| Maretics Erika Karácsony Szép karácsony itt van végre, Minden mi rossz tedd most félre, Nevetésed messze csengjen, Arcodra a tél rózsát fessen. Boldogság, szeretet költözzön be hozzád, Egészség és békesség találjon Rád. Minden mire vágytál Barátom, Váljon valóra, őszintén kívánom. |
Jacob szemszög
Néhány feszült csendben eltöltött perc után kinyílt az ajtó és Carlisle sétált ki rajta.
- Adtam egy injekciót Evelinnek, remélhetőleg ez majd leviszi a lázát – mondta, miközben felváltva nézett Brandonra és rám. – Sajnos összeszedett egy vírusos fertőzést, ez okozza a tüneteket. Hagyok itt gyógyszert, de szeretném még holnap is látni.
Brandon bólintott beleegyezésként, aztán megdörzsölte a szemeit. Láthatóan nagyon el volt keseredve, a gyötrődése láttán elfogott a szomorúság. Nehéz lehet végignézni egy hozzánk közelálló személy szenvedését, abban a tudatban, hogy nem fog javulás beállni az állapotában.
- Köszönöm, doktor – nyújtotta ki a kezét Carlisle felé, aki azonnal elfogadta.
- Igazán nincs mit. Sajnálom, hogy ennél többet nem tehetek az édesanyjáért.
A fiú összeszűkült szemmel figyelte egy darabig a dokit, aztán úgy fordulva, hogy nekem háttal legyen a szűk folyosón, hozzátette.
- Talán segíthetne – halkította le a hangját. – Kérem, próbálja meg rábeszélni, hogy jöjjön vissza velem Los Angelesbe, ahol nagyobb eséllyel tudnának rajta segíteni, mint itt az isten háta mögött…
Carlisle bölcsen átgondolta a választ, mielőtt beszélni kezdett.
- Sajnos nem hiszem, hogy hallgatna rám, vagy bárki másra. Nagyon eltökéltnek tűnik – Közben lassan sétált a bejárati ajtó felé. – Egyébként, én, mint orvos szintén nem látok rá lehetőséget, hogy találjanak gyógymódot. Ő ezzel nagyon is tisztában van, továbbá az sem véletlen, hogy itt szeretné eltölteni a hátralévő idejét – Brandon dühös fujtatására megállt és szembefordult vele. – El tudom képzelni, milyen nehéz ebbe beletörődni, de higgye el, a legtöbb, amit tehet, hogy minden lehetséges módon örömet szerez neki – Bátorítóan vállon veregette a fiút, aztán még csendesen hozzátette. – Én bármikor állok rendelkezésükre, nyugodtan hívjon, ha szükségét érzi.
A srác alig láthatóan bólintott egyet, de nem nézett fel a padló mintáiról. Kézzel fogható volt a benne dúló feszültség. Akkor sem mozdult meg, mikor az ajtó kinyílt és Seth kíséretében a doki elvonult.
Percekig csak néma csendben álltunk, aztán anélkül, hogy rám pillantott volna, halkan megjegyezte.
- Nem tudom, ki vagy te, és azt sem, milyen kapcsolat van köztetek az anyámmal – suttogta. – de köszönöm, hogy törődsz vele. Ez valamiért nagyon sokat jelent neki.
Magamban megállapítottam, hogy a gyanakvása ellenére - vagy talán pont amiatt – egyre szimpatikusabb nekem a kölyök. Nem lehet megvezetni, de jobban tiszteli az anyját annál, minthogy mindenáron választ követeljen a kérdéseire.
- Az anyád csodálatos ember, aki mindig tudja, mit akar. Te vagy a legfontosabb az életében, és mindig is te voltál – Bár bizonyára ezzel tisztában van, de magamról tudom, milyen átkozottul jól esik ezt hallani is. Elé sétáltam és a szemébe néztem. Ahogy felpillantott rám úgy tűnt meglepi, mennyivel magasabb vagyok nála. - Idővel mindent megértesz majd.
Gúnyosan felhorkanva válaszolt.
- Talán nem tűnt fel, de pont az időből van a legkevesebb. – Hangjából sütő keserűséggel fordult újra a padló mintáinak tanulmányozásához.
- Gyakran a kevés is több, mint elég.
Választ sem várva indultam el Evelin szobája felé. Halk kopogás után benyitottam, mire ő halvány mosollyal intett nekem. Nem zártam kilincsre az ajtót magam után, megadva a lehetőséget Brandonnak, hogy csatlakozzon, ha úgy gondolja. Szegény fiú így is eléggé kirekesztettnek érezhette magát a furcsaságok miatt, nem akartam tovább rontani a helyzeten. Egyre világosabbá vált, hogy elkerülhetetlen lesz a beavatása, legalábbis bizonyos dolgokba.
Sajnáltam, hogy Bella ennyire elzárkózott a megismerkedésük lehetőségétől, mert akkor Evelin távozása után az öccse nem maradna annyira egyedül a világban. Persze felnőtt férfi, azonban a család támogatására mindenkinek szüksége van, életkortól függetlenül.
Talán Bells még meggondolja magát. Mondhatnánk például, hogy ő a húga, aki jóval Eve távozása után született. Az is elképzelhető, hogy a teljes igazságtól sem borulna ki, hiszen ha az anyjára ütött, jól tudja kezelni a fura dolgokat…
De nem az én dolgom eldönteni, mennyit tudhat meg a srác, ahogy a nővére döntése felett sem ítélkezhetek.
- Szóval Dr.Cullen – nézett rám kíváncsian Evelin, miközben az ágya mellé húztam egy széket és leültem rá.
- Igen, ő volt az egyetlen elérhető orvos a környéken – kezdtem mentegetőzni.
- Semmi gond – legyintett. – Nagyon aranyos volt. Igazán remek orvos, gondolom bőven volt ideje elsajátítani a tudományt.
Hangosan felnevettem.
- Igen, így van.
Néztem a bágyadttan csillogó szemeket, és eszembe jutott, mennyi mindent nem tud még a legújabb fejleményekről. Például, hogy Bella is Forksban van, vagy hogy az unokahúga a bevésődésem. Aztán ott van még Lisa, akit ugyan futólag megismert már, és bár tudja, hogy mi neveltük fel, de azt nem, hogy csupán három év alatt.
Mikor elnyomott egy ásítást, úgy döntöttem, elbúcsúzok.
- Pihenned kell, ezért most megyek – mondtam, és mikor tiltakozni akart, hozzátettem. – Egyébként is otthon vár a barátnőm, és inkább nem várnám meg, amíg Billy előszedi a gyerekkori meztelen képeimet, mert az sokat rontana a rólam kialakított képen.
Először meglepődött, aztán kuncogni kezdett.
- Remélem, elhozod hozzám is.
- Amint kicsit jobban leszel, bemutatlak egymásnak – biztosítottam. – És még bőven van mesélni valóm, meg én is kíváncsi vagyok jó pár dologra veled kapcsolatban.
Miután kiléptem a szobából, Brandont nem találtam a folyosón, sőt a házban sem. A bejárati ajtón kilépve a lépcsőn ülve találtam.
- El fog aludni – álltam meg mellette, mire megmerevedett.
Azt hittem, nem fog válaszolni, ezért lassan lesétáltam a lépcsőn.
- Mindig attól félek, hogy egy reggel majd nem fog felébredni – suttogta alig hallhatóan.
Nem kellett ránéznem, hogy lássam a könnyeket a szemében. A fájdalma így is elszivárgott hozzám, mint a gomolygó füst.
Szerettem volna valami bátorítót mondani, vagy biztosítani arról, hogy nincs egyedül, de nem találtam a szavakat.
- Jó éjszakát! – köszönt el kemény hangon, mintegy megakadályozva, hogy holmi közhelyekkel jöjjek elő, aztán felegyenesedve rögtön hátat fordított és bement a házba.
Még álltam néhány másodpercig, aztán nehézz szívvel, de egyre gyorsuló léptekkel indultam a házunk felé, hogy minél hamarabb átölelhessem Emilyt és belenézhessek apám bölcs szemeibe.
Bella szemszög
A Carlisle beszámolóját követve úgy döntöttünk, kihagyjuk a filmet, és visszavonultunk a szobánkba. Hanyatt fekve, behunyt szemmel igyekeztem különböző forgatókönyveket gyártani a fejemben, hogyan találkozhatnák az öcsémmel.
Öcsém.
Még a szó is olyan idegenül csengett, hogy alig akartam elhinni. Az eddigi szorongás helyett azonban most inkább izgatottságot éreztem.
Szerelmem megérezhette a változást rajtam, mert kezével szorosan átkarolt.
Mosolyogva nyitottam ki a szemem, hogy belenézhessek az aranyló íriszbe. Ráérősen felemeltem a kezem, és végigsimítottam az arcán, mire ő lágyan belecsókolt a tenyerembe.
- Szeretlek – közöltem egyszerűen, azonnali mosolyt csalva szép ívű ajkára. Elfigyeltem az apró ráncot a szája sarkában, ami mindig megjelenik, ha megajándékoz egy féloldalas mosollyal.
- Nálam nem jobban – válaszolta Edward gyengéden, közelebb csúszva hozzám, hogy érzéki lassúsággal közelítsen az arcomhoz. Csókunk meghitt volt, hosszan élveztük a szikrákból fellángoló szenvedély örvénylését, hagyva, hogy elragadjon a hév.
Kielégülten bújtam a mellkasára, és a következő pillanatban eszembe jutott a család, akik minden bizonnyal tanúi voltak szerelmeskedésünk hangjainak. Elszégyellve magam, fejemre húztam a takarót, mintha ez segítene. Edward rekedt nevetése csak tovább fokozta zavaromat, ezért belecsíptem a karjába.
- Aúúú, ezt miért kaptam? – kérdezte sértetten, de még mindig elégedett vidámsággal a hangjában.
- Nagyon jól tudod – suttogtam megrovóan, aztán én magam is elvigyorodtam.
Eddig még soha sem engedtük el magunkat, amikor mások is tartózkodtak a házban. Ha kettesben akartunk lenni, mindig megtaláltuk a módját, ahogy a többiek is. Persze néha ők is hajlamosak voltak elfelejteni, hogy papírvékonyak a falak, legalábbis vámpírok számára.
A nappaliból felhallatszott Godzilla üvöltése, és nem volt kétségem afelől, hogy a mi műsorunk sokkal érdekesebb lehetett, legalábbis Emmett számára. Most megint napokig kénytelen leszek elviselni a szúrós megjegyzéseit.
Végigsimítottam Edward izmos hasfalán, és úgy gondoltam, ha már lúd…
Miközben Godzilla lerombolta fél Manhattant, mi újra és újra szerettük egymást.
Jacob szemszög
Evelin ismét rámeredt az orvosra, aki közelebb lépve hozzá, enyhén meghajolt.
A doki arcára kiült a kényelmetlen érzés, amint rájött, hogy Evelin tisztában van a kilétével. Erről valóban elfelejtettem tájékoztatni…
Eszembe jutott az a réges-régi nyári délután, amikor a rekkenő hőség elől a partra menekültünk fürödni…
Quil-el egy szál törölközővel a kezünkben baktattunk le a strandra, ahol a többiek már javában fürödtek. Kimerültek voltunk, épp akkor váltott le a járőrözésből Seth és Jared. Fokozottan ellenőriztük a környéket, és elég kimerültek voltunk, mivel pár napja nomád vámpírok szagára bukkantunk. Mióta Bella eltűnt Forksból, és a Cullenek a keresésére indultak, ritkán volt munkánk a vérszívók miatt.
Ez a júniusi forróság meglepő volt, mivel általában a legmelegebb napokon sem szökik ilyen magasba a hőmérő az Olympic-félszigeten, a nyár ilyen korai szakaszában pedig teljesen egyedülálló volt.
A tengerpart hemzsegett a fiataloktól, ezért mi egy eldugottabb helyre igyekeztünk, ami általában csak a farkasok használtak, mivel a sziklák veszélyes kiszegelései elriasztották az egyszerű fürdőzőket. A falkából jó néhányan lent voltak, néhányan a párjukat vagy rokonukat is elhozták, és önfeledten élvezték a hűsítő habokat.
A forró homokon elterülve ott feküdt Evelin is, aki csak pár napja jött haza, mint friss diplomás. Még akkor nem döntötte el, mihez is fog kezdeni a továbbiakban.
- Hé, Eve! Jó, hogy lejöttél – köszönt neki vigyorogva Jared, miközben már rohant is a vízbe.
- Sziasztok – mosolygott hunyorogva a szeme elé tartva a kezét. Egész kicsi korától imádtam a mosolyát, mert valahogy mindig melegséggel töltött el, és persze nem csak engem, hanem mindenkit, akit megajándékozott vele. Ő az a fajta lány volt, aki minden rosszban megtalálta a jót, és ezt mással is képes volt elhitetni. Ha az embernek szomorú volt a szíve, elég volt néhány perc Evelin társaságában, és minden más megvilágítást kapott.
Titkon többen reménykedtek abban, hogy talán ő lesz a bevésődésük, de a sors más utat szánt neki.
- Gyere kislány, ússzunk versenyt. – A törölközőt ledobtam mellé a homokba és a kezem nyújtottam felé, hogy felhúzhassam, amit azonnal elfogadott.
Paul és a nővérem, Rachel is a fürdőzők között volt, nekik néhány héttel korábban tartottuk az esküvőjüket.
Miután kitomboltuk magunkat a vízben, lehűtve felhevült testünket, és a nap már készült lebukni a horizont mögé, mikor kikászálódtunk a partra.
- Ti is jöttök a tábortűzhöz? – kérdezte Rachel Evelin felé pillantva, aki azonnal vigyorogni kezdett.
- Naná! Már alig várom, hogy újra hallhassam az öregektől a farkasok és a hidegek legendáját! – nevetett hangosan, mire mi csak összenéztünk a háta mögött. – Semmi pénzért ki nem hagynám!
- Oké, akkor ott találkozunk – intett felénk a nővérem, aztán a férje derekát átölelve elindult a házuk felé, amibe nemrégen költöztek be az ifjú házasok.
Miután mindenki hazament átöltözni és vacsorázni, gyülekezni kezdtünk a szirtnél, ahol a tüzeket gyújtották. Természetesen Evelin is ott volt, izgatottan figyelte az érkezőket és mindenkihez volt egy kedves szava. Örültünk, hogy végre újra itthon volt, hiányzott mindenkinek. Mellé ültem, ahogy Jared a másik oldalára. Bár fiatalabb volt nálunk, akkor még nem tűnt fel neki, hogy mi egy ideje nem öregszünk. Talán azért, mert a szünet kivételével kevés időt töltött itthon.
A délutáni jó hangulat folytatódott, amihez az idősebbek is csatlakoztak. Az éjszaka csendjét hangos beszélgetés és nevetés töltötte meg, ami az árnyakat messzire űzte, a szívünkből is.
Aztán megérkezett apám – Charlie-val. A rendőrfőnököt mindenki jól ismerte, már lassan családtaggá vált a rezervátumban, ezért senkit sem feszélyezett a jelenléte.
Kivéve egy embert. Onnéttól kezdve Evelin feltűnően visszafogottá vált, elcsendesedve bámulta a tüzet. Ez felkeltette az érdeklődésemet, odahajolva hozzá halkan megkérdeztem.
- Hé, talán valami baj van?
Zavartan rázta meg a fejét, majd egy gyors pillantást vetett a másik oldalon üldögélő Charlie felé, hogy elpirulva ismét lesüsse a tekintetét.
Akkor még nem sejtettem, hogy ez a zavartság egy régóta kibontakozóban lévő, mély érzelemre utal.
Miután megérkeztek a törzs öregei mindenki elcsendesedett, és visszafojtott lélegzettel várták a történet, ami egyike volt a törzsi legendáknak. Persze, csak néhányan tudtuk, hogy ez a mese nagyon is valóságos…
A rendőrfőnök először csak unottan iszogatta a sörét, többet, mint amire pusztán a szomja oltására szükséges lett volna, aztán mintha egyre jobban figyelne a történetre, már csak a mesélőt hallgatta, megfeledkezve mindenről. Megjegyzem, nem ő volt az egyetlen. A vámpírok és a farkasok szövetségének előzményeit felelevenítő história mindig, mindenkit magával ragadott, és ez alól mi, a falka sem voltunk kivétel.
Charlie a tekintete fölött egyre jobban összevonta a szemöldökét, mintha az agyában keringő gondolatok túl nagy fejfájást okoznának neki. Azt hiszem, akkor játszott el először a gondolattal, hogy ez az egész misztikus történet talán nem csak kitaláció, és akaratlanul is párhuzamot vont a mese és a Cullen család, valamint Bella eltűnése között. Igaz, hogy a későbbiekben egyre gyakrabban felmerülő feltevéseit senki sem igazolta számára, mégis gyökeret vert benne a remény, amit minden gyászoló keres, ám bizonyítékot soha sem talált…
Evelinnel ellentétben, aki szintén hinni akart a legendában, mégha más okból is. Ránk, indiánokra jellemző, hogy tiszteljük a hagyományainkat, az őseinket, és hiszünk elődeink nagyságában. Eve azon az estén kézzelfogható bizonyítékot kapott arról, hogy a történet egyáltalán nem alaptalan.
Miután Charlie feltett néhány igazán kíváncsi keresztkérdést, amire természetesen nem kapott kielégítő választ, zaklatottan távozott a tábortűztől. Apám utána ment, hogy beszéljen vele, és a többiek is lassan szállingózni kezdtek haza. A parázsló tűznél már csak páran üldögéltünk, és csak egy személy volt közülünk, aki nem volt beavatva, mégpedig Evelin, amikor éles vonyítás rázta meg az éjszaka csendjét. Ami persze önmagában nem lett volna nagy szám, hiszen a forksi erdőben bőven akadtak farkasok, de a felcsigázott idegekre ez úgy hathatott, mint szellemidézés után egy nyikorgó ajtó.
Ezer közül is megismerném Seth hívó hangját, ahogy a többiek is. Tudtuk, hogy valami nem stimmel, ezért idegesen mocorogni kezdtünk.
- Atya ég! Ez farkas? – kérdezte kikerekedett szemmel Eve. – Na jó, azt hiszem, nekem elég volt ennyi mára – emelte fel a kezeit, aztán felegyenesedve jó éjszakát kívánt mindenkinek, és az ösvényen elindult hazafelé.
Miután a léptei elcsendesedtek, izgatottan beszéltük meg, vajon mi történhetett, miközben igyekeztünk eloltani a tüzet, hogy indulhassunk Seth-hez. Nem törődve a ruháimmal megrázkódtam és átváltoztam, agyamba azonnal bekúszott barátom nyugtalan gondolata.
„- Visszajöttek! A Cullenek itt vannak!”
„- Oké, Seth, indulunk!”
Akkor már Jared úgyszintén átlényegült, és futásnak eredt. Mielőtt én is nekirugaszkodtam volna, megéreztem az ismerős illatot, és arra kaptam a fejem.
A bokrok mellett Evelin állt lemerevedve, döbben arca sápadtan ragyogott a sötétben, amit csak a hold világított meg. Szemem sarkából láttam mindkettőnk árnyékát: a hatalmas szörnyeteg és a törékeny leány. Akaratlanul is a Piroska és a farkas jutott az eszembe.
Rémülten igyekeztem kitalálni, mit is csináljak, hogy ne ijesszem meg még jobban. Próbáltam nem moccanni, így egy ideig csak bámultunk egymásra. Már szinte visszaszámoltam magamban, mikor kezd el sikítani, miután vett egy nagy levegőt és…
- Csak itt felejtettem a kabátomat – intett a farönk felé, ahol előtte ült, aztán botladozó léptekkel odasétált, felkapta, majd indulni akart vissza.
Magamban káromkodni kezdtem, és nem én voltam az egyetlen. Hallottam, hogy Jared visszafelé igyekszik, mire gyorsan megállítottam. Két farkas abban a szituban túl sok lett volna.
Mivel a ruháim tönkre mentek, nem akartam visszaváltozva még a meztelenségemmel is sokkolni szegény lányt. Bíztam benne, hogy ha addig nem tette meg, nem fog sikítozva segítségért sietni, így rövid habozás után Seth-hez indultam, későbbre hagyva a kínos beszélgetést.
Miután találkoztunk az akkor még gyűlölt Cullen családdal, akik csak azért tértek vissza, hogy Bella felől érdeklődjenek, hamar visszamehettünk a faluba.
Miután Jaredéknál felöltöztünk, elmentünk Evelinék házához, hogy beszéljünk vele. Az ablakát apró kővel dobáltuk, de válasz nem érkezett, mert már vagy aludt, vagy egyszerűen nem akart velünk beszélgetni. Csalódottan ballagtunk át hozzánk, ahol általában a falka a megbeszéléseket tartotta. A nappaliba lépve Evelint találtuk, ahogy a kanapén karba tett kézzel ül és vár. Mikor a tekintetünk találkozott, mellkasomban megszűnt az aggodalom keltette nyomás.
- Akkor most hallani akarom a történetet, de nem mese formájában – szólt csendesen, ellentmondást nem tűrő hangon.
És mire a hajnal ránk köszöntött, Evelin Hart is a titok birtokosa lett.
És ez a lány most itt fekszik betegen, de láztól csillogó szemében a régi bátorság ragyog.
Igen, ő egy igazi barát, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy hátralévő életét szebbé tegyem.
- Már sokat hallottam Önről – nyújtotta a kezét Carlisle felé, aki udvariasan megszorított. Mikor a bőrük érintkezett, Evelinen látható borzongás futott végig, amit a doki hideg keze váltott ki, és nem az iszonyatnak, sokkal inkább a láznak volt köszönhető.
- Örülök, hogy megismerhetem. Ha megengedi, megvizsgálnám – nézett a törékeny asszonyra bizonytalanul Carlisle, mivel nem tudta, mire számíthat.
- Persze, a fiúk addig kint várnak – jött azonnal a határozott válasz, ami meglepte a vámpír dokit.
Bólintottam, és már kint is voltunk az ajtón. A folyosón karba font kézzel nekidőltem a falnak, mire Brandon velem szemben szótlanul megállt, mint egy tükörkép, és ha lehet, még barátságtalanabbul méregetett, mint eddig.
Ismét elfigyeltem a vonásait, és nagyon megértettem Bella kiborulását.
A fiú elképesztően hasonlított Charlie-hoz.
Ahogy szemöldökét ráncolva, morcosan igyekezett rájönni, mi folyik körülötte, mintha a rendőrfőnököt láttam volna magam előtt. Elképzeltem, ahogy mosolyog és emiatt ismét visszautaztam az időbe…
Miután Evelin számára nyitott könyv lett a falka élete, még több időt töltöttünk együtt, így tanúi lehettünk egy különös szerelem kibontakozásának. Hamarosan még a vak is láthatta, hogy Eve belezúgott a rendőrfőnökbe, aki szintén igyekezett minél gyakrabban La Pushba jönni, ami azelőtt is így volt, annyi különbséggel, hogy most a jelenléte fel is tűnt. Előtte leginkább egy árnyékra hasonlított. Ott volt, de kimaradt a beszélgetésekből, és még ha jól is érezte magát, mosolyogni is ritkán láttuk, nemhogy nevetni. De Eve-nek hála visszatért az életkedve.
Evelin megtisztelt a bizalmával, így én szinte végigasszisztáltam a lassan alakuló kapcsolatot. Sajnos Charlie a köztük lévő korkülönbség miatt próbálta tartani a távolságot, mindenki legnagyobb bánatára. Ő aligha tudhatta, de kivétel nélkül mindenki azért szurkolt, hogy ők végre összejöjjenek.
Aztán történt valami, mert Evelin hirtelen összecsomagolt és végleg elhagyta La Push-t. Nekem is csak annyit mondott, hogy nincs értelme harcolnia, és mindenkinek könnyebb lesz, ha elmegy.
Akkor még bíztam benne, hogy a külön töltött idő majd ráébreszti őket, hogy egymás mellett van a helyük, de nem így lett.
Kezdetben telefonon tartottuk a kapcsolatot, de egy idő után a hívásaimra sem válaszolt. Úgy tűnt, igyekszik megszakítani a köteléket La Push-al és az addigi életével. Ez ugyan nem volt jellemző rá, de megértettem őt, hiszen itt hagyta szívének darabokra tört szilánkjait. Hogy ne értettem volna meg!?
Charlie nem beszélt a dologról, de ismét zárkózott és mogorva lett.
Néhány hónap múlva Eve szüleitől megtudtam, hogy férjhez ment és fia született. Azt hittem, a cserfes lány végre boldog…
És az is volt, még ha nem is maradéktalanul, hiszen megkapta azt, amire minden szerelmes vágyik: egy darabot az imádott személyből.
Aki nem mellékesen épp most próbál felnyársalni a szemével.
Miután eltakarítottuk a parti maradványait, visszavonultunk a szobánkba. Ahogy beléptem Edward előtt az ajtón, hangos sóhajjal dőltem el a széles franciaágyon, és lehunyt szemmel azt kívántam - amit oly sokszor a vámpírráválásom óta – hogy bárcsak tudnék aludni!
Éreztem, ahogy a matrac besüpped mellettem kedvesem súlya alatt, és örömmel fogadtam a körém fonódó karok gyengédségét. Anélkül, hogy rá néztem volna, a mellkasához bújtam.
- Mi a baj? – suttogta hangjában féltő aggódással.
- Mi lenne? – kérdeztem vissza, még mindig csukott szemmel.
Sóhajtott.
- Csalódott és zaklatott vagy, emellett szomorú is – jelentette ki, és én azon kezdtem töprengeni, vajon mikor elemeztek ki Jasperrel – Brandon miatt?
Hevesen ráztam meg a fejem.
- Nem – tiltakoztam, aztán keserűen hozzá tettem – Charlie miatt.
Szinte éreztem rajta a meglepettséget, de nem tett megjegyzést, csak türelmesen várt. Mióta Jacob elmondta, hogy ki is Brandon, nem beszéltünk az esetről, vagy az érzéseimről.
Nekem azonban fogalmam sem volt, mit is érzek valójában.
Egyszerűen csak nem akartam erre gondolni, nem akartam tudomást venni róla, csak el szerettem volna felejteni. De mintha valaki vagy valami egyfolytában azon munkálkodna, hogy emlékezzek, és a felmerülő kérdések egyre kíváncsibbá tegyenek. Mintha sorsszerű lenne, hogy Brandonnal az útjaink keresztezzék egymást, ahogy azelőtt Emily estében is.
- Elárulod, miért zárkóztál el a témától? – kérdezve Edward, megszakítva a töprengésemet – Mert nekem először úgy tűnt, érdeklődsz iránta. Persze, érthető, hogy sokkolt a hír, de Brandon aligha tehet a dologról…
Nagyot sóhajtva fordultam felé.
- Nem tehet róla, és rá nem is haragszom.
- De Charlie-ra igen? – kérdezte halkan.
A rám törő érzéstől lelkiismeret furdalásom lett, ezért szégyenkezve vallottam be.
- Tudom, hogy szörnyen hangzik, de elárulva érzem magam – motyogtam, zavaromban az ágytakaróval játszva – pedig valójában nincs hozzá jogom.
Felemelte az állam, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Féltékeny vagy? – kérdezte elfojtott mosollyal, mintha egy gyerekhez beszélne.
- Dehogy vagyok! – csattantam fel, de akkorra már bennem is megfogalmazódott, viszont eszemben sem volt bevallani.
De az érzés elöntött, és elborította az agyamat.
- Hogy tehette? Ez annyira nem jellemző rá! – hördültem fel - Ő az én apám, csak az enyém! Nem akarok osztozni, még az emlékén sem! Erre itt van ez a fiú, az én csokoládébarna szemeimmel!
Edward nem szólt, nem csitított, csak csendben figyelt.
Mikor kicsit lehiggadtam, magához vonva kezdett bele.
- Márpedig néha osztoznunk kell, még a legféltettebb tulajdonunkon is – magyarázta türelmesen – Gondolj arra, hogy ez a srác még csak nem is ismerhette meg az apját. Bár a részleteket nem tudjuk, így nem ítélkezhetünk – lentebb csúszott, hogy a szemembe tudjon nézni – Mondd azt, hogy nem is érdekel a dolog, és örökre ejtjük a témát, mintha meg sem történt volna. De ha van egy szemernyi kíváncsiság is benned, akkor úgy sem találsz nyugalmat, míg utána nem jártál.
Beletörődő sóhajjal adtam igazat neki.
- Kíváncsi vagyok, milyen lehet az a nő, aki felkeltette apám érdeklődését. És arra is, hogy mi történt akkor, miért nem tartották a kapcsolatot? És hogy Brandon mit tud ezekről? És hallott már rólam?
Oh, igen, ezer meg ezer kérdés sorakozott fel a fejemben, és igazat kellett adnom Edwardnak abban, hogy ezeket nem tudnám csak úgy egyszerűen félresöpörni, ahogy az elmúlt pár napban sem voltam rá képes.
- Hát, akkor talán menjünk le, és kérdezzük ki Carlisle-t - kacsintott rám.
Azonnal felugrottam az ágyról és fülelni kezdtem.
- Már megjött?
- Mindjárt hazaér, már hallom a gondolatait – mosolygott szerelmem, aztán a kezét nyújtva ő is feláll, hogy kéz a kézben sétáljunk le az emeletről.
A többiek még szintén a nappaliban tartózkodtak, csak a két gyerek aludt Emilyék szobájában. Lisa elég álmosnak tűnt, de valószínűleg egyetlen pillanatot sem akart kihagyni az itt töltött időből. Az emberi önmagamra emlékeztetett, mert én is elvesztegetett időnek tekintettem az alvást, és bár ő félvér lévén jobban bírta az ébrenlétet, mégis látszott az arcán a bágyadtság.
- Hello, gerlicéim! Jókor jöttök – csicseregte Alice, miközben egy csésze teát nyomott Lisa kezébe – épp egy filmet akarunk megnézni.
Edwarddal leültünk az egyik fotelba.
- Mi Carlisle-ra várunk, rögtön hazaér.
- Hmmm, kíváncsi vagyok, mi történt – kortyolt a forró italba Lisa – Olyan kedvesnek tűnik az az asszony.
- Te ismered? – csaptam le rá rögtön, mire ijedten nézett rám –Semmi baj, tényleg érdekel a dolog – nyugtattam meg, mivel valószínűleg eszébe jutott, hogy reagáltam, mikor Jake beszélt róla – És milyen?
Megkönnyebbülve mosolyodott el, majd hirtelen felélénkülve – ami szerintem nem a teának volt köszönhető – felém fordulva beszélni kezdett.
- Hát, csak egy rövid ideig láttam, mikor Billyt átkísértem hozzájuk. Épp csak bemutatkoztam neki, egészen aranyos és közvetlen volt. Engem is be akart hívni, de találkozónk volt Alice-el, így nem maradhattam. A fia nem volt otthon, vele még nem futottam össze.
Ekkor lépett be Carlisle az ajtón, és legszívesebben azonnal nekitapadtam volna, de sikerült visszafogni magam.
Esme elé ment és üdvözölte, majd ők is leültek a kanapéra.
- Csak nem moziztok? És mit néztek? – kérdezte végignézve a teljes létszámon.
- Hát épp a Godzillát akartuk elkezdeni. Csatlakozol? Azt te is szereted, ugye? – kérdezte lelkesen Emmett, mire nem bírtam tovább és közbevágtam.
- Mi volt La Pushban?
Carlisle először meglepődött, majd kérdőn nézett Edwardra, aki alig észrevehetően bólintott. Nem tettem szóvá a dolgot, mert nem akartam ezzel is az időt húzni.
Sóhajtva ráncolta össze a szemöldökét.
- Nos, egy vírusos infekció miatt felszökött Evelin láza, ezért adtam neki injekciót, ami segített – gondterhelten ráncolta a homlokát - Legalábbis egy időre.
- Úgy érted, még belázasodhat? – kérdeztem.
- Igen, sajnos ez elég valószínű, az állapotát tekintve.
Zavartan néztem rá.
- Az állapotát?
A doki most felém fordulva, szomorúan beszélni kezdett.
- Evelin nagyon beteg. Leukémiás, több áttéttel a szervezetében – nézett a szemembe – A fertőzés önmagában nem lenne akkora probléma, de a betegsége miatt egyébként is nagyon le van gyengülve az immunrendszere. Sajnos már nagyon kevés ideje van hátra. Haldoklik.
A döbbenettől megszólni sem tudtam.
- Istenem! Szegény asszony! – mondta ki a saját gondolatomat Esme – Ez szörnyű!
- Igen, az – ölelte át felesége vállát Carlisle – De meglepő, hogy milyen jól viseli. Elképesztő lelki ereje van!
- Ezek szerint… - dadogtam – ezek szerint tudja?
- Igen, teljesen tisztában van a betegségével, miként a következményekkel is – bólintott – Lemondott minden kezelésről, csak a tünetek és a fájdalom enyhítésére hajlandó gyógyszert bevenni. Ezért tiltakozott a kórház ellen is. Ahogy Jacobtól megtudtam, éppen ezért jött vissza La Pushba, hogy a hátralévő időt a szülőföldjén tölthesse el. Itt akar meghalni.
Nagyot sóhajtottam.
A részvét mellett tiszteletet kezdtem érezni az ismeretlen asszony iránt. Határozottan megfogalmazódott bennem a vágy, hogy minél hamarabb megismerjem. Őt is.
- A fia is otthon volt? – csúszott ki a számon.
- Igen, ő ápolja az anyját. Azt hiszem, nem helyesli a döntését a terápia felfüggesztéséről, most is próbálta rábeszélni, hogy menjenek vissza Los Angelesbe, de Evelin hajthatatlan – keserűen elhúzta a száját – A hozzátartozóknak mindig sokkal nehezebb beletörődni a tehetetlenségbe, amivel a szeretteik szenvedését kell végignézni.
Ismét egy hosszabb csend következett, amíg mindenki a hallottakon töprengett.
- Egyébként valóban elképesztő a hasonlóság – mosolygott rám félénken Carlisle.
Bólintottam, és csendben azon gondolkodtam, vajon hogy tudnék találkozni velük.
Jacob szemszöge
Már majdnem éjfél volt, mikor átléptük La Push határát. A házakra már sötétség borult, csak nálunk és kicsit távolabb, Evelinéknél égett a villany.
Szerelmem derekát ölelve lassítottam a lépteimen, amihez alkalmazkodtak a többiek is. Cole és Ray átváltozva kísértek minket a fák takarásában, Oliver és Seth pedig a doki mellett baktattak.
- Oliver, kérlek, kísérd be Emilyt apámhoz és szórakoztassátok, amíg nem jövök – fordultam a kölyökhöz, akinek azonnal fülig szaladt a szája és Emilyre kacsintva már nyújtotta is érte a kezét. Sóhajtva fordultam szerelmemhez - Ne hagyd magad elszédíteni, és ha nagyon elszemtelenedik, csak vágd nyakon – intettem Oli felé, majd magamhoz vontam a kuncogó nevetést hallató Emilyt, és egy lágy csókot leheltem a szájára. A nyakam köré fonódó karoknak köszönhetően majdnem megfeledkeztem arról, hogy nem vagyunk egyedül. Nagy nehezen elszakadtam a karcsú deréktól, és hagytam, hogy a pimaszul vigyorgó Oliver magával húzza Emilyt a házunk felé.
- Ne izgulj főnök, jó kezekben lesz!
Tudtam, hogy így van.
Hárman sétáltunk tovább. Idegesen gondoltam a ránk váró vizitre, ahogy felidéződött bennem Evelin elgyötört arca. Már az első találkozásunkkor feltűnt, hogy milyen bágyadt, és már a mosolya sem volt a régi.
- Tudnia kell, hogy Evelin rákos – szóltam Carlisle-hoz anélkül, hogy ránéztem volna – Tisztában van az állapotával, és mindenféle kezeléstől elzárkózik, ami hosszabbíthat a szenvedésén. Bár ezt valószínűleg ő maga is el fogja mondani…
- Értem – közölte a doki, és ha meglepődött is, nem mutatta.
Felléptem a lépcsőn és bekopogtam az ajtón, ami szinte azonnal feltárult előttünk és Brandon lépett ki rajta.
- Hello, elhoztuk az orvost – intettem Carlisle felé, mire azonnal hátra lépett és beengedett minket.
- Jó estét – köszönt a doki, és kezet fogott a morcos fiúval.
- Jó estét – szorította meg Brandon futólag a hideg kezet, de a szeme sem rebbent – a szobájában van, második ajtó balra.
Előre mentem és mikor megláttam az ágyban fekvő, törékeny alakot, elszorult a szívem. Már nyoma sem volt a régi, cserfes lánynak, akivel sok emlék összeköt. Szeme alatt apró ráncok húzódtak, hajába néhány ősz szál is vegyült már, mégis határozottan szép volt, de a betegség árnyéka körülölelte. Rossz volt így látni, de falfehér arcán mosoly suhant át.
- Jacob – nyújtotta ki a kezét, nem törődve az összeszűkült szemmel, karba tett kézzel figyelő fiával.
Brandon nem tudott hova rakni. Zavarta a bizalmas kapcsolat, ami az anyjához kötött, mivel ő csak egy suhancot látott bennem. Evelin azzal magyarázta, hogy rokonok vagyunk, és bár sohasem találkoztunk személyesen, e-mailben tartottuk a kapcsolatot.
Megértem, hogy a srác gyanakodva fogadta a dolgot. Kétkedését fokozta, hogy én jóval fiatalabbnak látszom nála, mégis régi barátként kezelem az anyját.
- Szia Ev – szorítottam meg az ujjait, míg a máikkal végigsimítottam az arcán, ami tűz forró volt, még az én test hőmhöz képest is. Kíváncsian pislantott a hátam mögött álló dokira.
- Bemutatom Dr. Carlisle Cullent, ő fog megvizsgálni.
- Örvendek – szólt bársonyos hangon a doktor.
Figyeltem az kedves arcot, ahogy mosolyogva bólint az illedelmesen bemutatkozó Carlisle felé, majd szemei hirtelen megélénkülve mérik végig a férfit.
- Cullen? – kérdezte egyenesen a szemébe nézve. A döbbenete kézzel tapintható volt.
Számítottam a reakciójára, ezért mikor megerősítést várva újra rám pillantott, mosolyogva bólintottam, jelezve, hogy a feltételezése helyes.
Jó olvasást mindenkinek! :)
Szombaton Alice és Lisa az egész házat fenekestől felfordították, amibe mindenkit igyekeztek bevonni. Esme, Emily és én lettünk a konyhafelelősök, előkészítettük az élelmiszereket, míg a fiúk a két parancsnok irányításával rendezkedtek a hátsó kertben.
Rose elég világosan kifejtette a véleményét a vendégsereggel kapcsolatban, minek köszönhetően mindenki jobbnak látta békén hagyni őt, így Adammel félrevonultak és társasoztak, amíg a kicsi feltétlenül segíteni akart Carlisle-nak a tűzgyújtásban.
- Szóval a farkasod ittfelejtette magát az este – incselkedtem Emilyvel, mivel Jacob valóban csak hajnalban hagyta el a házat, ismét.
Húgom zavartan vagdosta a zöldségeket a salátához, és ha képes lenne rá, biztos fülig pirul.
- Nagyon fáradt volt az este, a járőrözés után rögtön ide jött. Az esti mesén hamarabb elaludt, mint Adam – nevetett boldogságtól sugárzó arccal.
Már mindenki természetesnek veszi, hogy ők egy párt alkotnak, ahogy mi Edwarddal. Adam imádja Jake-et, és ő viszont.
- Igen, azt tudjuk – szólt közbe gúnyosan Rosalie, aki épp besétált a konyhába és a pultra könyökölve unottan figyelt minket – Úgy horkol, hogy a keleti parton is meghallják.
- Nos, ha Emmett képes lenne az alvásra, ti már aligha élnétek együtt – vettem fel a kesztyűt Emily helyett, de Rose csak elmosolyodva helyeselt.
- Igen, ez valóban így van. A statisztika szerint a horkolás igenis lehet válóok.
Erre mindannyian elnevettük magunkat.
- De jó kedvetek van, majd mindjárt rátok szabadítom Alice-t – jött be mosolyogva Jasper – Carlisle üzeni, hogy vihetitek a húsokat.
Esme azonnal felkapta a bepácolt sütnivalót, és Jazz után indult.
- Rose, drágám, kérlek, készítsd el a salátához az öntetet – szólt még vissza az ajtóból.
A szőke elfintorodott, kelletlenül elővett egy tálat, majd szemében ördögi fény gyulladt és előkapva a fűszeres üvegcséket, hozzáfogott összeállítani a dresszinget. Mi csak elképedve bámultuk, ahogy válogatás és mérlegelés nélkül mindent összeborogat, olyan képet vágva közben, mint a sátán a pokol konyháján. Jobbnak láttuk nem szóvá tenni a dolgot, legalább jól szórakozik.
Miután mindennel elkészültünk, mi is kimentünk a többiekhez, akik fintorogva figyelték Carlisle grillező tudományát, ahogy ügyesen forgatja a sistergő, ínycsiklandozónak nem nevezhető húsokat.
Hamarosan befutott Jacob Oliverrel, szó szerint, mivel ők gyalog érkeztek, míg a többiek autóval jöttek.
Nem sokkal később a kertünk megtelt vendégekkel.
Cole elhozta Amandát is, aki rögtön Adammel kezdet játszani, Rose pedig örömmel vállalta a felügyeletüket.
Edwardot ölelve néztem körbe a lassan oldódó társaságon.
- Hát, még mindig nem vagyok meggyőzve, hogy ez tényleg jó ötlet – nézett homlokráncolva a farkasokra szerelmem, akik többen voltak, mint számítottunk rájuk – a legtöbbjük nem teljesen önszántából van itt, sokkal inkább az alfára való tekintettel kötelezőnek érzik, hogy támogassák, szükség esetén akár szó szerint is.
- Ezzel nem csak ők vannak így – intettem Jasper felé, amint karba tett kézzel és villámló szemmel, állandóan követte a feleségét, aki igazi háziasszonyhoz méltóan cseverészett mindenkivel.
Emmett Alice-hez hasonlóan gyorsan feltalálta magát az új haverokkal, és tudtam, csak idő kérdése, míg valamilyen erőfitogtatásra nem kerül a sor.
- Persze néhányan, mint Cole, Oliver vagy Seth nagyon is jól érzik magukat – jegyezte meg Ed vigyorogva, amíg az említettek Szkander versenyre készültek, ahol Carlislet kérték fel bírónak, míg az ő helyét a sütő mellett Esme vette át.
- Segítek Esme-nek, te menj nyugodtan a fiúkhoz – azzal egy gyors csókot leheltem a szájára és elindultam anyánk felé.
Miközben elhaladtam az asztal mellett, láttam, hogy Jake épp a tányérját pakolja meg, és mielőtt a salátástálért nyúlt volna, elkaptam előle, mire meglepetten nézett rám.
- Inkább kóstold meg Esme házi bagettjét – tartotta elé a kenyeres kosarat azon nyomban Emily, aki szintén rögtön kapcsolt. Míg igyekeztünk tudomást sem venni a háttérből villámló szemekkel figyelő Rose-ról, bájos mosollyal bólogattunk a zavartan felváltva ránk néző Jacobra. Szerencsére Emily káprázatos mosolya megtette a hatását, mert nem tette szóvá különös viselkedésünket.
A húsokat, ahogy sütöttük, úgy pusztították a farkasok. Esmevel nevetve figyeltük, ahogy Adam Jacob mellett ülve majszolja a hamburgerét, és közben úgy néz rá, mint a mindenhatóra. Emily is meghatottan figyelte őket, a látványtól kiült arcára a boldogság. Még Jasper is felengedett egy kicsit a kellemes érzések kereszttüzében, ő is leült Alice mellé, és épp Oliver beszámolóját hallgatták, aki egy közelmúltban rendezett bál katasztrofális hangulatát ecsetelte. Mindenki nevetve hallgatta a nem kis színészi tehetséggel megáldott, kelekótya fiút.
Idő közben néhányan elmentek, hogy leváltsák az épp járőröző társukat, akik hamarosan meg is érkeztek. Meglepetten láttam, hogy Ray is köztük van. Kimérten köszönt mindenkinek, és a háttérbe húzódva figyelte a többieket. Szinte látszott az arcán az elhatározás, miszerint juszt sem fogja jól érezni magát! Ételt nem fogadott el, csak egy sört szorongatott a kezében, anélkül, hogy belekortyolt volna.
Lassan bealkonyodott, és hűvös szél kezdett lengicsélni, de a társaság csak nem akart oszlani. A gyerekeket Rose bevitte a meleg nappaliba, ahonnét kihallatszott a Tom&Jerry főcímzenéje, ami Adam kedvenc meséi közé tartozott. A tüzet körülülve folytatódott a beszélgetés. Szó esett történelemről – ami néhányunk számára a múltat jelentette - politikáról, filmekről és minden hasonlóról. Világossá vált, hogy a férfiak, legyenek farkasok vagy vámpírok, húsz vagy háromszázhúsz évesek, mindig egy rugóra jár az agyuk.
Ahogy telt az idő, néhányan udvariasan megköszönték a vendéglátást, elbúcsúztak és hazamentek. Rajtunk kívül már csak Jake, Oli, Cole, Seth, Ray és persze Lisa maradtak a lassan parázsló tűz körül. Kellemesen befészkeltem magam Edward karjai közé, és én is hangosan nevettem a vicceken, amiket a fiúk – Emmettel az élen – előadtak. Újra tinédzsernek éreztem magam, aki gondtalanul múlatja az időt a haverokkal. Még Ray is elmosolyodott időnként, de többnyire csak nézett maga elé, vagy Emily és Jake összegabalyodott alakját bámulta savanyú ábrázattal.
Jacob telefonja csörögni kezdett, ezért félre húzódva felvette, mert a nevetéstől nem hallott semmit.
Egy ideig hallgatott, majd Carlisle felé pillantott, elgondolkodva válaszolva a hívónak.
- Rendben, meglátom, mit tehetek.
Mikor lassan visszasétált, már mindenki várakozóan fordult felé. Társai ismerték annyira, hogy leszűrjék, történt valami. Éreztem, hogy Edward megmerevedik, de nem szólt semmit.
- Billy hívott – mutatta fel Jacob a telefont, aztán kerülve a tekinteteket, Carlisle-ra nézett – Doki, egy szívességet szeretnék kérni.
- Természetesen – bólintott azonnal az Esme vállát ölelő Carlisle.
- Van egy új lakó La Pushban – kezdte, miközben egy röpke, zavart pillantást vetett rám – Szóval nagyon beteg, és az orvosunk, Dr. Guimares elutazott, viszont kórházba nem akar menni… - magyarázkodott, de Carlisle már állt is fel.
- Értem, hozom a táskám és mehetünk – azzal már el is tűnt a házban.
Mindenki szótlanul szedelőzködni kezdett, csak én ültem mozdulatlanul szerelmem karjai között. Tétovázva figyeltem Jacobot, aki Emilyt győzködte, hogy tartson velük, mivel Billy bizonyára örülne, ha meglátogatná, főleg mivel Lisa egyébként is nálunk marad éjszakára.
Húgom beszaladt Rose-hoz, hogy megkérje, vigyázzon Adamra, és megbeszélték, hogy az idő közben elaludt Mandy is marad reggelig, akkor majd Cole érte jön.
Esme becsomagolta a maradék ételt, hogy elküldje Billynek, aki csak azért nem tartott a fiatalokkal, mert egyre nehezebben mozog.
Már indulásra készen vártak, mikor összeszedtem magam és megkérdeztem Jacobtól.
- Brandon az? Ő beteg? – tudakoltam meg, ami foglalkoztatott.
- Nem, nem ő – lépett közelebb a halkan válaszoló Jake – hanem az anyja, Evelin.
- Értem - közönyösen bólintottam, miközben különös megkönnyebbülést éreztem, majd felállva erőltetett mosollyal elköszöntem tőlük, és elindultam, hogy segítsek a rendrakásban Alice-éknek.
Magamon éreztem a kutató pillantásokat, de gépiesen csak a teendőkre figyeltem, miközben agyamba újra visszatért a csokoládébarna szempár emléke.
Az esetleges hibákért elnézést kérek, de csak most lettem kész, Holnap még átnézem, és javítom! :)
Bella szemszög
Úgy éreztem, mintha minden gondolat kifolyt volna a fejemből és az elmém teljesen kiürült. Fel se fogtam, hogy Esme-be kapaszkodom, amíg a kabátja megadó reccsenéssel el nem szakadt a kezem alatt. Riadtam kaptam rá a tekintetem, amit ő aggódva viszonzott a szemüveg mögül. Sajnálkozva engedtem el a bőrkabát ujját, amin helyrehozhatatlan károkat okoztam, majd a férfi után pillantottam, aki épp akkor fordult be a sarkon.
Mintha elektromos sokk érte volna, az agyam újra pörögni kezdett.
Ez hogy lehet? Hiszen Ő meghalt.
Ez a hasonlóság… Véletlen lenne? Kizárt.
De akkor ki volt ez?
A mobilom sürgetően rezegni kezdett a zsebemben, amit szinte öntudatlanul halásztam elő.
- Bella! Drágám, jól vagy? – hallottam meg Edward hangját, és ettől magamhoz tértem.
- Láttátok? – kérdeztem türelmetlenül.
- Igen.
- Mintha a gyerekkoromi emlékeimben élő Charlie elevenedett volna meg! – hadartam, miközben megindultam a sorok között, nyomomban Esme-vel – Edward, még az illata és a hangja is olyan, mint neki volt! – hirtelen eszembe jutott egy lehetőség – Alice tud valamit? – kérdeztem reménykedve.
- Nem, teljesen tanácstalan. Mi is csak a találkozást láttuk…
- Utána megyek – vetettem oda, majd gyorsan kinyomtam, mert közben újra megpillantottam a férfit, amint egy nagy papírzacskóval távozik a pénztártól.
A megszeppent Esme-re néztem.
- Otthon találkozunk, rendben? – aprót bólintott, és én azonnal a kijárat felé vettem az irányt.
Ahogy kiértem, követtem az illatot, ami a parkoló autók között ért véget. Körbetekintve észrevettem egy sötétkék Fordot, ami kikanyarodott a főútra. Mivel az autó slusszkulcsa anyámnál maradt, kénytelen voltam futva követni. Hogy ne keltsek feltűnést, szapora emberi léptekkel az erdő felé szedtem a lábam, ami az utat szegélyezte. A fák biztos takarásába érve azonnal szaladni kezdtem, párhuzamosan követve a kocsit, miközben figyeltem a férfi profilját. Az merev testtartás, ahogy a kormányt fogta, és ahogy közben szabad kezével a rádión befogott egy sportközvetítést, mind-mind olyan ismerősek voltak, hogy nem tudtam róla levenni a szemem.
A megválaszolatlan kérdések megint felvetődtek bennem, ahogy a bokrok között manőverezve kerülgettem az akadályokat. Tudtam, hogy nem lesz egy nyugodt percem sem, amíg választ nem kapok rájuk. Persze nem állhatok csak úgy elé, nekiszegezve őket.
Döbbenten vettem észre, hogy idő közben letértünk a főútról. A hűvös őszi szél a tenger sós illata mellett egy visszataszító szagot is magával hozott. Szitkozódva és kényszerűen lelassítva figyeltem, ahogy az autó átgördül a láthatatlan határon, majd eltűnik a La Push felé vezető, régi úton.
Egy percig még tétlenül bámultam utána, aztán lassan elsétáltam a másik irányba, miközben hátamban éreztem az erdő sötétjéből ellenségesen figyelő szempárt.
A telefon ismét hívást jelzett. Mikor ránéztem a kijelzőre és megláttam Edward nevét, automatikusan meggyorsítottam lépteim, majd tömören beleszóltam.
- Drágám, mindjárt hazaérek.
- Rendben – hallottam a megkönnyebbült választ.
Zaklatott gondolataim közé bekúszott egy megoldás. Nem raktam el a mobilt, hanem futás közben kikerestem Jacob számát és hívni kezdtem, de csak a hangposta jelentkezett be. Mérgesen szitkozódva szaladtam tovább, és hamarosan megéreztem szerelmem illatát, aki a ház közelében várt rám. Mikor megláttam, csak a karjaiba vetettem magam és szorosan hozzá bújva hadarni kezdtem.
- Látnod kellett volna! Kiköpött Charlie, de mégsem ő az! A mozdulatai, a hangja teljesen olyan, de jóval fiatalabb, mint amilyennek én utoljára láttam! Ekkora hasonlóság nem lehet véletlen, ki kell derítenem! Követtem, de La Pushba ment! Mit kereshet ott? Jacobnak ismernie kell, de nem veszi fel azt az átkozott telefont! – feltűnt, hogy Edward nem szakítja félbe a zavaros szóáradatot, nem kérdez vissza, mintha mindent tudna.
Gyanakodva hallgattam el és néztem fel rá.
Feszülten figyelt, gyengéden végigsimítva az összeráncolt homlokomon, aztán megelőzve a kérdésemet kézen fogva vezetni kezdett a ház felé.
- Gyere, Jacob itt van.
Bambán lépkedve követtem. A nappaliban az egész család jelen volt, minket vártak. Esme tétován toporgott Carlisle mellett, egy gyenge mosolyt küldve felém. Gépiesen visszamosolyogtam, aztán körbenéztem a helyiségben.
- Igazán magadnál hordhatnád a telefonodat! – néztem Jake-re, de hangomnak nem volt vádló éle.
A magas indiánfiú bocsánatkérően előrébb lépett, anélkül hogy elengedte volna Emily kezét.
- Sajnálom, de sietve jöttem el otthonról - pillantott a húgomra, majd ismét felém fordult – Szóval találkoztál Brandonnal.
Csak bámultam rá, várva, hogy folytassa.
- Azért jöttem, hogy beszéljek veled róla, de úgy tűnik, elkéstem – nézett sajnálkozva.
Összeszorítottam a szám, mert legszívesebben ráordítottam volna, hogy nyögje már ki végre, de türtőztettem magam és Edwardot magam után húzva leültem a kanapéra. Jacob is visszaült az előbbi helyére és egy pillanatig elgondolkodott.
- Hallgatlak! – szóltam rá türelmetlenül.
Nagyot sóhajtott, aztán belekezdett.
- Akit ma láttál, az Brandon Hart. Az édesanyja, Evelin még lány volt, mikor elment La Pushból Los Angelesbe. A múlt hétig nem is nagyon hallottam felőle. Most visszajött és beköltöztek a szüleitől örökölt házba – pár pillanatig hallgatott, majd folytatta - Már beszéltem neked Charlie-ról és arról az időről, amit az elvesztésed után élt át. Nehéz volt neki, mindenbe belekapaszkodott, ami hozzád kötötte. Mikor a gyász kicsit csitult benne, és szabadidejét már nem a négy fal között ülve töltötte, gyakran lejött La Pushba, szinte az volt az otthona. Rólad úgy beszélt, mintha csak elutaztál volna. Néha úgy nézett rám, mintha tudná, hogy ez így is van. Persze, ettől nem volt sokkal könnyebb neki… Szóval Evelin akkortájt fejezte be az egyetemet és hazajött a nyár elején – Jacob zavartan nézett más felé, láttam, hogy kényelmetlenül érzi magát, de folytatta – Sokat lógtunk együtt, így ismerkedtek meg ők ketten. Hamar egyértelművé vált, hogy Evelin gyengéd érzelmeket táplál Charlie iránt, aki ezt nem tartotta helyesnek a köztük lévő korkülönbség miatt. Persze ettől függetlenül számára sem volt közömbös a mindig mosolygó, kedves lány. Hogy mennyire így volt, erre akkor jöttem rá, mikor a minap megismertem Brandont. A hasonlóság önmagáért beszél… - nézett félre Jack.
Döbbenten néztem rá, arra számítva, hogy végre kimondja. Megérezte, és várakozásomnak eleget téve gyengéden, alig hallhatóan közölte.
- Bella, ő a testvéred.
A többiek suttogásáról és árulkodó összenézéseiről tudomást sem vettem, ahogy Edward karomat simogató kezéről sem. Csak az utolsó mondatot elemezgettem, ami furcsa érzést ébresztett bennem. Tessék, itt vannak a válaszok, amikre annyira kíváncsi voltam, és most nem tudok mit kezdeni vele.
Egykeként nőttem fel, a testvér szó nem jelentett a számomra túl sokat. Aztán mikor megismertem a Cullen családot és általuk ízelítőt kaptam, milyen egy nagycsaládhoz tartozni.
Mikor Renée megszülte Margaretet, annyira természetes volt, hiszen fiatal nőként, Phillel az oldalán magától értetődő volt, hogy babát vállaljon. Ez már akkor is felmerült, mikor még én is az életük része voltam.
Na de Charlie! Ő mindig csak az én apukám volt, én az ő egyetlen, kicsi lánya. Nem akarok osztozni ezen az érzésen!
Erre most kiderül, hogy ez nem teljesen így van! Keserű haragot éreztem a már halott apám iránt, és még valamit… Féltékenységet.
Hirtelen ugrottam fel, és az ablakhoz lépve bámultam ki a lassan leszálló, esti sötétségbe, ami máskor megnyugvást hozott a számomra. A lámpa fénye azonban visszatükröződött, és én megláttam az üvegben magamat.
Mintha ez lenne az első alkalom, hogy szemügyre vehetem a vonásaimat, úgy kerestem a hasonlóságokat, amit ez a Brandon is magáénak mondhat. A legszembetűnőbb, amit mindig mindenki megjegyzett, az a csokoládébarna szemem volt, amit Charlie-tól örököltem, és amit ma az üzletben újra láthattam.
Közelebb léptem az ablaküveghez, de csak a megszokott aranyszínű tekintet nézett vissza rám.
Úgy éreztem, valamit elloptak tőlem, ami csak az enyém volt.
- Van még egy testvéred, hát nem nagyszerű? – kérdezte lelkesítő mosollyal a mellém táncoló Alice.
- Az lenne? – néztem rá dühösen, majd a döbbenettől meghökkent arcát látva elszégyelltem magam, és kezemet karba fonva visszafordultam az ablak felé.
Az eddig kínos csendbe burkolózott nappali hirtelen megtelt zsongással, mindenki igyekezett oldani a feszültséget. Magamon éreztem Edward aggódó tekintetét, de most nem törődve vele, csak konokul bámultam a semmibe, mint egy durcás kisgyerek.
Vajon miért nem vállalta az apaságot? Mert ugyebár akkor hivatalosan Brandon lenne az örököse. És vajon milyen lehet az az asszony, aki megdobogtatta Charlie szívét? Szerelem volt egyáltalán, vagy egyszerű testi vágy?
Erre a gondolatra megráztam a fejem, mert nem akartam elképzelni az apámat sem a hősszerelmes, sem a csábító szerepében.
Két gyengéd kar ölelte át a derekam és én támaszt keresve dőltem a hátamhoz simuló, erős mellkasnak. Szerelmem nem kérdezett semmit, csak csendben várt.
A többiek nem törődtek velünk, legalábbis igyekeztek úgy tenni.
Lassan megnyugodtam, és próbáltam elhessegetni az új információkat. Végtére is nem kell ezzel foglalkoznom, hiszen ő La Pushban lakik, aminél fogva elég valószínűtlen, hogy még egyszer összefutunk. Nem kell tennem semmit, csak folytatni az eddigi életemet, hátam mögött hagyva a múltat.
Megfordultam, és felnéztem a világ legszebb szempárába, ami őszinte féltéssel kémlelte az arcomat.
A mosoly, ami elterült az arcomon, őszinte volt, ahogy lábujjhegyre állva puszit nyomtam a szájára. Meglepetten viszonozta a gesztust, majd kérdő tekintetére hangosan válaszoltam.
- Jól vagyok, semmi gond – aztán ismét a kanapéhoz sétáltam, ahol megvártam, míg Edward leül és az ölébe telepedtem.
Jacob szintén vizslató pillantásáról tudomást sem véve fordultam Alice felé, aki épp akkor vezette be az érkező Lisát.
- Akkor szombaton megtartjuk a kerti partit? - kérdeztem sajnálkozva mosolyogva sógornőmre, miután üdvözöltük az újonnan érkezőt. Elértem célomat, mert Alice szeme felcsillant.
- De meg ám! Hallod ezt, Lisa! Parti lesz! – azzal tervezgetni kezdtük a részleteket és én nevetve figyeltem Rose fintorát, ahogy meghallotta a vendéglistán szereplő farkasok nevét.
Pár perc múlva Emily és Jacob eltűntek a hátsó ajtón, amit Edward nevetve nézett végig, majd meglepett képem láttán rám kacsintott.
A későbbiekben Adam kötötte le a figyelmem, aki mindenáron meg akarta mutatni, mit tanult Jaspertől. Nevetve szemléltük a kicsi előadását, aki büszkén zsebelte be a tapsokat.
A meghitt, családi együttléttől sikerült teljesen kikapcsolni és lazítani.
Nincs függővég, Macy kedvéért! :)))))))))))
Ez a fejezet az szeptemberi kommentelő, Erzsi kérése volt. Jó olvasást neki, és mindenkinek, aki szívesen felidézi azt az időt, mikor Edward még könyörgött Bella bocsánatáért! :)
Holnap kihirdetem az októberi hozzászólót!
Edward szemszög
Bella háttal állt az ablaknál és elgondolkodva nézett kifelé. Tartása feszült volt, látszott, hogy legszívesebben mindent hátrahagyva elrohanna innét. Szerettem volna odamenni hozzá, hiszen annyi mindent kell neki elmondanom, de elutasító magatartása visszatartott.
A feszültség felőrölte az idegeimet, alig bírtam kontrolálni magam. Mikor az előbb azt hittem, hogy Emilyre fog támadni, és igyekeztem megakadályozni, nehogy elkövesse azt a hibát, amit később nagyon megbánna, végre a karomban tarthattam –még ha csak néhány pillanatig is. Ez azonban elég volt, hogy érezzem, az iránta táplált érzelmeim semmit sem változtak az évtizedek alatt. Most persze más volt ölelni őt, mivel már nem az a törékeny emberlány, aki akkor volt. Ereje meglepett, de nem ez az egyetlen, ami csodálatot keltett bennem. Nem gondoltam, hogy szépsége fokozható, most mégis szembetűnő a változás. Gyönyörű, szív alakú arcát keretező hosszú haja vízesésként omlik a hátára, karcsú alakja tökéletes, csípője járás közben kecsesen ringatózik, amitől belsőmben azonnal felizzik a vágy.
És amit leginkább csodálok benne, az a lelki ereje. Milyen ostoba voltam, mikor azt feltételeztem, hogy képes lenne bántani azt a lányt! Pedig egy pillanatig sem esett kísértésbe, még csak a lélegzetét sem kellett visszatartania.
- Hát csajszi, te aztán kemény vagy – állt mellé karba tett kézzel Emmett – Hogy csinálod? Nem kívánod a vért?
Ő felnézett rá, arcán káprázatos mosoly terült szét.
- Adottság, azt hiszem – vont vállat – jutott ez-az nekem is – kacsintott rá Emmettre, aztán a kanapéhoz sétált és leült Emily mellé.
- Azt hiszem, ideje tisztázni a látogatásotok igazi okát –arcára újra kiült a megszokott hideg maszk.
Mindenki feszülten kapta rá a szemét, amit ő kimért közönnyel viszonzott, mintha csak egy lényegtelen apróságról lenne szó. Sértettsége az első perctől egyértelmű volt, amit meg is értek, de abban bíztam, talán meglátok egy halvány, a fagyos állarc alól előtűnő árulkodó jelet, hogy nem gyűlölt meg végérvényesen, és van még remény, hogy valaha megbocsájtson nekem.
Mindenki közelebb húzódott hozzá, mivel elérkezett a pillanat, amire vártunk és meghallgatja a magyarázatunkat. Éreztem, hogy ezen múlik minden, és erre a mellkasom összeszorult.
- Bella – kezdte Carlisle – Évtizedekkel ezelőtt hatalmas hibát követtünk el, amikor magadra hagytunk téged. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak, és azt hiszem, ezt a többiek nevében is mondhatom. A születésnapodon történtek után néhányan közülünk úgy gondolták, hogy esélyt kell kapnod egy teljes életre. Egy olyan lehetőséget, amit magadtól nem akartál volna, ezért a döntésünkkel rád kényszerítettük. Az, hogy valójában mekkora hiba is volt, gyorsan kiderült. Miután elhagytuk Forksot, a család széthullott…
- Az én hibám volt – szakítottam félbe elgyötörten, mert nem akartam, hogy a családomat hibáztassa - én kényszerítettem rá őket, hogy szó nélkül elmenjenek.
Nem nézett rám, csak a szőnyeget figyelte.
- Boldognak akartalak látni, azt akartam, hogy egész életet élj valaki olyan mellett, aki…
- Akinek elég jó vagyok? – vágott közbe keserűen, most már egyenesen a szemembe bámulva.
- Aki elég jó hozzád – léptem közelebb – Bella, én nem tudtalak téged boldoggá tenni, nem adhattam meg neked, amit megérdemeltél volna. Azt hittem, ha elmegyek, egy idő után el fogsz felejteni és boldog leszel. Hazudtam neked, hogy megkönnyítsem számodra. Hazugság volt minden egyes szó, ami ott az erdőben elhagyta a számat –Az emlékek hatására elöntött az a mérhetetlen fájdalom, amit immáron negyvenhárom éve érzek – Meg akartam ölni a szerelmedet és közben én haltam bele. De csak ez az egy módja volt. Nem akartalak egy olyan életre kárhoztatni, mint amilyen az enyém - fejem lehajtva szorítottam ökölbe a kezem – De nem bírtam sokáig. Elhagytam a családot, nekik is fájdalmat okozva. Napokig bolyongtam a világban, nem tudtam mit tegyek. Nélküled nem találtam a helyem – ismét rá pillantottam – és megint Forksban találtam magam. Minden oda húzott, nem voltam elég erős, nem bírtam nélküled.
Rövid szünetet tartva igyekeztem magam összeszedni, hogy menekülni tudjak az emlékek szorításából.
- Mikor a házhoz értem, már ott voltak a többiek is. Alice-nek volt egy látomása, ezért mentek vissza. A házunk padlójára száradva megtaláltuk a kiömlött véredet és Viktória, meg a farkasok szagát. Elkéstünk.
Remegve léptem közelebb hozzá és térdre estem előtte.
- Bocsáss meg nekem, kérlek, bocsásd meg, amiért nem értem oda időben.
Szükségem volt az érintésére. Kezem reszketett, ahogy óvatosan megfogtam az övét, amit a térdén pihentetett, majd ráhajolva zokogni kezdtem. Nem érdekelt ki mit gondol, egyszerűen nem bírtam tovább.
- Nem volt könnyű elfogadni Edward döntését – vette át a szót Alice – De láttam, hogy újra együtt lesztek, láttam, hogy te is vámpír leszel. Tudtam, amit ő nem, hogy sokkal jobban szeret téged annál, hogy végleg elengedjen. Azt hittem, ha hagyom a dolgokat a saját medrükben folyni, akkor újra egymásra találtok. Elhagytuk Forksot, de abban a hitben, hogy ez csak egy átmeneti időszak… De nem számoltunk Viktóriával - most az ő hangja is szaggatottá vált, szinte láttam a könnyek csillogását a szemében és éreztem a sajátomban is – Visszaérve a városba a halálhíred fogadott. Mindenki a szerencsétlen balesetről beszélt, miszerint az útról lesodródva autóstól a sziklákra zuhantál és a dagály elragadta a tested, amit azóta sem találtak meg. Miután a házban keveredő illatokat követni kezdtük, elértük a határt. Nem akartunk konfliktust, csak válaszokat. Tudni szerettük volna, mi történt. Mivel a ház mögött megtaláltuk a tűz nyomait, sejtettük, hogy Viktóriát elkapták a farkasok. De nem tudtuk, mi van veled. A balesetedről keringő hír nem tűnt túl hihetőnek, legalábbis a számunkra. A farkasok megpróbálták elhitetni velünk, hogy Viktória megölt téged, de a gondolataik - Edwardnak hála - elárulták őket.
Egy ideig csönd volt, senki sem szólalt meg. Pattanásig feszült idegekkel vártam, hogy mit fog szólni a hallottakhoz, de némán várt. Éreztem, hogy testtartása feszültebbé válik, de nem mertem rá pillantani.
Carlisle folytatta a mesélést.
- Mikor Sam látta, hogy nincs értelme tovább titkolózni, mindent elmondott. Megtudtuk, hogy bár az életedet megmentették, sajnos elkezdődött az átváltozásod. Elvittek a hegyekbe, hogy senkit se bánthass és elrendezték a balesetet. Sam azt mondta, az ébredésed után nem tűntél veszélyesnek és mivel egyikőjük sem volt képes bántani, elengedtek. Azonnal elindultunk, hogy megkeressünk, de mintha elnyelt volna a föld. Alice-nek akkortól kezdve nem volt veled kapcsolatos látomása, bármennyire koncentrált is. Semmi hozzád köthető nyom. Mintha te sem akarnád, hogy megtaláljunk. Arra alapoztuk a keresést, hogy újszülöttként biztos nehezen bírsz a vérszomjaddal és hibákat követsz el. Rejtélyes halálesetek után kutattunk, de semmi. Aztán azt gondoltuk, hogy talán megpróbálsz beilleszkedni a társadalomba, ezért az egyetemeket, főiskolákat jártuk végig. Közben az évek csak teltek, de sehol sem volt nyomod. Igazából már azt hittük, hogy nem élsz – szégyenérzet hallatszott ki a hangjából – De Edward nem volt hajlandó feladni a keresést. Már éppen a Volturihoz akart fordulni segítségért, mikor Alice-nek látomása volt.
Alice ismét megélénkült, és átvette a szót.
- Láttalak behajtani Torontóba, azt is, hogy melyik plázába mész, láttam a parkoló cédulán a dátumot, és tudtam, oda kell mennünk. Így bukkantunk fel és most itt vagyunk, hogy a bocsánatodért könyörögjünk. Mindannyian hibásnak érezzük magunkat a történtekért, de a szerencsétlen véletlennek is köszönhető.
Mentegetőzése ismét ráébresztett, hogy mindez csakis az én hibám. Bizonyára Bella is erre a következtetésre jut, és csak remélni mertem, hogy legalább a családomnak megbocsájt. Mozdulatlanul vártam, hogy mindezt hangosan is kimondja, mikor megéreztem ökölbe szoruló kezeit a tenyerem alatt.
Lassan felpillantottam rá, félőn keresve a megvetést a szemében.
- Annyira sajnálom – alig jött ki hang a torkomon, ahogy elsuttogtam - Szeretlek. Létezésem legnagyobb hibája volt elhagyni téged. Enyém volt a világ legdrágább kincse, és én mindent elrontottam. Miattam kerültél Viktória keze közé, tönkre tettem az életed. Ott kellett volna lennem, vigyázni rád. De elkéstem! Bocsáss meg!– a hangom végleg cserben hagyott, és újra a kezére hajoltam.
Hirtelen megéreztem az ujjait, ahogy a hajamba túrnak. Érintése lágy volt, amitől azonnal bizseregni kezdett az egész testem, szívembe visszatért a remény.
- Megbocsájtom, hogy elkéstél – szólalt meg szomorú hangon, mire rögtön felkaptam a tekintetem - És talán azt is, hogy elhagytál – nézett mélyen a szemembe, majd keserű mosollyal a többiek felé fordult, jelezve, hogy a mondandóját nekik is szánja - De valamit tudnotok kell – nézett végig rajtunk - Isabella Swan már halott. Az a Bella, aki voltam, már nincs többé.
Hirtelen éles sikoly hasított a levegőbe. Egy pillanatra rémülten elkapta a kezem, majd Emilyhez rohant, aki a fájdalomtól vonaglott a kanapén. Carlisle is azonnal követte, mikor meghallottuk a szörnyű reccsenést.
- Adok neki injekciót – és már kezében is voltak az ampullák - Sajnos, eltört pár bordája.
Mindannyian iszonyodva néztük a szegény lány kínjait, ami a fájdalomcsillapító hatására lassan szűnni kezdett, és elszenderedett.
Én Bellát figyeltem, ahogy aggódó arccal áll Emily felett. Gondolataim minduntalan akörül jártak, vajon mit akart mondani? Tudni szerettem volna, mit érez most. Gyűlöl? Vagy egyszerűen megbocsájt, de a továbbiakban nem kíváncsi rám? A bizonytalanság még jobban égetett, mint eddig bármikor. Legszívesebben újra térdre esnék előtte, hogy könyörögjek a szerelméért.
Most azonban csak Emily kötötte le az érdeklődését, féltőn simogatta a lány homlokát.
- Azt hiszem, vérátömlesztésre lenne szüksége – jegyezte meg Carlisle halkan – Nagyon gyenge, és a magzat teljesen felemészti.
Bella mélyet sóhajtva bólogatott.
- Sokat jelent neked, ugye? – kérdezte suttogva Carlisle. A szobában mindenki őket hallgatta.
Egy kicsit töprengett, mielőtt válaszolt volna.
- Hozzám tartozik. Ő a családom.
Láttam, hogy Alice megfeszül, és tudtam mit érez, mivel engem is átjárt a csalódottság és még valami. Talán féltékenység? Annyira bíztam benne, hogy még minket is a családjának tekint! Persze egy család nem fordít hátat a hozzá tartozónak…
- A véren kívül még mire van szükség? – kérdezte anélkül, hogy tekintetét levette volna az alvó lányról - Elmegyek beszerezni – fordult Carlisle felé, majd látva a ki nem mondott kérdést, mosolyogva hozzátette – a kórházban van helyismeretem.
Emmett azonnal előugrott.
- Beosonunk és kiszolgáljuk magunkat – dörmögte, mikor Bella ránézett, kihúzta magát – Engem úgyse tudnál kihagyni – vigyorgott lelkesen.
A bájos arc ellágyult és tanárnénis engedékenységgel bólintott, majd körbe nézett.
- Oké. Ki jön még?
Alice óvatosan lépett elé, és alig bírt a lelkesedésével, mikor Bella rábólintott. Egy másodpercig töprengett valamin, majd hirtelen beszélni kezdett.
- Ha jól értettem, egyébként is hozzám indultatok, ezért arra gondoltam, hogy… a szállodából elhozhatnátok a holmitokat. Itt bőven elférünk, és amíg a dolgok elrendezésre nem kerülnek, mindenkinek így lesz egyszerűbb. Szívesen látunk benneteket azzal hátat fordítva nekünk, ismét a barátnőjéhez lépett, időt adva, hogy megtárgyaljuk.
Nem mintha lett volna mit megbeszélni, mivel mindenki egyöntetűen maradni akart.
- Megint kezd belázasodni – nézett apánkra, aki szomorúan vizsgálta a kismamát.
- Sajnos, fogy az időnk.
Bella lassan felállt, de látszott rajta, hogy nem szívesen hagyja itt Emilyt.
- Vigyázni fogunk rá – jegyezte meg Rose, amiért egy hálás mosolyt kapott cserébe, majd szerelmem megindult az ajtó felé. Már én is indulásra készen vártam Alice és Emmett mellett, mikor kérdő tekintetét rám emelte.
- Én elmegyek a holmikért, ha áll még a meghívás – mondtam halkan, reménykedőn nézve vissza rá.
Egy röpke időre megszűnt a külvilág és elmerültünk egymás látványában. Éreztem, hogy valami megváltozott, valami jobb lett, mert újra a régi Bella állt előttem. Annyira vágytam a közelségére és az ő tekintete is erről árulkodott.
- Természetesen – motyogta, majd elhaladva mellettem apró kezét a tenyerembe csúsztatta.
