12. fejezet

- Azt hiszem, vadásznom kéne, velem tartasz?

Láttam az apró remegést, ami végigfutott rajta. A torkomban hatalmas gombóc keletkezett, olyan izgatottság futott át rajtam. Mintha melegebb lenne a szobában…

Emilyre néztem, aki rögtön felemelte a kezét.

- Éppen ideje, hogy vadászni menj, mert a sajátomból úgyse adok - mutatott a zacskó vérre, ami lassan csöpögött a vénájába - Na, menjetek nyugodtan, nem lesz gond, vigyáznak ránk - szavának nyomatékot adva Rosalie felé pillantott, aki zavartan, de mosolyogva bólintott felém.

- Oké. Ha valami van, a közelben leszünk - indultam a teraszajtó felé.

- Bella, beszélhetnénk előtte? - kérdezte Jasper.

Meglepetten bólintottam, mire intett, hogy menjünk ki. Kilépve becsukta magunk mögött az ajtót és szembefordult velem.

- Szeretnék bocsánatot kérni tőled - nézett szomorúan a szemembe.

Nem értettem miről beszél. Végigpörgettem, mikor bánthatott meg, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam rájönni, mire gondol. Mindig tisztelettel beszélt velem, nem adott okot arra, hogy haragudjak. Ez alatt a pár nap alatt alig beszéltünk néhány szót…

- Tudom, hogy én tehetek erről az egészről! Ha akkor nem vesztem el a fejem és támadlak meg… -

Hirtelen megértettem.

- Oh, Japer! - néztem, ahogy elgyötört szemekkel bámul a lábai elé - Soha sem hibáztattalak téged! Meg sem fordult a fejemben ilyesmi! Valahányszor hozzátok mentem, mindig tisztában voltam ezzel a veszéllyel, én mégis vállaltam. Nekem kellene bocsánatot kérnem, mert az ügyetlenségem miatt kellemetlen helyzetbe hoztalak - térdeimet megroggyantva próbáltam a lesütött szemeibe nézni - Hallod? Nem a te hibád.

- Hát nem is Edwardé. Kérlek, ne légy vele nagyon szigorú. Soha nem szűnt meg szeretni téged, csak neked akart jót. Őrült módjára keresett és közben a poklot élte meg - keserűen elmosolyodott - Hidd el, tudom.

Szegény Jaz, végig éreznie kellett ugyanazt.

Nem tudtam, mit mondjak, hogy higgyen nekem. Ösztönösen cselekedve hozzá léptem és átöleltem. Még soha sem kerültünk testi kontaktusba. Emberként e nélkül is az örök kihívás voltam a számára.

Meglepett, hogy azonnal viszonozta és úgy szorított magához, mintha az élete múlna ezen.

Ismertem Jaspert, minden apróságból lelkiismereti kérdést csinált. Akár Edward édes testvére is lehetne!

Mikor kibontakoztam az ölelésből a szemébe néztem.

- Nem haragszom, soha nem is haragudtam rád. - És ez igaz is volt. Az évek során egyszer sem jutott eszembe, hogy rá kellene haragudnom.

Lassan bólintott, de nem vagyok benne biztos, hogy elhitte.

A házban mozgolódás támadt, mire Jazzel összenevettünk. Tudtuk, hogy lélegzetvisszafojtva figyelnek bentről.

- Na, menjetek, mert a végén az én hibámba esel - célzott az éhségtől fekete szemeimre.

Visszament a nappaliba én pedig átlendültem a korláton. Nem álltam meg, így is hallottam a követő nesztelen lépteket.

Az erdőben aztán átadtam magam az ösztöneimnek. Hamarosan megtaláltam, amit kerestem. Becserkésztem az áldozatom és rávetettem magam. Most éreztem csak, mennyire éhes vagyok. Végezvén láttam, hogy Edward nem vadászik, csak engem figyel. Ez egy kicsit zavarba hozott, de mikor újabb illatot hozott a szél, ismét a táplálék felé rohantam. Ezúttal egy egész csordát találtunk, szemem sarkából láttam, hogy ő is üldöz egy szarvast és nem tudtam többé levenni a szemem róla. Kecses mozgását csodálkozva néztem. Emberként természetes volt, hogy tökéletesnek láttam, de ez most sem volt másként. Figyeltem, ahogy leteríti a fenséges állatot és mielőtt ráhajolt a nyakára, felém nézett. Hirtelen elöntött a vágy, olyan erővel, amitől teljesen lemerevedtem.

Ő az enyém, kell nekem!

Most nem számított, mit követett el, vagy min mentem keresztül. Csak őt láttam és most már érezni is akartam.

Hagytam, hogy a prédáim egérutat nyerjenek és csak álltam, őt figyelve.

Arcán zavarodottság suhant át, majd ő is elengedte a szarvast és hátrébb lépett, hogy az a havat kaparva, reszkető lábakkal eliramodjon.

Nem indult felém, csak nézett. Szemébe visszatért a szomorú csillogás. Mintha az ítéletre várna.

Nem mozdultunk, a táj csendjét már csak a távolodó paták dobogása törte meg.

Lehunytam a szemem és beszívtam a tiszta hideg levegőt. Lassan orromba kúszott az ő bódító illata. Még többet akartam belőle, hogy egész testem benne fürödjön. Érezni akartam a sima márványbőrt az újaim alatt, csókolni a hideg ajkakat.

Megremegtem.

Ő az enyém volt.

Szemeim felpattantak és újra ránéztem.

Úgy suhantam át a köztönk lévő távon, mint a szél, hogy egy lépésre tőle ismét szemügyre vegyem.

Felemeltem a kezem és végigsimítottam az arcán. Úgy bújt a tenyerembe, mint egy hűséges kiskutya. Szinte sütött belőle az alázatosság, a megbánás.

Felemelve a másik kezem kétoldalt megfogtam az arcát és hozzá hajoltam. Visszatartott lélegzettel várt és mikor ajkunk összeért, fuldoklóként kapaszkodott a derekamba.

Már semmi más nem számított, csak a jelen. Az, hogy itt van velem, a karjaim közt és én ott vagyok, ahová tartozom. Hiába tagadnám, amit mindig tudtam.

Semmi sem állíthatott meg. Csókoltuk egymást, mintha ez lenne az első és utolsó alkalom. A szenvedély egyre magasabbra emelt, más nem létezett, csak mi ketten.

Közel akartam érezni magamhoz, eggyé válni vele.

- Bella, szerelmem! - nyögte bele a csókunkba, ezzel még jobban feltüzelve. Kezeimet a hátánál a pulóvere alá dugtam és megérintettem a domborodó izmokat.

Teljesen elvesztettem az eszem. Nem tudom, mikor keveredtünk le a földre és mikor került le rólunk a ruha. A vastag hóréteg puha párnaként ölelt körbe minket, ahogy szenvedélyesen ölelkeztünk.

Fölém kerekedve kényeztette a testem minden centijét, és a mámor egyre jobban magával sodort. Nem gondoltam szégyenérzetre, annyira magától értetődő volt minden cirógatás, minden mozdulat. Túl régóta vágytam erre. Mindent meg akartam kapni tőle, amit csak adni tudott. Nem akartam várni, hiszen soha nem tudhatom, mit hoz a jövő, és lesz-e alkalmam újra átélni mindezt. Tanulva a múltból, legalább emlékeket akartam és élvezni a jelent.

Olyan hevesen szerelmeskedtünk, amit emberként el sem tudtam képzelni. Már nem volt olyan óvatos, hiszen nem tehet kárt bennem. Perzselő csókjai bejárták a testem, lángba borítva, hogy a szenvedély tüzében égjek. Már nem bírtam tovább, lábaimat a csípője köré fontam, jelezve, mit szeretnék.

A szemébe nézve olyan végtelen szerelmet láttam, amit még azelőtt soha. Ebben a percben semmi kétségem nem volt afelől, hogy Edward Cullen szeret engem. Arcán a saját érzéseimet láttam tükröződni, ajkunkat egyszerre hagyta el a szó:

- Szeretlek!

Akkor ott minden a helyére kattant. Tudtam, mit akarok és azt is, hogy küzdeni fogok érte, amíg csak létezem.

Határtalan boldogsággal forrtunk össze, és nem csak a testünk, de a lelkünk is. Az extázis, amit a beteljesülés követett, leírhatatlan volt. Abban a percben úgy éreztem, hogy mindenért kárpótolva vagyok, és remélem, még sokszor leszek is.

Egymást átölelve feküdtünk, miközben ismét hullni kezdett a hó. Csendben figyeltük a pelyhek táncát, ahogy keringve földre érnek. Egyikünk sem akart a múlton vagy a jövőn gondolkodni. Nem számított család vagy ellenség, csak mi voltunk és a néma téli erdő.

- Még nem laktál jól - jegyezte meg két puszi között a fülembe suttogva.

- Nem, még valóban nem - válaszoltam kéjesen sóhajtva, mire felnevetett.

- Úgy értem, a vadászatot nem fejeztük be - kuncogott, tovább puszilgatva a nyakamat. - És bár tudom, hogy nem fázhatsz meg, sajnos fel kell öltöznünk, mert elképzelhető, hogy a többiek a keresésünkre indulnak attól való félelmükben, hogy nem tekerted-e ki a nyakam - nézett rám visszatérő sajnálkozással. - Amit mellesleg jogosan tennél.

- Jaj, Edward most ne kezdd el, kérlek. Ha nem tűnt volna fel, az előbb éppen megbocsájtottam! - simítottam végig az arcán, ellenkezést nem tűrően. – Hibáztál, és megfizetted az árát.

- Ha csak én fizetnék, nem bánnám, de mindenki, aki fontos nekem, szenvedett miattam.

- Edward Cullen! Figyelj rám jól, mert csak egyszer fogom elmondani! Nem tagadom, hogy nehéz volt a nélküled töltött negyven év. De most lehetőséget kapsz, hogy jóvá tedd a hibádat. Szeretlek, és bármit megtennék érted, de nem kívánom hallgatni a nyavalygásodat, cserébe te sem fogod az enyémet. Egyszerűen csak próbáljuk meg elfelejteni és igyekezzünk kárpótolni egymást az elszalasztott időért. Menni fog?

Elgondolkodva nézett, egy tétova mosoly bujkált a szája sarkában.

- Tényleg szeretsz?

- Soha sem állítottam az ellenkezőjét! - biztosítottam lágyan.

Szenvedélyes csókban forrtunk össze, hogy ismét elmerüljünk egymásban. Elkezdtük pótolni az elvesztegetett éveket.