlik, és ettől igazi hercegnőként vonulhatok az oltár elé.

Az izgatott borzongás végigfutott a testemen, már ki tudja, hányadik alkalommal. Csillogó szemmel néztem a másik két nőre.

- Holnap férjhez megyek! – Nem tudtam visszatartani az arcomra toluló, széles mosolyt. A boldogság pillangói beköltöztek a hasamba, és szinte rózsaszínben láttam magam körül a világot. – Edward felesége leszek!

Soha nem gondoltam volna, hogy én, Isabella Swan valaha ennyire boldog lehetek. Nem izgatott semmi, még az sem, hogy Alice elszabadult forgószélként Tündérországgá változtatta a házat, vagy hogy számtalan szempár kereszttüzébe kerülve én leszek a főszereplő. Sőt! Élveztem! Azt akartam, hogy felejthetetlen élmény legyen, egyszeri és utánozhatatlan.

Esme zokogva ölelt magához, és ringatva tartott, míg Rose szerény mosollyal nézett minket. Kinyújtottam felé az egyik karom, és őt is magamhoz vontam, így álltunk hárman, szipogva, összeborulva.

- Ölelkezés van, és engem kihagytok? – lépett be Emily az ajtón, aztán ő is hozzánk sietett, és sírva-nevetve csatlakozott a csapathoz.

Alice lépteit már észre sem vettük, csak mikor közénk furakodva mindenki arcára puszit nyomott.

- Szeretlek benneteket – suttogtam elfúló hangon. – Nem is tudom, hogy voltam képes kibírni nélkületek! – Végignéztem a gyönyörű arcokon, akik a családomhoz tartoztak, és a gondolat, hogy örök időkre együtt lehetünk, végtelenül megnyugtatott. – Ígérjétek meg, hogy soha sem válunk el hosszabb időre!

Halk, de egyöntetű válasz hagyta el mindenki ajkát, ami még hosszú másodpercekig ünnepélyesen körüllengett minket. Egy család voltunk, akiket a sors hozott össze, és mégis erősebb kapocs alakult ki közöttünk, mint bármilyen vérségi kötelék. Azért voltunk e család tagjai, mert azok akartunk lenni, nem pedig mert ide születtünk.  

Másnap reggel a ház leginkább egy méhkashoz hasonlított. Átjöttek a farkasok La Pushból, hogy segítsenek az előkészületekben. Az udvart megtakarították a hótól, de mivel engem Alice eltiltott mindenféle kapcsolattól Edwarddal, kénytelen voltam a szobámban tölteni az időt, és így nem láthattam a feldíszített helyszínt sem. A sürgés-forgás hangjai azonban eljutottak hozzám, kihallgattam beszélgetésfoszlányokat, és mikor bejött hozzám valaki, igyekeztem minél több információt szerezni. Sajnos mindenki jobban tartott Alice-től, és nem voltak hajlandóak elárulni semmit. Az egyetlen reményem Adam volt, aki Emilyvel nézett be hozzám.

- Mond drágám, mi folyik odalent? – mosolyogtam behízelgően a kicsire, aki gyermeki naivsággal, csillogó szemmel azonnal mesélni kezdett.

- Hát a hátsó udvaron összehordtuk a havat és…

Az anyja villámgyorsan befogta a száját, mielőtt bármit megtudhattam volna, és behúzott nyakkal várta, hogy Alice berobbanjon az ajtón, hogy összeszidjon bennünket.

De semmi nem történt, így megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

- Hogy bírod? – kérdezte húgom fancsali képpel, mert tisztában volt vele, mennyire kiakaszt a tétlen várakozás.

- Közel állok hozzá, hogy kitépve az ablakkeretet elszökjek. – Anélkül, hogy lehalkítottam volna a hangom, kacsintva ránevettem. – Átadnál Edwardnak egy üzenetet? Mond meg, kérlek, hogy meggondoltam magam: inkább szökjünk el Las Vegasba…

- Isabella Mary Swan! – rikoltotta a földszintről Alice. - Meg ne halljam ezt még egyszer!

- De ez az én esküvőm!!!

- Épp azért nem kell törődnöd a részletekkel, egyébként is meglepetés lesz. Te csak kényeztesd magad, pihenj, hogy szép legyél.

Felmordultam, és még a lábammal is dobbantottam egyet.

- Az istenért, Alice, de hát vámpír vagyok!

Emily és Adam nevetve vigasztaltak, mire tettetett sértettséggel rászóltam: - Várj csak! Egy hónap múlva veled csinálja ez végig!

Emily felemelte a kezét, amin ott csillogott a Jacobtól karácsonyra kapott eljegyzési gyűrű. Szerelmes ábránddal az arcán magához ölelte az ékszert, és lepillantott Adamre.

- Úgy bizony! És már alig várom!

Néztem az arcát, és még boldogabb lettem, mert tudtam, mit érez. Suttogva, hogy senki más ne hallhassa meg, eltátogtam.

- Ez életem legszebb napja!

Átöleltük egymást, és nevettünk.

Megpróbáltam Adamet meggyőzni, hogy maradjon velem és játszunk valamit, de ő sajnálkozva megcsóválta a fejét.

- Sajnálom, de még nem fejeztem be a… valamit. – És mielőtt faggathattam volna, elrohant.

- Én is megyek, mert ki fogok kapni. Ne izgulj, pontban 10 óra 00 perckor jövünk a lányokkal, és segítünk felöltözni. – Lefelé intett a hüvelykujjával, ahol Alice-t sejtette. – Tudod, a napirendet be kell tartani – azzal puszit nyomott az arcomra és elsietett a fia után.  

Megint egyedül maradtam a gondolataimmal. Elterültem az ágyon, és ábrándozva tervezgettem a jövőt. A nászút megszervezését magamnak akartam: ez az én ajándékom Edwardnak. Fogalma sincs, hová megyünk, mindent én bonyolítottam, még a ruháit is én csomagoltam be. Mikor Seattle-ben voltunk, már elintéztem a formaságokat. Oroszország északi részén, az Urál hegységben van egy házam, ami egy ideje lakatlanul áll. Gondoskodtam, hogy takarítsák ki és az esetleges javításokat végezzék el. Az ázsiai vadállomány nagy változatosságot fog jelenteni az ittenihez képest, Edward biztos örülni fog a szibériai tigrisnek.

Gondolataimból egy nagy dobbanás térített magamhoz, ami a tető felől érkezett. Lélegzetvisszafojtva hallgatózni kezdtem.

- Szia, szerelmem – ismertem fel Edward suttogó hangját.

- Szia! Mit művelsz odafent? – próbáltam visszafogni a nevetést, mert úgy éreztem magam, mintha ismét gimnazista lennék, és titokban találkoznék a fiúmmal, míg apa a földszinten tartózkodik.

- Alice szerint balszerencse az esküvő előtt látni a mennyasszonyt, de feltétlenül adni akartam neked valamit – jött a válasz még halkabban. – Ki tudod nyitni az ablakot? A párkányon megtalálod az ajándékod… Szeretlek – azzal hallottam a lecsúszó test távolodó neszeit.

Odasuhantam az ablakhoz, és összeszorított szájjal koncentráltam, hogy hangtalanul kinyíljon. A havas párkányzaton egy sötétkék bársonydoboz feküdt, apró kísérőkártyával. Kinyitva a borítékot olvasni kezdtem Edward gyöngybetűit.

Drága Szerelmem!

Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy elérkezett ez a nap, mikor végre igazán az enyém leszel. Az oltár előtt neked adom a szívemet, lelkemet, mindenemet. 

Viseld ezt a csekélységet, szerelmem zálogaként.

A te Edwardod

Ahogy felpattintottam a doboz tetejét, még a lélegzetem is elakadt a látványtól. Egy csodálatos nyakék, fülbevaló és karkötő feküdt a selyemmel bélelt ékszertartóban. A gyémánt és zafír ékkövek szikrázva mosolyogtak rám a csodásan megmunkált fehérarany-foglalatból. Nem tudtam visszatartani egy elragadtatott sikkantást, amit a csodálatos ékszer látványa okozott. Ujjaimmal végigcirógattam a drága kincseket.

- Köszönöm – mondtam ki fennhangon, remélve, hogy szerelmem is hallja.

Egy hosszú, illatos fürdő után törölközővel a fejemen léptem ki a fürdőből, mikor pontban tízkor megérkeztek a lányok. Előkerültek a sminkkészletek, a hajszárító és minden, amire – szerintem – nem volt szükség, de zokszó nélkül tűrtem, hogy nekilássanak menyasszonyt faragni belőlem. Feltűnt Alice szótlansága, aki a ruhámat szedte le a vállfáról. Mielőtt megkérdezhettem volna, mi a baja, a tekintetünk összeakadt, és ő zavartan kapta félre. Intettem Rose-nak, aki a hajammal volt elfoglalva, hogy várjon, és Alice felé fordultam. Nem szóltam, csak felvont szemöldökkel figyeltem, és egy idő után nem tudott úgy tenni, mintha nem venné észre.

- Jól van, jól van! Tudom, kicsit pipa vagy most rám... Túl sok volt belőlem az elmúlt napokban.

Akaratlanul is elnevettem magam, és szeretettel csóváltam meg a fejem.

- Ne viccelj, nélküled nem lehetne a miénk az évezred legszebb esküvője!

Szerényen elmosolyodott.

- Még nem is láttál semmit.

Előrenyúlva megfogtam a két kezét.

- Edward a vőlegényem, velem van a családom, itt lesznek a barátaim, és te vagy a főszervező… Tudom, hogy minden csodálatos lesz.

Meghatódva összeölelkeztünk, majd türelmetlenül szökkent egyet.

- Na, megmutatod? – intett fejével a doboz felé.

Mikor meglátták az ékszert, mindannyian ámuldozva dicsérték, ahogy Edward ízlését is.

Egy óra múlva kész voltunk, és én megnézhettem magam a tükörben.

És a szavam is elállt.

Az összkép elragadó volt, a lányok kitűnő munkát végeztek, alig mertem elhinni, hogy ez én vagyok. Csendesen figyelték a reakciómat.

- Hű, még szerencse, hogy nem tudok könnyezni, most biztos szétbőgném a sminkemet – néztem rájuk szeretettel a tükörből. – Ma mindent megkapok, amire egy nő vágyhat.

Rosalie felsóhajtott, tekintete elkomorult. – Majdnem mindent – motyogta, de gyorsan legyintett, és hozzátette: - Most megyek, én is elkészülök, és Emmettet is rendbe szedem. Ha nem figyelek rá, még képes farmerban megjelenni… - Rám mosolygott, és kifelé menet beengedte az ajtó előtt tanácstalanul álldogáló Brandont. Sötét öltönye, frissen borotvált arca igazi úriember benyomását keltette.

Belépett, üdvözölt mindenkit, aztán elismerően végigmért, és hosszas torokköszörülés után megjegyezte.

- Ejha, gyönyörű vagy!

Ezzel a néhány szóval, és maga a jelenlétével még boldogabbá tett. Legszívesebben átöleltem volna, de nem tudtam, mit szólna hozzá. A többiek is kimentették magukat, és elmentek öltözni.

Ahogy egyedül maradtunk, zavart szótlansággal vártuk, hogy mit mond a másik.

- Azt hiszem…

- Szeretném…

Elnevettük magunkat, amivel oldódott a feszültség is.

- Hoztam neked valamit. – Mikor meglátta szememben a kíváncsiságot, gyorsan kilépett az ajtón, és egy csokorral tért vissza. A különböző krémszínű, egymással harmonizáló virágok alkotta bokréta gyönyörű volt. – A virágokat én választottam, de a lányok kötötték meg.

Az orromhoz emelve mélyet szippantottam az illatából, ami kellemesen elbódított.

- Gyönyörű! Köszönöm szépen – néztem mélyen a szemébe, mire zavartan elvörösödött. Kezeit mélyen a zsebébe süllyesztette, mintha ezzel a remegését próbálná elrejteni.

- Tudod, van néhány dolog az életemben, amit jobban szerettem volna másképpen csinálni, vagy ha másként történik. – Lenézett a lába elé, komoly tekintettel bámulva a szőnyeg mintáját. – De az egyik, amit legjobban sajnálok, hogy téged nem ismerhettelek meg már korábban. – Könnytől fátyolos szemeit ismét rám emelve szomorúan elmosolyodott. - Ez a vámpíros-farkasos dolog legalább időt ad nekünk, hogy bepótoljuk, amit eddig elmulasztottunk. Örülök, hogy az életed része lehetek, és fordítva.

Meghatottan néztem rá, próbáltam szavakba önteni, mit érzek, ehelyett átgondolatlanul a karjába vetettem magam. Villámgyors mozdulatom, ha meg is lepte, nem mutatta, mert kezei azonnal viszonozták az ölelést. A forró test annyira ismerős volt, annyira természetesnek tűnt az érintése, mintha mindig is ismertem volna.

Mikor hosszú másodpercek múlva eltávolodtunk egymástól, a kezét fogva belenéztem a csokoládébarna szempárba.

- Bárcsak apa látna így minket…

Körbenézett a szobán, mintha keresne valamit, majd mosolyogva rám kacsintott.

- Tudod, szerintem lát.

És igen, abban a pillanatban én is úgy éreztem, mintha apa velünk lenne…      

Nos, remélem tetszett, várom a visszajelzéseket! :D