38. fejezet

Üdvözlök mindenkit!

Több hozzászólás reményében meghoztam az új részt és már készül a következő is! Jó olvasást!

Puszi!

Az erdélyiek távozását követően boldogan fordultam Edward felé, de mikor a szemébe néztem, az fekete volt a haragtól és egyenesen engem figyelt.

Megszeppenten vártam, mert tudtam, miért dühös.

- Van neked fogalmad arról, hogy min mentem keresztül? – hangja halk volt, a szája alig mozgott.

Elszégyelltem magam és lesütöttem a fejem.

- Tudod milyen érzés volt látni téged a kezei között? Hogy egy könnyed mozdulattal végezhetett volna veled? – az államnál felemelte a fejemet, hogy ránézzek – Nem tartottad magad a megbeszéltekhez!

- De a kislány biztonsága volt az elsődleges – mentegetőztem – És csak úgy tudtam…

- Úgy, hogy kihívod párbajra? Az Istenért, Bells, időhúzásról volt szó, nem harcról!

A többiek felfigyeltek a vitánkra és egyre közelebb húzódtak. Az erdő szélén álldogáló farkasok közül néhány – köztük Jake – elindult vissza a házhoz, míg a többiek kíváncsian várakoztak.

Szorosabban átöleltem a derekát és boldogan tapasztaltam, hogy nem húzódik el, inkább ő is közelebb húz magához. Megértettem, mit érez, hát hogyne értettem volna! Fordított esetben én most a fejét szedném.

- Iszonyú volt, Bella, iszonyú! – motyogta a hajamba temetve az arcát.

Pár percig csak álltunk és kapaszkodtunk egymásba, majd meghallottam a halk beszélgetést.

A tűz lassan kialudt, de a füst még mindig felfelé szállva keringett a tisztás felett, mint valami gonosz fenyegetés.

Csakhogy már nem volt félnivalónk tőle.

- Érdekes barátaid vannak, Bella – jegyezte meg vidáman Emmett, aki szintén szerelme derekát szorongatta. Ő is hasonló szenvedésen mehetett át, mint Edward, amíg újra magához nem ölelhette Rosalie-t.

Kíváncsi tekintetek kereszttüzébe kerültem.

- Igen, ő egy régen látott ismerős.

- De mint kiderült, nem véletlenül járt erre… - Jasper karba fonta a kezét és összehúzott szemekkel figyelt.

Megbántottnak tűnt, talán azért, mert őket nem avattuk be a terv ezen részleteibe. Sajnálkozva engedtem el Edwardot és fordultam a többiek felé, de ő árnyként követett, a kezem szorongatva.

- Igazság szerint átbeszéltük az ötletedet, miszerint tőlük kérhetnénk segítséget. Akkor a gyerekek miatt nem tartottam kivitelezhetőnek, de mivel ők kimaradtak a dologból, Edwarddal írtunk egy mailt Stefannak. Elmondtam, hogy David él és zsarolja a családomat. Megadtam a találkozó pontos helyét, idejét és kértem, hogy ha segíteni tud, helikopterrel jöjjön, mivel nem tudtuk, mennyi követője van Davidnak. És persze nem mellesleg azt is nehéz lett volna elkerülni, hogy összefussanak a falkával – sajnálkozva néztem végig rajtuk – Mivel az indulásig nem érkezett semmilyen visszajelzés, úgy gondoltuk, jobb, ha nem szólunk róla, hiszen így egyedül kell boldogulnunk.

Az időközben visszaváltozott Seth kíváncsian vágott közbe.

- Nem akárki lehetett a vérszívó, hiszen az erdőben szétszórva még legalább tíz testőr várakozott bevetésre készen.

Meglepetten pillantottam Edwardra, aki bólintott, majd mosolyogva válaszoltam.

- Nem, nem akárki. Ő az erdélyi klán egyik vezetője. Nagyon régen, hosszú évszázadokkal ezelőtt nagy hatalommal bírtak Európában, de a Volturi közbeavatkozott és azóta ritkán hagyják el Románia területét.

- „Feneséges henceg”? – idézett vigyorogva egy idétlen mesefilmből Oliver, de mérges pillantásom belefojtotta a szót.

- Valamikor, a Volterrában való tartózkodásomkor megismerkedtem az egyik román vezérrel, Vladimirrel - szólt közbe elgondolkodva Carlisle – Az utóbbi időben sokak bizalma megingott a Volturival szemben és azt mérlegelik, hogy időszerű lenne a régi rend visszaállítása.

Eszembe jutott az alacsony, szőke Vladimir, aki nem nézte igazán jó szemmel a köztem és Stefan között kialakult furcsa barátságot, de soha sem tette ezt szóvá. Legalábbis én nem tudtam róla. De az tény, hogy részben ez is okozta a távozásomat Erdélyből. Nem illettem oda és valahányszor összefutottam Vladimirrel, ez mindig erősödött bennem. Persze, ez csak egy ok volt a sok közül…

- És ki a Volturi? – kíváncsiskodott Seth.

- Ők afféle uralkodók a halhatatlanok között. Ők tartatják be a törvényt és a rendet.

A két farkas összenézett, tekintetükben meglepett elismerés csillant.

- Mire célzott, mikor azt mondta, hogy az adósod? – kérdezte Jasper.

- Egyszer megmentettem Davidtől. Bár szerintem inkább fordítva volt, de mindig azt hajtogatta, hogy tartozik nekem.

Jazz elgondolkodva figyelte a mosolyomat és egy „Hmm”-ögő hangocskát hallatott.

- Mi van? – szóltam rá kissé nyersen.

- Meglehetősen furcsa érzelmeket tanúsít irántad.

Vártam, hogy megmagyarázza, de az erdő felől érkező kis csapat elterelte a figyelmét.

Megérkezett Alice, Esme és Lisa.

A kelekótya barátnőm fülig érő szájjal hozzám rohant és szorosan átölelt, de mielőtt megszólalhattam volna Jasper karjaiba vetett magát.

- Annyira örülök, hogy senkinek sem esett baja – mosolygott körbe Esme is, miközben Carlisle mellé lépett.

Lisa csendesen megállt az egyik, már alig füstölgő, kormos tűzmaradványnál és tétovázva rámutatott.

- Ez…?

Seth és Oliver azonnal hozzá siettek, de tanácstalan arcukat látva inkább én válaszoltam.

- Igen.

Nem tudtam eldönteni, hogy megkönnyebbülést vagy inkább csalódottságot látok rajta. Kezeit ökölbe szorította és közben láthatóan a sírással küszködött. Tekintete végigsiklott a többi, szabálytalan távolságokban feketéllő máglyán és újával körbemutatva, értetlenül motyogta.

- Miért…? – közben egyenesen rám nézett.

Elengedtem Edwardot és odasétáltam a reszkető lányhoz.

- Azt hiszem, az előző alkalommal hibát követtünk el, mikor a társaival közös máglyán akartuk elégetni. Úgy gondolom, ha a testrészek közel vannak egymáshoz, darabokban is képes láthatatlanná válni – gyorsan kijavítottam magam – vagyis képes volt. Akkor nem tűnt fel, mivel a testek közül észrevétlenül eltűnhetett, megmenekülve a tűz elől.

Bólintott és fejét leszegve suttogta.

- Vége van.

Óvatosan végigsimítottam a karján.

- Igen, vége.

Szembefordult velem és a szemembe nézve rákérdezett.

- Mondott rólam valamit?

Meglepetten pislogtam, mert azt reméltem, ezt a beszélgetést elég lesz később megejteni. Biztos voltam benne, hogy lesznek kérdései, elvégre kit ne érdekelne az apja, még ha elvetemült, gonosz lény is volt?

- Menjünk haza, majd ott beszélgetünk – karoltam bele és indulni akartam.

Lisa azonban megmakacsolva magát egyetlen lépést sem tett, csak bámulta a megperzselt helyeket a kis rét zöldellő pázsitszőnyegén.

Tudtam, hogy a háznál maradt farkasok folyamatosan tartották a kapcsolatot a falkával és ezért nem tudtam, mennyi információja van arról, amit az apja mondott a véréről.

Rosalie sietett a segítségemre és csendesen magyarázni kezdte.

- Hát… csak annyit tudtunk meg, hogy fel akart téged használni a céljai elérése érdekében.

A barna szemek rászegeződtek.

- Milyen célok?

- Hatalomra vágyott és mindennél jobban bosszút akart állni azokon, akik ártottak neki, köztük Bellán is.

A lány egy ideig csak nézte Rose-t, látszott rajta, hogy erősen gondolkodik, majd ismét a rét felé fordulta kérdezte meg.

- És miért kellettem ehhez én?

Rose a finomított változaton gondolkodott, míg én Lisa viselkedését figyeltem. Úgy tűnt a számomra, hogy hiábavaló illúziókban kezdi magát ringatni. Talán a „nem akart téged bántani” válasz segítene neki egy kevésbé gyűlölhető apakép kialakításában, ami az idő múlásával egyre kedvesebb lett volna a számára. Végignéztem a két farkaskölykön, akik önzetlen szeretettel nézték a félvér lányt és tudtam, hogy ez az illúzió éket verhet Lisa és a falka közé, rólunk nem is beszélve. Ha elhitetjük vele, hogy az apja nem is volt olyan rossz, akkor ő csak a gyilkosait fogja látni bennünk.

- Hát, azt mondta… - kezdett bele lassan Rose, de félbeszakítottam.

- David hosszú évtizedeken át azzal foglalkozott, hogy tökéletesre fejlessze a képességét. A láthatatlanság sok energiájába került, amiért sok ember a vérével fizetett – nem törődve a rám szegeződő mérges tekintetekkel, csak Lisához beszéltem – Téged azért nemzett, hogy a vérednek köszönhetően képes legyen tartós láthatatlanságra.

Mindenki csendben várta Lisa reakcióját, csak a farkasfiúk felgyorsuló szívverése jelezte, hogy mennyire izgulnak.

Seth megrovóan nézett rám.

- Joga van tudni az igazat, akkor is, ha ez fájdalmat okoz neki – suttogta Alice, amiért nagyon hálás voltam neki.

Figyeltem Lisát, ahogy próbálja megemészteni a hallottakat. Feldúltsága is arra következtetett, hogy nem ilyen válaszra számított. Kétségtelen, hogy abban bízott, csak félreértésről lehet szó. Sajnáltam, mert tudtam milyen érzés, mikor reménykedsz valamiben és csalódás ér. Azonban azt is megtanultam, hogy ezek a dolgok formálják az ember jellemét és segítenek feldolgozni a még ránk váró nehézségeket. Mint afféle védőoltások a lelkünknek, úgy kellenek a rossz és fájdalmas tapasztalatok, hogy értékelni tudjuk a jót.

Szomorú szemeit rám emelte és remegve elsuttogta.

- Köszönöm!

Karjai kinyúltak és boldogan viszonoztam az ölelést. Végre a többiek is fellélegeztek és a feszült pillanat tovaszállt. Mikor elengedtük egymást, az arcába nézve mintha idősebbnek láttam volna, de megkönnyebbülten láttam arcán a jól ismert, bár gyengécske mosolyt. Néha elég pár másodperc, hogy felnőjünk.

Alice, majd a többiek is megölelgették Lisát, aztán egymást is és végre elszabadult a győzelem okozta megkönnyebbülés. Hallgattam Emmett hahotáját, Alice csilingelő hangját és a farkasok élcelődését. Végre megéreztem a derekam köré fonódó erős karokat, melyek hiányának eddig nagyon is tudatában voltam. Belenéztem az arany szempárba, ahol végre újra a szerelmet láttam. Egyetlen mozdulattal ugrottam az ölébe, hogy még közelebb érezhessem magamhoz.

Boldogok voltunk és kis csapatunk hátra sem nézve indult hazafelé.

KÖSZÖNTÖM A 60. RENDSZERES OLVASÓT (ÉS PERSZE A MÁSIK 59-ET IS)!!!

37. fejezet

Halihóóó!

Folyt.köv.! :)

A lendület, amivel elrugaszkodtam elég volt ahhoz, hogy hanyatt döntsem Davidet, aki azonban láthatóan számított a támadásra, mert egy hirtelen mozdulattal fölém kerekedett és a vállaimnál fogva leszorított a földre. Dühösen fújtatva gyűjtöttem erőt, hogy elhajítsam magamról, mikor a szemem sarkából megláttam, hogy Rosalie kicsavart karokkal térdel az idősebb férfi előtt, míg a két nő szorosan fogta, hogy ellenállás esetén bármelyik pillanatban letépjék a végtagjait.

David-re vicsorogtam, de megadásom jeléül leeresztettem a kezem és hagytam, hogy egész közel hajolva hozzám a fülembe súgja.

- Merész vagy, ez tetszik! – undorodva fordítottam el a fejem és hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne lökjem le magamról – De ne próbáld meg még egyszer, mert a szőke könnyen elvesztheti a fejét!

Gyűlölködve néztem a szemei közé, nem hagyva időt számára, hogy kiélvezze jelenlegi fölényét.

- Nincs merszed tisztességes küzdelemben kiállni ellenem – sziszegtem, hangsúlyozva a tisztességes szót.

Megvetően méregetett, de láttam tekintetében megcsillanni a kíváncsiságot.

- Engedd el Rose-t a lánnyal és akkor megküzdhetünk – biztattam – hiszen ő csak azért kellett, hogy engem idecsalj! Ha szabadon távozhatnak, akkor a farkasok sem loholnak a nyakadon – hívtam fel a figyelmét és láttam, hogy mérlegeli az esélyeket.

- És a barátod?

- Nem fogja kockáztatni az épségemet.

Biztosra vettem, hogy Edward most tajtékzik dühében és csak remélni tudtam, hogy Emmett és a többiek képesek visszatartani. Gondolatban megpróbáltam folyamatosan nyugtatni és egy kis bizalmat kérni tőle, ami visszajelzés nélkül meglehetősen frusztráló volt.

David összeszűkült szemekkel figyelte, ahogy Rosalie felé pillantok. Rose rémülten hallgatott, száját tiltakozásra nyitotta, de aztán szeme Amandára siklott és ajkai vékony vonallá préselődve újra összezárultak.

- Rendben – pattant fel rólam David és a hajamnál fogva engem is felrántott – Elmehettek, de mond meg a fiújának, hogy semmi trükk, vagy csak a szívszerelme hamvait kapja vissza!

Amikor végre elengedték, Rosalie egy másodpercig rám meredt, majd gyorsan átvette a kislányt és hátra sem nézve nekiiramodott.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor a felkelő nap halvány derengésében már nem láttam a szőke fürtöket.

- Most szórakozunk kicsit, aztán kicserélünk a lányomra – morogta körbe sétálva David – Már ha még akkor is kellesz a lovagodnak!

- Azt hiszem…- kezdtem volna bele, mikor hatalmas ütés érte az államat és néhány métert repülve nekicsapódtam az egyik fának. A támadás meglepett, de azonnal felpattantam és szembe fordultam Daviddel.

Aki azonban nem volt sehol.

Villámgyorsan fordultam meg a tengelyem körül, de csak a csendesen figyelő társait láttam. Most nem gúnyolódtak, nem nevettek, egyszerűen vártak. Hatalmas rúgás terített le, minek következtében rendesen felszántottam a földet. Nem éreztem fájdalmat, bár valószínűleg megsérülhettem, mert elgyengültem egy pillanatra.

Nem is értem, miért lep meg, hogy ezúttal sem játszik tisztességesen. A szemtől szembe küzdelemről úgy tűnik, különbözik az elképzelésünk…

- Kijöttél a gyakorlatból, drágám – röhögött a testetlen szörnyeteg.

A többiek lassan hátrálni kezdtek, mintha ők is azt figyelték volna, hol fog felbukkanni. Behunytam a szemem és fülelni kezdtem. Éreztem a jelenlétét, de meg kellett várnom, míg megteszi a következő lépést. Ekkor balról meghallottam a suhogást, mire félre ugrottam és igyekeztem mozgásban maradni. A következő támadás nem váratott magára sokat. Jellemző, kezdi elveszíteni a türelmét.

A szemből érkezett ütést csak hajszál híján tudtam elkerülni, ökle szinte súrolta a fülem. Elismerő moraj futott végig a bámészkodók között. Tovább figyeltem, miközben folyamatosan mozogtam. A hátam mögül érkező halk nesz elég volt ahhoz, hogy miközben elhajoltam, azonnal hátra rúgtam, gyomorszájon találva. Nem haboztam, követtem a becsapódás hangjait és a tőlem telhető leggyorsabb és legkeményebb ütéssorozatot mértem láthatatlan ellenfelemre. Örömmel állapítottam meg, hogy a többség célba talált.

Most már kellőképpen méregbe gurult és egyre óvatlanabb lett. Mikor sikerült elugranom egy újabb rúgás elől, morogva vetette rám magát. A körém fonódó karok betonbilincsként szorultak a mellkasomra, egyre keményebben préselve az övéhez képest vékony felsőtestemet.

Ekkor hallottam meg a helikopter zaját a távolban. Ettől újult erőre kapva feszültem neki a karoknak és sikerült annyit lazítanom a szorításon, hogy hátranyúlva belekapaszkodtam a hajába és húzni kezdtem. Már hallottam a több irányból közeledő mancsok dobogását és szemeim a számomra legédesebb arcot kutatták, ami bármelyik pillanatban a segítségemre siethet…

A többi nomád észlelve a közeledőket, menekülőre fogták, a vezetőjükre ügyet sem vetve, nyomukban a csörtető falkával.

Amikor David szembesült azzal, hogy vesztésre áll, rántott egyet a fején, mire néhány hajfürtön kívül nem maradt más a kezemben. Csakhogy ez a röpke pillanat elég volt hozzá, hogy karja ezúttal a nyakam köré fonódjon. Éreztem a hatalmas erőt és tudtam, hogy nincs esélyem szabadulni. A fájdalom belenyilallt a nyakamba és ettől bepánikoztam.

- NE! – végre meghallottam a rémült hangot, amit annyira vártam. A kezek túlságosan hátra feszítették a fejem, hogy lássam is, de illata és hangja elég volt ahhoz, hogy megnyugodjak – Ha megölöd, te is meghalsz! – érvelt szerelmem.

Dühödt morgás volt a válasz, de a szorítás alig érezhetően engedett.

- Ereszd el és szabadon távozhatsz!

- Ezt el is higgyem? – morogta gúnyosan – Szerintem inkább vele együtt távozok, és ti hagyni fogjátok!

Beszéd közben változtatott a testtartásán, így én is láthattam végre, ahogy Edward támadó állásban, alig néhány méterre figyel minden mozdulatot. Mellette Emmett és Rosalie szintén árgus szemekkel leste a támadás lehetőségét. Néhány farkas oldalazva próbált a hátunk mögé settenkedni, de David mérgesen rájuk dörrent.

- Állj, vagy letépem a fejét!

A falka azonnal lecövekelt és várakozóan Edwardra néztek.

- Ha baja esik, pokoli kínok között szaggatlak darabokra! – sziszegte szerelmem alig hallhatóan, tekintete sötéten villant.

A szorítás újra erősödött és a fájdalom visszatért. A fülem tompán zúgni kezdett, de így is hallottam a gonosz nevetést. Aztán ismét enyhült egy kicsit a karok béklyója, megkönnyebbülten kaptam levegő után, pedig nem volt rá semmi szükségem.

- Most én diktálok! – azzal hátrafelé kezdett lépkedni, magával vonszolva engem is – Ha követni mertek, elintézem a nődet!

- Ezt aligha fogjuk megengedni! – szólalt meg a mély, régről ismerős hang, majd a bokrok sűrűjéből lassan kilépett három fekete ruhás alak. A farkasok felmordultak, de Edward intésére, hogy maradjanak, mozdulatlanul hagyták, hogy az érkezettek átsétáljanak a tisztáson, egyenesen hozzánk.

A megkönnyebbültség olyan erővel hullámzott végig rajtam, hogy legszívesebben sírtam volna örömömben.

A középen sétáló férfi tiszteletet parancsoló alakja láttán mindenki némán figyelt.

- Stefan! – suttogta hitetlenkedve fogva tartóm.

A vörös szemek végigsiklottak rajtam, mintha ellenőrizné, nem esett-e bajom, majd belenézett a nyakamat szorongató férfi arcába.

- David! Meglepettnek tűnsz, – szólt nyugodt, dallamos hangján – pedig már átéltük ezt a szituációt egyszer! Ezúttal nem követünk el hibát!

Stefan hátratett kézzel lépett közelebb, mire David félelme szinte tapinthatóvá vált. Az oldalt álló két román testőr folyamatosan szemmel tartotta a farkasokat és az idő közben megérkezett Carlisle-al és Jasperrel kibővült Cullen családot.

Stefan tekintete összefonódott a Davidével, mire a fogságban tartó kezek lehullottak rólam.

Én azonnal Edward biztonságot nyújtó kezei közé siklottam, reszketve simulva a mellkasához. Beszívtam az illatát és csókot leheltem a nyakára, miközben ő is megkönnyebbült sóhajjal ölelt magához.

David hipnotikus állapotban tűrte, hogy a testőrök letépjék a kezeit, de a szemkontaktust tartó Stefan nem adott lehetőséget arra sem, hogy megszólaljon.

Anélkül, hogy szerelmemet elengedtem volna, néztem végig az egészet. Meglepetésemre Rosalie sétált a kar nélkül térdeplő, kivégzését váró férfihoz és engedélyt sem várva letépte a fejét a helyéről, majd laza mozdulattal a kezek mellé hajította.

- Várj! – kiáltottam fel – Külön kell elégetni a darabokat.

Jasper és Emmett segített ízekre szedni és egymástól távol gyújtott máglyán elégetni.

Réveteg tekintettel néztem végig, ahogy a csípős füst felszáll a levegőbe, hogy a széllel eltűnjön az életünkből. Az erdőből felszálló, több hasonló füstoszlop bizonyította, hogy tényleg vége van.

Stefan elénk sétált és elgondolkodva figyelte a féltőn körém fonódó kezeket.

- Köszönöm, hogy eljöttél – suttogtam, kibontakozva az ölelésből és elé léptem, hogy a szemébe nézhessek.

- Ez csak természetes a barátoknál - mosolya láttán melegség járta át a testem – És egyébként is az adósod voltam.

- Akkor most rendeztük a számlát – nevettem rá huncutul.

Kicsit meghajolva jelezte, hogy egyetért.

- Meglepett a leveled, ahogy ez a David féle dolog is - körbenézve folytatta – Igazán… furcsa életet választottál magadnak.

Követve a tekintetét végignéztem a farkasokon, akik szinte rezdületlenül figyeltek minket és a családomon, kik türelmesen várakoztak.

- Igen, igazad van – húztam ki magam elégedetten – talán furcsa, de tökéletes az életem!

Figyelte az arcomat, majd mosolyogva bólintott.

- Ennek szívből örülök – Edwardra pillantva megkérdezte – Ő az?

Szerelmemet kézen fogva bólintottam.

- Igen, ő Edvard Cullen – mutattam be, mire ő tisztelettudóan fejet hajtott a román klán vezére előtt.

- Köszönöm, hogy segített nekünk – tette hozzá.

Stefan összeszűkült szemekkel figyelte.

- Bella kedvéért bármit – mondta – Épp ezért figyelmeztetném, fiatalember, hogy ha még egyszer megbántja őt, velem gyűlik meg a baja.

Mosolya ellenére a szavak éle szinte vágta a levegőt és a figyelmeztetés sokkal inkább tűnt ígéretnek.

- Akkor be kell állnia a sorba! – röhögte Emmett, de rögtön el is hallgatott, mert szúrós tekintet volt a válasz.

- Csak arra célzott, hogy már más is felhívta erre Edward figyelmét – mentettem ki gyorsan.

- Értem. Nos, – lépett közelebb és kinyújtotta a kezét felém – ideje távoznunk. Remélem, a közeljövőben számíthatok a látogatásodra – fogta meg a kezem – Szívesen látunk, természetesen, a családoddal együtt.

- Köszönöm, alkalom adtán elmegyünk.

Egy pillanatig csak álltunk egymással szemben, majd közelebb lépve hozzá átöleltem. A meglepett, merev tartás lassan felengedett a karjaim között és az atyai ölelés határozottan jól esett a lelkemnek.

A tisztás fölött megjelent a helikopter, amin kérésemnek megfelelően érkeztek.

A propellerek hangos zúgása elnyelte a szavait.

- Vigyázz magadra, Bella.

Azzal a három fekete alak felszállt és mi ácsorogva néztünk utánuk.

Tessenek nekem komikat írni!

36. fejezet

Szióka!

Hoztam a folytatást, még szinte meleg! :) Az esetleges hibákért elnézést kérek, nem volt időm átolvasni!

Számítottam a találkozásra, mégis meglepett a látványa. Eddig körbe cikázó figyelmem most csak rá összpontosult.

Furcsa izgalom futott végig rajtam, és ez nem a jó értelemben vett izgatottság volt. Csalódott voltam, mert titkon azt reméltem, ez csak egy félreértés lehet, és most megkönnyebbülést érezhetnék. De nem, itt áll előttem, és a képembe vigyorog.

Tekintete vágyakozva siklott végig rajtam és a keze előre lendült, hogy megsimogassa az arcom.

Ösztönösen és undorral hőköltem hátra, mire a kéz megállapodott út közben és a mosoly lehervadt az arcáról, átadva helyét a gúnnyal álcázott csalódottságnak.

- Úgy látom, nem kölcsönös az öröm – lökte oda nyeglén és pillantása Rosalie-ra siklott, aki közvetlenül mellettem állt. Tett egy lépést oldalra és csodálattal szemügyre vette szőke kísérőmet, tekintetében kéjes vágyakozás csillant.

Rose szépsége általában ilyen hatást vált ki a férfiakból, annyi különbséggel, hogy a többség zavarba jön hideg és lenéző pillantásától. David azonban nem tartozott az átlag közé, számára ez csak növeli a kihívás izgalmát.

- És a hölgyben kit tisztelhetek?

Válaszolni akartam, mikor Rose csilingelő hangon megelőzött.

- Bella nővére vagyok, a nevem Rosalie – azzal legnagyobb megdöbbenésemre kezet nyújtott az őt vizslató férfinak, aki azonnal elkapta és közelebb lépett hozzá – Maga pedig a rosszfiú a múltból.

Döbbenten figyeltem, ahogy kacéran rámosolyog. Na, ez volt az, amit soha sem feltételeztem volna az általam ismert fagyos szépségről. Még Emmettel sem szokott társaságban ilyen közvetlenül viselkedni.

- David vagyok, Bella bizonyára nem a legjobb oldalamról ismertetett meg – sandított rám.

- Oh, igazából nem sok mindent mesélt. Elég titokzatos a múltjával kapcsolatban.

Tekintetünk találkozott egy másodpercre, mire megértettem, hogy mi is a célja, így belementem a játékba.

- Hol van a kislány, David? – kérdeztem rá, mivel sehol sem láttam Amandát – Itt vagyok, őt elengedheted.

Most ismét nekem szentelte a figyelmét és mélyen a szemembe nézett. A rubin színű írisz láttán, miben a régi gonoszság csillogott, nyugtalanság fogott el. Mivel nem tűnt éhesnek, nyilvánvaló volt, hogy nem rég ivott. Nagyon kellett kényszeríteni magam, hogy az átható pillantástól ne kapjam félre a tekintetem.

Megéreztem, hogy a hátam mögül egy újabb vámpír érkezik, de az illata keveredett egy emberével és még valamivel…

Farkasszaggal.

A szapora szívverésről tudtam, hogy Amanda meg van rémülve, amire meg is volt minden oka. Most mindannyiunk élet egy hajszálon múlik, és nagyon óvatosnak kell lennem.

Lassan az érkezők felé fordultam, mivel így legalább volt okom megszakítani a szemkontaktust.

Egy fiatal férfi tartotta kezében a nyolc év körüli gyereket. Az ő szeme is vörösen izzott és türelmesen, parancsra várva nézett a vezérére.

A kislány kisírt szemei rémülten cikáztak körbe, amitől elszorult a szívem. Sötétbarna hajfürtjei és barna bőre nem hagyott kétséget a származását illetően. Aligha tudta felmérni, miféle veszéllyel áll szemben, de az eddig tapasztaltak is elegek voltak, hogy kiboruljon.

-Akkor engedd, hogy Rose elvigye, mi pedig rendezhetjük a dolgainkat.

Természetesen gúnyos nevetés volt a válasz.

- Hová sietsz ennyire? Talán a barátod türelmetlen? – intett Edwardék irányába – Kértelek, hogy ne hozz hátvédeket.

- Csak a lány miatt jöttek és ezzel számolhattál volna – löktem oda neki szenvtelenül, mire fölényesen lemosolygott rám.

- Számoltam.

Látva magabiztosságát rossz érzés fogott el. Eddig igyekeztem kontrollálni a gondolataimat, hogy ezzel erőt adjak Edwardnak is, de hirtelen meginogtam. Az nem érdekelt, hogy nekem bajom eshet, de ő és a család nem kerülhet veszélybe. Apró remegés futott végig a testemen, ami nem kerülte el David figyelmét sem.

Közelebb hajolt hozzám és a lehelete szinte csiklandozta a fülem, ahogy elfordítottam a fejem előle.

- Félsz tőlem, Bella?- kérdezte szinte kéjesen.

- Csak az fél, akinek vesztenivalója van.

- Hát, igen, ez a különbség a régi és az új Bella között – suttogta - a régi már mindent elvesztett, az új még csak most fogja!

- Ne fenyegess! – sziszegtem mérgesen.

Tudtam, hogy Edwardra céloz. Ismeretségünk kezdetén voltam olyan hülye és megemlítettem neki a szívfájdalmam okát, mégpedig, hogy emberként elhagyott a vámpír szerelmem. Azt nem tudhattam, sejti-e, hogy Edward ugyanaz a személy, de az nyilván feltűnt neki, amikor együtt látott, milyen szoros kapcsolat van közöttünk.

Dühösen meredtem rá, ami nagyon elégedett kifejezést csalt az arcára. Nem törődve a húzódozásommal, ujjai végigsiklottak felfelé a karomon és a vállamnál közelebb húzva magához, mélyen beleszagolt a hajamba. A testünk ettől olyan közel került, hogy minden idegszálam tiltakozott ellene.

Gondolatban figyelmeztettem Edwardot, hogy nincs baj és ne cselekedjen meggondolatlanul. Tudtam, min megy keresztül, de muszáj tartani magunkat a tervhez.

Hirtelen eltaszított magától és fintorogva hátralépett.

- Bella, drágám, ne sértődj meg, de büdös vagy!

A társai hangos röhögésbe kezdtek, de válaszra sem méltattam. Jacob és társai illatát én már egész megszoktam, de nyilván érezhető rajtam.

- Akkor elengeded végre a lányt?

Még mindig fölém magasodva állt, élvezve a helyzet előnyét. Egy pillanatig csak nézett rám, majd lassan az Amandát tartó férfi felé sétált, nem kis rémületet keltve bennem. Izmaim megfeszültek, ugrásra készen figyeltem minden rezdülését. Rosalie szintén megmozdult és tett egy lépést David után, mire a két nő figyelmeztetően azonnal mellettünk termett.

A kicsi megszeppenve nézett rá, még csak nem is pislantott.

- Nagyon szép lányka, a családja jobban is vigyázhatna rá - simított végig a kislány haján, amitől elborzadtam.

Felhorkantam.

- Te, mint gyakorló apa már csak tudod…- a megjegyzésemre szerencsére ismét felém fordult – Tényleg, elárulnád, miért zaklatod a saját lányod? – tudtam, hogy veszélyes feldühíteni, de nem tetszett, hogy olyan közel van Amandához. Emlékeimből akaratlanul is egy régi képsor villant elő. Egy másik erdő, egy másik kislány…

- Már miért lenne zaklatás, hogy vissza akarom kapni a saját lányomat? – ismét előttem termett.

- Bocsáss meg, hogy ezt mondom, – szóltam cseppet sem sajnálkozva – de téged ismerve nehezen hiszem el, hogy pusztán apai szeretetből akarod őt!

Arra számítottam, hogy a pimaszságomtól feldühödik, de ismét elnevette magát, engem összezavarva vele.

- Átkozottul jól ismersz! – már megint túl közel került hozzám, de most figyeltem, hogy ne lássa, mennyire zavar ez.

Kérdőn néztem vissza.

- Természetesen, nem vágyok szülői szerepre – úgy mondta ki, mintha valami betegségről lenne szó – de jogom van hozzá!

Nem kaptam választ, ezért tovább feszítettem a húrt.

- Tévedsz – felvont szemöldökkel nézett rám – Egy gyermek apjának lenni nem jog, hanem ajándék!

Nem nevetett vagy gúnyolódott, csak összeszűkült szemmel nézett rám. Mikor megszólalt, hangja közömbösen csengett.

- Igazad van, ő ajándék a számomra – szája lassan ördögi vigyorba húzódott – legalábbis a vére az!

Értetlenül bámultam, miközben hangos röhögés rázta a társaságot, még a fiatal férfi is rázkódott a nevetéstől, kezében Amandával.

- Te… a vérét akarod? – kérdeztem iszonyodva.

Bólogatva válaszolt.

- Bizony! – láttam, hogy nagyon élvezi, ahogy zseniális tervét ecseteli – Tudod nagyon jól, hogy a túlélésem kulcsa a képességem. Évekig kísérleteztem, hogyan tudnék minél hosszabb ideig láthatatlan maradni, de ehhez rengeteg energia kell. Te is tudhatod, hogy az egészséges embervér tart a legjobb erőben – hirtelen színpadiasan a homlokára csapott – Ja, persze, te ezt nem tudhatod, hiszen csak olyan zsákmányból iszol, ami nem szól vissza!

Jeges tekintetem csak még jobb kedvre derítette a társaságot.

- Na, mindegy. Szóval, egy félig vámpír, félig ember vére a tökéletes megoldás a problémára. És mivel nem sok ilyen szaladgál a világban, magamnak kellett kézbe vennem a dolgokat… - vont vállat, mintha semmi meglepőt sem találna ebben – Egy tenyésztett faj, ami rövid időn belül beérik.

Hányingerem támadt, ahogy hallgattam ezt az őrült teóriát, megszólalni sem tudtam. Rose is úgy bámulta, mint valami őrült tudóst, aki Istent akar játszani.

- Tehát nem Lisa az egyetlen? – suttogtam, ami hirtelen eszembe jutott.

- Ő csak a … prototípus, hogy úgy mondjam. De nagy meglepetés volt számunkra a kis fattyú, akit a házban rejtegettek!

Ahogy magam elé képzeltem Adam gyermeki arcát, elöntött a düh és hangos morgás hagyta el a torkom, miként a Rosalie-ét is. Nem törődtem többé az észérvekkel, agyam elöntötte a harag sötét füstje. Izmaim megfeszültek és villámgyorsan előrevetettem magam…

35. fejezet

Üdvözlet mindenkinek!

Hoztam nektek frisset, remélem értékelitek néhány hozzászólással! :)

Puszi

A meghitt pillanatot a telefonom búgása szakította meg. Nem akartam felvenni, de Edward teste megmerevedett a karjaimban és ugyanabban a másodpercben Alice lépett be az ajtón, arcán rémülettel. Ijedten néztem egyikről a másikra, de ők csak az asztalon rezegve táncoló mobilomat figyelték. Nem volt semmi kétségem, ki hívhat. Felállva, remegő kézzel nyúltam a készülékért és morogva szóltam bele.

- Mit akarsz?

- Oh, drágám, hát micsoda üdvözlés ez? Még a végén azt fogom gondolni, hogy nem szívesen látsz engem! – játszotta a sértődöttet David.

- Mit akarsz? – ismételtem meg lassabban, de egyre fogyó türelemmel.

- Csak gondoltam emlékeztetlek a találkozónkra. Már nagyon várom – jött a nyálas, behízelgő válasz – És nem én vagyok az egyetlen.

Értetlenül hallgattam, mert nem tudtam, mire céloz. Alice néma ajkakkal eltátogta a választ.

- „ Egy kislány!”

Döbbenten meredtem rá. Az alsó szinten tartózkodó családom szintén pisszenés nélkül figyelte a beszélgetésünket.

- Mutatkozz be szépen a néninek, aki nemsokára érted jön – hallottam meg David utasító hangját, mire egy szipogó, vékonyka hang beleszólt a telefonba.

- Amanda vagyok és haza szeretnék menni!

A rémülettől tágra nyílt a szemem, kezeim akaratlanul támaszt keresve nyúltak Edward után, aki karjai azonnal körém zárultak.

- Tehát izgatottan várunk, drága Bellám – vette át a szót ismét David – Gondolom, nem kell külön kérnem, hogy tartsd magad a megállapodásunkhoz!

- Te szemétláda! – sziszegtem, magamhoz térve a döbbenettől.

- Jaj, ne kezd már! Ismersz, szeretem magam bebiztosítani! – nevetett fel – Féltem, hogy valami butaságon töröd a szép kis fejedet, mint legutóbb is…

Nem válaszoltam, még csak levegőt sem vettem.

- Tehát – hangja kemény volt és ezúttal gyűlölettel teli – csak te és a nővéred! – azzal megszakította a vonalat.

Megkövülten néztem magam elé és lassan eluralkodott rajtam a düh. A még mindig a kezemben szorongatott telefonra bámultam, majd mérgesen a sarokba hajítottam, ahol lyukat ütve a falban nagyot csattanva darabokra tört.

Toporzékolni tudtam volna a tehetetlen dühtől és talán meg is teszem, ha a földszintről meg nem hallom Lisa zokogását. Ugyanebben a pillanatban felhangzott a farkasok vonyítása is, majd a bejárati ajtó hangos csattanása.

Mindhárman egyszerre rohantunk a lépcső felé. Leérve a síró Lisát Jacob mellkasának dőlve találtuk, aki szintén zaklatottan próbálta vigasztalni. A családom szomorúan figyelte őket, mindenkin látszott, hogy hallották a Daviddel folytatott beszélgetésemet. Csak Ray hiányzott, de ez most nem foglalkoztatott.

Kérdő tekintetemre Edward szomorúan megszólalt.

- A kislány La Push-ba tartozik.

Így már érthető volt Lisa kiborulása, nyilván felismerte Amanda hangját.

Jack idegesen pillantgatott kifelé, látszott rajta, hogy szívesen menne a falkájához, de nem akarja eltolni Lisát sem. Mikor tekintetünk találkozott, csendesen megjegyezte.

- Ő Cole kishúga.

Ettől még jobban elszorult a szívem, ahogy felidéztem a vidám indiánfiú arcát, aki már az első találkozásunk alkalmával olyan közvetlen volt. Bűntudattal gondoltam arra, hogy ez az egész az én hibám, ám úgy tűnt, ezzel nem én vagyok az egyetlen. Lisa szepegve motyogta ugyanezt.

- Én tehetek az egészről! Bajt hoztam La Push-ra és mindenkire!

Segélykérően Jasperre néztem, miközben átsétáltam a szobán és elhúzva Lisát Jacobtól, magam felé fordítottam.

- Nem, te nem tehetsz semmiről! Egyedül az Ő hibája, senki másé! De meg fogjuk állítani és visszahozzuk Amandát is – miközben beszéltem, letöröltem az arcán lecsurgó könnyeket és felemeltem az állát, hogy a szemembe nézzen – Nem lesz semmi baj!

Lassan megnyugodva – ami feltételezhetően inkább Jazz érdeme volt – bólintott és hagyta, hogy Alice leültesse a kanapéra.

Jacob kihasználva az alkalmat kisietett a farkasokhoz. Az ablakhoz sétálva kinéztem a sötétségbe és riadtan láttam a közelgő hajnal derengését. A fojtogató érzés a mellkasomból lassan felkúszott a torkomba és azt elszorítva küszködtem a sírással. Az idő fogytán volt, nem maradt lehetőség a variálásra. Megkeményítettem magam és a David iránti gyűlöletre koncentráltam. A harag nem jó tanácsadó, de jelen pillanatban ez adott erőt a küzdelemhez.

- Tehát minden a terv szerint marad, annyi különbséggel, hogy a csapatok jobban lemaradnak tőlünk. Tudni fogja, hogy ott vagytok, de a köztünk lévő távolság biztonságot ad majd neki – szóltam a családhoz, mire mindenki egy vámpírként bólintott, ami mosolyra késztetett.

Még gyorsan felrohantam az emeletre és megnéztem a postafiókomat. Letörten állapítottam meg, hogy nem érkezett új üzenetem. Sóhajtva indultam vissza a többiekhez.

Búcsúzkodni kezdtünk, mindenkit megöleltem, beleértve Lisát és Jacobot is. Ez afféle „Viszlát” ölelés volt és nem”Isten veled”. Legvégül mindenki a saját párjától köszönt el. Úgy öleltem Edwardot, hogy szinte belesajdult a karom, miközben csókunk lágy volt és ígéretekkel teli. Mikor kibontakoztam az ölelésből, tekintetem találkozott Rosalie-éval, aki bólintva megindult az ajtó felé.

Nesztelenül siklottunk a kihalt erdőben, ami dermesztő csendben várakozott, mintha láthatatlan szemek követnék a mozgásunkat. Oldalra pillantva Rose haját figyeltem, ahogy csapkodva lebegett a menetszélben. Szép ívű száját összeszorította, arca nem árult el érzelmeket.

Mióta felajánlotta, hogy velem tart, a miérten gondolkodtam. Az elmúlt hetekben zökkenőmentes volt a kapcsolatunk, bár különösebben közelebb sem kerültünk egymáshoz. Éppen ezért lepett meg, hogy önként felajánlotta a segítségét.

Megérezve, hogy őt figyelem, lassítani kezdett és megállt.

- Rajta, ki vele! – szólt kicsit nyersen.

Tettethettem volna az értetlent, de ehelyett szembefordulva vele megkérdeztem.

- Miért jöttél velem?

Hátrapillantott arra, amerről érkeztünk, majd rövid gondolkodás után a szemembe nézve válaszolt.

- Ha azt mondom, nem akarom, hogy bajod essen, elhiszed?

A meglepettségtől megszólalni sem tudtam, de ő gyorsan folytatta.

- Amikor beszéltél azzal a féreggel, láttam az arcodat – suttogta – és számomra is ismerős érzések tükröződtek rajta. Tudom, mit jelent, ha megfélemlítenek és kihasználnak.

Zavartan bólintottam és válaszolni akartam, amikor ismerős vámpírszag kúszott az orromba. Mélyet lélegeztem és az erdő felé fordultam. Rose követte a mozdulatot és némán bólintott.

Újra elindultunk, követve a vízesés dübörgő morajlását és kiértünk a ritkuló fák közül egy tisztásra. A családunk és a farkasok három csoportban szóródtak szét. Középen Edward és Emmett, balról Jasper, míg jobbról Carlisle követett néhány farkassal. Alice, Emily és Esme otthon maradt Lisával és Adam-mel, hiszen nem zárhattuk ki a lehetőségét, hogy megpróbálják megtámadni a házat.

A pajzsomat visszahúztam, hogy szerelmem követni tudjon minket és a farkasok közötti kapcsolatnak köszönhetően mindenkit tájékoztathasson a történésekről.

A lassan gomolygó pára beterítette a tisztást és minden lépésünknél felkavarodott. Most már egyre intenzívebben érezhető volt David illata, ahogy több, más idegené is. Megálltunk a rét közepén és vártunk.

Hamarosan kibontakozott néhány alak a bokrok takarásából és szembekerültünk David barátaival, ő azonban nem mutatkozott.

Körbejártattam tekintetemet és mindegyiket alaposan megnéztem. Tudtam, hogy az én szememen át Edward is látja, így ők is fel tudják mérni az ellenséget.

Két nő volt közöttük, akik feltűnően hasonlítottak egymásra, szinte biztos volt a rokoni kapcsolat közöttük. A húszas éveik elején járhattak és kihívó öltözetet viseltek, ami már-már erkölcstelennek volt mondható.

A férfiak között volt egy idősebb, kb. negyvenes férfi, kidolgozott izmokkal, amit magabiztosan közszemlére is tett. Tekintete végigmért minket és vágyakozva megnyalta a száját, mire engem undor fogott el.

A másik kettő fiatalabb volt és jelentéktelenebbnek tűnt, feltehetően még újszülöttek voltak.

Megköszörültem a torkom és magabiztosan megkérdeztem.

- A főnökötök nem tisztel meg a társaságával? – szenvtelen hangom hallatán a szőke hajú fiatal elismerően végigmért, miközben félkörben körénk gyűltek.

- Semmi pénzért ki nem hagynám – jött a válasz a hátam mögül. Megpördültem, de senkit sem láttam. Anélkül, hogy visszafordultam volna, karba fontam a kezem és gúnyosan elmosolyodtam.

- Úgy látom, még mindig a bújócska a kedvenced!

A szemem sarkából figyeltem a köd mozgását és minden idegszálammal, egyenesen állva vártam a támadást.

De az elmaradt, csak nevetést hallottam, majd hirtelen megjelent előttem emlékeim rémisztő kísértete.

- Örülök, hogy látlak, Bella!

Augusztusi kommentelő

Üdv mindenkinek!

Meg kell hogy mondjam, a múlt hónapban nagyon lusta voltam és kevesebb volt a friss, de ez rólatok is elmondható! Nem érkezett túl sok hozzászólás... :(
Gondolom mindenki nyaralt, pihent.
Szerencsére akadtak kivételek, akik biztattak és ezt köszönöm! :)
A mostani választottam BÚG, aki mindig olyan lelkes, hogy mosolyt csal az arcomra! :))) Ezért ő kérhet valamit és a hónap végéig hozom- mindannyitoknak.

Szóval, Búg, ki vele!

PUSZI MINDENKINEK!

7.-8. Fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az ajándék fejezetet a júliusi kommentelőmnek, Vivieeennek, aki mostanában el van tűnve... Remélem, erre előkerül! :)

Ez a rész a Cullenekkel történt találkozás folytatása, Alice szemszögéből!

Jó olvasást!

Alice

Sietve elindultunk az autókölcsönző felé. Hátrapillantva még láttam, hogy Esme és Bella egymás nyakába borulva ölelkeznek, amitől a lelkem szinte táncra kelt. Boldogan karoltam Jasperbe és a szemem sarkából Edward arcát figyeltem. Vonásai még mindig feszültek voltak, de türelmetlen mozdulatai elárulták, mennyire izgatott és már közel sem tűnt annyira elkeseredettnek, mint pár perccel ezelőtt.

- Jó kis csaj lett a hugiból- vigyorgott Emmett a tőle megszokott stílusban, mire Edward megrovóan nézett rá- Most mi van? Ti is látjátok, nem?

-Tényleg gyönyörű lett- jegyezte meg csendesen mosolyogva Rosalie, mire mindannyiunk álla leesett.

- Mindig is az volt- szólt büszkén Edward és még jobban szedte a lábát, hogy hamarabb a kölcsönzőhöz érjünk, ahová azonnal beviharzott.

A pult mögött álló idősödő férfi csodálkozó tekintetével mit sem törődve rábökött a bejárat mellett álló dzsipre és kihúzott a tárcájából egy köteg bankjegyet, mire az készségesen átadta a kulcsokat. Néhány nyomtatvány kitöltése és pár perc után kikanyarodtunk a parkolóból és Bella autója mögé szegődtünk.

Emmett előreült Edward mellé, én pedig Jaz és Rose közé kerültem. Izgatottan kapaszkodtam szerelmem kezébe és töprengve rágtam a szám szélét. Most volt időm átgondolni a találkozást és megpróbáltam magyarázatot találni egy furcsaságra.

- Ezt én sem értem- nézett rám homlokráncolva Edward.

- Mit?- kapott rögtön a témán Emmett és kíváncsian bámult ránk.

- Nem tudtuk használni a képességünket, amíg Bella a közelünkben volt- lökte oda a magyarázatot, de közben a szemét le sem vette az előttünk haladó autóról.

Emmett értetlenül tárta szét a karját.

- Mi ebben a furcsa? Bellát már emberként sem hallottad…

- Igen, de most senki mást sem hallottam.

- Én sem- fűzte hozzá Jasper- Nem csak hogy nem éreztem az érzéseit, de hatni sem tudtam rá. Sőt, senkire, pedig egyeseknél elkelt volna a segítség - mondta, de közben az elsuhanó tájat figyelte- Most viszont mindent tisztán veszek és ez kicsit feszültté tesz!- sandított Edwardra, aki sóhajtott egyet.

- Sajnálom, tesó!- közben olyan erővel markolta meg a kormányt, hogy az ujjai belefehéredtek.

Idő közben elhagytuk a külváros ritkuló házait és a Bella által diktált őrült tempóban száguldottunk. Emmett persze nem bírta ki, hogy meg ne dicsérje Bella sportos stílusát és egyéb eddig szembetűnően pozitív változásait.

Igen, tény hogy nagyon megváltozott, de én tudtam, hogy mindezek dacára ő még mindig az a régi lány, aki elcsavarta a bátyám fejét és mindannyiunk szívébe férkőzött. Bárcsak korábban a nyomára bukkantunk volna, de éreztem, hogy még nem késő. Sajnos akárhogy koncentráltam, továbbra sem láttam semmit a jövőjéből. Az egyetlen elmosódott kép egy lány elgyötört arca volt, akit sehogy sem tudtam Bellához kötni.

Már szinte úgy éreztem, hogy fejgörcsöt kapok, mikor kellemes nyugalomhullám öntött el és ellazulva fordítottam Jasper felé a fejem.

- Köszönöm, drágám- mosolyogtam rá és puszit nyomtam az állára.

- Én is köszönöm- szólt hátra Emmett- különben a kormányból nem maradt volna semmi.

Edward zordan rápillantott, de mielőtt válaszolhatott volna, Bella lefordult egy kis mellékútra és pár másodperc után megláttunk egy otthonos kis házat.

Leparkoltunk a másik autó mellé és gyorsan kipattantunk.

- Jó kis kégli!- persze Emmett nem tud uralkodni a lelkesedésén, de ezt igazán nem vethetem a szemére, hiszen engem is majd szétvetett az izgalom.

Bella zavartan felénk fordult.

- Szeretnék kérni tőletek néhány percet- intett a ház felé - mielőtt bejönnétek, bejelenteném az érkezéseteket valakinek. Rögtön visszajövök.

Választ nem várva sarkon fordult és besietett.

- Mondott valamit útközben? - kérdeztem izgatottan, megelőzve Edwardot.

- Semmi lényegeset- rázta meg a fejét Esme.

Kíváncsian fülelni kezdtem, hogy mi történik a lakásban. Tompa szívdobogás hallatszott a földszintről, majd egy gyenge női hang.

- Megjöttél.

- Emily, figyelj –szólt hozzá kedvesen Bella– Vendégeket hoztam. Behívom őket, de szeretném, ha nem ijednél meg, mert nem fognak bántani.

Néhány pillanat múlva nyílt az ajtó és Bella intett, hogy menjünk be.

A nappaliban a kényelmes kanapén egy lány feküdt, kíváncsian méricskélve minket. Azonnal tudtam, hogy ő volt a látomásomban és ez egy kicsit megnyugtatott, hogy mégsem vagyok teljesen használhatatlan.

Vékony, kipirult arcát hosszú, sötét haj keretezte. Testét egy vastag pléd takarta, amely alatt mégis látható volt a hatalmas pocak. Gyenge pulzusának hangját elnyomta a baba dübörgő szívverése.

Bella a lányhoz sietve letérdelt és kedves hangon beszélt hozzá.

- Emlékszel, már meséltem róluk… - suttogta halkan, felénk intve.

A csillogó tekintet végigsiklott rajtunk.

- Cullenék- jegyezte meg egy halvány mosoly kíséretében, minden meglepettség nélkül- Hello, Emily vagyok.

Valamennyien elég döbbent képet vághattunk, mert úgy tűnt, mintha Bella szórakozna rajtunk. Egyikünk sem egy terhes lakótársra számított.

Ekkor pillantása Rosalie-n, aki szintén hitetlenkedve nézett vissza rá.

- Ő az a lány- nézett jelentőségteljesen Carlisle-ra. Rögtön tudtuk, kire gondol.

Néhány hete Rose és Emmett közbeavatkoztak Bostonban, amikor egy nomád vámpír megtámadott egy lányt. Tehát Emily volt az.

Furcsa!

- Ő az - suttogta Emily is Bella kezébe kapaszkodva- Ő mentett meg akkor este- szélesedő mosollyal figyelte a nővéremet- Meg sem tudtam köszönni.

- Igen, mert eltűntél a kórházból – szólt megrovóan Rosalie.

Emily lesütötte a szemét.

- Így tűnt jobbnak – lehelte, miközben szégyenlősen fentebb húzta a takarót a hasán.

Ez a mozdulat nem csak nekem tűnt fel. Rosalie nem említette, hogy az áldozat állapotos lett volna. Edwarddal váltottunk egy meglepett pillantást. Biztos voltam benne, hogy ő is erre gondolt. Sajnos a képességeink megint csődöt mondtak.

Bella egyesével bemutatott mindenkit és mikor rám került a sor, óvatosan arcon pusziltam. Cseppet sem tűnt ijedtnek és ezzel újabb pontot szerzett nálam. Nagyon szimpatikus volt nekem, kicsit az emberi Bellára emlékeztetett.

Végül a bátyámra került a sor.

- Ő pedig…

- Edward- fejezte be Bella helyett és már nyújtotta is a kezét, miközben alaposan végigmérte.

Nyilván való volt, hogy tisztában van, kik is vagyunk és ez azt jelentette, hogy Bella bizalmasa.

- Örülök… - kezdték egyszerre, majd elnevették magukat.

A következő pillanatban Emily fájdalmas nyögéssel hanyatlott vissza a Bella karjaiba, aki kétségbe esve simította ki arcából a hajat.

- Mi baj? Mit érzel? – mikor nem jött válasz, csak fájdalmas nyöszörgés, könyörgően nézett Carlislera, aki azonnal mellé lépett.

A görcs szerencsére lassan alábbhagyott és Emily arcszíne javult egy árnyalatnyit.

- Már vége – motyogta – csak kinyújtózott.

Nyugtatólak megsimította a pocakját. Szárazan nyelt egyet.

Rose eltűnt a konyha irányában és egy pohárral tért vissza.

- Várj, hozok vizet – indult Bella, mire nővérem elé tartotta.

Egy meglepett pillantás, majd egy hálás mosoly után elvette és megitatta Emilyt, aki elgyötörten nyújtózott végig a kanapén.

Tehát ezért volt szükség Carlisle segítségére. A lány valóban betegnek tűnt, láza is volt.

Bella kétségbeesve nézett apánkra, aki a fiúk felé fordult.

– Jasper, Emmett! Elhoznátok a táskámat a szállodából? – mire azok bólintva elindultak.

- Addig is megvizsgálnám- fordult a beteg felé Carlisle.

- Mi akkor elmegyünk, hogy ne zavarjunk – mondta Edward.

Bella rémülten kapta fel a fejét, szemében kétségbeesés tükröződött.

- Ne! –fordult Edwardhoz, majd újra megkeményítette a tekintetét– Maradjatok csak!- azzal Emilyt óvatosan felnyalábolta és elindult vele egy ajtó felé.

A lány bizalommal teli tekintettel nézett rá, vékony karját magától értetődően fonta Bella nyaka köré, aki úgy ölelte, mint valami törékeny porcelánbabát. Szinte érezhető volt a kötődés kettejük között, ami kis féltékenységet váltott ki belőlem, majd azonnal elhessegettem ezeket a gondolatokat.

Mikor bezárult az ajtó Carlisle mögött, Esme szólalt meg.

- Szegény kislány nincs túl jó bőrben - szomorúan nézett maga elé.

- Én azt nem értem, hogy került ide - töprengett Rose és egy hintaszék mögé állt.

A szobából kihallatszott Bella gyönyörű hangja.

- Mielőtt hozzáfognál, tudnod kell a körülményekről – kezdtem óvatosan, majd Emilyre pillantottam, aki bólintott – Ez nem egy hétköznapi baba és terhesség. Nem tudom, mennyit mesélt el Rosalie, de…

- Azon az éjszakán megerőszakolt az a vámpír, aki megtámadott! – fejezte be a mondatot Emily.

Rosalie tekintete elsötétült és a szék háttámlája hangos reccsenéssel adta meg magát.

Ijedt pillantást váltottam Edwarddal, aki szintén azonnal megértette Rose viselkedését. Haboztam egy másodpercig, hogy átöleljem-e, de kemény tekintete és Edward fejrázása megállított ebben. Esme is tanácstalanul ácsorgott.

A szobában eközben Carlisle megvizsgálta a lányt, halkan beszélgettek.

A ház előtt lefékezett a dzsip és akaratlanul megállapítottam, hogy Emmett valószínűleg rekordgyorsasággal száguldhatott.

Valószínűleg ezt ő is így gondolta, mert fülig érő szájjal sietett be, nyomában az apánk táskáját szorongató Jasperrel. Mielőtt azonban elkezdett volna hencegni, tekintete megakadt Rosalien. Arcáról úgy tűnt el a jókedv, mintha lespörték volna és azonnal a dermedten álló szerelméhez sietett. Próbált a szemébe nézni és átölelni, de az csak a földet nézte meredten.

Kinyílt a szobaajtó és a megtört tekintetű Bella lépett ki rajta.

Végignézett rajtunk, majd elvéve a táskát Jasper kezéből, indult is visszafelé.

Gyorsan elé siettem, mielőtt visszamehetett volna és bátortalanul megkérdeztem.

- Segíthetünk valamiben?

Arra számítottam, hogy az eddigi viselkedésében megszokott hideg közömbösséggel elsétál mellettem, de nem így történt.

Tétovázva rám pillantott és meglepetten végigszemlélt. Ahogy álltunk egymással szemben, furcsa fényt láttam a szemeiben megcsillanni. Gyengéd hangon suttogta el a választ.

- Igen, azt hiszem igen! – mosolyodott el és határozottan kinyújtotta felém a kezét, amit megkönnyebbülten szorítottam meg.

Egy röpke pillanat alatt a távolság, ami eddig elválasztott minket egymástól, zsugorodni kezdett. A boldogság elöntött és úgy éreztem, visszakaptam a barátnőmet.

Pár nap múlva kiírom az augusztusi hozzászólót!

34. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam a következőt. Mivel mindenkit Bella múltja érdekelt, megkapjátok! :)

Kiléptem az e-mail fiókomból, majd halkan összecsuktam a laptopot és elgondolkodva végigsimítottam rajta.

Nem voltam biztos semmiben, de azt tudtam, hogy minden apróság számít. Nem követhetek el hibát és csak imádkozni tudtam, hogy a tervem valóban sikerüljön.

Hallottam a folyosóról szerelmem csendes lépteit, ahogy a nappaliból visszafelé tart hozzám. Mélyet sóhajtva fordultam a nesztelenül kinyíló ajtó felé.

Mikor belépett, rám emelte szomorú szemeit és ettől megint elfogott a nyugtalanság.

Már elhatároztam, mit fogok tenni, hogy elűzzem a bizonytalanságát. Ideje, hogy mindent megosszak vele, ami a múltból még közénk állhat. Ahogy bezárult az ajtó, visszahúztam a pajzsom, és gondolatban beszélni kezdtem hozzá.

- Nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe sodortalak benneteket – Fejét felkapva örömteli hitetlenkedés suhant át az arcán, majd szavaimat megértve újra elkomorult, de elém lépve feszült várakozással figyelt. Tisztában volt vele, hogy komoly dologról van szó, ha egyszer beengedtem a fejembe – Sokszor elmondtam, mennyire szeretlek, de most meg is mutatom – azzal végigpörgettem fejemben az elmúlt hetek minden együtt töltött csodálatos pillanatát, egészen a viszontlátás örömétől kezdve. Hagytam, hogy minden titkom az övé legyen, hiszen senkinél sincs nagyobb biztonságban, mint nála. Azt akartam, hogy tudja, mit jelent ő a számomra. És szerencsés vagyok, hogy ilyen hatásos módon tudom neki ezt bemutatni, így legalább már semmi kétség sem marad benne az érzéseimet illetően.

Egészen közel lépett, de nem ért hozzám, csak áhítattal figyelt a szemembe nézve, mintha tévét nézne. Én pedig hagytam, hogy átélje és érezze, amit neki köszönhetek.

- Szeretlek, örökre és visszavonhatatlanul. Nincs ember, vámpír, sem semmi más, ami változtathatna ezen. Számomra csak te létezel, mióta először megláttalak a forksi gimi biosztermében. Nem számít, mennyi idő telt el és fog még eltelni, vagy mi minden történik, ez az egy változatlan marad.

Alátámasztandó szavaim végigpörgettem az emberi emlékeimet, amik furcsa módon megmaradtak.

Száját enyhén eltátotta és csodálkozva elmosolyodott, majd a másodperc ezred része alatt a karjaiba kapott és szorosan magához ölelt. Hagytam, hogy ezt a boldog percet is az én szememen keresztül lássa, és érezze, amit én.

Számomra nem volt szükség gondolatolvasásra, hogy tudjam, ő is ugyanúgy érez, mint én.

Kibontakozva az ölelésből kicsit hátrébb léptem, hogy belenézhessek a gyönyörű szemébe.

- Tudom, hogy sok kérdésed van a múltammal kapcsolatban. Bár reméltem, hogy ez számomra is örökre feledésbe merül, de úgy tűnik, mindaddig a sarkamban fog loholni, amíg szembe nem nézek vele. És ehhez bátorságra van szükségem, a Te támogatásodra – gyenge mosolyt erőltettem magamra és az ágy mellé lekuporodva a földre, magam mellé húztam őt is. Kezem egy percre sem engedte el és ez bátorságot adott.

Visszamentem az időben addig a napig, amikor elhagytam Forksot.

Sötét éjszaka volt, a hold alig világította meg az erdő sötét fáit. Örültem neki, mert elrejthettem azt a végtelen fájdalmat, ami a mellkasomat feszítette.

Csendben álltam Charlie háza előtt és figyeltem, ahogy maga elé révedve ül a kanapén, miközben a lenémított tévében épp egy hazafutást mutatott be a Rangers. Ő fel sem nézett, csak a kezében tartott tárgyat szemlélte. Közelebb kellett lépnem az ablakhoz, hogy felismerjem, az én fényképemet szorongatja.

Áldottam a sorsot, hogy nincs szükségem levegőre, mert így el tudtam fojtani a zokogást, ami kitörni készült belőlem. Erőt véve magamon elszakadtam tőle és búcsút intve hátat fordítottam addigi életemnek.

A feketeségbe vetettem magam és csak futottam, nem törődve az arcomba csapódó ágakkal, a rémülten menekülő állatokkal. Végig rohantam a határ mentén az óceánig, ahol egy percre megállva lenéztem La Push-ra. Vágyakozva figyeltem a hívogató, gyengén világító fényeket, amik utat törtek a sötét éjszakában.

- Nem kell elmenned! – szólalt meg mellettem Jacob, akinek érkezését már percekkel korábban észleltem. Nem néztem rá, csak bámultam a békés kis falut, ahol a legtöbben már álomra hajtották fejüket.

Álom. Mit nem adtam volna, hogy én is alhassak és elmenekülhessek a valóság elől. De már erre soha többé nem lesz lehetőségem, csak az ébren töltött rémálmok maradnak meg nekem.

- Nem szabad maradnom – suttogtam anélkül, hogy ránéztem volna. Éreztem sós könnyének illatát, amit úgy irigyeltem tőle. Hallgattam szívének szapora dobbanásait, miközben kezem akaratlanul a saját néma mellkasomra csúszott.

- Kérlek, vigyázz Charlie-ra – suttogtam, mert többre nem telt az erőmből – És magadra is.

Aztán rá sem nézve, belevetettem magam a hideg óceánba. Még hallottam a keserves vonyítást, amihez többen csatlakoztak. Olyan volt, mint egy farkasfalka gyászéneke.

Aztán a hullámok közé bukva hagytam, hogy végleg elnyeljen a mélység.

A napok, hetek és hónapok egyformán teltek. Nappal barlangokban, elhagyatott bányákban bujkáltam, éjjel céltalanul bolyongtam. Ha víz került az utamba úsztam, ha megszomjaztam vadásztam. Kerültem a fényt és ezzel az embereket, csak a biztonságot adó sötétben éreztem jobban magam. Az agyamat furcsa tompultság fedte el, ami elnyomta a fájó gondolatokat és a hiányérzetet. Mert hiszen annyi minden hiányzott, amire még csak gondolni sem mertem. Leginkább az a gyönyörű, aranybarna szempár és a hűvös, simogató kéz.

Mikor gondolatban idáig jutottam tenyeremet az övébe simítottam, ami azonnal körülzárta az ujjaimat. Nem mertem rá nézni, tudtam, hogy ezek az emlékek fájdalmat okoznak neki, de abban is biztos voltam, hogy csak így értheti meg mit miért tettem.

Ugrottam az időben, hogy minél kevesebb alkalma legyen Edwardnak a gyötrődésre.

Hosszú idő után lassan felülkerekedett bennem a kíváncsiság és próbáltam szabadulni a magánytól. Egyre gyakrabban merészkedtem emberek lakta területekre, de továbbra is csak az éjszaka takaró leple alatt. Vágytam a régi dolgok után és új szokásommá váltak a városokban tett éjjeli séták. Bejártam a világot, olyan helyekre eljutva, ahová képzelni sem mertem volna.

Egy ilyen alkalommal találkoztam David-del. Nizza egyik kihalt kikötőjében figyeltem fel az illatára. Ő volt az első vámpír, akivel az átváltozásom után megismerkedtem. Nem tudtam, hogyan kellene viszonyulnom hozzá, de mivel nem tűnt veszélyesnek, sőt felismerve, hogy még újszülött vagyok, türelmes volt velem.

Beszélgetni kezdtünk, illetve leginkább ő beszélt és lassan a bizalmamba fogadtam. Attól kezdve már nem magányosan sétálgattam az éjszakában, mivel ő mindig felbukkant, bárhol is voltam. Jóképű és vicces volt, úgy gondoltam, ő segíthet feledni. Azt már az elején sejtettem, hogy neki is sok titka van, de ez nem zavart, végtére is ebben rajtam aligha tehetett túl.

Ostoba és naiv voltam, a hinni akarásom erősebb volt az éberségemnél. Nem tűntek fel a figyelmeztető jelek, amik majd kiszúrták a szemem. Csak arra koncentráltam, hogy én ne rontsam el. A közeledési kísérletei azonban rémülettel töltöttek el. Tudtam, hogy mennyire tetszem neki, hiszen ezt bőven a tudtomra adta és én igyekeztem ezt odaadással fogadni. Az első csóknál csodát vártam, a másodiknál reménykedtem, de a harmadikat már nem voltam képes elkövetni a szerelmünk ellen. Amikor átölelt, Téged láttalak magam előtt.

Arcán lágyan végigsimítottam, de nem akartam az érzelmeit kutatni, ezért gyorsan visszatértem az eredeti gondolatmenethez.

Nos, ha David valamit nem tud elviselni, az az elutasítás. Akkortól minden megváltozott. Már nem volt kedves és megértő, hanem minden alkalmat megragadott, hogy megtörjön.

Örökké azért kínzott, mert nem voltam hajlandó embervért inni. Gúnyolt és gyávának nevezett, megalázott. Gondoskodott róla, hogy ezekhez az alkalmakhoz közönség is legyen, mivel közben kiderült, hogy akadt néhány nem kevésbé beteges követője is.

Egyik alkalommal alkonyat után elkapott egy anyát a kislányával. A pici úgy négy-öt éves forma lehetett, angyali arccal és gyönyörű loknis fürtökkel. A nő olyan sérüléseket szenvedett, amik eleve halálosak voltak, de végig az eszméleténél volt. David az anyát elém lökte, miközben a kislányt magához szorította.

- Igyál, vagy megölöm a lányt! – sziszegte olyan gonosz élvezettel, amit csak maga a sátán arcán tudtam volna elképzelni. Nem kételkedtem, hogy mindenképpen megteszi, de reméltem, hogy talán sikerül megmentenem.

Az asszony rémült szemébe néztem és lehajoltam hozzá.

- Kérem, ne! – nyöszörögte rémülten, miközben tekintetét nem vette le a gyermekéről. Szinte tartotta a nyakát, hogy tegyem meg, ha ezzel megmentheti a lánya életét. És pont ettől volt olyan szörnyű az egész! Nem félt a haláltól, sem a fájdalomtól és kész volt feláldozni magát.

- Gyerünk már, mi lesz?! – rivallt rám az ördögi hang gúnyosan, miközben én tétovázva figyeltem a nő nyakán futó artériát. Küszködve az undorral próbáltam megtenni, de mielőtt a fogam hozzáérhetett volna, meghallottam a hangos reccsenést és a kislány kitört nyakkal feküdt a porban.

A haverjai hangosan röhögve szemlélték végig, aztán a testeket otthagyták egy bokor mellett, mint valami ócska rongybabát.

Fejemet megrázva próbáltam elűzni a kísértő képeket.

Próbáltam elszökni, de mindig árgus szemekkel figyeltek. Egymaga nem bírt el velem, de a társai minden parancsát követték. A gyűlöletem egyre nőtt és már a halál sem rémített meg, ezért volt bátorságom szembeszállni vele. Így azonban jócskán adtam alkalmat a verésre. Bizarr versenyeket rendeztek, ahol ki kellett állnom egy, kettő, néha három vámpír ellen és fogadásokat kötöttek rám. Azonban ennek is megvolt a haszna, mivel így egész jó harcos lettem és egyre ügyesebben tudtam magam megvédeni.

A képességét is rajtam próbálgatta. Akkor még nem tudott túl sokáig láthatatlan maradni, ezt próbálta fejleszteni. Állandóan résen kellett lennem, mert soha sem tudhattam, hogy egyedül vagyok vagy sem.

Aztán lankadni kezdett az érdeklődése és újabb játékszer után nézett. Békén hagyott, de nem engedett el.

Volt egy régi nézeteltérése az egyik román klán fejével. A kegyetlenségei és a klán vezetője iránt tanúsított tiszteletlenség miatt elűzték a földjéről, amiért bosszút esküdött.

Tervet eszelt ki, hogy visszatérve elhiteti, megbánta a történteket és szeretne újra letelepedni a klán irányítása alatt. A valódi szándék azonban az volt, hogy befészkeli magát, a bizalmukba férkőzik, és amikor már gyanútlanná válnak, kivégzi a klán fejét és átveszi a vezetést.

Tudtam, hogy elérkezett az idő és nem haboztam cselekedni.

Romániába érve a vezér, Stefan nem igazán hitt neki, mégis a régi idők emlékére adott egy esélyt a csapatunknak.

Szerencsére már az elején feltűnt a neki, hogy én nem illek a társaságba és figyelni kezdett. Egyrészt az étkezési szokásom és az ellenségesség, amit a többiekkel szemben tanúsítottam. Neki köszönhetem, hogy életben maradtam. Mikor ugyanis David észrevette a különös rokonszenvet, féltékeny lett és aggódott a terv sikeréért, ezért ki akart iktatni.

Sikerült Stefant figyelmeztetnem, és mikor küzdelemre került sor, már az ő oldalukon harcoltam. Stefan nagyhatalmú vámpír, különleges képességgel.

Mosolyogva idéztem fel a harc rövid jelenetét.

Álltunk a tisztáson és szembenéztünk a feldühödött David-del és csapatával. Baloldalra pillantva figyeltem Stefant, ahogy méltósággal teli nyugalommal áll szemben a vicsorgó söpredékkel. Tény, hogy a románok többen voltak, de tudtam, hogy David-et nem szabad lebecsülni, már csak a képessége miatt sem.

Mikor hirtelen eltűnt a társai közül, tudtam, hogy két lehetséges célpont van: Stefan és én. Az időközben elkezdődött harc közepén a román vezér olyan mozdulatlanul várt, hogy nem tudtam koncentrálni a támadásra. Láttam mellette meglebbenni az egyik bokor leveleit és azonnal odaugrottam, egyenesen David karjai közé. Mindkét hátra csavarvart karomba belenyilallt a fájdalom, ahogy recsegve tiltakoztak a mozdulat ellen. Térdeim megrogytak, de a kín, ahogy jött, hirtelen el is múlt.

Értetlenül bámultam az ugyan ott álló Stefant, ahogy halkan kántált valami ősrégi szöveget és a mellettem láthatóvá vált Davidet szuggerálja, aki megbabonázva, mozdulatlanul előre meredve tűrte, hogy a hozzá lépő román katonák darabokra tépjék.

Végignéztem, ahogy a darabjaikat egy hatalmas máglyára dobják és meggyújtják. Azonban azt még most sem értem, hogy menekülhetett meg!

Ránéztem a csendben figyelő arcra és lágy csókot leheltem az összeszorított szájra. Amikor a merev testtartás nem enyhült, sóhajtva hunytam le a szemem.

Látod, ezért nem akartam, hogy mindezt megtudd! Elég, hogy nekem emlékeznem kell rá.

Keserű érzéssel tértem vissza a múltba és folytattam a különös nosztalgiázást.

Romániában maradtam és egy ideig velük éltem. Stefan sokat segített, hogy talpra álljak, de igazán soha sem tudtam beilleszkedni közéjük. Csodabogárnak tartottak, de a David mellett szerzett edzettségemnek hála kivívtam a tiszteletüket, így elviselhető volt az az időszak. Végre nyugalom vett körül, bár hosszú távon rá kellet jönnöm, hogy nagy tömegben is lehet magányos az ember. Reméltem, hogy ha nem vagyok egyedül, minden elviselhetőbb, de nem így volt. Ezért búcsút vettem tőlük és eljöttem. Akkor jött a fényképezés és az útikönyv ötlete. Magányos évtizedek következtek, de megtanultam mindennek a jó oldalát nézni. Mert bár nehéz volt egyedül, mégis egyszerűbb, mint mással, aki nem Te vagy! Téged senki sem pótolhatott!

Sok helyen jártam, sok embert és vámpírt megismertem. Végül is sokkal rosszabb is lehetett volna!

Mosolyogva gondoltam az utazásaimra, a városokra, ahol éltem és határozottan jó érzés fogott el. Arcok, nevek, tájak, illatok jutottak eszembe, amikhez valami kellemes emlék fűződik. Apróságok, amik elviselhetővé tették a létemet.

- Köszönöm – suttogta.

Kinyújtotta a karját és az ölébe vont, én pedig megnyugodva bújtam hozzá. Túl voltam rajta és határozott megkönnyebbülést éreztem.

Nem beszéltünk, csak csendesen kapaszkodtunk egymásba és próbáltunk nem tudomást venni a lassan közeledő hajnali derengésről.

Várom a kritikákat!