33. fejezet

Sziasztok!

Sajnos, most sem volt túl sok időm, de nem akartalak ismét olyan sokáig váratni benneteket. Azért remélem, nem lett annyira szörnyű, mint amilyennek én érzem! :/

- Nem! – Edward szemei elsötétültek a dühtől – Nem fogom hagyni, hogy a kezei közé sétálj!

Közelebb lépve hozzá a dereka köré fontam a kezem és türelmes várakozással néztem fel rá. Biztosra vettem, hogy ellenzi majd az ötletet és időt akartam adni, hogy végiggondolja. Az egyik kezemmel nyugtatóan a mellkasát simogattam, míg ő továbbra is fej rázva figyelt – Nem!

- Igaza van Rosalie-nak, nem várhatunk ölbe tett kézzel, amíg hajlandó ő lépni – győzködtem – Ismerem őt, tudom mi a gyengéje és az erőssége, én képes vagyok szembeszállni vele.

- Nem! – makacskodott továbbra is – Régen sem bírtál vele egyedül!

- Csakhogy már nem az az elveszett kislány vagyok, akit ő megismert – mondtam határozottan, megkeményedő vonásokkal - És most itt vagytok ti – simítottam végig az arcán – Itt vagy Te!

Elkeseredetten kapott a kezem után és ujjaimat a szájához szorítva egy hosszú, lágy csókot nyomott rá.

- Nem lesz baj, megígérem – adtam meg a végső lökést, mire csak egy mély sóhaj és újabb fejrázás volt a válasz.

- És mégis mire gondoltál? – nézett szembe velem Jazz.

Lassan a család felé fordultam, de nem engedtem el Edward derekát.

- Felhívom és találkozót kérek tőle. Lehetőleg hajnalban, hogy a köd is minket segítsen.

- Egyedül akarsz odamenni? Ez tényleg butaság! – szólt közbe Alice, mire mérgesen rápillantottam.

- Természetesen, nem fogok egyedül menni – biztosítottam – ti távolról követtek és megpróbáljuk őket bekeríteni. Edward használja a képességét és így még akkor is van esélyünk, ha észreveszik és megpróbálnak menekülni.

- De te veszélyben leszel – nyögte szerelmem – bele sem akarok gondolni, hogy mi minden történhet egy pillanat alatt!

Nem szívesen fejtettem volna ki neki a véleményem erről, ugyanis biztos voltam benne, hogy David nem egyszerűen a halálomat akarja. Amit ő szeretne, ahhoz több idő kell és ismerem annyira, hogy tudjam, a bosszúvágytól hajtva elég hosszú ideig tervez kínozni.

Ettől kirázott a hideg, mégis ez ad reményt arra, hogy időt nyerjek. Csak ügyesen el kell terelnem a figyelmét, amíg bekerítik, és akkor sikerülhet elkapni.

- Számítani fog a csapdára – jegyezte meg Jasper.

- Igen, ezért kell elérnünk, hogy óvatlan legyen – magyaráztam akaratlanul is halkabban – Hagynunk kell neki egy egérutat, amit használni is fog. Mikor már úgy érzi, nyert ügye van, Edward a gondolatai alapján követni tudja és elkaphatjátok.

- És ha akkor már késő lesz? Ha már bántott téged? - meredt rám mérgesen Edward.

- De nem fog! – tudtam, hogy nem nyugszik, amíg nem lát tisztán, ezért kinyögtem – Nem gyors halált szán nekem!

Kimeresztett szemekkel bámult rám.

- Ezzel most meg akartál győzni?

Sóhajtva leültem egy üres fotelbe és beletörődően karba tettem a kezem, majd az asztalon álló vázát nézve mesélni kezdtem.

- Miután elhagytam Forksot, nehezen boldogultam. Megpróbáltam teljesíteni a kérésed és élni az életet. Egyedül voltam és mindennél jobban vágytam arra, hogy tartozhassak valahová, valakihez. Azt gondoltam, minden jobb, mint a céltalan öröklét. Akkor találkoztunk.

A vele töltött idő olyan volt, mint a pokol. De legalább nem voltam egyedül. Vagyis azt hittem, hogy így jobb, pedig az volt életem legrémesebb időszaka.

Eleinte kedves volt, figyelmes és ez elég volt, hogy belekapaszkodjak. Olyan volt nekem, mint egy mentőmellény. Tudtam, hogy ő mit szeretne tőlem és én mindent meg is tettem, hogy megadjam neki, de… képtelen voltam rá – Edwardra pillantottam és reméltem, hogy ezzel választ kapott az őt leginkább foglalkoztató kérdésre - A velem szemben tanúsított türelme lassan elszállt és én megismertem az igazi arcát – keserű fintorral emlékeztem a kegyetlenségeire, amit nem terveztem ecsetelni - Mikor rájött, hogy szép szóval nem boldogul nálam, teljesen megváltozott. Már nem érdekelte a véleményem és minden eszközt megragadott, hogy kínozhasson. Szerencsére újszülöttként még erősebb voltam nála, de a képességével szemben nem tehettem semmit. Nem tudtam elszökni tőle, ezért egy idő után úgy tettem, mintha már nem is akarnék. Tisztában volt vele, hogy férfiként nem kedvelem, de én elhitettem, hogy baráti kapcsolatban továbbra is együtt maradhatunk. És elkövette azt a hibát, hogy megbízott bennem. Mikor egy román klánnal hatalmi vitába keveredett, kihasználtam az alkalmat és átjátszottam a kezükre - a szégyentől szinte égni kezdett az arcom - Most gyűlöl, ami érthető is, tekintve, hogy elárultam.

- Ugye nem kezded el sajnálni? – kérdezte Rose megvetően.

Elgondolkodva néztem rá.

- Nem, persze, hogy nem! – ráztam meg a fejem.

Csend telepedett a szobára. Volt, aki a hallottakon, volt, aki a lehetőségeinken gondolkodott.

Halkan indult meg a beszélgetés Jasper és Carlisle között, amihez a többiek is csatlakoztak, miközben éreztem, hogy a hátam mögé lépő Edward lassan megérinti a vállam, majd keze a tarkómra csúszva befurakszik a hajamba. Felnéztem rá és intettem, hogy üljön mellém. A fotel karfájára ülve átkarolt és szorosan magához vont. Beszívtam az illatát és elégedetten bújtam az erős karokba, amik biztonságot nyújtottak.

Mióta újra együtt voltunk eszembe sem jutott, hogy akaratunkon kívül bármi elszakíthat egymástól. Annyira természetes volt arra gondolni, hogy most már miénk a végtelen boldogság.

Csakhogy az életben nem mindig mi irányítjuk a sorsunkat, néha kicsúszik a gyeplő a kezünkből. Vagy talán minden előre meg van írva és mi csak áltatjuk magunkat azzal, hogy van beleszólásunk? Arra gondoltam, milyen elképesztő véletlenek sorozata révén lehetünk mindannyian együtt és ez reménnyel töltött el. Mert nem tudom elhinni, hogy csak azért kellett ezeken keresztülmennünk, hogy most vége legyen.

- Hát, akkor aligha van más megoldás, meg kell próbálnunk – szólalt meg hangosan Carlisle – De nem veszélyeztetheted magad fölöslegesen Bella. Nem mehetsz egyedül, megértetted?

Meglepetten bámultam rá, fura volt a szájából ez az utasító hang, valahogy mégsem mertem tiltakozni, ahogy azt bárki mással szemben tettem volna.

- Edward és én veled tartunk. A többiek a farkasokkal több csapatban és irányból körülvesznek minket.

Most felbátorodva ellenkezni kezdtem.

- Így nem fog a közelembe jönni, ezt ti is tudjátok! – győzködtem – Nem hülye!

- De ha egyedül vagy, az is gyanús! – vetette fel Jacob.

Mindenki egyszerre akart beszélni, mikor őket túlharsogva Rosalie megszólalt.

- Majd én elkísérlek – nézett rám, majd Carlisle felé fordulva hozzátette – Engem aligha találna veszélyesnek, de így Bella sem lesz egyedül.

Emmett a tekintetét keresve azonnal Rose mellé lépett.

- Talán nem sikerül elkapni, de mindenképpen meg kell tudnunk, mit akar Lisától – folytatta, mire Jasper is helyeslően bólogatott.

- Igen, ha tudnánk, mi motiválja, egyszerűbb dolgunk lenne.

Edwardhoz fordultam, aki feltűnően csendes volt.

- Ez jó ötlet. Csak ketten leszünk, így gyanakodni fog, de nem lát akkora veszélyt, hogy elszalassza a találkozást. Megpróbálom kikérdezni és te kihallgatod a gondolatait.

Csak nézett rám, szemében már nem a félelmet vagy dühöt láttam, csak a csalódást, hogy ismét csatát vesztett ellenem.

- Nem lesz baj – suttogtam megszorítva a kezét és csalódottan láttam az arcán átfutó gúnyt.

Felállt és elsétált az emelet felé. Legszívesebben utána szaladtam volna, mivel tudtam, hogy a helyében én sem viselkedtem volna másképp.

A többiek nem tettek megjegyzést, kerülték a tekintetemet, miközben a zsebemből előhúztam a mobilom és benyomtam a visszahívó gombot.

Hosszasan kicsöngött, majd beleszólt a gyűlölt hang.

- Máris hiányzok, drágám?

Nem vettem tudomást a kérdésről, rögtön a lényegre tértem.

- Találkoznunk kell.

Gúnyos nevetése volt a válasz.

- Oh, türelmetlenek vagyunk! Ez nagyon hízelgő rám nézve!

Szinte láttam magam előtt a kéjesen vigyorgó arcát, aminek olyan szívesen bemosnék egyet, hogy alig tudtam a dühömet féken tartani.

- Hajnalban, a vízesésnél. Előre közlöm, hogy az egyik nővéremmel megyek, mivel gondolom, hogy te sem egyedül érkezel.

- Nővér? Nocsak- nocsak! – terelte el a válaszadást – Izgalmasan hangzik…

Kinyomtam a telefont, mielőtt folytathatta volna és Edward után indultam.

Halkan léptem be a szobánk ajtaján, tekintetemmel rögtön őz kerestem.

Az ablaknál állt és a széllel ringatózó fák koronáit bámulta. Mögé léptem és végigsimítottam a hátán, kitapintva az ismerős izmokat, miközben arra vártam, hogy megforduljon.

- Haragszol – jegyeztem meg, mikor továbbra is olyan mozdulatlan volt, mint egy kőszobor, de halkan válaszolt.

- Nem rád haragszom.

Eléfurakodtam, hogy az arcába tudjak nézni és vártam, hogy magától megszólaljon.

Lassan lepillantott rám és nem tudtam eldönteni, hogy szeme feketeségét félelem vagy fájdalom okozza-e. Ösztönösen nyúltam előre, hogy lesimítsam a ráncokat a homlokáról. Végre ő is megmozdult és átfogta a derekam.

- Mikor visszakaptalak, megfogadtam, hogy mindig vigyázni fogok rád és már most megszegem a magamnak tett ígéretet. Tudom, hogy te már nem az a sérülékeny kis Bella vagy, aki régen, de nekem te vagy a legdrágább kincsem. Te vagy a boldogság, ami számomra olyan törékeny, mint az üveg – kezeit szorosabbra fonta körülöttem – Eddig is minden percben attól rettegtem, hogy ez csak félreértés, mert én nem érdemellek meg Téged! Éreztem, hogy történni fog valami! – egyre jobban belelovalta magát - És most jön ez a mocsok, fenyegeti a szerelmem, a családom! Mindezek tetejébe kénytelen vagyok végignézni, hogy veszélyezteted magad!

Csitítóan megsimogattam az arcát és lábujjhegyre állva a szájára nyomtam az ajkam. Olyan kétségbeesett szenvedéllyel viszonozta a csókot, hogy én is megijedtem.

Mi van, ha igaza van és ez tényleg végzetes lehet valaki számára? De mi mást tehetnénk?

Agyam dolgozni kezdett és egyre biztosabban kirajzolódott a terv minden részlete a fejemben.

Miközben teljes testemmel Edwardhoz simultam, hogy minél közelebb érezzem magamhoz, hallgattam, ahogy a földszinten mindenki az idő közben felébredt Adam-et csodálja. Ray kiment a falkához és átváltozva tájékoztatta őket mindenről.

Az életem végre sínen van, nem hagyom újra kisiklani.

A tervnek sikerülnie kell!

32. fejezet

Mégis megszületett!!! Az esetleges hibákért elnézést, de nem volt időm átnézni, mert megyek melózni!

Puszi

Éreztem a tarkómon Edward pillantását, de továbbra sem tudtam rá nézni. Nem mintha a többiek töprengő arcát bámulni egyszerűbb lett volna. Nem kellett gondolatolvasó képesség, hogy tudjam, azon filóznak, vajon mi történt köztem és David között. Most nem akartam ezzel foglalkozni, egyébként is csak Edwardnak tartozok elszámolással. Sőt, neki sem, de az ő véleménye mindennél fontosabb a számomra, ezért amint alkalom adódik rá, bármennyire kellemetlen, tisztázom vele ezt az egészet.

- Hát, nem lettünk okosabbak - szólalt meg töprengve Carlisle.

Jacob továbbra is átölelve tartotta a reszkető Lisát. Elfigyeltem az óvó mozdulatot és azon törtem a fejem, hogy ha ennyit kockáztat David a lány miatt, akkor eddig miért nem sikerült a közelébe férkőznie?

A ház előtt egyre közelebb somfordáltak a farkasok. Az egyik, eddig ismeretlen fiú emberi alakban megállt a tornáctól tisztességes távolban és bekiabált.

- Alfa!

Jacob segélykérően rám nézett. Elindultunk a bejárati ajtó felé, miközben Alice Lisa mellé lépve leültette és a kezét fogva vele maradt.

Kikapcsoltam a riasztót és kiléptünk a tornácra. Természetesen Edward árnyékként követett, ahogy Jasper is.

A fiú dühösen fújtatva nézett ránk, de nem jött közelebb.

- Nem gondolod, hogy a falkát is be kellene avatnod? A véleményünk már nem is érdekel?

Az alfával szemben tanúsított szemtelen hang meglepett, így kíváncsian pillantottam Jake arcára, ami kivörösödött a haragtól.

- Egyáltalán, mit keresünk itt? Lisának La Pushban a helye, ott meg tudjuk védeni, ahogy eddig is! A többi nem a mi dolgunk! – köpte a szavakat.

Jacob indulatosan leugrott, kikerülve a lépcsőt és nagy terpeszben megállt a számon kérő előtt. Néhány farkas azonnal mozdult, hogy szükség esetén a két, egymást dühösen méregető társuk közé vethessék magukat.

- Megmondtam már, hogy ne bíráld a döntéseimet, Ray! – hangjában az elfojtott fenyegetés csendült ki, amitől néhányan vinnyogni kezdtek.

- Elfogult vagy! – feszegette tovább a húrt az indián fiú – Elvette az eszed a bevésődés…

Az ajtón Lisa rohant ki és Jake elé ugorva, felemelt hangon leteremtette a vitázókat.

- Elég legyen, ezt most hagyjátok abba! – kezét nyugtatólak Jacob mellkasára tette, aki reszketve meredt a másik srácra, majd Lisa is arra felé fordult - Raymond, nagyon jól tudod, miért vagyunk itt! Ők segíthetnek nekünk, mi pedig nekik.

A srác mérgesen intett felénk.

- Nekünk nincs szükségünk a segítségükre, sőt jóban sem kell lennünk!

Lisa lassan a Ray nevű fiú felé lépett.

- Talán nincs, de… ez fontos nekem - suttogta alig hallhatóan – Tudom, hogy nélkülük is meg tudnátok védeni, viszont közösen könnyebben boldogulhatunk – nézett körbe - Természetesen megértem, ha úgy gondoljátok, hogy nem szívesen vagytok itt és senkire sem fogok megharagudni, ha elmegy. Én azonban maradok.

A farkasok közt mozgolódás támadt, nem örültek ennek a bejelentésnek. Az egyik legnagyobb, homok színű Lisához kocogott és orrát a lányhoz dörzsölte. Tudtam, hogy Seth az. A törékenynek tűnő kezek magától értetődően simogatták végig az állat bundáját, majd egy másik felé is kinyújtotta a karját, aki a lábai elé heveredve várta a cirógatást. Annyira természetesen mozgott köztük, hogy mi csak csodálkozva néztük őket.

Ray megadóan szusszantva fonta karba a kezeit és a földet kezdte fixírozni. Lisa, miután minden farkast megszeretgetett, felé fordult.

- Kérlek, Ray, ők nem olyanok, mint az erre tévedő nomádok. Ha adnál egy esélyt, hogy…

- Oké, nem kell ragozni, a falka már döntött – vont vállat továbbra is morcosan a fiú, anélkül, hogy ránézett volna Lisára. Látszott, hogy változatlanul ellenzi az együttműködést, de beletörődik a többség akaratába.

- Köszönöm Nektek, hogy így határoztatok – szólt lenyugodva Jacob – Megértem, mit éreztek, hiszen pár nappal ezelőttig én is így voltam ezzel – mosolyodott el és az ajtóban álló Emily felé nézett.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Örültem, hogy a falka mellénk állt, már csak Lisa és Jake miatt is. Nehéz dolog választani a családod és aközött, ahová a szíved húz.

- Ideje kitalálnunk valamit – mondta Jasper befelé menet.

Jacob utasította a falkát, hogy tovább járőrözzenek. Két csapatra váltak szét, az egyik tágabb körben, a másik közvetlenül a ház körül cirkált.

- Talán Ray is szívesen velünk tartana – jegyezte meg Edward a fiúra nézve, aki döbbenten bámult rá, majd bólintva megindult az alfája után. A házba belépve undorodva nézett körbe és közvetlenül az ajtónál lecövekelt.

Újra bekapcsoltuk a riasztót és visszatértünk az előbbi helyünkre, amitől ismét nyomasztó érzés fogott el. Óvatosan Edwardra sandítottam, aki elkapta a pillantásomat, majd átkarolta a derekam. Megnyugodva dőltem a biztos támasznak és egy másodpercre lehunytam a szemem.

- Nos, Bella, van ötleted? – tette fel a kérdést Carlisle.

Mindenki várakozóan figyelt, még Ray is.

- Nem tudom, egy azonban biztos: David soha sem adja fel, amit a fejébe vesz. A kihívások csak még elszántabbá teszik – morcosan gondoltam azokra az időkre, amikor igyekeztem megszabadulni tőle. A tulajdonának tekintett és úgy is kezelt.

- Azt mondtad, egyszer már sikerült elkapni – szólalt meg halkan Esme.

- Igen, de akkor is nagy szerencsénk volt.

- Talán kérhetnénk támogatást azoktól, akik akkor is segítettek Neked – töprengett Jasper.

- Ez már nekem is eszembe jutott, de nem lenne célszerű, ha tudomást szereznének Lisa és Adam létezéséről – világítottam rá a problémára.

- Mert? – kérdezte Ray.

- Mert sokan nem néznék jó szemmel, hogy ők félig emberek – magyaráztam.

Megvetően csóválta a fejét, de nem adott hangot a véleményének, ami valószínűleg elég elmarasztaló lehetett a fajtánkra nézve.

- Először azt kellene kiderítenünk, hogy milyen szándék hajtja, mert abban sajnos biztos vagyok, hogy nem az apai szeretet – néztem bocsánatkérően Lisára, akit most Esme ölelt át vigasztalóan.

- Akkor mégis mihez kezdjünk? – nézett körbe Alice.

Jasper elmerülve gondolkodott és felvázolta a lehetőségeket.

- Fölösleges és esztelen vállalkozás lenne egy egyszerű hajtóvadászatot rendezni, mivel ő van előnyben. Még ha a társait elkapnánk is, őt valószínűleg így lehetetlen.

- Igen, de akkor csak ülünk és várunk? – értetlenkedett Rose.

Valami motoszkált a fejemben, de sehogy sem akart beugrani. Mindaddig, míg véletlenül Ray undorodó arcára nem tévedt a pillantásom. Elgondolkodva intettem Edwardnak, hogy maradjon és közelebb sétáltam az indián fiúhoz. Először meglepetten bámult rám, majd az orrát felhúzva hátrébb lépett egyet.

- Hát persze! – csaptam a homlokomra – Már értem!

A család felé fordulva, mosolyogva böktem Ray felé.

- Azért nem jutott Lisa közelébe, mert bár láthatatlan, a farkasok orrát nem tudta megtéveszteni. A szaglásuk olyan, mint valami radar, ami a vámpírokra van kifejlesztve, rögtön jelzi a veszélyt!

Jasper kíváncsian figyelte a tőlem elhúzódó Rayt.

- Igen, ez magyarázat, miért nem csapott még le Lisára – helyeselt - A farkasok túl jól végezték a dolgukat és nem volt lehetősége.

Jacob büszkén húzta ki magát az akaratlan dicséretre, még Ray is elmosolyodott.

- Ezek szerint kiváló szövetségesekre tettünk szert – mosolygott Carlisle. Még mondott valamit, mire többen kezdtek beszélni, de az én agyam már ismét máshol járt.

Nem figyeltem az eszmecserére, hanem felidéztem a Daviddel töltött időket. Soha sem volt türelmes és mindig a könnyebb utat választotta, de ha veszélyt érzett, bármire képes volt. Mellette én is sokat tanultam a túlélésről, amit most felhasználhatok ellene.

Tudtam, ha feldühítem, hibát fog elkövetni. Márpedig rám eléggé pipa, a bosszú lehetősége elhomályosítja a józan ítélőképességét.

- Csapdába kell csalni – hallottam meg Edward hangját.

- Igen – éreztem, hogy szám gonosz mosolyra húzódik – És a csapdához csali kell!

31. fejezet

Sziasztok!
Meghoztam, jó olvasást és nagyon igyekszem a kövivel! :)


- David a neve... Az átváltozásom után nem sokkal találkoztunk. Akkor még én magam sem tudtam, mihez kezdhetnék, így csak hagytam magam sodorni az árral. Napról napra éltem és kerestem a helyem a világban. Felkeltettem az érdeklődését, kedves volt hozzám és én örültem, hogy akadt valaki, aki mellettem áll- nem mertem Edvardra nézni, így is éreztem a belőle áradó feszültséget- Persze nem önzetlenségből tette- nevettem gúnyosan- Rá sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy önzetlen lenne. Mindig saját magát helyezi az első helyre, számára mindenki csak eszközt jelent a célja elérésében. Nem tartott sokáig, amíg kiismertem és próbáltam szabadulni tőle, ami nem volt túl egyszerű… Ő nagyon különleges képességgel rendelkezik- a család felé fordultam- Csak sajnos nem jóra használja.
- Mi ez a képesség?- kérdezte Carlisle.
- Láthatatlanná tud válni- a meglepett és csodálkozó arcokat látva, mosolyogva hozzá tettem- Emberként bűvész volt.
- Akkor ezért sikerült mindig meglógnia- Jacob morcosan nézett maga elé.
- Igen, észrevétlenül tud közlekedni, ha úgy támad kedve- helyeseltem.
- Ez megnehezíti a dolgunkat. Nagy szerencse kell hozzá, hogy sikeresen becserkészhessük- gondolkodott hangosan Jasper.
Karba tett kézzel ismét az ablak felé fordultam. Fél füllel hallottam, hogy a fiúk terveket gyártanak, de gondolatban visszamentem az időben. Az agyamban egymást kergették a gondolatok.
Hogy lehet életben? Hiszen ott voltam, amikor széttépték és elégették a társaival együtt.
Talán tévedek. Talán nem is az ő illatát éreztem…
Tudtam, hogy ez hiú ábránd, hiszen sohasem téveszteném össze senkivel. A borzalmas emlékekre ismét elfogott a gyűlölet. Szememmel az erdőt pásztáztam és észre sem vettem, hogy halk morgás hagyta el a számat.
Annyira elmerültem, hogy nem figyeltem Edwardra, aki hozzám lépve a vállamra tette a kezét, ezért összerezzenve ugrottam hátra.
Csitítólag felemelte a kezét, amitől elszégyelltem magam.
- Sajnálom… - kezdtük egyszerre, majd csak legyintettem, hogy hagyjuk.
A hátamhoz állt és átölelve megkérdezte.
- Miatta vagy ennyire ideges?
Biztos voltam benne, hogy a többiek is figyelnek a válaszomra, mivel a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.
Sóhajtva bólintottam.
- Most is itt van - fordultam a fák felé- érzem, hogy figyel!
Az ölelő karok szorosabban fonódtak a derekamra.
- Hát akkor most kimegyünk és jól szétrúgjuk a seggét!- pattant fel Emmett.
- Nem!- hangom keményen csattant, amit azonnal meg is bántam- Nála ez nem így működik- sajnálkozva néztem a hatalmas vámpírfiúra, aki dacosan állta a tekintetemet.
- Igaza van, kell egy terv- nézett Emmettre Carlisle, mire az visszaült a helyére- Talán ha többet megtudhatnánk róla…- nézett rám és én épp szólásra nyitottam volna a számat, mikor visítva megszólalt a riasztó.
A hirtelen támadt zűrzavarban a riasztópanelra pillantottam, ami az emeleten jelzett behatolást. Edward is követte a tekintetem és azonnal a lépcső felé mozdult, ahol szinte összeütközött Emilyvel, majd együtt rohantak fel Adam szobája felé, nyomukban Rosalie-val.
A többiek a bejárati ajtó felé rohantak és szétszéledtek a ház körül.
Egyedül én nem siettem, csak lassan lépkedve sétáltam a terasz felé.
Kikapcsoltam a riasztót és szélesre tártam a félig nyitott ajtót. Megkönnyebbülve hallottam fentről Adam álmos motyogását és Emily csitító hangját.
Mélyen beszívtam a beáramló levegőt, megérezve az ismerős vámpírszagot. A tornácon belekapaszkodtam a korlátba és igyekeztem nem összeroppantani azt.
Dühös voltam, mert tudtam, hogy játszik velünk. Beteges elméje valószínűleg újabb és újabb módot eszel ki, csak hogy megkeseríthesse az életemet. Leginkább azért voltam mérges, mert a szeretteimet veszélyezteti. És persze tisztában voltam vele, hogy bár szívesen látna holtan, ahogy én őt, nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy kínozzon.
De nem fogom hagyni!
A bokrok közül előbukkantak a ziháló farkasok, akik most többen voltak és minden irányból kezdtek szállingózni a családom tagjai is. Edward és Rose az ablakon ugorhattak ki, mert a ház mögül léptek elő.
- Meglépett- sziszegve tájékoztatott a szőke arról, ami felől semmi kétségem sem volt.
Mögöttem Emily jelent meg, óvón magához szorítva Adamet.
- A szaga mindenhol érezhető a környéken- kocogott felénk Jacob újra emberi alakban.
A kíváncsi tekintetek újra engem pásztáztak.
Hogy én ezt mennyire utálom! Mindig gyűlöltem a figyelem középpontjában állni.
Tekintetem megakadt a nem messze álldogáló Lisán, aki szintén engem nézett, miközben ujjaival az egyik farkas bundáját simogatta, mint valami házi kedvencnek. Bájos arcát nézve ismerős vonásokat fedeztem fel.
Carlisle közben feljött a lépcsőn és a vállamra tette a kezét.
- Ideje, hogy elmondd, amit tudnunk kell.
Bólintottam, majd egy utolsó pillantást vetve Lisára befordultam a házba. Mindenki követett és mikor bezárult az ajtó, Jasper gondosan bekapcsolta a riasztót.
Adam visszaaludt, de Emily nem tette le az öléből, hanem leült vele egy fotelba. Jacob karba tett kézzel megállt mellettük és imádattal figyelte őket.
- Szóval- kezdte Jasper - ahhoz, hogy elkaphassuk, tudnunk kell róla mindent.
Lemondóan sóhajtottam.
- Hát mindent én sem tudok- suttogtam- Nagyon meglepett a felbukkanása, mivel… halottnak kellene lennie. Legalábbis láttam elégni...- összeráncolt szemöldökkel gondoltam azon, hogyan játszhatott ki minket. Vajon Stefan tud róla?
- Beeelllllaaaaa!- szólt rám Alice türelmetlenül.
- Bocsi- néztem rá zavart mosollyal- Mikor meguntam a kisded játékait, mindent megtettem, hogy megszabaduljak tőle, de sajnos segítség nélkül nem ment. Sokat tudtam róla, amit felhasználtam ellene és kiszolgáltattam az ellenségeinek- zavartan lesütöttem a fejem- Erre csöppet sem vagyok büszke, de megérdemelte a sorsát. Nála gonoszabb lényt nem hordott még hátán a föld. A hatalomért képes volt mindenen és mindenkin átgázolni- az emlékek hatására ismét elfogott a gyűlölet- Ha alkalmam lett volna rá, saját kezűleg ölöm meg! És megtenném újra és újra!- sziszegtem a fogaim között.
- Bántott téged?- kérdezte Edward vérfagyasztó hangon.
Jobbnak láttam, ha a részleteket kihagyom.
- Azt nem vártam meg…- simítottam végig dühtől merev arcán. Esme megkönnyebbülten sóhajtott fel.
- És mit akarhat Forksban?- kérdezte Rosali, mire Jacobbal összenéztünk és Lisára pillantottunk.
A lány Jake arcáról rám emelte a tekintetét.
- Miért nézel olyan furcsán?- hangja kicsit ijedt volt, de tartotta velem a szemkontaktust.
Miközben közelebb sétáltam hozzá, azon gondolkodtam, hogy mondjam el neki azt, amihez Jacobnak sem volt bátorsága, mégpedig, hogy miatta köröz egy őrült vámpír a forksi erdőben. És hogy mondjam el ennek az okát Jacobnak? A farkasok jól sejtették, hogy Lisának köze van a nomádokhoz, de nem tudhatják, milyen komoly kapocs fűzi hozzájuk.
- Azért, mert…- megállva előtte egy tincset simítottam a füle mögé- emlékeztetsz apádra.
Döbbenten meredt rám, ahogy Jake is. Türelmesen vártam, hogy megeméssze a hallottakat. Kellett kis idő, mire meg tudott szólalni.
- Csak… csak nem ő az apám?- nyögte elszürkült arccal. Jacob azonnal mellé lépett és átölelte a reszkető lányt, aki nem tudta levenni rólam a szemét. Reménykedő szemekkel bámult rám, mintha azt várná, hogy nevetve biztosítom: csak vicceltem.
Jake fagyos hangon megkérdezte.
- Biztos vagy benne?
Töprengve gondolkodtam egy kicsit, majd bólintottam.
- Igen. Sajnos túlságosan hasonlít rá- néztem Lisa arcába- És így megvan az ok is, amiért itt van. De ne nyugtalankodj, bármit is akart, most más célpontot talált.
Biztos voltam benne, hogy a bosszú és a gyűlölet, ami hajtja, nem hagyja nyugodni.
- Most engem akar.
Mielőtt bárki válaszolhatott volna, megszólalt a mobilom.
Előkaptam és értetlenül bámultam a kijelzőn villogó ismeretlen számot. Már azon voltam, hogy kinyomom, mikor furcsa előérzetem támadt. Az évek során megtanultam, hogy hallgassak ezekre, így figyelő tekintetek kereszttüzében a fülemhez emeltem.
- Á- RU- LÓ!!!- morogta dühösen szótagolva az ismerős hang.
Egy percig lemeredtem, majd nyersen üdvözöltem.
- David! Az imént nagyon sietősen távoztál, még csak nem is üdvözöltél!- gúnyos hangon beszéltem hozzá, igyekezve elnyomni a dühömet- Mit akarsz?
- Valamit, ami az enyém!
Lisán tartva a szemem, kimérten válaszoltam.
- Nem kapod meg!
- Dehogynem!- nevette el magát fölényesen, amitől görcsbe ugrott a gyomrom- Emlékszel? Én mindig megkapom, amit akarok!
- Nem, nem mindig!- sziszegtem.
Hangos nevetés volt a válasz.
- Ami késik, nem múlik! Meséltél rólam a barátodnak?
Mérgesen szívtam be a levegőt.
- Épp ebben zavartál meg!
Újabb nevetés.
- Csak aztán őszinte legyél!
Nem mertem Edwardra nézni, inkább olyan erővel szorítottam a telefont, hogy az halkan reccsent egyet tiltakozásul.
- Már nagyon várom, hogy újra lássalak. Igazából tervbe volt véve, hogy felkutatlak, de megkönnyítetted a helyzetem. Tudom, hogy én is hiányoztam neked!
Elfogott a hányinger, gyorsan eltereltem a figyelmét.
- Hogy lehetsz életben?
Gúnyos nevetés.
- Majd elmesélem, ha kettesben leszünk! Hamarosan- suttogta a telefonba, aztán letette.
Zavartan fordultam a többiek felé.


Kicsit átváltoztattam a blog arculatát, kérlek, írjátok meg, hogy tetszik!

30. fejezet

Bocsánat, hogy megvárattalak benneteket, de végre itt van a következő! :)

- Itt jártak- sziszegte mérgesen Rosalie- egészen a házig merészkedtek! Hogy nem vettétek észre?- hangja nem volt vádló, inkább meglepett.

Értetlenül kapkodtam a fejem, mivel Edward szinte elszürkült a haragtól.

- Mind bent voltunk a gyerekkel, semmi különös nem történt! Mondj el mindent- kérte Edward.

- A folyó ezen oldalán is jártak… Már visszafelé jöttünk, amikor megéreztük a szagukat. Emmették utánuk indultak, az óceán felé. Carlisle szólt a korcsoknak, idejön néhány a házat védeni.

- Menjünk utánuk- nézett szerelmemre Jasper- Bella, te maradj Rosalie-val itthon és figyeljetek mindenre! Ha bármi történik, csörögjetek - mutatott a mobilra- Kérlek, avassátok be Alice-t is!

Alice nem látta előre és ez nyugtalanító volt.

Edward még egy pillanatra szorosan magához vont, majd futni kezdett Jasper után.

Döbbenten bámultam utánuk.

Nem igazán értettem, mit akarhatnak ezek a nomádok, de éreztem, hogy komoly fenyegetést jelentenek. Ha csak azt vesszük, hogy k0kképesek voltak észrevétlenül megközelíteni egy vámpírok lakta házat, elég ok a nyugtalanságra. És mivel az is egyértelmű, hogy nem barátkozni akarnak velünk, hiszen akkor már megtehették volna. Valamit akarnak, fölöslegesen nem vállalnának ekkora kockázatot.

Megéreztem magamon Rose kutató pillantását.

- A miérten gondolkodsz?

Ránézve bólintottam.

- Szerintem a dögök tudnak valamit.

Erre is csak bólintani tudtam, majd halkan hozzátettem.

- Ki fogom deríteni, hogy mit.

A távolból csörtetést hallottunk, majd hamarosan kilépett három farkas a bozótosból. Lelassították lépteiket és tétovázva bámultak ránk. A tornácra vezető ajtó kinyílt és Lisa lépett ki, nyomában Alice-szel. Aggódva nézett a farkasokra, akik téblábolva pislogtak egymásra.

- Mi történt? Megsérült valaki?- ugrott le Lisa a fűre és sietve eléjük állt- Cole?

A legnagyobb farkas bólintott és visszasietett az egyik bokor mögé.

- Nincs semmi baj- léptem Lisa mögé és megfogtam a karját- csak azért jöttek, mert a nomádok erre kószálnak.

Láttam az arcán újra megjelenni a félelmet. Ő is érzi a veszélyt, szemei rémülten cikáztak a farkasok és köztünk.

Közben emberi alakban, egy kopott térdnadrágban megjelent Cole és odakocogott hozzánk.

- Nyugi, Lis, csak elővigyázatosságból vagyunk itt. A többiek megpróbálják bekeríteni őket és mivel a Cullenek is segítenek, jók az esélyek- ölelte magához a reszkető lányt, aki feltétlen bizalommal bújt hozzá.

Rosalie undorodva morgott egyet, majd tüntetőleg a ház felé vonult, míg azok ketten értetlenül néztek.

Legyintettem, hogy ne is törődjenek vele. Idő közben a lépcsőnél Emily is megjelent, karján a fiával, mögöttük Esmevel.

Mielőtt ő is megkérdezhette volna ugyan azt, sóhajtva elhadartam.

- A nomádok elmerészkedtek a ház közelébe. Valószínűleg csak kíváncsiak, de a biztonság kedvéért Jacob ideküldte Colet és a társait- néztem határozottan az indiánfiúra, mire az helyeselve intett.

- Így igaz, csak óvintézkedés az egész- mosolygott biztatóan Emilyre.

Alice morcos arccal álldogált és igyekezett nagyon koncentrálni. Valószínűleg haragszik magára, amiért nem látta az idegeneket. Úgy tűnik, nem csak én vagyok képes beárnyékolni a képességét, de a farkasok is. És ez, ha lehet, még jobban bosszantja a kis barátnőmet!

- Szétnézek a környéken, ti menjetek be a házba- szóltam Alice-nek és mikor indulni akartam, Rose fékezett mellettem. Kérdő tekintetemet látva nyeglén odavetette.

- Csak nem hagylak egyedül szaladgálni, három kutyával a nyomodban?!

Figyelmeztető morgás érkezett Cole háta mögül.

Először tiltakozni akartam, de szája szögletében megjelent egy apró mosoly, amitől jóleső érzés fogott el. Nem tudom, hogy azért akart jönni, mert féltett vagy csak kihasználna minden alkalmat a farkasok bosszantására.

Nem rohantunk, csak komótosan közbejártuk a ház környékét. A folyóhoz érve lelassítottam és mélyet szippantottam a levegőből. Hitetlenkedve kaptam fel a fejem és egy újabb belégzést követően bent tartottam a levegőt. Az agyam hirtelen leblokkolt a felismeréstől.

A szag ismerős volt, nagyon is ismerős.

Ezer kérdés cikázott át az agyamon és éreztem az eluralkodó nyugtalanságot.

Hallottam Rose hangját, de nem figyeltem rá, sem az elém

lépő Edwardra, aki aggódva megfogta a kezem.

- Bella, jól vagy?- szemei kutatva fürkészték az arcom, ezért igyekeztem rendezni a vonásaimat.

- Megvannak?- körbenéztem, de csak Emmett, Carlisle és Jasper álltak mögötte. Mindannyian kíváncsian néztek rám.

- Sikerült meglógniuk- közölte bosszúsan Jasper.

Összeszorítottam a fogam.

- Az baj!

Nem törődve Edwarddal előkaptam a mobilom és tárcsáztam Jacob számát. A harmadik csöngésre beleszólt.

- Igen?

- Gyere a Cullen-házhoz, siess!

Kinyomtam, mielőtt kérdezősködni kezdett volna.

Még egy utolsó szippantás és Edwardra nézve a többiekhez szóltam.

- Menjetek be, mi is megyünk rögtön- a hangomból kicsendülő utasítás engem is meglepett.

Reméltem, hogy nem akadékoskodnak és mikor hirtelen kettesben maradtunk, lesütött fejjel próbáltam összeszedni a gondolataimat.

- Megijesztesz- suttogta Edward.

A kezéért nyúltam és ujjainkat szorosan összekulcsoltam, majd mély levegőt véve ránéztem.

- Nem beszéltem az elmúlt negyven évről, mert azt hittem, én is elfelejthetem- lassan megcsóváltam a fejem és keserű mosollyal végigsimítottam az arcát- Hiba volt. Tudnom kellett volna, hogy a múlt mindig utolér… Ha már korábban beszéltem volna erről, most egyszerűbb lenne, de nem akartam, hogy megváltozzon a rólam kialakított képed.

Láttam, hogy egyre ijedtebben figyeli a szavaimat és görcsösen kapaszkodik a kezembe.

- Miről beszélsz?- lehelte.

- Arról, hogy amit el akartam kerülni, most bekövetkezik - a félelem szorítani kezdte a mellkasom- csalódást fogok neked okozni.

Sóhajtva az erdő felé pillantottam, mert már éreztem Jacob szagát. Közelebb lépve szerelmemhez lágyan a két kezem közé fogtam az arcát és mélyen a szemébe néztem.

- Ha annak idején láttam volna esélyt arra, hogy egyszer még együtt lehetünk, sok mindent másképp csináltam volna… De ezen már sajnos nem tudok változtatni…- a homlokom az övéhez nyomtam, miközben simogató kezem a tarkójára csúsztattam- De tudnod kell, hogy mindig szerettelek és soha sem felejtettelek el!

Szorosan átfogta a derekamat és felemelt, hogy szemünk egy síkba kerüljön.

- Szeretlek, semmi más nem számít!- szenvedélyes vallomása boldoggá tett, számat az övére szorítva egy másodpercig elmerültem a csókunkban. Lehunyt szemhéjam alatt azonban csalódott aranyszínű szemeket láttam, ahogy megvetően méregetnek. Tudtam, hogy nem Edward az egyetlen, aki számára kiábrándító lesz a múltam néhány részlete.

Zavartan toltam el magamtól és az érkező Jacob felé fordultam.

- Köszönöm, hogy eljöttél.

Zihálva bólintott, mivel futva érkezett és szemei a házat kezdték kémlelni, közben lassan közelebb sétált hozzánk.

- Mi volt ilyen sürgős? Újabb nyomot találtatok?

Távolabb, az erdő fái között türelmetlen mancsok dobogása hallatszott. A tornácon megjelent Carlisle, mire intettem neki, hogy jöjjön oda. Vele tartott Alice, Jasper és Emmett is. Ők is kérdőn néztek rám.

- Nem, csak mindent tudni szeretnénk a nomádokról, amit eddig nem mondtatok el.

Jacob egy pillanatig eltöprengett, majd halkan megerősítette a feltevésemet.

- Azt gondoljuk, Lisa keltette fel az érdeklődésüket. Akkor kezdődtek a „látogatások”, mikor Lisa találkozott egy vámpírral a vízesésnél. Akkor Seth elhajtotta, de attól fogva rendszeresen felbukkantak, így azt feltételezzük, hogy miatta van.

Emily sietett felénk és félénken üdvözölte Jacobot, aki fülig érő szájjal, bambán vigyorogva nézett rá, akár egy kiskamasz.

- Miből hagytok ki?- kérdezte Emily egyenesen tőlem.

Tétovázva Jacobra néztem, majd őszintén válaszoltam.

- Azon tanakodunk, mit akarhatnak a nomádok.

- És mit?

- Feltehetően Lisa érdekli őket.

Emily meglepetten bólintott, majd rövid gondolkodás után ijedten tágra nyílt szemmel nézett körbe.

- Azért mert félvér?

Jake azonnal mellé lépett és megfogta a kezét.

- Ez csak feltételezés- nyugtatta nem túl magabiztos hangon.

- Megtámadhatják a házat?- kérdezte a húgom továbbra is riadtan.

Carlisle is odalépett.

- Őrültség lenne részükről, hiszen túlerőben vagyunk.

A tekintetem közben az erdőt kezdte fürkészni, majd csendesen félbeszakítottam őket.

- Sajnos, ebben nem vagyok biztos.

Magyarázatot várva meredtek rám.

Hát, eljött az idő, hogy meséljek néhány dologról. Féltem a reakciójuktól, de ezen túl kell esnem. Egyébként sincs joguk elítélni, hiszen csak alkalmazkodtam, ami a túlélés feltétele. Visszaemlékezve éreztem, hogy újra megkeményedik rajtam az a páncél, amire az utóbbi időben nem volt szükségem.

- Inkább menjünk be a házba. Jake, megkérhetnénk néhány farkast, hogy cirkáljanak a környéken?

Megfordult és a bozótos felé bólintott. Cole és társai azonnal elindultak.

Belépve a lépcsőn Rose sétált le, majd mogorván méregette az Emily kezét szorongató Jacobot, de nem tett megjegyzést.

Esme kedvesen hellyel kínálta a vendéget, aki Lisa mellé leülve a kanapéra húzta Emilyt is.

- Adam hol van?- fordultam Rose felé.

- Elaludt, most vittem fel.

Gyorsan a bejárathoz léptem és aktiváltam a riasztót, ami talán még soha sem volt bekapcsolva. Visszafordulva ismét meredten néztek rám.

Mély levegőt vettem és kihúzva magam belekezdtem.

- Ismerem az egyik nomádot- emeltem magasra az állam- Régi kapcsolat a miénk és nem túl baráti hangulatban váltunk el. Egy kicsit… magamra haragítottam, hogy így fogalmazzak- gúnyosan elmosolyodtam, mikor a dühtől tajtékzó vámpír arca felrémlett előttem.

Edward közelebb lépett hozzám, de most nem nyúltam érte, rá sem néztem, inkább az ablakhoz sétálva hátat fordítva mindenkinek, beszélni kezdtem.

- David a neve...

Köszöntöm az 50. regisztrált olvasót! :)

Júliusi kommentelő

BOCSÁNAT!
Kicsit eltűntem és még most sem a fejezetet hoztam! :( Sajnos, még nincs teljesen kész, valószínűleg csak szerda környékén...
Viszont kihirdetem a júliusi hozzászólót, aki Vivieeen!
Ismét nehéz volt választani, de muszáj volt valakit kiemelni. Ő is a kezdetek óta olvassa a történetet és mindíg olyan lelkes, hogy mosolyt csal az arcomra! :)))
Köszönöm Vivieeen és várom a kérésed!

Puszi mindenkinek és sietek!

5.-6. fejezet – A találkozás

Sziasztok!

Ez az a fejezet, mikor Bella találkozik a Cullen-családdal a bevásárlóközpontban, csak Alice szemszögéből megírva.

Ez volt Liz kérése, aki a júniusi hozzászólóm lett. :)
Láthatjátok, megéri kommentet írni és a hét végén kiválasztom a következő személyt! :)

Puszi, jó olvasást!

5.-6. fejezet – A találkozás

Alice szemszögéből

Idegesen doboltam az ujjaimmal a szállodai recepció pultján. Fel sem mentem a szobába, alig vártam, hogy a többiek is leérjenek, és végre elinduljunk a plázába. Nem bírtam magammal, olyan ideges voltam, hogy egy szikrától lángra lobbantam volna. Jasper elkínzott arccal figyelte minden mozdulatomat. Túl sok volt neki a látomásom óta eltelt 24 óra, ahogy az elmúlt negyven év is. Szegénynek meg kell birkóznia valamennyiünk érzéseivel, a sajátjáról nem is beszélve. Nem elég a bűntudat, ami évtizedek óta mardossa a lelkét, még a miénket is éreznie kell.

Tekintetem az oszlop mellett álldogáló Edwardra tévedt és ettől még idegesebb lettem. A látomás óta alig lehetett vele szót váltani. Miután megbeszéltük, hogy idejövünk, csak hallgatott és zombiként követett minket. Az elmúlt negyven évben csak ennek a találkozásnak a reménye tartotta életben és most ettől dől el minden.

Igen, csak egy esélyünk lesz, és bárhogy alakuljanak a dolgok, ez merőben megváltoztatja az életünket- vagy így, vagy úgy.

Épp ezért mindannyian csak remélni tudtuk, hogy sikerül rendezni ezt a félreértést. Elhatároztam, hogy ha kell, a földre teperem Bellát, de akkor is meg fog hallgatni minket.

Figyeltem bátyám arcát, ahogy ő is türelmetlenül a lift felé pillant. Kézen fogtam Jaspert és Edwardhoz sétáltam vele.

- Minden rendben lesz- suttogtam rekedten, mire rögtön felkapta a fejét és reménykedve nézett a szemembe.

- Láttál valamit?

- Nem- elszorult a szívem látva, hogy a csalódottság fájdalma végighullámzik rajta- de érzem…

A lift ajtó nesztelenül kinyílt és kiléptek rajta a többiek.

A legfelső emeleten vettünk ki egy lakosztályt, ahová leraktuk a holminkat. Úgy beszéltük meg, ha mégsem jönne össze a találkozó, akkor egy ideig itt maradunk és átkutatjuk a környéket. Csak találunk valamilyen nyomot, amin esetleg elindulhatunk.

- Gyalog megyünk, néhány sarokra van a bevásárlóközpont- közölte Carlisle és a bejárat felé indult Esmevel, mi pedig párokban követtük. A sort Edward zárta, megtörten kullogott utánunk. Hátra fordultam és belekarolva rámosolyogtam.

- Komolyan mondtam, légy egy kicsit optimistább! Biztos megtaláljuk!- próbáltam biztatni.

Menet közben lenézett rám és keserűen válaszolt.

- Lehet, de akkor mi lesz?

Ezen már én is gondolkodtam. Mit mondjak neki?

„Bocsi, Bella, de nem így terveztük…”vagy „Kicsit elkéstünk, de most itt vagyunk!”

Talán nem is egyedül lesz, talán már tovább lépett. Igen, ez elég valószínű…

Mindegy, majd kitalálunk valamit. Csak tényleg itt legyen!

Beértünk a pláza főbejáratához, ahol Carlisle felénk fordult.

- Jól van, most kettéválunk. Mivel Alice látta, hogy kocsival jön, az egyik csapat a parkolóba megy, míg a másik az üzletbe.

Kérdőn Edwardra nézett, aki fanyar mosolyra húzta a száját.

- Talán nem lenne szerencsés, ha engem látna meg elsőként…

- Majd én felmegyek Jasperrel és Emmettel- jelentettem ki és igyekeztem nem arra gondolni, hogy szükség esetén képes leszek végigrángatni az egész központon.

Szétváltunk és mi elindultunk megkeresni az üzletet, ahol a látomásomban Bella ruhákat nézegetett. Annyira izgultam, hogy alig bírtam emberi tempóban sétálni. Idegesen nyújtogattam a nyakam, hogy minél többet lássak a hosszú üzletből.

Ahogy a szemem sarkából elnéztem a fiúkat, ezzel ők is így lehettek. Még Emmett is türelmetlenül forgatta a fejét.

És akkor megpillantottam.

Hirtelen megtorpantam és csak bámultam.

A sorok között sétált, néha leemelt egy-egy darabot, megforgatta, majd visszarakta. Teljesen el volt mélyedve, észre sem vett bennünket. Gyönyörű volt és kecsesen mozgott. Elégedetten állapítottam meg, hogy ruhája a legújabb divatot követi, ami remek ízlésre utal. Mosolyogva gondoltam a régi Bellára és az elnyűhetetlen farmer-sportcipő szerelésére. És az esetlen mozgására! Ahhoz képest most egy modellt láttam magam előtt, magas sarkú csizmában.

Hallottam, hogy Jasper előveszi a mobilját és suttogva csak annyit mond:

- Megtaláltuk.

Intettem a fiúknak, akik erre a kijárat két oldalán helyezkedtek el.

Lassan sétáltam közelebb hozzá és egyre jobban megkönnyebbültem. Már nem lehet baj, hiszen itt van!

- Bella!- suttogtam, mert a hangom alig akart engedelmeskedni.

Megpördülve rám meredt. A felismerés mintha fejbe vágta volna. Csak bámult rám, fehér porcelánbőre szinte még sápadtabb lett. Gyönyörű arcát fürkészve felismertem a régi vonásokat.

És a szemei! Aranyszínűek voltak és nem csak kontaktlencsét viselt! Ettől úgy megkönnyebbültem, hogy egy sóhaj hagyta el a számat.

Hirtelen felocsúdva a kijárat felé kezdett rohanni.

- Kérlek, várj…- szóltam utána csalódottan, de csak akkor torpant meg, mikor megpillantotta Jaspert, majd távolabb Emmettet.

Lemondó sóhajjal újra felém fordult.

- Szia, Alice!

- Szia, Bella!- mosolyogtam rá, pedig alig álltam, hogy ne ugorjak a nyakába. A fiúk is közelebb jöttek, láttam Emmett elismerő pillantásait.

- Végre megtaláltunk!- lelkendeztem, de a nagy megkönnyebbülés, amit éreztem, csak addig tartott, míg meg nem szólalt.

- Micsoda véletlen!- vonta fel szép ívű szemöldökét és fagyosan elmosolyodott.

Tekintete késként hatolt a szívembe.

- Nem, nem az –léptem közelebb és halkabban hozzátettem– Már régóta keresünk.

Szóra nyitotta a száját, de gyorsan megelőztem.

- Beszélnünk kell, de nem itt – pillantottam körbe az üzletben, ahol két eladó már kíváncsian figyelgetett minket – Keressünk egy nyugodtabb helyet.

- Oh, talán üljünk be egy kávéra és nézegessünk családi fotókat – javasolta negédes hangon.

Jegesen gúnyos mosolyától visszatért a rettegés, hogy talán mégsem fog sikerülni.

Emmett felröhögött mellettünk, mikor haragosan rápillantottam, zavartan elkapta a tekintetét.

Egyértelmű volt, hogy nem örül nekünk és ezt nem is igyekezett titkolni. Nagyon rosszul esett, ahogy hidegen lekezelő módon beszélt velem.

Bevallom, nem erre számítottam. Azt gondoltam, hogy dühös lesz és le akar majd rázni, de ez a közönyös elutasítás a lelkembe mart.

Márpedig végig fog hallgatni! Nem hagyom csak úgy elsétálni, tudnia kell, mi történt. Ha nem lesz hajlandó megbocsájtani, az egyenlő Edward halálos ítéletével!

- Komolyan mondom, Bella – léptem közelebb határozottan- Nem szeretnénk jelenetet rendezni, de mindenképpen beszéli fogunk- jelentőségteljesen a fiúkra pillantottam, hogy megértse, nincs más választása. Láttam a szemében a felismerést és mikor elindultam, szó nélkül követett.

A mozgólépcsőn lefelé hátraszóltam neki, hogy ne érje váratlanul.

- A többiek a parkolóban várnak ránk.

El tudom képzelni, milyen nehéz lehet neki újra találkozni Edwarddal. Bár nem tudom, mi történt vele az elmúlt évtizedekben, egyben biztos voltam, mégpedig, hogy őrülten szerelmes volt a bátyámba. Olyan szerelem volt ez, amit sem idő, sem távolság nem tud elhalványítani. Biztos voltam benne, hogy nem múlhatott el nyomtalanul, csak talán nem akarja újra érezni.

Érzések! Épp Jasper felé akartam fordulni, mikor Bella hangját meghallottam.

- Carlisle is itt van?- kérdezte és miután bólintottam, elégedetten kijelentette- Nagyszerű, úgyis beszélnem kell vele.

Kíváncsian néztem szerelmemre, aki apró fejcsóválással jelezte, hogy nem érez semmit.

Ez fura! Próbáltam erőltetni az agyam, hogy kicsikarjak belőle valami apró kis látomást az előttünk álló találkozás kapcsán, de nem ment. Bármennyire koncentráltam is, semmit sem láttam a jövőből.

Ez felettébb furcsa!

Leértünk a parkolóba és elindultam hátrafelé, ahol már ritkultak az autók. Néha oldalra sandítottam és megcsodáltam kecses mozgását, ahogy felemelt fejjel, büszke tartással vonult mellettem. A háta mögött Emmett kaján vigyorral az arcán szintén ezt figyelte.

Odaértünk a család többi tagjához, akik türelmetlenül toporogva vártak ránk.

Szemem megakadt Edward arcán, ahogy várakozással teli csodálattal bámulta azt a nőt, akit mindennél jobban szeretett a világon. Végre megpillanthattam a fényt a szemében, ami azon a végzetes születésnapi partin hunyt ki. Annyira akartam, hogy végre boldog legyen! Hogy mind boldogok legyünk!

És ennek a kulcsa most kérdő tekintettel állt meg előttünk.

Esme azonnal odalépett Bellához és átölelte.

- Jaj, drágám! Úgy hiányoztál!

Meglepetten tapasztaltam, hogy mosolyogva viszonozza az ölelést és mikor kibontakoztak egymás karjaiból, lágyan megsimogatta a meghatódottságtól hüppögő pótanyánk arcát.

Apró szúrást éreztem a mellkasomban. Csak nem féltékeny vagyok?

Jasper mellém lépve megfogta a kezem és bátorítóan megszorította.

- Bella- lépett hozzá Carlisle is és szintén megölelgette.

Mikor elengedte, barátnőm körbehordozta tekintetét rajtunk, majd megállapodott Edwardon.

Arca ellágyult és csak bámulták egymást.

Izgatott borzongás futott végig a testemen és biztosra vettem, hogy nem csak az enyémen. Mindenki csendben, szinte visszatartott lélegzettel figyelte őket, nehogy megzavarja a pillanatot.

Aztán a szempillája megrebbent és újra kemény álarccá változtak a vonásai.

- Sziasztok – hangja udvarias, mégis távolságtartó volt – Meglep, hogy mindannyian itt vagytok – Carlisle felé fordult, hozzá intézve a szavait – Alice azt mondta, ez nem véletlen – magyarázatot várva nézett rá.

- Nem, valóban nem az – bólintott apánk– De nem beszélhetnénk ezt meg a szállodában? – kérdezte.

- A szállodában?

- Igen, Alaszkából repültünk ide, hogy találkozhassunk.

Láttam, ahogy gyanakvóan méricskél minket, ezért gyorsan közelebb léptem hozzá.

- Bella, kérlek, hallgass meg minket. Évtizedek óta várunk erre a beszélgetésre. Látom rajtad, hogy haragszol, de esélyt kell adnod, hogy mindent megmagyarázzunk- elkeseredett mosollyal nyújtottam felé a kezem, amiről ő tudomást sem vett, csak meredten nézett rám.

Újabb szúrás nyilallt a mellkasomba az elutasítástól, a levegő fájdalmasan a tüdőmbe szorult. Leengedtem a kezem és szégyenkezve a hátam mögé dugtam. Éreztem, ahogy Jasper átölel, amiért borzasztóan hálás voltam, mert már közel álltam a síráshoz.

- Figyelj, csajszi – dörmögte leghátulról Emmett – Ha idáig nem bujkáltál volna előlünk, akkor már régen tisztázzuk ezeket a félreértéseket.

- Bujkálni?

Bella méregbe gurult. A szemei szinte villámokat szórtak, kicsit előredőlve meredt Emmett felé, aki tétovázva figyelte, majd kevésbé nyegle stílusban újra nekiiramodott a mondandójának.

- Tudom, hogy pipa vagy meg minden, de a bújócska helyett már rég…

Bella és Edward egyszerre mordult fel és nem tudtam eldönteni, ki miatt némult el a fivérünk. Edward fenyegető pillantásától végleg visszakozott és vállrándítással jelezte sértettségét.

- Bújócska? – kérdezte Bella dühösen- Én sohasem bujkáltam senki elől! – sziszegte összeszűkült szemekkel.

- Bella, kérlek, szánj ránk néhány percet – tette Carlisle nyugtatólak karjára a kezét, ő azonban csak Edwardra bámult.

- Bella, drágám… - próbálkozott halkan Esme is, de nem sikerült magára vonni Bella figyelmét. Egyértelmű volt, hogy Edwardtól vár magyarázatot, de az dermedten állt és maga elé révedt.

Csak nem fogja most feladni? Már azon voltam, hogy odalépek és tarkón vágom, mikor Carlisle torokköszörülésére felkapta a fejét, mint aki álomból ébred, és Bella felé fordult.

Tétován lépett egyet felé és elkeseredetten beszélni kezdett.

- Bella – lehelte, mintha csak próbálgatná a hangját – tudom, hogy váratlanul ért a felbukkanásunk, de ahogy Alice is mondta, már régóta keresünk téged- reménykedve nézett Bella szemébe- Tudom, hogy nem miattam tennéd, de kérlek, tedd meg Esmeért, a lányokért! Adj egy esélyt, hogy megmagyarázzuk! Kérlek! – olyan szenvedéllyel beszélt, hogy a szívem majd meghasadt érte.

Egy ideig összefonódott tekintettel álltak egymással szemben, majd Bella szusszanva a földet bámulva gondolkodott.

- Ez most számomra nem a megfelelő pillanat – mondta nyugodt hangon – Várnak rám.

Emmett hátul felszisszent, Edward vállai csalódottan görnyedtek meg, szeméből kihunyt a fény.

- Talán egy másik alkalommal leülhetünk beszélgetni – nézett újra végig rajtunk Bella.

Nem bírtam tovább, Jasper mellkasára borulva zokogni kezdtem.

Hát akkor vége van! Nem mertem Edwardra nézni, nem mertem a jövőt kutatni. Tudta, ahogy mindenki a családban, hogy Edward ezzel nem fog tudni megbirkózni és nem is akar. A családunk már negyvenhárom éve széthullott és most már soha többé nem lesz a régi…

- Erről jut eszembe, Carlisle, a segítségedre lenne szükségem – hallottam meg Bella kedves hangját.

- Hallgatlak – Carlisle hangja kíváncsian csengett.

- Szóval, mint orvosra lenne rád szükségem, egy olyan beteghez, akivel nem sétálhatok be egy emberi kórházba.

Kíváncsian figyelni kezdtem, ahogy a többiek is.

- Mi a gond?- bújt ki apánkból az orvos.

- Inkább bemutatnám, ha nem túl nagy kérés.

- Rendben. Hol van a beteg?

- A házamban.

Döbbenten hallgattam. Bella egy emberrel él együtt? Rájöttem, hogy semmit sem tudok róla. A régi Bellára számítottam, de közben megfeledkeztem arról, hogy milyen sokat változott.

- Rendben, ha gondolod, mehetünk – jelezte Carlisle.

Reménykedve kaptam fel a fejem és lázasan gondolkodni kezdtem. Talán, ha lenne még alkalmam beszélgetni vele, megenyhülne és hajlandó lenne meghallgatni a magyarázatom!

Amíg Bella a kulcsait kereste a táskájában, Carlisle mellé léptem és odasúgtam neki.

- Légyszi, vigyél magaddal engem is!- kérlelően néztem rá.

Szerencsére ő is tudta, hogy nincs több dobásunk, ebből kell kihozni a legtöbbet.

Bólintott és Bella felé fordult.

- Bella, Alice is szeretne jönni.

Ő egy pillanatig összeráncolt homlokkal gondolkodott, majd szembe fordult velünk.

- Miért, a többiek nem?

Azt hittem, rosszul hallok. Felnéztem és Emmett vigyorgó arcára pillantva tudtam, hogy semmi gond a hallásommal. A többiek arcán is hasonló meglepettség látszott, mire Bella megadó sóhajjal magyarázni kezdte.

- Esmet nem szeretném megbántani – mosolygott rá – és szívesen látom a vendégemként. Tudom, hogy Alice-t semmi sem tarthatja vissza, ahogy Emmettet sem – a nagy kaján mackó vigyorát elnézve e felől nem volt szemernyi kétség sem – Jasper túlságosan félti a feleségét, hogy szem elől tévesztené, Rose pedig mindig igyekszik a bajkeveréstől megóvni hites urát- egy elfojtott mosoly suhant át Rosalie arcán – És mivel nincs szükségem árnyként követő vámpírokra, mindenkire érvényes a meghívásom.

Örömömben tapsikolni tudtam volna mindaddig, míg a tekintetem meg nem akadt Edward csalódott arcán. Bella ugyanis mindenkit említett, őt kivéve. Azon gondolkodtam, hogy hívhatnám fel erre a figyelmét, mikor egyenesen Edwardhoz intézve szavait megszólalt.

- A bejárattól jobbra van egy autókölcsönző – közönyös, majdnem unott hangon beszélt, mégis olyan hatalmas boldogság fogott el.

Most már megértettem, hogy a fagyos viselkedéssel büntetni akart minket, mégis egész idő alatt vigyázott, hogy senkit se bántson meg. Elnéztem, ahogy lágyan Esmére pillant és kedvesen megkérdezi tőle, hogy nincs-e kedve neki és Carlisle-nak vele tartani.

Néztem, ahogy elindulnak az autó felé és még elcsíptem egy pillantást, amit Edwardra vetett. A bátyám fénylő szemei szintén simogatva figyelték a távolodó szépséget.

Most már nem volt szemernyi kétségem sem afelől, hogy ez a szerelem egyik részről sem hűlt ki, sőt izzó lánggal ég!

29. fejezet

Mikor beértem Edwardot, mosolyogva ölelt magához.

- Ugye, igazam volt?

- Oh, nem is tudod, mennyire- bújtam a karjaiba elégedetten- azt hiszem, Jacob Black törölhetetlenül az életünk részévé vált.

Színpadiasan sóhajtott egyet.

- Nem mondhatnám, hogy egy farkast képzeltem el a sógoromnak, de ha Emilyt ez boldoggá teszi…

- Jó válasz, Mr. Cullen- leheltem csókot a szájára, miközben a nyakába csimpaszkodva felhúztam magam és lábaimat a csípője köré fontam. Csókunk egyre szenvedélyesebbé vált, mikor lágyan kibontakozott az ölelésből.

- Nem, mintha ellenemre lenne a folytatás, de talán haza kéne mennünk- suttogta rekedten- Tartok tőle, hogy Emily épp nehéz pillanatokat él át…

Rosalie!- villant az agyamba és már indultam is. Tudom, hogy a családom legtöbb tagja ellenszenvvel viseltetik a farkasok iránt. Számukra elképzelhetetlen, hogy egy farkas beleszerethet egy vámpírba.

A házba lépve rögtön meghallottam a gúnyos, kioktató hangot.

- Nem, én úgy látom, fogalmad sincs, mibe vágtál bele! Az istenért, figyeltél te eddig ránk? A farkasok ősi ellenségeink, már az is rendellenes, hogy alkut kötöttünk velük…

- Számomra nem tűntek veszélyesnek, semmi jelét nem adták, hogy képesek lennének bántani- mentegetőzött Emily.

- Persze, hogy nem, mivel a főnökük szemet vetett rád!- fakadt ki most már egyre hangosabban Rose.

- Nyugalom, beszéljük meg ezt higgadtan- természetesen Carlisle próbálta diplomatikusan elsimítani a dolgokat. Figyelmeztetően Rosalie-ra nézett, majd Emilyhez fordult és kedvesen magyarázni kezdte- Mindenkit meglepett az alfa közeledése egy magunk fajtához és igazság szerint én sem tudom, mit gondoljak erről az egészről. Ha Jasper és Edward nem lettek volna velünk, én is azt hinném csapda.

Emily fájdalmas arccal nézett rájuk.

- Szóval szerintetek én nem lehetek elég jó a számára? Az olyan meglepő, hogy valaki vonzónak talál?- suttogó hangjából sütött a megbántottság, karját reszketve fonta össze maga előtt.

Egyszerre többen kezdtek beszélni.

- Ugyan, dehogy…- Carlisle.

- Nem erről van szó…- Rose.

- Ezt senki sem mondta…- Alice.

- Hiszen gyönyörű vagy…- Esme.

Mindenki elhallgatott, várva, hogy a másik folytassa. Egy dörmögő hang megelőzte őket.

- Jacob Black hülye lett volna, ha nem veszi észre, milyen jó csaj vagy- használta ki a pillanatnyi csendet Emmett, mire az előtte szólók rámeredtek - mint ahogy bármelyik másik suhanc, aki találkozott veled. Számukra az egyetlen bökkenő, hogy vámpír vagy. Márpedig, babám, ez nem elhanyagolható szempont- lazán Rose mellé sétált, de közben Emilyhez beszélt - De ha ez mégsem zavarja ezt a Jake gyereket, akkor tényleg komolyan gondolja.

Jasper- aki eddig csendben álldogált, karjában tartva Adamet- egyetértően bólogatni kezdett.

- Komolyan gondolja- biztosította ő is a reménykedve figyelő Emilyt.

Mindenki meglepetten nézett rá, mire vállat vont és újra Adam felé fordult.

- Igazuk van a fiúknak. Hallottam Jacob gondolatait- kontrázott rá mellettem az elhangzottakra Edward- Tisztességesek a szándékai.

Rosalie gúnyosan felhorkant.

- Egy farkas meg a tisztesség! Hah, röhögnöm kell…

- Képzeld el, hogy fordítva talán ők is így gondolkodnak rólunk. De ettől még nem igaz! -világítottam rá erre a részletre is- Minden csak nézőpont kérdése.

Mérges szemvillanást kaptam válaszul.

- Ugyan már, nem eszik olyan forrón a kását. Lehet, hogy egyébként sem jönne össze ez a kapcsolat. Mi van például, ha Emi nem bírja majd elviselni a farkas bűzt?- ütötte el poénnal a dolgot vigyorogva Emmett.

Emily szégyenlősen lesütötte a szemét.

- Én szeretem az illatát.

Újabb horkantás Rosalie-től.

- És ha ő lesz elégedetlen veled, mert mondjuk nem tudsz főzni?- kérdezte szintén játékosan Jasper.

- Tudok főzni!- tiltakozott felháborodva Emily.

- Oké. Akkor menj hozzá!- közölte Emmett, miközben a kanapéra dobta magát, majd a távirányítóval bekapcsolta a tévét és részéről lezártnak tekintette a dolgot.

Rosalie fújtatva meredt a férjére, aki rá sem mert nézni.

- Nézd, Emily, egyikünk sem szeretne beleszólni a dolgaidba, csak arra kérünk, hogy légy elővigyázatos. Megértünk, hiszen ha az észérvekre hallgatunk, egyikünknek sem lett volna párja. Csak légy óvatos!- lépett oda Carlisle.

A zsebemben hangosan megszólalt a telefon. Meg sem lepődtem, mikor Jake számát pillantottam meg a kijelzőn.

- Igen?

- Bocs, hogy zavarlak, csak… Beszélhetnék Emilyvel?

- Oh, hogyne- nyújtottam a telefont a húgomnak, miközben az elrohanó Rose-ból csak egy csíkot láttam.

Emily elvette és kiszaladt a teraszra.

- Hát, érdekes este volt- ült le Jasper is a kanapéra, miután Esme elvette tőle Adamet- nem mondhatnám, hogy erre számítottam.

- Egyikünk sem- ült az ölébe Alice - de ti is látjátok, hogy kivirult Emily. Szerelmes!- vigyorgott szélesen.

- A boldogságának mindannyian örülünk, a választásának kevésbé- jegyezte meg halkan Esme, mire meglepetten néztünk rá. Ő mindig támogatta a legőrültebb ötleteket is, ha az élvezetet jelentett számunkra, ezért szokatlan volt tőle ez a hozzáállás- Rossz érzésem van. Még fiatal és tapasztalatlan, elvégre újszülött.

A férje átölelve vigasztalta.

- Figyelni fogunk Emilyre, de a döntését kénytelenek vagyunk elfogadni, ha nem akarjuk elveszíteni őket.

- Tudjuk, hogy ez az egész Adam életére is kihatással lesz és ez még egy okkal több, hogy résen legyünk- helyeselt Edward is- De hallottam Jake gondolatait. Olyan erős érzelmeket táplál Emily iránt, hogy el se képzelnétek. Biztos vagyok benne, hogy akár az életét is feláldozná érte. Sőt, már ő az élete- suttogta rám nézve.

- Igen, én is éreztem- adott igazat neki Jasper.

Mosolyogva elhadartam, amit Jacob a bevésődésről mondott.

- Így már érthető- bólogatott Edward.

- Jó, nem kétlem, hogy az alfa valóban szerelmes, de a falka nem fogja ezt szó nélkül tűrni…- adott hangot félelmeinek Esme.

- Nincs más választásuk- válaszolt Edward- mindenben engedelmeskedniük kell az alfának. És ez nem is esik igazán nehezükre, mivel tisztelik és feltétel nélkül bíznak Jacobban. A fejekben hallottam pár nemtetszést Emiuly miatt, de ők hozzánk hasonlóan gondolkodnak és féltik az alfájukat. A többség, mint például Oliver boldog volt, hogy végre Jake is megtalálta a párját. Sethről már nem is beszélve!

- Jól van. Majd az idő eldönti a dolgot. Arra kérnék mindenkit, hogy ne nehezítse meg Emily számára a helyzetet- nézett egyenesen a lépcső felé, ahol karba tett kézzel Rose állt- Most a jelenre koncentráljunk. Elmegyek járőrözni, ki tart velem?

- Én- jött azonnal a válasz a lépcső felől, megelőzve mindenkit.

- Én is megyek- pattant fel Emmett lelkesen.

Carlisle bólintott és beosztotta, milyen időközönként cserélünk, majd a többiekkel kisétált a hátsó ajtón, miközben Emily visszatért az elsőn.

- Alice, Lisa üzeni, hogy tízre átjönne, valaki elkíséri a határig.

- Jó, majd én érte megyek- lelkendezett a barátnőm- Jól fogunk szórakozni, láttam- bólogatott.

Emily szomorúan átnyújtotta a mobilom.

- Baj van?

- Nincs, csak Jake nem akarja, hogy egyedül menjek vadászni, mert veszélyes, ezért… - elhallgatott, majd morcosan folytatta- nem is tudunk találkozni.

Így már rögtön megértettem, miért van elszontyolodva.

- Igaza van, nem mászkálhatsz egyedül az erdőben és más sem. De megoldjuk, hogy találkozhassatok- biztosítottam, mire hálásan rám mosolygott.

Gyorsan eltelt az idő. Alice és Jasper elmentek a határhoz Lisáért, aki gyermeki csodálattal járta körbe a házat.

- Messziről már láttam, gyakran jártam erre, de Jake megtiltotta, hogy a közelébe jöjjek. Most azonban még elképesztőbb, ahogy a kert is rendbe van téve.

- Esme keze nyomát dicséri- dicsekedett Alice rápillantva anyánkra, aki mosolyogva figyelte a csacsogó lányokat, ahogy Adammel ültek a szőnyegen.

Most a háziaknak olyan érzése lehetett, mintha Alice megduplázódott volna. Ők ketten gyorsan egy hullámhosszra kerültek, egymás szavába vágva hadartak, mindent azonnal akartak tudni és elmondani. Jasper mosolyogva figyelte őket, majd csatlakozott hozzám és Edwardhoz, mivel mi vállalltuk a következő körutat, csak Carlisle-ék visszatértére vártunk.

A konyha felől édes illatok áradtak, már készült az ebéd a két félember számára. Emily egy kötényben sürgölődött a tűzhely körül.

- Hová készültök?- nézett felénk kíváncsian Lisa.

- Járőrözni.

Arcáról lassan lefagyott a mosoly, ahogy megértette Edward szavait. Szomorúan lesütötte a szemét.

- A falka is folyton úton van, mindenki ki van merülve.

Közelebb lépve leültem a kanapéra.

- Muszáj elkapni őket, mielőtt bántanának valakit.

- Miattam van- lehelte - nem mondják, de érzem a pillantásukból, ahogy összenéznek a hátam mögött- célzott a farkasokra.

Fölnézett nagy szemeivel, amit most feketére festett a félelem.

- Mielőtt titeket megismertelek volna, nem találkoztam vámpírokkal- mesélte halkan- kivéve egyetlen alkalmat. Kb. négy hónapja az erdőben voltunk néhány barátommal, akik még nem farkasok. Versenyeztünk, hogy ki ér hamarabb a vízeséshez és mivel én gyorsabb vagyok, hamarabb odaértem. Amíg vártam rájuk, megéreztem, hogy valaki figyel. Egy fa alatt állt és egyenesen engem nézett. Egy férfi volt, vörös szemekkel- megrázkódott az emléktől- Volt valami a pillantásában… nem is tudom, de éreztem, hogy félnem kell tőle. Szerencsére megjelent Seth és elüldözte, de azóta nem mehetek egyedül sehová. Addig mindig nyugodtan beszéltek előttem a falka ügyeiről, de most mintha titkolnának valamit.

Mindenki csendesen hallgatta az elszontyolodott lányt, még Emily is megjelent a konyhaajtóban.

- El fogjuk kapni- biztosította Jasper, mire hálás mosolyt kapott.

Adam látta a szomorúságot Lisán, ezért az ölébe húzódva felvigyorgott rá. A hangulat lassan visszatért és újra kacagás töltötte be a házat. Emily is csatlakozott hozzájuk.

A hátsó ajtón megérkezett Rosalie, de látva a kis csapatot a szőnyegen, nem jött be, csak intett a fejével és újra kiment.

Rápillantottam Edwardra, akinek az arcán megfeszültek az izmok, ahogy utána meredt.

Kisiettünk Rose után, aki türelmetlenül toporogva várt ránk.