Hoztam a frisset.
Sajna, holnap nem tudok újat felrakni, mert dolgozom, de ez kicsit hosszabb, kárpótlásul.
Siettem, az esetleges hibákért bocsi!
Írjatok ám!!! :)
Puszi mindenkinek!!!!!!!!!!!!!!
A
szobába érve óvatosan leraktam az ágyra és helyet adtam a dokinak.
-
Mielőtt hozzáfognál, tudnod kell a körülményekről – kezdtem óvatosan, majd
Emilyre pillantottam, aki bólintott. – Ez nem egy hétköznapi baba és terhesség.
Nem tudom, mennyit mesélt el Rosalie, de…
-
Azon az éjszakán megerőszakolt az a vámpír, aki megtámadott – fejezte be a
mondatot Emily.
A
nappaliból hangos reccsenést lehetett hallani.
Carlisle
összevont szemöldökkel felváltva nézett ránk.
Bólintottam,
a ki nem mondott kérdésre.
-
Milyen idős a terhesség? – meglepődését jól álcázva szakszerű mozdulatokkal
csúsztatta a kezét Emily pocakjára.
-
Négy és fél hetes – adtam a tájékoztatást, mire Carlisle most már döbbenten rám
meredt.
Arckifejezését
elnézve rájöttem, hogy ez neki is új.
Csalódott
voltam, a félelmem ismét visszatért.
-
Kérem, mondjon valamit – Emily hangja bátran csengett, nagyon büszke voltam rá,
amiért ilyen jól viseli a dolgot.
Carlisle
is így gondolhatta, mert megfogta a kezét és leült az ágy szélére.
-
Őszinte leszek, még nem találkoztam hasonló esettel. Keringtek történetek félig
ember, félig vámpír gyermekekről, de eddig azt hittem, nincs valós alapjuk.
Idáig meggyőződésem volt, hogy ezek csak mítoszok, mivel a vámpíroknak nem
lehet utódjuk.
-
Hát, pedig ennek a babának nem ember az apja, ezt Rosalie is megerősítheti –
bizonygatta Emily.
-
Elhiszem, kedves. Egyértelmű, hogy ez nem mindennapi terhesség – kezét megint a
domborodó hasra helyezte. – De először alaposan megvizsgállak, aztán mindent
átbeszélünk.
Hallottam,
ahogy a ház előtt megállt a terepjáró. Intettem, majd kisiettem, hogy behozzam
a doki táskáját.
A
nappaliban minden szem rám szegeződött.
Kivéve
egyet. Rose karját a melle előtt keresztbe fonva állt és a padlót bámulta.
Emmett értetlenül próbálta magához vonni, de mintha kősziklát ölelgetne. Rögtön
megértettem viselkedésének okát.
Elvettem
Jaspertől a felém nyújtott táskát és visszaindultam a szobába.
Alice
egy pillanat alatt előttem termett, szomorú szemeit félőn emelte rám.
-
Segíthetünk valamiben? – kérdezte halkan.
Először
egy egyszerű nemmel le akartam rázni, de hirtelen lelkiismeret furdalásom lett.
Csak néztem a kis koboldszerű lányt az imádnivaló kusza tincseivel, ahogy
megszeppenve várta, hogy újra ráförmedek.
Haragudtam
rá, a csalódás, amit okozott tüskeként szúrta a szívem.
Az
elmúlt évek alatt azt magyaráztam magamnak, hogy nem érdemli meg a szeretetemet
– ő sem - mert számára nem jelentett annyit a barátságunk, mint a számomra. De
könnyű volt addig, amíg nem állt előttem, megtörten, bűnbánóan.
Az
én drága Alice-em.
Már
nem volt értelme tagadni magam előtt, vagy játszani a kemény nőt. Eddig csak
fél életet éltem.
Mintha
csak egy hosszú évtizedekig tartó álomból ébrednék.
Nem,
nem tudom csak úgy elfelejteni, de ha kihúzzuk a tüskét, talán egyszer
beforrnak a sebek.
Hagyni
fogom, hogy megmagyarázzák. Sőt, akartam. Most már nem csak a kíváncsiság
hajtott és csak remélni tudtam, hogy utána nem leszek még csalódottabb.
Lassan
közelebb léptem hozzá.
-
Igen, azt hiszem igen – megfogtam a kezét és megszorítottam, miközben a szemébe
nézve bátorítóan rákacsintottam.
Arcán
megkönnyebbült mosoly terült szét, miközben viszonozta a szorítást.
Hátul
valaki hosszan kifújta a levegőt.
Azt
hiszem, megtettük az első lépést.
Visszasuhantam
a szobába és átadtam a táskát Carlislenak, majd bátorítóan Emily mellé ültem és
megsimogattam a karját.
Carlisle
kérdéseket tett fel, amire felváltva válaszoltunk. Ecseteltem a rosszulléteit,
mivel barátnőm cenzúrázva adta elő a dolgokat. Mindig meglepett, hogy szerinte
ez „szükséges rossz” és a fájdalom elviselése a legkevesebb, amit megtehet a
babáért.
A
doki valóban alapos volt és mikor végzett, a lány felé fordult.
-
Adok egy lázcsillapítót, aztán pihenned kéne, addig mi beszerzünk néhány dolgot
a számodra.
-
Ne hagyjatok itt, kérlek – könyörgő szemeit rám szegezte – a kanapén is tudok
pihenni.
Bólintottam
és már nyúltam is érte.
Visszamentünk,
ahol Esme már igazgatta a kanapét Emily számára és mikor lefektettem,
betakargatta. Barátnőm kedvesen megköszönte, majd határozottan Carlisle felé
fordult.
-
Akkor rajta, doktor úr, ne kíméljen.
Láttam,
hogy Carlisle meglepődik, majd mosolyogva leült a fotelba.
-
Kérlek, tegezz nyugodtan és szólíts Carlislenak – Emily bólintott.
Közben
kimentem a konyhába és töltöttem neki gyümölcslevet. Dobtam bele néhány
jégkockát is.
Visszafelé
tekintetem összeakadt Edwardéval, amit végig magamon éreztem, míg leültem Emily
mellé és segítettem megtartani, amíg kortyolt. Hálás mosolyát látva elégedetten
simítottam meg láztól kipirult arcát.
Közben
továbbra is éreztem a simogató pillantást.
-
Ahogy már mondtam, eddig soha nem hallottam ilyesmiről – kezdett bele Carlisle
habozva.
Emily
halk, de határozott hangon közbevágott.
-
Carlisle – megvárta, míg a doki a szemébe néz. – Csak őszintén. Mi már mindenre
fel vagyunk készülve.
Azonnal
a kezéért nyúltam.
-
Sajnálom, Emily, de nem hiszem, hogy túlélheted ezt a szülést. - Hangja lemondó
volt. – A terhesség megszakításával pedig már elkéstünk. Azt sem tudom, hogy a
gyermek életképes lesz-e. – Itt lesütötte a szemét. – Orvosként csak a
fájdalomcsillapítást tudom javasolni.
-
Igen, azt én is tudom, hogy nem élhetem túl, és a baba nélkül nem is akarom –
szabad kezével lágyan végigsimított a hasán, fáradtan hátrahajtotta a fejét és
lehunyta a szemét.
Összeszorítottam
a szám. Nem akartam ezt hallani, de sajnos ő nagyon is komolyan gondolta. Egy
pillanatig csendben hallgattuk a pocakból érkező szapora szívverés hangját. Az
agyam őrült módjára kavargott, csak egy gondolatot ismételgetve: mindkettőt!
-
Mindent meg akarunk próbálni! – hangom jégként vágta a beállt csendet. – Mire
van szükség, hogy Emily elég erős legyen, hogy kibírjon egy császármetszést?
A
doki a fejét csóválta.
-
Nem hiszem, hogy a szervezete kibírja, amíg a gyermek teljesen kifejlődik. Már
most is maradandó károkat okozott a testében, nem hiszem, hogy kiheverné.
-
Persze, hogy nem – hangom most már türelmetlenné vált. – Engem az érdekel, hogy
érjük el, hogy a szíve még verjen a baba megszületése után?
A
hét szempár döbbenten bámult ránk. A feszültség szinte szikrákat szórt a
levegőben.
-
Te át akarod változtatni? – jött a sziszegő hang a kandalló irányából.
Határozottan
fordultam felé és minden kétely nélkül bólintottam. Szemem sarkából láttam,
hogy Emily erőtlen feje az enyémmel szinkronban mozog.
-
Én azt hittem, megmenteni akarod! – jött egyre közelebb Edward, hangja most már
határozottan egy kígyóra emlékeztetett, ahogy összeszorított fogai közül
kipréselte a szavakat.
Hát
újra visszatértünk állandó vitáink tárgyához. Ezek szerint nem sokat változott
a nézete ebben az ügyben.
-
Igen, meg fogom menteni! – legalábbis mindent megteszek – tettem hozzá
gondolatban.
-
Tudod te, mit beszélsz?
Most
már begurultam. Megint kezdi az okoskodást! Felpattanva szembefordultam vele,
alig több mint két méter volt köztünk a távolság.
-
Úgy tűnik, hogy nem tudom?– kérdőn sziszegtem vissza.
Éreztem,
hogy többen megmozdulnak a szobában, észrevétlenül készülve, hogy szükség
esetén közénk álljanak.
Jól
is teszik, mert a végén lecsavarom a konok fejét! Éreztem, hogy egyre jobban
bepipulok. A régi viták parazsa felizzott, az eddig elfojtott düh fekete
füstként borította be az agyam.
-
Igen, úgy tűnik. Komolyan ilyen életet szánsz neki?– mutatott végig magán,
ezzel összezavarva.
-
Nem, én ilyen életet szánok neki – kopogtattam meg a saját kőkemény mellkasomat.
- Visszaadom az életét, amit egy saját fajtám béli puszta szórakozásból már
elvett tőle! Lehetőséget akarok adni, hogy kézbe vegye a gyerekét, akiért képes
meghalni! Választási lehetőséget kínáltam neki és ő ezt választotta! Én pedig
tiszteletben tartom a kívánságát és mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy
teljesítsem azt! – hangom minden szónál egyre hangosabb lett, izmaim
megfeszültek.
Észre
sem vettem, hogy fogyott el köztünk a távolság vagy mikor változott meg az
arckifejezése. Dühtől reszketve meredtem az arany szemekbe. Arca
meglepettségről árulkodott, majd lassan ellágyult.
-
Bella – suttogta olyan érzelmesen, hogy hirtelen kitisztult a fejem. Gyorsan
hátraléptem az arcomhoz közelítő kezek elől.
Mély
levegőt vettem és körbe pillantottam.
Carlisle
a jobb, Jasper a bal oldalamon állt. Edward háta mögött Alice és Emmett
sorakoztak föl.
Visszafordulva
a kanapé és köztem meglepetten láttam Rose alakját, aki mögül Emily pislogott
rám.
-
Ha lenyugodtál, hoznál még nekem egy kis gyümölcslevet? – kérdezte nyugodt
hangon, mintha semmi sem történt volna. Tudtam, hogy a feszültséget akarta
oldani. Biztatóan rám mosolygott, mire én a konyha felé indultam.
Kiérve
belekapaszkodtam a pult szélébe és erőltettem magam, hogy lenyugodjak, mély
levegőket véve.
Nem
lett volna szabad így kiborulnom, haragudtam magamra.
Most
biztos hülyének néznek, ez elég ciki!
Kivettem
a kancsót a hűtőből, mikor Esme érintette meg a vállam.
-
Jól vagy? – csendes hangjában aggodalommal fordított maga felé.
-
Igen, csak… - kezdtem, mikor a nappali felől üvegcsörömpölést hallottam.
Felkaptam a fejem, abban a pillanatban megéreztem orromban a fémes
vérszagot. Ez csak egyet jelenthetett.
Emily!
Gondolkodás
nélkül suhantam visszafelé. Belépve megpillantottam, ahogy feltartott karján
végigfolyik a vér. Mély levegőt vettem és csak arra tudtam gondolni, hogy minél
előbb odaérjek hozzá.
A
következő pillanatban egy kemény testnek csapódtam és két kar fonódott a
derekam köré. Ösztönösen próbáltam szabadulni, de a karok bilincsként tartottak
fogva. Értetlenül néztem fel Edward fölém hajló arcára. Csitító hangja még
jobban meglepett.
-
Bella, nyugodj meg, nem akarod bántani!
A
szemem sarkából láttam, hogy mindenki felém fordul, a két másik fiú is ott
termett és ugrásra készen figyelnek.
Én
azonban csak Emilyt néztem, ahogy Carlisle odasiet mellé és valamit a sebre
szorít.
Ok,
nincs gáz, állapítottam meg és feltűnt, hogy rajtam és barátnőmön kívül senki
sem vesz levegőt.
Lassan
nagyon is tudatára ébredtem, hogy kinek a karjai közt vagyok. Légzésem egyre
kapkodóbb lett. A hozzám simuló test ismerős érzést keltett bennem. Egy olyan
érzést, amit több mint negyven éve senkinek sem sikerült kiváltania. Enyhén
megremegtem a rám törő vágytól. Rápillantva elvesztem a szemeiben. Vágytam rá,
hogy még közelebb húzzon magához, végigsimítva a hátamon és én beletúrhassak
bronzvörös hajába, miközben ő lágyan megcsókol…
Atya
ég! Mi a francot csinálok?
Ismét
sikertelenül próbáltam eltolni magamtól.
-
Lennél szíves elengedni?
Erősebb
szorítás volt a válasz.
-
Nincs semmi baj, szomjas vagy, de kimegyünk a levegőre és jobb lesz – lágyan
szólt, szinte cirógatva. Próbált a terasz irányába tolni.
-
Engedj el – megint elindult felfelé bennem a pumpa – a barátnőm megsérült,
segíteni szeretnék neki! – Határozottan néztem vele farkasszemet.
-
Bella – hívott Emily is, megerősítve engem.
Edward
és a bátyjai értetlenül bámultak.
Hirtelen
leesett. Szóval azt hitték, amit én róluk, hogy nekiesek a vérszag miatt. A
fekete szemem megtévesztette őket.
Megkönnyebbülten
kacagtam fel. Nem húzódtam el a karjaiból, inkább eddig ingét markoló kezemmel
még jobban belekapaszkodtam és csak nevettem. Döbbent arcát nézve egyre
hangosabban, aztán fejcsóválva lassan kibontakoztam – fájó szívvel ugyan– az
ölelésből és most már akadály nélkül elértem a barátnőmhöz.
Letérdeltem
mellé. A szőnyegen a törött pohár maradványai hevertek. A dokira rá se
pillantva kezembe vettem vérző jobbját, amin apró, ám mély vágás volt. A
többiek továbbra is visszatartották a levegőt.
Megnéztem
a sebet, majd visszanyomtam rá a gézlapot.
-
Béna voltam – jegyezte meg száját elhúzva. – Te jól vagy?
-
Persze, semmi gond – legyintettem – csak azt hitték, átharapom a torkod -
mosolyogtam.
-
Tényleg régen vadásztál, szomjas lehetsz - aggódó hangja meghatott.
-
Bírom.
-
Nem kéne szenvedned – dorgált meg összevont szemöldökkel.
-
Ez ajánlat, Ms. Jones? - incselkedtem vele és közel hajolva kivillantottam a
fogsorom.
Gyerekes
kuncogás volt a válasz.
Elképedt
vendégeim lassan feloldódtak és miután Carlisle bekötözte Emilyt, már fel is
lélegeztek.
12 megjegyzés:
áááá megint szupi lett:) istenem Edward egy gyökér:D áá imádom ahogy irsz:) nagyon várom a következöt:)(L) puszi:)
Hali!
Ismét nagyon jó fejezet volt!:D Huh, Emily eléggé nyugodtan fogadta a helyzetet, legalábbis látszólag. Még akkor sem ijedt meg, mikor elvágta a kezét. Talán tényleg hasonlít az ember Bellára. Örülök, hogy Bella kezd meglágyulni Alice-ék iránt. Jajj, nem hiszem el, hogy még mindig tologatod azt a nagy beszélgetést, már megöl a kíváncsiság:D Hmm, Edward semmit se változott. Pedig Bella is vámpír, most már tényleg felhagyhatna azzal a 'vámpíroknak nincs lelkük blablabla ' szöveggel. Csak mert már tényleg uncsi. A vége nagyon tetszett. Főleg, hogy Bella a többiektől akarta megvédeni Emilyt, Edward meg Bellától. Nem semmi a csaj, még Alice-ék sem lélegeztek, pedig ők már egy jó ideje vámpírok, ő meg simán, tiszta fejjel tudott gondolkodni. Viszont Carlisle hamar kitalálhatna valamit. Kíváncsi vagyok, hogy a pici fiú vagy lány lesz-e. Kár, hogy holnap nem lesz friss:( Kíváncsian várom a szombati fejezetet:D
Vivii
Áhh ez nagyon jó lett :)
De Ed meg miért ilyen? Ajj ezt nem hiszem el... Viszont azon csodálkoztam, hogy Bella ilyen jól bírja a vért, mondjuk ha a barátnőjéről van szó akkor az mindjárt más :)
Nagyon jó lett ami egyenlő azzal, hogy hamar frisst ide xD xD
Puszi Adry
Szio! Mint mindig, most is remekeltél. Alig várom a folytatást. Már elvonási tüneteim vannak, hidd el.
Puszi, Kate
Szia Gabriella!
Húúú,ez egyre jobb!! :) Edward tényleg nagyon furi,de talán csak bizonytalan. Elvégre mégis csak rég látta már Bellát... Örülök,hogy Bella igyekszik kedves lenni,de azért megértem, hogy Alice felől (is) megbántva érzi magát. Hát....nagyon kíváncsi vagyok,hogyan is fognak alakulni a dolgok,úgyhogy remélem,hamar folytatod! :)
Puszi,Liz (jó munkát! :P)
Szia,ez is szuper lett.Háhá,jól ledöbbentek:-)Remélem hamarosan elérkezik a beszélgetés ideje is,és Bella megbocsájt Callenéknak,és összejön Edwarddal.
Non jó:D
Kövi rész mikor?:P
Alig várom:D
Puszi
szia nagyon jó lett
Edward meg elmehetne a ...
bírtam, hogy Bella milyen jól bírta a vért, és a többiek meg..
És Emilyt :P
Szia!
Fantasztikusan jó lett a fejezet. Nagyon tetszett. Kíváncsian várom a folytatást. Remélem, hamar lesz.
Szia
Hú!!
Gabi ez több mint jó!
A könyveket olvasva éreztem hasonlót, hogy nem akarom abbahagyni-nem akarom,hogy vége legyen!
Alig várom, hogy Jacob is színre lépjen!!
Mert ugye őt sem fogod kihagyni?
Siess a következővel!
Pusza
Sziasztok!
Köszönöm, mindenkinek, nagyon aranyosak vagytok.Bocsi, hogy csak most reagálok a megjegyzésekre!
andii, Adry, Kate, Erzsébet, Isabella, dóri, és névtelen olvasóm:
Köszönöm! Olyan jól esik, hogy el se hiszitek! :)))))
Vivii: Igen Emily nagyon is hasonlít az ember Bellára!!!
Edward meg már csak Edward marad! De így szeretjük! Most még birzonytalan, ezért nehéz kiigazodni rajta!
Fiú vagy lány? Őszintén, még én sem tudom... :)
Gigi: Hát itt vagy végre! Nagyon örülök neked!
Igen, remélem nem árulok el nagy titkot, jönni fognak a farkaskáink is! Majd! :)))
Köszönöm!
Szia!
Edward néha úgy megérdemelne egy jobb egyenest.:D:D Úgy örülök, hogy Bella kiáll az elhatározása mellett.:)
Jah, hogy a család nem tud Bella szuperönuralmáról.:D:D Hát sok mindenről kell még beszélgetniük.:D:D:D
Am a legvégső mondat tetszett.:D Ironikus volt, de nagyon jó kis lezárás.:D:D:D
puszi,
Truska
Megjegyzés küldése