Mindenkit szeretettel üdvözlök az oldalon.
Remélem, hogy az általam írt Twilight fanfic kellemes szórakozást nyújt minden hozzám hasonló fanatikus rajongónak.
Ne legyetek velem nagyon szigorúak, mert még nagyon kezdő vagyok!
Jó szórakozást!
Gabriella
Ui.: Természetesen minden jog Stephenie Meyert illeti! Továbbá az általam kitalált karakterek csak a képzelet szülöttei, ahogy az eredeti könyvtől eltérő események is, valós alapjuk nincs! Anyagi hasznom ebből nem származik!
Remélem, hogy az általam írt Twilight fanfic kellemes szórakozást nyújt minden hozzám hasonló fanatikus rajongónak.
Ne legyetek velem nagyon szigorúak, mert még nagyon kezdő vagyok!
Jó szórakozást!
Gabriella
Ui.: Természetesen minden jog Stephenie Meyert illeti! Továbbá az általam kitalált karakterek csak a képzelet szülöttei, ahogy az eredeti könyvtől eltérő események is, valós alapjuk nincs! Anyagi hasznom ebből nem származik!
2012. december 25., kedd
2012. december 11., kedd
75.fejezet
Edward szemszög
A hóesés elállt, a tiszta, fagyos levegő békés
csendben terült a tájra, megfelelő díszletet biztosítva az alkalomhoz. Jeges,
havas januári esküvő – igazi vámpír módra!
Rezzenéstelenül tűrtem, ahogy Brandon ügyetlen kézzel
próbálta a szmokingom hajtókájára tűzni a virágot, miközben többször
segélykérően szétnézett, hátha megpillantja valamelyik lányt, aki segítene
neki, de közel s távol csak mi, fiúk ácsorogtunk.
- Nem úgy kell! – unta meg a szerencsétlenkedést Cole,
és lökte félre a kezét türelmetlenül, hogy ezúttal ő próbálkozzon –
sikertelenül. Egyre morcosabban próbálta átdugni az apró résen a virágdísz
szárát, míg a többiek összeráncolt szemöldökkel látták el tanácsokkal.
- Fölfelé…
- Ne úgy! Kicsit ferdén…
- Vigyázz, már potyog a szirma!
- Kellene egy olló…
Emmett épp akkor sétált oda, laza vigyorral csóválta a
fejét.
- Szerintem tűzzétek a hajába!
Zordnak szánt pillantásom nem ért célt, zavartalanul
cukkolt tovább, mire a többieknek is egyre jobb kedvük lett, még Jasper is
vidámnak tűnt.
Többszöri próbálkozás után végre a helyére került a
kitűző, és mindenki elfoglalta a helyét.
A háttérben elrejtett hangszórókból lágy zene dallamai
szálltak simogatóan a fák között. A hóból és jégből megépített oltár, valamint
a helyszínt körbevevő jég- és hóoszlopok mesés dekorációt képeztek. Fényhálók,
jégcsap formájú égők díszítettek mindent, még romantikusabbá téve a hangulatot.
Egy idő után a kihelyezett székeket elfoglalták a
rokonok és barátok. Sem a vámpíroknak, sem a farkasoknak nem okozott problémát
a hideg, az a néhány emberlány pedig, aki jelen volt, meleg bundákkal
felkészült, és örömmel bújt szerelme forró ölelésébe. Nem voltak idegenek,
minden jelenlévő beavatott volt, és ezért mindenki természetesen mozgott. Esme,
mielőtt elfoglalta a helyét, hozzám sietett, végigsimított a zakómon, reszkető
kézzel megigazította a kitűzött virágot – ami szerintem tökéletesen állt -, és
halványan rám mosolygott. Tudtam, ha képes lenne sírni, most hatalmas könnyek
ülnének a szemében, ahogy az enyémben is. Két kezébe fogta az arcom, úgy
rebegte:
- Szeretlek!
- Szeretlek – viszonoztam a röpke ölelést, mielőtt a
minket meghatottan figyelő Carlisle mellé libegett.
Mindenki elcsendesedett, mikor felhangzott a
nászinduló, és megjelent Bella az öccse karján, mint egy égi tünemény. A levegő
a tüdőmben rekedt, ahogy megpillantottam életem szerelmét. Karcsú testén
tökéletesen állt a ruha, amit egykor anyám is viselt, és a tőlem kapott
ékszerek megannyi szikraként szórták fényüket. A boldogság robbanásszerűen
feszítette a mellkasom, ahogy arra gondoltam, most már örökre az enyém lesz, és
semmi sem választhat el tőle. A gyönyörű szempár hitetlenkedve nézett körül,
megcsodálva a rendkívüli díszítést, aztán tekintete megakadt az enyémen, és már
nem is mozdult el többé, amíg végigvonult a vendégek között.
Mikor Brandon a kecses ujjakat a tenyerembe helyezte,
áramként suhant át rajtam az érintés keltette izgalom. A vágyakozás és
beteljesedés sóhaja egyszerre tört fel belőlem, ahogy magamhoz vontam
szerelmemet.
Az eskü szövegét őszinte fogadalomként mondtuk el, és
az első hitvesi csókot harsogó éljenzés követte. A gratulációk, ölelések,
amiket örömmel fogadtunk, egy kis időre elszakítottak a feleségemtől, de az összes
érzékszervemmel rá összpontosítottam.
Minden tökéletes volt, és életem végéig az
emlékezetembe vésődött minden pillanat. Mikor ismét a karomba foghattam,
gyönyörködve merültem el az aranyszínű íriszben. Rajongást tükröző arca
elárulta, hogy ő is így érez, és ebből tudtam, soha nem lehetnénk ennél
boldogabbak.
A nyitótáncot lejtve keringtünk a korcsolyapályának is
beillő tisztáson, miközben ismét elkezdett esni a hó.
- Emlékszel...? – kérdezte suttogva, és visszahúzva a
pajzsát elméjében felidézte kibékülésünk pillanatait, az első közös
vadászatunkat, amikor a nagy hóban szerelmeskedtünk.
- Illetlen dolog lenne máris lelépni? – sandítottam
körbe a vendégeken, akik szintén a párjaikkal voltak elfoglalva.
Bella csilingelve felnevetett: - Türelem, Mr. Cullen,
csak éjfélkor indul a repülőnk – emlékeztetett.
- És szabad már tudnom, hogy tulajdonképpen hová is
megyünk nászútra? - Huncut fejrázás volt a válasz, mire én drámaian
felsóhajtottam. – Sejtettem.
Sorban megjelentek a fiúk, és lekérték a feleségemet,
így én is másik partner után néztem. Táncoltam a húgaimmal, és miután Esmét is
lekérték tőlem, lassan odasétáltam Camillához, aki a tovasikló Bellát és Rayt
figyelte.
- Szabad egy táncra, szép hölgyem?
A sápadt arc még fehérebbre váltott, de bátran
bólintott, és reszkető kezét a tenyerembe csúsztatta, amitől még inkább
megborzongott, nem is annyira a hideg bőrömtől, sokkal inkább a ténytől, hogy
mi is vagyok. Mióta megtudta, hogy vámpírok vagyunk, ez az első alkalom, hogy
testi kontaktusba került bármelyikünkkel is. Csapongó gondolatai elárulták
félelmeit, de kíváncsisága és bátorsága győzedelmeskedett, és hamarosan mi is a
többiek között keringtünk. Éreztem, hogy Ray folyamatosan szemmel tart, de az
egyre szélesebben mosolygó Camilla láttán lenyugodott, és a gondolatban felém
küldött figyelmeztetésért is elnézést kért.
Ez után sorra került Jasmine is, és a lányok kézről
kézre jártak a vámpírok között, míg a párjuk meg nem elégelte, és bevitte őket
melegedni a házba.
Tekintetem Bellát kereste, aki Evelinnel beszélgetet a
fűtött nappaliban. Az asszony egy kényelmes fotelban üldögélt a hatalmas
üvegfal mellett, ahonnét mindenkit jól látott. Vékony testét egy pléddel is
betakarták, nehogy megfázzon.
- Sok mindent megéltem már, de ilyen esküvőn még soha
sem voltam – nézett ki nevetve az egyre sűrűbb havazásban táncolókra. – Azért
abban bízom, Brandonék lakodalmán még én is táncolhatok a vőlegénnyel…
- Ennek most sincs akadálya - nyújtottam felé a kezem.
– Megengedi, hölgyem?
Nevetve hagyta, hogy felhúzzam, és a lágy dallamokra
ringatózva vezessem, mint egy bálteremben. Hamarosan őt is lekérték, méghozzá
Brandon, így a násznép egyik fele a hóesésben, a másik az üvegtábla túloldalán,
a kandallótűznél táncolt.
A hangulat már a tetőfokára hágott, mikor a férjével
táncoló Alice-nek ismét látomása volt. Ugyanaz a nő szerepelt benne, aki eddig,
ám ezúttal más körülmények között. Egy hajó fedélzetén a rémülettől reszketve
figyelte, ahogy két férfi verekszik egymással. A harc gyorsan eldőlt, mikor a
már egyébként is több sebből vérző alacsonyabb fickó elordította magát:
- Meneküljetek!
A nő a könnyein át alig látta az utolsó csapást, ami
kioltotta a férfi életét, csak a mozdulatlanná vált test körvonalait figyelte.
A gyilkos is az áldozatát nézte, aztán lihegve a nő felé fordult, tekintete
elárulta, hogy most ő következik.
Alice-szel döbbenten tértünk vissza a jelenbe, az
üvegtáblán át egymásra meredve álltunk az ünneplő társaság közepén. Őt Jasper,
engem Rosalie - akivel épp táncoltam -, faggatott a történtekről. A látomás nem
volt rövid, sem homályos, és ebből húgom arra következtetett, hogy
elkerülhetetlenül be fog következni. Csak azt nem értettük, ez mennyiben érinti
a családunkat.
- Történt valami? – nézett rám aggódva Rose, akinek
nem kerülte el figyelmét a dolog.
- Csak megint a látomás – motyogtam anélkül, hogy
megmozdult volna a szám. Ő is Alice felé pillantott, szemeiben aggodalom
csillant.
- Nagyon feszült emiatt, a látomások megkönnyíteni
szokták az életét, nem fejtörést okozni. – Felnézett rám. – Szerinted tartanunk
kellene valamitől?
- Nem, biztos, hogy nem – igyekeztem megnyugtatni, de
ebben én sem voltam biztos. Azt mindenesetre sejtettem, hogy az a nő
valamiképpen keresztezni fogja a sorsunkat, más indok nem lehet arra, hogy
Alice-nek látomása legyen róla.
Induláskor mindenkitől elbúcsúztunk, Bella adott egy
borítékot a családnak, amiben leírta, hol és hogyan találnak meg vészhelyzet
esetén. Emily hosszan szorította magához a nővérét.
- Ne felejtsd el, hogy egy hónap múlva férjhez megyek
– nevette el magát. – A tanúmként nem maradhatsz távol, úgyhogy bármit
terveztek is, ne felejtkezzetek el az időről! – kacsintott rám pimaszul.
Felemelt kézzel védekeztem:
- Itt most nem én irányítok, hanem a bájos feleségem!
Emmett felhorkantva nevetett.
- Jobb lesz, ha mindjárt hozzá is szoksz, tesó!
Hosszan integetve és dudálva hagytuk magunk mögött a
jókedvű társaságot, mire a farkasok azonnal visszatértek a hidegtálakhoz, a
vámpírok pedig ismét a hóesésben tomboltak – ezúttal egy AC/DC számra, ami Adam
egyik kedvence volt.
Bella nevetve dőlt hátra a mellettem lévő ülésen.
- Most már tudom, miért mondja minden menyasszony hogy
ez volt életem legszebb napja!
A műszerfal halvány fényénél mosolyogva figyeltem az
arcát.
- Szeretlek, Mrs. Cullen.
- Ezután mindenki csak így szólíthat!
Csilingelő kacagása betöltötte a teret, beszivárgott a
bőröm alá és életre keltett.
Vámpírképességeim dacára nehezen tudtam az útra
figyelni, ezért gyorsan félrekaptam a kormányt, és egy kis mellékútra
kormányoztam a csúszkáló autót, a következő pillanatban pedig már szerelmem
száját faltam, mint egy kiéhezett oroszlán…
Alice szemszöge
Több mint három hét telt el, mióta Belláék elutaztak,
de számomra egy örökkévalóságnak tűnt. Már tudtam, hol vannak, de nem volt
okunk zavarni őket. Kétszer telefonáltak, és az érkezésük idejét sem mondták
meg, de tudtam, hogy az esküvő előtt hazajönnek.
Elmélyülten nézegettem a textilanyagokat, amit a
díszítéshez akartam felhasználni, de most ez egyszerűen nem tudta lekötni a
figyelmemet. Minduntalan a képsorok peregtek a fejemben, amiket a titokzatos
nőről láttam.
És nem csak róla. Két nappal ezelőtt ugyanis újabb
látomásom volt, ám ezúttal megtudtam, ki által kerül kapcsolatba a
családunkkal…
Még Jaspernek sem mertem elmondani, mert nem értettem,
mi az egész jelentése, de az biztos, hogy a közeljövőben kerül sor rá, még
jóval tavasz előtt. Minden nap figyeltem az időjárás jelentést, hogy mikor
viharos a tenger, ahogy a látomásaimban. Sajnos a helyszínt továbbra sem tudtam
meghatározni, így csak egyetlen dolgot tehettem: figyelemmel követtem azt a
személyt, akit a látomásomban láttam.
És ez elég nyomasztó volt, mert egy hozzám közelálló egyén
magánéletét követtem árgus szemekkel. Ha láttam volna értelmét, elmondom neki,
de fogalmam sincs, mivel teszek jót, mivel ártok.
Bár itt lenne Edward!
Adam dübörgött le az emeletről, nyomában Jacobbal és
az anyjával, akit követtek a többiek is.
- Elmegyünk vadászni – szólt lazán Adam, mire
felkaptam a fejem.
- Mindenki? – néztem végig rajtuk. – Akkor mi is
jövünk – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, mire Jasper összevont szemmel
nézett rám.
- Azt gondoltam, talán kicsit kettesben maradhatnánk…
- suttogta, bár a többiek így is hallhatták.
- Nem! – csattant a hangom, amit azonnal meg is
bántam, ahogy fájdalmas arcára pillantottam. – Szerintem jobb lenne, ha
mindenki együtt maradna…
- Miért? – kérdezte Rose szúrósan. – Mit titkolsz
előlünk? – fonta keresztbe a karját, és várakozóan rám meredt. – Ki vele,
Alice!
Kelletlenül sóhajtottam egyet, és már nyitottam a
szám, mikor meghallottam egy közeledő autó hangját. Carlisle megelőzött, ahogy
lelkesen felkiáltott:
- Megjöttek Edwardék!
Ezt követően már mindenki a teraszon tolongott, ahol
hamarosan lefékezett a Volvo. Nagy megkönnyebbüléssel figyeltem, ahogy széles
mosollyal kiszálltak az autóból, és kéz a kézben sétáltak fel a lépcsőn.
- Na, úgy látom, még nem akartok válni! – viccelődött
Emmett szokásához híven. – Csak nem elfogytak a tigrisek?
- Oh, nem, csak a medvéket sodortuk a kihalás szélére!
– incselkedett vele Bella, miközben ölbe vette Adamet.
- Medvék? – kerekedett Emmett szeme. – Nyami! Nem
hoztatok kóstolót?
- Akartunk, de gondot jelentett volna a vámnál – lökte
neki szenvtelenül Ed, miközben Esmét ölelte át.
Mikor már a nappaliban beszélgettünk, lassan oldódni
kezdett bennem a feszültség. A beszámolókat hallgatva közelebb simultam
Jasperhez, és egy néma sajnálom-ot
suttogtam neki, mire válaszként csak szorosan átölelt.
Éppen a Bella által készített képeket nézegettük,
mikor ismét rám tört a látomás...
A férfi, aki a hajón gyilkolt, ezúttal egy drága
öltönyben feszített az elegáns irodájában. Mindent átitatott a pénz és a
gazdagság, arcán nagyképű vigyor ült. Elégedetten kortyolgatta a whiskeyt,
miközben pökhendi tartással nézett ki a kivilágított városra, mintha ő lenne a
világmindenség ura.
És akkor a háta mögött megjelent Emmett, haragtól
elsötétült tekintettel, mint egy bosszúálló démon. Mondott valamit a férfinak,
de a hangját nem lehetett hallani, ahogy a megrémülő férfi válaszát sem. A
rövid szóváltást mintegy némafilmként néztem végig, és azt is, ahogy Emmett
egyetlen mozdulattal feltépte a menekülni próbáló férfi torkát…
Nyöszörögve tértem vissza a valóságba, ahol a döbbent
csendben mindenki engem figyelt. Pillantásom összefonódott Edwardéval, és
mintha dróton mozgatnának minket, egyszerre néztünk Emmettre.
A fiú egyikünkről a másikra pillantott, arcán fokozódó
értetlenséggel.
- Mit láttatok? – kérdezte Bella is.
Mindenki a magyarázatot várta, de mi merengve
hallgattunk.
- Mi van már? – csattant Rose hisztérikusan
türelmetlen hangja, mire óvatosan magyarázni kezdtem.
- A látomásomban… feltűnt Emmett.
Az érintett szélesen elvigyorodott.
- Na, ki vele! Csak nem én vagyok a főszereplő?
Edward komolyan nézett rá.
- Nagyon úgy tűnik.
Emmett a rövid szünet után is vidáman várta a
magyarázatot.
- Láttam, hogy megölsz valakit – nyögtem ki, mire
kínlódó arcom láttán elnevette magát.
- Ugyan már! Hiszen tudjátok jól, hogy a vér már nem
vonz – legyintett hanyagul.
Edward megfontoltan nézett rá.
- Nem, ez nem is a vérszomj miatt fog megtörténi…
Emmett igyekezett komoly képet erőltetni magára,
miközben incselkedve megkérdezte:
- Nem? Akkor mégis milyen ok késztetne arra, hogy
embert öljek? – vetette fel hanyagul, de aztán láthatóan ő is átgondolta, mert
lehervadt arcáról a mosoly, és tekintete Rose-ra siklott.
Igen, Edwarddal ugyanerre a következtetésre jutottunk.
Emmett végtelenül nyugodt természet volt, már-már gyermeki naivitással. Még
soha azelőtt nem láttunk olyan végtelen haragot, sőt gyűlöletet Emmett
szemében, mint a látomásomban. Nem sok olyan dolog létezett, amivel őt ennyire
fel lehetett hergelni: csak ha a szerelméről, vagy a családról van szó.
Emmett mindig halálos tudott lenni, rettentő ereje
bármilyen ellenséget meghátrálásra késztetne még a magunk fajtája között is, ám
személyiségéből adódóan nem volt agresszív típus. Persze bármikor benne volt
egy kis bunyóban, még a hecc kedvéért is, de a gyilkos indulat nem volt rá
jellemző. Elképzelni sem tudtam ilyennek… eddig.
- Egész pontosan mit láttál? – kérdezte Carlisle.
Először a hajós jelenetet meséltem el, amit az esküvőn
láttam először, majd a mostanit. Tudták, hogy nem túlzom el a dolgot, és ez épp
elég volt, hogy mindenki feszültté váljon. Jacob összeszorított állkapoccsal
figyelt minden szót, aztán Emmett felé fordult.
- Ezt nem engedhetjük meg! - hangja érdes volt, izmai
megfeszültek, csak Emily lágy simítására engedett kissé fel. - Ismerheted azt a
nőt? Vagy a férfit?
Emmett ezúttal már nem vette félvállról a dolgot,
elgondolkodva nézett az alfára.
- Honnét a fenéből tudjam? – meredt rá, majd a
megkövülten mellette üldögélő Rosalie felé pillantott, és átkarolta. –
Egyébként is a jövőről beszélgetünk, nem? Ti mégis úgy bámultok rám, mintha
máris elvetemült gyilkos lennék! – nézett körbe szemrehányóan, mire mindannyian
elszégyelltük magunkat.
- Igaza van, semmi értelme találgatásokba bocsátkozni
– szólt diplomatikusan Carlisle. – Majd foglalkozunk a dologgal, ha eljön az
ideje. Alice pedig szól, ha újra lát valamit, és megbeszéljük a dolgot – itt
nyomatékosan Edwardra nézett –, mindannyian, mert ez mindenkit érint.
Jacob és Emmett egyszerre bólintott, aztán
visszatértünk Belláék élménybeszámolójához, de a történtek vékony árnyékot
vetettek a hangulatunkra.
2012. november 20., kedd
74.fejezet
Karácsony hajnalán hatalmas pelyhekben hullott a hó,
szelíd békességet sugárzott a fehér erdő. A Cullen család felállította a
legszebb fát, amit a forksi erdőben találtak, és a megannyi égősor ragyogó
melegsége még meghittebbé tette a pillanatot. Mindannyian ott ültek a
nappaliban - csak Adam aludt az emeleten -, és gondolataikba merülve a fát
figyelték. Mindenki a párját ölelve ült a kanapén, Emily pedig Bella ölébe
hajtotta a fejét, mert Jacob még járőrözni volt.
- Emlékszel az első Karácsonyunkra? –nézett fel
csillogó szemmel a nővérére és törte meg a csendet Emily. – Mintha ezer éve
lett volna…
Bella lágyan cirógatta a lány hosszú haját, ami
szétterült a lábán és lefolyt a kanapén. Edward mosolyogva ölelte a vállát,
miközben ő is a lányokat hallgatta.
- Igen, emlékszem. – Elmerengve gondolta végig, mennyi
minden törtét az egy évvel azelőtti találkozásuk óta. Minden azon a bizonyos
estén kezdődött, amikor a terhes Emily felbukkant az életében, és mindent
megváltoztatott. Aztán megjelentek Cullenék is, és véget ért a hosszú, magányos
időszak, amit a félreértések halmozódása miatt kényszerült elviselni. –
Számomra olyan, mintha csak tegnap lett volna. Sosem felejtem el, ahogy ott
álltál a nagy hasaddal és azt a szakadt autót szidtad…
Emily felkacagott és mindenki vele nevetett. Azon
ritka pillanatok egyike volt, mikor senkinek sem volt oka az aggodalomra,
szomorúságra. Mióta együtt éltek, mindig történt valami, ami elkergette a
nyugalmat a család feje fölül, most azonban nem volt okuk félni, hiszen mindenki
élete rendeződni látszott. Persze tudták, hogy ez csak átmeneti béke, hiszen az
élet már mindannyiuknak megtanította, hogy a boldogság amilyen könnyen jön,
olyan gyorsan el is illanhat.
A mostani ünnep több szempontból is fontos volt,
hiszen akadtak, akiknek ez az első karácsonya, mint Adam, vagy vámpírként
Emily, és olyanok is, akiknek sajnos ez lehet az utolsó. Evelin betegsége
beárnyékolta a család életét, a szomorú végkimenetel elkerülhetetlen volt.
Mindenkit másként érintett, de igyekeztek felkészülni, hogy ha eljön az idő,
megbirkózhassanak a veszteséggel, és támaszt nyújthassanak szeretteiknek a
gyászban.
Alice férje ölében kucorgott, és Bellának hála egy
időre megszabadult a látomástól. Az elmúlt napok kimerítették, mert bár gyakran
voltak visszatérő víziói, ez a mostani sehogy sem hagyta nyugodni. Nem ismerte
a vízben látott nőt, mégis olyan intenzitással élte át a küszködését, ami
megijesztette. Jasper és Edward tudhatta a leginkább, mennyire nehéz a
látomásokat kezelni, főleg, ha sorsfordítóak vagy életek múlnak rajta. Nem ez
volt az első, ami tragédiát jósolt, de az ritka, hogy semmilyen kapaszkodót nem
látott, ami a helyszínre vagy az időpontra vonatkozott.
Hamarosan befutott Jacob, még épp időben helyezte el
az ajándékokat a fa alatt, mielőtt Adam felébredt. A kisfiú pizsamában,
izgatottan szaladt le az emeletről, és mikor meglátta a gyönyörű karácsonyfát
szélesre tárt karokkal kívánt mindenkinek boldog karácsonyt, mintha az egész
világot magához akarná ölelni.
Megkezdődött az ünneplés, kibontásra kerültek az
ajándékok. A házat jókedv és nevetés töltötte meg, mindenki a jelennel
foglalkozott, félretéve a mindennapok gondját.
Este a La
Pushiak is eleget tettek a meghívásnak, mindenki megjelent a
párjával. Az ikrek első alkalommal találkoztak a Cullen családdal, mióta
előttük is felfedték a titkot. Camilla Ray révén tudott meg mindent, míg
Jasmine egy véletlen folyamán fültanúja volt a fiúk beszélgetésének, ami
felkeltette az érdeklődését, ezért Seth nem halogathatta tovább, be kellett
avatnia mindenbe. A fiú félelme beigazolódott, mert Jasmine közel sem fogadta
olyan könnyen a dolgokat, mint a testvére, ám a család biztatására igyekezett
elfogadni. Szerette Seth-et, és ez erőt adott neki mindenhez. És ott volt
Brandon is, aki szintén falkatag lett. A két lány láthatóan megszeppenve
kapaszkodott a párjukba, de kíváncsian szemlélték a családot, mintha most
látnák őket először.
Ez volt az első alkalom, hogy minden jelenlévő
tisztában volt a titokkal, és ettől mindenki felszabadultabban viselkedett. A
fiúk, Emmettel az élen, vámpíros-farkasos viccekkel cukkolták egymást, és vacsora
közben a Cullen család nem játszotta meg magát, nem színlelt evést, csak
kiszolgálták a vendégeket.
Evelin és Billy is jelen voltak, bár ők korán
távoztak. Jake és Brandon vitte őket haza, nem sokkal a vacsora után. Az
asszony túl könnyen kifáradt, és nem akarta elrontani a hangulatot azzal, hogy
érte aggódjanak.
Bella szemszöge
A napok gyorsan teltek, az újév beköszöntével az egész
család esküvői lázban égett. Alice úgy vezényelte az eseményeket, mint egy jól
megkomponált darabot a karmester.
Végignéztem magamon a tükörben, és kritikus szemmel
vizsgálgattam a ruhát. Esme és Rose mosolyogva térdeltek mellettem; az egyikük
kezében gombostűk, a másikéban mérőszalag.
- Gyönyörű vagy – suttogta Rosalie csillogó szemmel,
amitől szégyenlősen lesütöttem a szemem.
- Nem, a ruha gyönyörű – mosolyogtam Esmére. –
Sajnálom, hogy át kell alakítani.
- Én nem. Már épp ideje volt, hogy viselje valaki.
- Rám túl rövid, Alice-re meg nagy – simított végig
áhítattal a fehér csipkén Rose. – De neked nagyon jól áll, csak derékban kell
szűkíteni egy kicsit.
A ruha Esme menyasszonyi ruhája, amiben örök hűséget
fogadott Carlisle-nak, több mint 140 éve. A gondos kezek megóvták az anyagot,
ami eredeti pompájában ragyogott. A szabása a mai divathoz képest visszafogott,
ám épp ez adja a báját. A finom esésű ruhát mell alatt vékony selyemszalag
díszíti, a hátán apró, szintén selyemből készült gombok futnak végig, mintegy
gyöngysort alkotva. Az alja uszályszerűen elnyúlik, és ettől igazi hercegnőként
vonulhatok az oltár elé.
Az izgatott borzongás végigfutott a testemen, már ki
tudja, hányadik alkalommal. Csillogó szemmel néztem a másik két nőre.
- Holnap férjhez megyek! – Nem tudtam visszatartani az
arcomra toluló, széles mosolyt. A boldogság pillangói beköltöztek a hasamba, és
szinte rózsaszínben láttam magam körül a világot. – Edward felesége leszek!
Soha nem gondoltam volna, hogy én, Isabella Swan
valaha ennyire boldog lehetek. Nem izgatott semmi, még az sem, hogy Alice
elszabadult forgószélként Tündérországgá változtatta a házat, vagy hogy
számtalan szempár kereszttüzébe kerülve én leszek a főszereplő. Sőt! Élveztem!
Azt akartam, hogy felejthetetlen élmény legyen, egyszeri és utánozhatatlan.
Esme zokogva ölelt magához, és ringatva tartott, míg
Rose szerény mosollyal nézett minket. Kinyújtottam felé az egyik karom, és őt
is magamhoz vontam, így álltunk hárman, szipogva, összeborulva.
- Ölelkezés van, és engem kihagytok? – lépett be Emily
az ajtón, aztán ő is hozzánk sietett, és sírva-nevetve csatlakozott a
csapathoz.
Alice lépteit már észre sem vettük, csak mikor közénk
furakodva mindenki arcára puszit nyomott.
- Szeretlek benneteket – suttogtam elfúló hangon. –
Nem is tudom, hogy voltam képes kibírni nélkületek! – Végignéztem a gyönyörű
arcokon, akik a családomhoz tartoztak, és a gondolat, hogy örök időkre együtt
lehetünk, végtelenül megnyugtatott. – Ígérjétek meg, hogy soha sem válunk el
hosszabb időre!
Halk, de egyöntetű válasz hagyta el mindenki ajkát,
ami még hosszú másodpercekig ünnepélyesen körüllengett minket. Egy család voltunk,
akiket a sors hozott össze, és mégis erősebb kapocs alakult ki közöttünk, mint
bármilyen vérségi kötelék. Azért voltunk e család tagjai, mert azok akartunk
lenni, nem pedig mert ide születtünk.
Másnap reggel a ház leginkább egy méhkashoz hasonlított.
Átjöttek a farkasok La Pushból,
hogy segítsenek az előkészületekben. Az udvart megtakarították a hótól, de
mivel engem Alice eltiltott mindenféle kapcsolattól Edwarddal, kénytelen voltam
a szobámban tölteni az időt, és így nem láthattam a feldíszített helyszínt sem.
A sürgés-forgás hangjai azonban eljutottak hozzám, kihallgattam
beszélgetésfoszlányokat, és mikor bejött hozzám valaki, igyekeztem minél több
információt szerezni. Sajnos mindenki jobban tartott Alice-től, és nem voltak
hajlandóak elárulni semmit. Az egyetlen reményem Adam volt, aki Emilyvel nézett
be hozzám.
- Mond drágám, mi folyik odalent? – mosolyogtam
behízelgően a kicsire, aki gyermeki naivsággal, csillogó szemmel azonnal
mesélni kezdett.
- Hát a hátsó udvaron összehordtuk a havat és…
Az anyja villámgyorsan befogta a száját, mielőtt
bármit megtudhattam volna, és behúzott nyakkal várta, hogy Alice berobbanjon az
ajtón, hogy összeszidjon bennünket.
De semmi nem történt, így megkönnyebbülten fújta ki a
levegőt.
- Hogy bírod? – kérdezte húgom fancsali képpel, mert
tisztában volt vele, mennyire kiakaszt a tétlen várakozás.
- Közel állok hozzá, hogy kitépve az ablakkeretet
elszökjek. – Anélkül, hogy lehalkítottam volna a hangom, kacsintva ránevettem.
– Átadnál Edwardnak egy üzenetet? Mond meg, kérlek, hogy meggondoltam magam:
inkább szökjünk el Las Vegasba…
- Isabella Mary Swan! – rikoltotta a földszintről
Alice. - Meg ne halljam ezt még egyszer!
- De ez az én esküvőm!!!
- Épp azért nem kell törődnöd a részletekkel,
egyébként is meglepetés lesz. Te csak kényeztesd magad, pihenj, hogy szép
legyél.
Felmordultam, és még a lábammal is dobbantottam egyet.
- Az istenért, Alice, de hát vámpír vagyok!
Emily és Adam nevetve vigasztaltak, mire tettetett
sértettséggel rászóltam: - Várj csak! Egy hónap múlva veled csinálja ez végig!
Emily felemelte a kezét, amin ott csillogott a
Jacobtól karácsonyra kapott eljegyzési gyűrű. Szerelmes ábránddal az arcán
magához ölelte az ékszert, és lepillantott Adamre.
- Úgy bizony! És már alig várom!
Néztem az arcát, és még boldogabb lettem, mert tudtam,
mit érez. Suttogva, hogy senki más ne hallhassa meg, eltátogtam.
- Ez életem legszebb napja!
Átöleltük egymást, és nevettünk.
Megpróbáltam Adamet meggyőzni, hogy maradjon velem és
játszunk valamit, de ő sajnálkozva megcsóválta a fejét.
- Sajnálom, de még nem fejeztem be a… valamit. – És
mielőtt faggathattam volna, elrohant.
- Én is megyek, mert ki fogok kapni. Ne izgulj,
pontban 10 óra 00 perckor jövünk a lányokkal, és segítünk felöltözni. – Lefelé
intett a hüvelykujjával, ahol Alice-t sejtette. – Tudod, a napirendet be kell
tartani – azzal puszit nyomott az arcomra és elsietett a fia után.
Megint egyedül maradtam a gondolataimmal. Elterültem
az ágyon, és ábrándozva tervezgettem a jövőt. A nászút megszervezését magamnak
akartam: ez az én ajándékom Edwardnak. Fogalma sincs, hová megyünk, mindent én
bonyolítottam, még a ruháit is én csomagoltam be. Mikor Seattle-ben voltunk,
már elintéztem a formaságokat. Oroszország északi részén, az Urál hegységben
van egy házam, ami egy ideje lakatlanul áll. Gondoskodtam, hogy takarítsák ki
és az esetleges javításokat végezzék el. Az ázsiai vadállomány nagy
változatosságot fog jelenteni az ittenihez képest, Edward biztos örülni fog a
szibériai tigrisnek.
Gondolataimból egy nagy dobbanás térített magamhoz,
ami a tető felől érkezett. Lélegzetvisszafojtva hallgatózni kezdtem.
- Szia, szerelmem – ismertem fel Edward suttogó
hangját.
- Szia! Mit művelsz odafent? – próbáltam visszafogni a
nevetést, mert úgy éreztem magam, mintha ismét gimnazista lennék, és titokban
találkoznék a fiúmmal, míg apa a földszinten tartózkodik.
- Alice szerint balszerencse az esküvő előtt látni a
mennyasszonyt, de feltétlenül adni akartam neked valamit – jött a válasz még
halkabban. – Ki tudod nyitni az ablakot? A párkányon megtalálod az ajándékod…
Szeretlek – azzal hallottam a lecsúszó test távolodó neszeit.
Odasuhantam az ablakhoz, és összeszorított szájjal
koncentráltam, hogy hangtalanul kinyíljon. A havas párkányzaton egy sötétkék
bársonydoboz feküdt, apró kísérőkártyával. Kinyitva a borítékot olvasni kezdtem
Edward gyöngybetűit.
Drága Szerelmem!
Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy elérkezett ez a
nap, mikor végre igazán az enyém leszel. Az oltár előtt neked adom a szívemet,
lelkemet, mindenemet.
Viseld ezt a csekélységet, szerelmem zálogaként.
A te Edwardod
Ahogy felpattintottam a doboz tetejét, még a
lélegzetem is elakadt a látványtól. Egy csodálatos nyakék, fülbevaló és karkötő
feküdt a selyemmel bélelt ékszertartóban. A gyémánt és zafír ékkövek szikrázva
mosolyogtak rám a csodásan megmunkált fehérarany-foglalatból. Nem tudtam
visszatartani egy elragadtatott sikkantást, amit a csodálatos ékszer látványa
okozott. Ujjaimmal végigcirógattam a drága kincseket.
- Köszönöm – mondtam ki fennhangon, remélve, hogy szerelmem
is hallja.
Egy hosszú, illatos fürdő után törölközővel a fejemen
léptem ki a fürdőből, mikor pontban tízkor megérkeztek a lányok. Előkerültek a
sminkkészletek, a hajszárító és minden, amire – szerintem – nem volt szükség,
de zokszó nélkül tűrtem, hogy nekilássanak menyasszonyt faragni belőlem.
Feltűnt Alice szótlansága, aki a ruhámat szedte le a vállfáról. Mielőtt
megkérdezhettem volna, mi a baja, a tekintetünk összeakadt, és ő zavartan kapta
félre. Intettem Rose-nak, aki a hajammal volt elfoglalva, hogy várjon, és Alice
felé fordultam. Nem szóltam, csak felvont szemöldökkel figyeltem, és egy idő
után nem tudott úgy tenni, mintha nem venné észre.
- Jól van, jól van! Tudom, kicsit pipa vagy most
rám... Túl sok volt belőlem az elmúlt napokban.
Akaratlanul is elnevettem magam, és szeretettel
csóváltam meg a fejem.
- Ne viccelj, nélküled nem lehetne a miénk az évezred
legszebb esküvője!
Szerényen elmosolyodott.
- Még nem is láttál semmit.
Előrenyúlva megfogtam a két kezét.
- Edward a vőlegényem, velem van a családom, itt
lesznek a barátaim, és te vagy a főszervező… Tudom, hogy minden csodálatos
lesz.
Meghatódva összeölelkeztünk, majd türelmetlenül
szökkent egyet.
- Na, megmutatod? – intett fejével a doboz felé.
Mikor meglátták az ékszert, mindannyian ámuldozva
dicsérték, ahogy Edward ízlését is.
Egy óra múlva kész voltunk, és én megnézhettem magam a
tükörben.
És a szavam is elállt.
Az összkép elragadó volt, a lányok kitűnő munkát
végeztek, alig mertem elhinni, hogy ez én vagyok. Csendesen figyelték a
reakciómat.
- Hű, még szerencse, hogy nem tudok könnyezni, most
biztos szétbőgném a sminkemet – néztem rájuk szeretettel a tükörből. – Ma
mindent megkapok, amire egy nő vágyhat.
Rosalie felsóhajtott, tekintete elkomorult. – Majdnem
mindent – motyogta, de gyorsan legyintett, és hozzátette: - Most megyek, én is
elkészülök, és Emmettet is rendbe szedem. Ha nem figyelek rá, még képes
farmerban megjelenni… - Rám mosolygott, és kifelé menet beengedte az ajtó előtt
tanácstalanul álldogáló Brandont. Sötét öltönye, frissen borotvált arca igazi
úriember benyomását keltette.
Belépett, üdvözölt mindenkit, aztán elismerően
végigmért, és hosszas torokköszörülés után megjegyezte.
- Ejha, gyönyörű vagy!
Ezzel a néhány szóval, és maga a jelenlétével még
boldogabbá tett. Legszívesebben átöleltem volna, de nem tudtam, mit szólna
hozzá. A többiek is kimentették magukat, és elmentek öltözni.
Ahogy egyedül maradtunk, zavart szótlansággal vártuk,
hogy mit mond a másik.
- Azt hiszem…
- Szeretném…
Elnevettük magunkat, amivel oldódott a feszültség is.
- Hoztam neked valamit. – Mikor meglátta szememben a
kíváncsiságot, gyorsan kilépett az ajtón, és egy csokorral tért vissza. A
különböző krémszínű, egymással harmonizáló virágok alkotta bokréta gyönyörű
volt. – A virágokat én választottam, de a lányok kötötték meg.
Az orromhoz emelve mélyet szippantottam az illatából,
ami kellemesen elbódított.
- Gyönyörű! Köszönöm szépen – néztem mélyen a szemébe,
mire zavartan elvörösödött. Kezeit mélyen a zsebébe süllyesztette, mintha ezzel
a remegését próbálná elrejteni.
- Tudod, van néhány dolog az életemben, amit jobban
szerettem volna másképpen csinálni, vagy ha másként történik. – Lenézett a lába
elé, komoly tekintettel bámulva a szőnyeg mintáját. – De az egyik, amit
legjobban sajnálok, hogy téged nem ismerhettelek meg már korábban. – Könnytől
fátyolos szemeit ismét rám emelve szomorúan elmosolyodott. - Ez a
vámpíros-farkasos dolog legalább időt ad nekünk, hogy bepótoljuk, amit eddig
elmulasztottunk. Örülök, hogy az életed része lehetek, és fordítva.
Meghatottan néztem rá, próbáltam szavakba önteni, mit
érzek, ehelyett átgondolatlanul a karjába vetettem magam. Villámgyors
mozdulatom, ha meg is lepte, nem mutatta, mert kezei azonnal viszonozták az
ölelést. A forró test annyira ismerős volt, annyira természetesnek tűnt az
érintése, mintha mindig is ismertem volna.
Mikor hosszú másodpercek múlva eltávolodtunk
egymástól, a kezét fogva belenéztem a csokoládébarna szempárba.
- Bárcsak apa látna így minket…
Körbenézett a szobán, mintha keresne valamit, majd
mosolyogva rám kacsintott.
- Tudod, szerintem lát.
És igen, abban a pillanatban én is úgy éreztem, mintha
apa velünk lenne…
Nos, remélem tetszett, várom a visszajelzéseket! :D
2012. november 13., kedd
Ajánló
Sziasztok!
Tudom, tudom, már nagyon várjátok a következőt, de sajnos még nem azt hoztam...
Viszont ha nagyon szeretnétek olvasni, felhívnám a figyelmetek egy tehetséges író blogjára, akit én már egy ideje nyomon követek, és alig várom a frisseket. A neve NoraOak, és Amiről nem tudsz címmel ír egy misztikus történetet. Számomra érthetetlen okból kevés olvasója van, pedig ha valaki belekezd, nem tudja abba hagyni. Biztos vagyok benne, hogy nektek is tetszeni fog, és ha így van, biztassátok egy kicsit, hátha lelkesebben ír és gyakrabban lesz friss! :)))))))))
Én is iparkodom, amint kész, rakom is fel a következő fejezetet!
Puszi! :D
Tudom, tudom, már nagyon várjátok a következőt, de sajnos még nem azt hoztam...
Viszont ha nagyon szeretnétek olvasni, felhívnám a figyelmetek egy tehetséges író blogjára, akit én már egy ideje nyomon követek, és alig várom a frisseket. A neve NoraOak, és Amiről nem tudsz címmel ír egy misztikus történetet. Számomra érthetetlen okból kevés olvasója van, pedig ha valaki belekezd, nem tudja abba hagyni. Biztos vagyok benne, hogy nektek is tetszeni fog, és ha így van, biztassátok egy kicsit, hátha lelkesebben ír és gyakrabban lesz friss! :)))))))))
Én is iparkodom, amint kész, rakom is fel a következő fejezetet!
Puszi! :D
2012. november 5., hétfő
73.fejezet
Camilla szemszög
Percekkel később összeölelkezve ültünk a kanapén, és
néztük a tüzet, mikor halkan kimondta azt a mondatot, amit jelen esetben a
legkevésbé szerettem volna hallani.
- Van néhány dolog, amit még nem tudsz rólam.
Görcsbe ugrott a gyomrom, és imádkoztam, hogy ne ez
legyen az a bizonyos „pofon”…
- És tudni akarom? – csúszott ki gúnyosan a számon.
Megértette, de nem sietett a megnyugtatásommal, és
ettől a görcs tovább terjedt. Hátra dőltem, jelezve, hogy várom a magyarázatot.
Rövid gondolkodás után belekezdett.
- Mesélt már neked valaki a quileute legendákról?
Elgondolkodva bólintottam.
- Igen… egyszer Seth mesélt valamit… - Próbáltam
felidézni, mi is volt az. – Az özönvízről, az ősökről és… farkasokról.
Elmosolyodott.
- Gondolom, Jasmine is ott volt, mikor ez szóba
került.
- Persze. Meg Brandon, Lisa és Evelin is.
Elkomolyodott, aztán szorongva megfogta a kezem, és
ettől az idegességem csak tovább nőtt.
- És hihető történetek voltak?
Értetlenül bámultam, nem tudtam, mire akar kilyukadni.
- Csak annyira, mint a legtöbb mese.
A szemembe nézve kérdezte meg: - És hiszel a mesékben,
Camilla?
Elnevettem magam, mert meg voltam győződve, hogy
valami heccre készül, és úgy döntöttem, belemegyek a játékba.
- Oh, igen, hiszek. Nekem a Hamupipőke volt a
kedvencem.
Megrándult a szája széle, de nem mosolyodott el.
- Abban bíztam, hogy a Piroska és a farkas…
- Az volt a második – gondoltam vissza a
gyerekkoromra. – És utáltam a farkast, mert bántotta a nagymamát.
Mondani akart valamit, de torkán akadt a szó, aztán
gyorsan legyintett.
- Oké, közelítsük meg máshonnét! Szereted az
állatokat?
Bólintottam. - Igen, a szobatisztákat. – Felhúztam az
orrom, mert eszembe jutott valami. – Tudod, Garfielddel vannak problémáim… - A
probléma kitalálását a képzeletére bíztam.
Ezúttal elmosolyodott.
- Értem. Szóval akkor a farkasokat is szereted, ha nem
esznek nagymamát és tudják használni a WC-t.
- Igeeen… - vettem fontolóra. – Azt hiszem, az
olyanokat szeretném. – Vártam, hogy mire akar kitérni, és mikor derengeni kezdett,
eltátottam a szám. – Ugye, nem?! – Tettetett rémülettel a sötét ablak felé
bámultam, mintha egy szörny settenkedne a hóviharban. – Van egy farkasod?
Vártam, hogy elvigyorogja magát, de komoly képpel
vizsgálgatott. Vártam… de semmi.
- Most komolyan! Errefelé vannak farkasok? – Mikor
lassan bólintott, felrémlett a sötét árnyék, ami elsuhant a kocsim mellett. –
Oh, Istenem! Akkor azt láttam? – Megborzongtam. – És én hülye, gyalog indultam
el!
- Soha sem bántanának – próbált nyugtatni lágy hangon.
– Sőt…
Ránéztem.
- Sőt?
- Igen, a legelső feladat az emberek védelme.
A hangsúlya miatt gondolkodóba estem. Valamiért úgy
éreztem, illetlenség lenne nevetnem, így csak vártam, mit is akar mondani.
Sóhajtott, aztán kibökte.
- A legendák nem csak kitalált történetek, valós
alapjuk van. Persze, nem minden úgy történt, de… - A kezemet szorongatva az
ujjaimmal játszott. – Az őseink kivételes képességet hagytak ránk, ami a törzs
védelmét szolgája. – Belenézett a szemembe. – Néhányan, köztük én is, képesek
vagyunk átváltozni… farkassá.
Na, mostanra teljesen elmúlt a nevethetnékem, és egy
őszinte reakció ült ki az arcomra: a döbbenet. És ebből sem a kis „hopp,
meglepődtem!”, hanem az az igazi, „szóhoz sem jutok” fajta.
Néztem a fiút, és tudtam, hiába reménykednék abban,
hogy csak viccel. Komoly volt, halálosan komoly.
És félt, méghozzá a reakciómtól.
Isten lássa lelkem, nem akartam neki csalódást okozni,
de ahogy jobban belegondoltam a dologba…
Hátrahőköltem. Az ujjaimat lassan elhúztam a kezéből
és az ölembe ejtettem. Szomorú szemeit nem merte az arcomra emelni, csak várt
némán, miközben én próbáltam rendet tenni a fejemben.
- Magyarázd el! – Nem kértem, inkább ráparancsoltam,
amit azonnal meg is bántam, így halkabban hozzátettem. – Kérlek.
- A törzsön belül öröklődik egy gén, ami képessé tesz
minket az alakváltásra. Veszély esetén aktiválódik, és farkassá változunk.
Figyeltem.
- Akkor nem a telihold…?
Most mi van? Másnak is ez jutna eszébe először, nem?!
- Semmi köze sincs hozzá a holdnak. Nem terjed harapás
útján, és nem válunk vérengzővé.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból, mire
kérdőn nézett rám.
- Los angelesi vagyok, na! Hollywoodban ezek a
fogalmak jutnak az emberek eszébe a vérfarkasokról.
- Nem vagyunk vérfarkasok, csak alakváltók.
- Mi a különbség? – reméltem, hogy van.
- Kezdve ott, hogy a legjobb tudomásom szerint az
előbbiek nem léteznek. – Gondolkodott. – És mi a jó csapatban játszunk.
- Kik a rosszak?
Megvakarta a tarkóját.
- Ha emlékszel a történetre…
- Várj! - Megint derengett valami. – A harmadik
feleség története!
Megcsóválta a fejét, mintha nem lenne meglepődve. -
Nem értem, hogy nektek, lányoknak miért mindig ez ragad meg…
Nem figyeltem rá, mert a történetet próbáltam
felidézni.
- Megtámadták a falut, és a harmadik feleség
megmentette férjét a… hidegektől. Akik, Seth szerint, vámpírok.
Vártam, hogy helyeseljen, és büszke voltam magamra,
hogy így emlékszem a mesére.
Vagyis amit eddig mesének hittem.
- A vámpírok az ellenségeink.
Megint eltátottam a szám.
- Vámpírok is vannak? – Kérdeztem óvatosan és kételkedve
néztem, miközben felmerült bennem, hogy nem is igazán ismerem. Mi van, ha
mentálisan beteg, mondjuk skizofrén, és téveszméi vannak?
Átsuhant az agyamon, hogy lassan felállok, és a
hirtelen mozdulatokat kerülve, valamilyen indokkal elmegyek. A gondolatmenetet
egy közelben felhangzó vonyítás szakította félbe, amitől majdnem infarktust
kaptam. Akaratlanul is közelebb bújtam hozzá, mire nyugtatóan átölelte a
vállam.
- Semmi baj, nem bántanak. Ők a társaim.
Reszketve néztem a szemébe, mintha onnét mindent ki
tudnék olvasni.
És ki is tudtam.
- Szent Isten! Szóval minden igaz?
Nem bólintott, nem győzködött tovább, csak figyelt, és
szerintem arra várt, hogy sikoltozva felugrok.
Én magam is ezt hittem, mert ahogy próbáltam
feldolgozni a hallottakat, és megértettem, hogy az elképzelhetetlen lehetséges,
kedvem támadt elájulni. Mély levegőt vettem. Többször. És közben az agyam úgy
nyikorgott, mint egy olajozatlan fogaskerék.
Elnéztem a széles vállat, a markáns arcot, a kedves
szemeket és megpróbáltam elképzelni magam előtt szőrösen, vadállatként.
- Megmutatod? – csúszott ki a számon, amint
kigondoltam.
Bólintott. – Ha szeretnéd…
Hát ez az! Nem voltam benne biztos, hogy szeretném.
De a fene vigye, képes voltam ezért a fiúért sötétben,
hóviharban gyalogolni, azzal az eltökélt szándékkal, hogy esélyt adok
kettőnknek! Mert szeretem! Nem fogok most megfutamodni!
- Igen, szeretném.
- Most?
Hisztérikusan felnevettem. - Hát meg is vacsorázhatunk
előtte…
Vette az adást, és felhúzott a kanapéról. Előszedett
egy hatalmas, meleg kabátot, és rám terítette, a fejemre felhajtotta a
kapucnit, aztán az ajtóhoz vezetett. A széllökések alább hagytak, de a hó
megállíthatatlanul hullott. Mire feleszméltem, már a ház mögött lépkedtünk az
erdő felé. Szorosan fogta a kezem, tudtam, hogy szörnyen ideges, mégis eltökélt
volt. Elérve a fákat, ahol már senki sem láthat meg, lassan magához vont, lágy
csókot nyomott a számra, aztán elkezdte levetni a ruháit. A fehér hó
megvilágította a mozdulatait. Döbbenten figyeltem, ahogy egyszerre kapta le a
pólóját és rúgta le a cipőjét, majd elkezdte kigombolni a nadrágját. Zavartan
nyeltem egyet, és bármennyire nem akartam erre gondolni, nagyon szexinek
találtam. Talán illett volna elfordulnom, de egyetlen mozdulatot sem akartam
elmulasztani.
- Meg fogsz fázni…!
- Mi sosem fázunk, a testhőnk jóval magasabb az
embereknél.
Igen, ez már nekem is feltűnt, és ez egyel több
bizonyíték volt Ray története mellett.
Mikor már csak bokszeralsó volt rajta, szembefordult
velem, és hátrálni kezdett, de végig a szemembe nézett. Úgy izgultam, hogy a
fülemben dübörgött a vér.
- Ne rémülj meg, nem foglak bántani. Ijesztő lesz, de biztonságban
leszel.
Bólintottam.
Miután néhány méterre távolodott, remegni kezdett a
teste, és hirtelen megrázkódott. Szemmel nem lehetet kísérni, de a következő
pillanatban egy hatalmas farkas állt előttem.
A döbbenettől csak egy nyikkanás jött ki a torkomon,
és az jutott eszembe, hogy ezt senki sem hinné el nekem.
- Nagyon nagy vagy. – Az állat válaszként mintha
csaholt volna, meleg barna szemeit az enyémekbe fúrta, de nem jött közelebb,
csak lehasalt a ropogó hóba, és két lábára nyújtotta a fejét.
Tétován felé léptem, mire ő is közelebb kúszott. A
mozdulattól úgy tűnt, mintha egy pitiző kutya lenne, amitől kedvem támadt
megsimogatni. Mire észbe kaptam, már kinyújtottam a kezem felé, mire elfordította
a fejét, így kínálta fel magát az érintésre. Ahogy az ujjaim a sűrű bundába
siklottak, mindketten beleborzongtunk. Meglepően puha volt a szőre, és
hívogatóan meleg. Felbátorodva letérdeltem mellé, és már két kézzel cirógattam,
miközben nagy szemeit az arcomon tartotta. Nem volt ijesztő, egyáltalán nem.
Ő volt, Raymond. Az én Rayem.
- Úgy örülök, hogy nem vagy őrült! – suttogtam, mire
kinyújtotta a nyelvét, és tudtam, hogy nevet.
Így ültünk ott, egymáshoz bújva, miközben a hó lassan
befedte a sötét bundát. Mikor felállt, és hátrébb lépett, csalódottság fogott
el, mert szerettem volna még úgy maradni, meghitten, békésen.
Ezt éreztem belül, és bár rengeteg kérdésem volt,
tudtam, hogy meg tudok birkózni ezzel az egésszel, mert szeretem őt.
Miután átváltozott, és sebtében felkapta magára a
farmerját, azonnal a karjai közé vetettem magam. Szorosan ölelt, ringatózva
álltunk a hóesésben.
- Gyönyörű farkas vagy – suttogtam. – Máskor is
lehetünk így együtt?
Kissé eltolt magától, hogy az arcomat kémlelve
válaszoljon.
- Bármikor, csak szólnod kell. – Szemében könny
reszketett, ahogy az enyémben is, mikor felágaskodva hozzá csókra kínáltam a
számat. A felszabadult érzelmek hatására olyan szenvedélyesen csókolt, hogy
alig kaptam levegőt. Mikor szétváltunk, pihegve dőltem neki, mert a lábaim
majdnem felmondták a szolgálatot. Felnéztem az ég felé, és hagytam, hogy a hó
felhevült arcomra essen.
Váratlanul egy reccsenést hallottam az erdő felől,
amitől összerezzentem.
- Ne félj, csak Seth az – suttogta bátorítóan Ray,
majd a derekamnál fogva a ház felé vezetett. Néhány lépés után – mikor
felfogtam a szavait - megpördültem, és tekintetem a sűrű sötétséget kezdte
pásztázni. Alig kivehetően egy árny mozdult meg, aztán lassan előrébb lépett.
Akkora volt, mint Ray, de jóval világosabb bundájú. Mikor teljesen kivált a fák
közül, megállt és mintha bólintott volna, míg én csak bámultam rá, aztán
tétovázva üdvözlésre emeltem a kezem, mire lelkes csaholás és farkcsóválás volt
a válasz. Néhány pillanat múlva
megfordult, és laza kocogással eltűnt az erdőben. Egy darabig még bámultam
utána, majd Ray unszolására visszaballagtunk a házba. Szájára pillantva
megborzongtam, újraélve a csókot, mire azonnal felém fordult, és tekintetében
felizzott a szenvedély. Abban a pillantásban benne volt minden: vallomás,
ígéret, vágy.
Másnap reggel a ropogó tűz hangjára és a konyha felől
terjengő, ínycsiklandó illatokra ébredtem. Nagyot nyújtóztam, és felültem.
Hirtelen megrohantak az előző este emlékei, és elmosolyodtam. Átbeszélgettük az
éjszaka első felét, és minden kérdésemre választ kaptam. A második felében…
nos, nem beszélgettünk.
Miközben magamra húztam Ray pólóját kinéztem a párás
ablakon. A hó még mindig hullt, de már csak szelíden táncolva, mert a szél
elállt, mindenhol nyugalom és béke honolt.
- Jó reggelt! – köszönt Raymond, és háttal neki is
tudtam, hogy mosolyog.
- Neked is – sétáltam felé, és miközben elvettem a
felém nyújtott, gőzölgő kávésbögrét, lábujjhegyre állva csókoltam meg. – Mióta
vagy ébren?
Miközben felkucorodtam a kanapéra, ahol az éjszakát
töltöttük, ő is mellém ült.
- Igazság szerint alig mertem lehunyni a szemem, mert
attól féltem, reggelre ismét eltűnsz.
Szégyenkezve néztem rá, arcomat elöntötte a forróság.
- Sajnálom – néztem rá bocsánatkérően. – De megígérem,
hogy soha többé nem teszek ilyet.
Szélesen elmosolyodott, kilátszottak hófehér fogai, és
ettől határozottan emlékeztetett farkas önmagára. – Ennek nagyon örülök. Nem
vagy éhes?
- De, farkaséhes vagyok.
Jókedvűen húzott a konyha felé. – Akkor jó, mert nem
te vagy az egyetlen.
Az asztal már meg volt terítve, és annyi étel volt
felhalmozva rajta, ami egy hadseregnek is elég lenne.
- Azta, ez nem semmi! Nagyon házias vagy – simítottam
végig a hátán, és leültem az egyik székre. Miközben kitöltött elém egy pohár
narancslevet – amiről lemertem volna fogadni, hogy frissen facsarta -, hangos
dörömbölés hangzott fel az ajtó felől. Egymásra néztünk, és ő bocsánatot kérve
kisietett. Épp a rántottát halmoztam a tányéromra, mikor felhangzott az
előszobában Jasmine kétségbeesett hangja.
- Itt van Camilla? Mond, hogy itt van! – rontott be
Ray mellett, mire én kiléptem a konyhát a nappalitól elválasztó boltív alatt.
- Itt vagyok – siettem elé, mert úgy tűnt, közel áll a
síráshoz. Igazam lett, mert amint meglátott, a nyakamba csimpaszkodott, és
ölelt, hogy majd meg fulladtam. A válla fölött elnézve láttam, hogy Seth és
Brandon is vele jött, ők Raymond mellett álldogálva figyeltek minket.
Mikor a húgom szipogva elengedett, Ray mellém sétált,
és átfogta a vállam.
- Na, szép! Én majd belehaltam az aggodalomba, te meg
a szomszédban jól érzed magad – morogta Jasmine, a végén már ő is mosolyogva,
hol egyikünkre, hol másikunkra nézve. – Megtalálták az autódat a főúton, üresen.
Van fogalmad róla, mit éltem át? Ha Seth nem látott volna bejönni Rayhez, már
rég értesítem a rendőrséget.
- Bocsi – néztem rá sajnálkozva. – Meggondoltam magam,
és visszafordultam. Valamit meg kellett… beszélnem Rayel. – Átöleltem szerelmem
derekát, és egy huncut pillantást váltottunk.
Jasmine elmosolyodva csóválta meg a fejét, ahogy
minket figyelt. – Ezek szerint mégsem mész el.
– Bólintottam. – Örülök. Akkor a fiúk visszaviszik a házba a holmidat és
a kocsit. – Mikor el akart fordulni, hogy intézkedjen, gyorsan közbevágtam.
- Várjatok! – Igyekeztem leküzdeni a zavaromat, ahogy
felnéztem Ray szemébe. Nem kellett engedélyt kérnem, tudtam, hogy a döntés csak
rajtam áll, így a többiek felé fordulva mély levegőt vettem. – Megtennétek,
hogy ide hozzátok a cuccaimat?
Brandon és Seth elvigyorodott, míg a húgom először
döbbent képet vágott, csak lassan szelídült meg az arca, hogy végül megértő
mosollyal nézzen vissza ránk.
Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Raymond felkapott
és úgy ölelt magához, hosszan, szorosan. Éreztem, hogy a teste enyhén remeg, a
levegőt szaggatottan fújta ki. Tudtam, hogy boldoggá tettem, és ettől én is úgy
éreztem magam, mintha repülnék.
Mikor leeresztett, a homlokát szorosan az enyémhez
érintette, úgy nézett le rám.
- Ezek szerint hozzám költözöl? – lehelte.
- Igen, ezek szerint – suttogtam vissza. – Persze,
csak ha nem baj…
- Ebben nem is mertem reménykedni.
Csókokkal hintettem az állát, az arcát és végül a
száját. – Imádom, ha borostás vagy – suttogtam elfúló hangon, mire lecsapott a számra
és hamarosan ismét a kanapén kötöttünk ki, így hagytuk a reggelit kihűlni.
Alice szemszöge
Határtalan jókedvem volt, szerettem volna táncra
perdülni. Már csak három nap karácsonyig, és minden igazán nagyszerűen alakul.
A ház gyönyörű díszekben pompázik, meghitt béke és szeretet leng körül mindent.
Évtizedek óta ez lesz az első igazi ünnep, amit nyugalomban, mindannyian együtt
tölthetünk.
Éreztem, hogy Jasper mosolyogva figyel a kanapéról,
bármerre is megyek.
- Jó nézni téged – suttogta rekedt hangon, mire én
boldogan felnevettem.
- Jó érzés, ha nézel – pördültem elé, és a kitárt
karok közé repültem. Egyedül voltunk a házban, mindenki vadászni volt, míg
Emily és Adam La Pushba
mentek, így nem féltünk, hogy bárki is megláthat, amint meghitten ölelkezünk. A
pillanatot a mobilom csörgése szakította félbe. Előkotortam, és anélkül, hogy
elhúzódtam volna Jaspertől, beleszóltam.
- Igen?
Rövid hallgatás után Raymond baritonja köszöntött.
- Szia Alice! – Úgy tűnt zavarban van, amit én
hangtalan mosollyal fogadtam. – Ööö… tudod, csak szerettem volna megköszönni…
Elégedetten szakítottam félbe.
- Szóval visszament.
- Igen… és épp most költözik be. – A hangja elárulta,
mennyire boldog. – És képzeld: tudja. Mindent tud, és így is szeret! –
Felsóhajtott. - Szóval… Köszi.
- Szívesen, bármikor. Ez természetes a barátok között.
- Sejtettem, mit érez. Raymond mögött hosszú és gyötrelmes út állt, és végre ő
is révbe ért. – Remélem, ti is jöttök a karácsonyi buliba? Mindenki itt lesz,
hogy együtt ünnepeljünk.
- Semmi pénzért ki nem hagynánk! – nevette el magát,
aztán elköszönt és lerakta.
- Újabb szerelmespár La Pushban? – kérdezte Jasper
elégedett vigyoromat látva.
- Igen! És így már tényleg boldog lesz a Karácsony!
Mintegy varázsütésre képek ugrottak be az ünnepről, ahol
mindenki ott lesz majd. Előre láttam, ki mit visel, milyen ajándékot kap, még
azt is, Emmett milyen viccet mesél.
- Igen, nagyon jó lesz!
Kintről nevetés szűrődött be, és a hátsó ajtón
egyesével beszivárogtak családunk tagjai.
- Halihó! – köszönt kurjantva Emmett. – Kár, hogy nem
jöttetek, igazán remek idő van a hegyekben.
Odafent tombolt a hóvihar, és ez volt az oka, amiért
mi nem tartottunk velük. Bár igaz, hogy nekik elfelejtettem szólni…
- Csak nem zavart az a kis hóesés? – néztem fel
incselkedve a bátyámra, miközben még mindig Jasper tarkóját simogattam.
- Oh, dehogy! A legjobb alkalom a snowboardhoz!
Esme nevetve csóválta a fejét, miközben lecsavarta
magáról a hosszú sálat. – Látnotok kellett volna őket Edwarddal, az minden
pénzt megért.
- Ja, még tutibb lett volna, ha nem fakérgen csúsznak
le! – csatlakozott Rosalie is a cikizéshez.
- Hát igen, a megállásnál akadtak gondok – bújt
nevetve Edwardhoz Bella, és a mellkasát simogatva biztosította. – Egyértelműen
te voltál a jobb!
- Jobb? – csattant fel Emmett. – Kidöntött egy
legalább kétszáz éves fenyőt! Hogy lett volna jobb?
- Úgy, hogy ő átugratott a szakadékon, míg te
egyenesen belecsúsztál!
- Persze, de ő volt elől, és befújta a szél, nem
látszott semmi belőle! Ha Emmett nem esik bele, akkor Edward sem vette volna
észre! – kelt férje védelmére Rose.
- Így van, baby, védjél meg! – húzta magához
szerelmesen Emmett és hevesen puszilgatni kezdte szőke feleségét, aki nevetve
bújt hozzá.
Elégedetten néztem a családomat, és újabb boldog sóhaj
szakadt fel a mellkasomból. Épp közbe akartam vágni, hogy én mindent láttam
előre, mikor egy szörnyű képsor vetült a szemem elé, amitől a lélegzetem is
elakadt. Éreztem, hogy Jasper megmerevedik, és többen aggódva szólongatnak, de
képtelen voltam elszakadni a látomástól.
Egy hosszú hajú, szőke nőt láttam, aki véres arccal,
kétségbeesve kapálódzott a tajtékzó, jeges tengerben. Miközben fél kézzel
küzdött a hullámokkal, a másik karjában egy hatalmas csomagot szorongatott, ami
egyre csak húzta volna lefelé, ő mégis elkeseredetten próbálta a víz felett
tartani. A háttérben egy hatalmas robbanás villant fel a szürkeségben, és törmelékdarabok
kezdtek a vízbe csapódni a nő körül, míg egy óriási darab el nem találta, ezzel
véget vetve a reménytelen küzdelemnek. Még néhány buborék jelezte, hol süllyedt
a hullámsírba az asszony, aztán csak a tűz által vörösre festett óceán
tajtékzott, mint bosszúszomjas, dühödt gyilkos.
Remélem, írtok néhány sorocskát...! :))))
PUSZI
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)