46. fejezet

Miután eltakarítottuk a parti maradványait, visszavonultunk a szobánkba. Ahogy beléptem Edward előtt az ajtón, hangos sóhajjal dőltem el a széles franciaágyon, és lehunyt szemmel azt kívántam - amit oly sokszor a vámpírráválásom óta – hogy bárcsak tudnék aludni!

Éreztem, ahogy a matrac besüpped mellettem kedvesem súlya alatt, és örömmel fogadtam a körém fonódó karok gyengédségét. Anélkül, hogy rá néztem volna, a mellkasához bújtam.

- Mi a baj? – suttogta hangjában féltő aggódással.

- Mi lenne? – kérdeztem vissza, még mindig csukott szemmel.

Sóhajtott.

- Csalódott és zaklatott vagy, emellett szomorú is – jelentette ki, és én azon kezdtem töprengeni, vajon mikor elemeztek ki Jasperrel – Brandon miatt?

Hevesen ráztam meg a fejem.

- Nem – tiltakoztam, aztán keserűen hozzá tettem – Charlie miatt.

Szinte éreztem rajta a meglepettséget, de nem tett megjegyzést, csak türelmesen várt. Mióta Jacob elmondta, hogy ki is Brandon, nem beszéltünk az esetről, vagy az érzéseimről.

Nekem azonban fogalmam sem volt, mit is érzek valójában.

Egyszerűen csak nem akartam erre gondolni, nem akartam tudomást venni róla, csak el szerettem volna felejteni. De mintha valaki vagy valami egyfolytában azon munkálkodna, hogy emlékezzek, és a felmerülő kérdések egyre kíváncsibbá tegyenek. Mintha sorsszerű lenne, hogy Brandonnal az útjaink keresztezzék egymást, ahogy azelőtt Emily estében is.

- Elárulod, miért zárkóztál el a témától? – kérdezve Edward, megszakítva a töprengésemet – Mert nekem először úgy tűnt, érdeklődsz iránta. Persze, érthető, hogy sokkolt a hír, de Brandon aligha tehet a dologról…

Nagyot sóhajtva fordultam felé.

- Nem tehet róla, és rá nem is haragszom.

- De Charlie-ra igen? – kérdezte halkan.

A rám törő érzéstől lelkiismeret furdalásom lett, ezért szégyenkezve vallottam be.

- Tudom, hogy szörnyen hangzik, de elárulva érzem magam – motyogtam, zavaromban az ágytakaróval játszva – pedig valójában nincs hozzá jogom.

Felemelte az állam, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Féltékeny vagy? – kérdezte elfojtott mosollyal, mintha egy gyerekhez beszélne.

- Dehogy vagyok! – csattantam fel, de akkorra már bennem is megfogalmazódott, viszont eszemben sem volt bevallani.

De az érzés elöntött, és elborította az agyamat.

- Hogy tehette? Ez annyira nem jellemző rá! – hördültem fel - Ő az én apám, csak az enyém! Nem akarok osztozni, még az emlékén sem! Erre itt van ez a fiú, az én csokoládébarna szemeimmel!

Edward nem szólt, nem csitított, csak csendben figyelt.

Mikor kicsit lehiggadtam, magához vonva kezdett bele.

- Márpedig néha osztoznunk kell, még a legféltettebb tulajdonunkon is – magyarázta türelmesen – Gondolj arra, hogy ez a srác még csak nem is ismerhette meg az apját. Bár a részleteket nem tudjuk, így nem ítélkezhetünk – lentebb csúszott, hogy a szemembe tudjon nézni – Mondd azt, hogy nem is érdekel a dolog, és örökre ejtjük a témát, mintha meg sem történt volna. De ha van egy szemernyi kíváncsiság is benned, akkor úgy sem találsz nyugalmat, míg utána nem jártál.

Beletörődő sóhajjal adtam igazat neki.

- Kíváncsi vagyok, milyen lehet az a nő, aki felkeltette apám érdeklődését. És arra is, hogy mi történt akkor, miért nem tartották a kapcsolatot? És hogy Brandon mit tud ezekről? És hallott már rólam?

Oh, igen, ezer meg ezer kérdés sorakozott fel a fejemben, és igazat kellett adnom Edwardnak abban, hogy ezeket nem tudnám csak úgy egyszerűen félresöpörni, ahogy az elmúlt pár napban sem voltam rá képes.

- Hát, akkor talán menjünk le, és kérdezzük ki Carlisle-t - kacsintott rám.

Azonnal felugrottam az ágyról és fülelni kezdtem.

- Már megjött?

- Mindjárt hazaér, már hallom a gondolatait – mosolygott szerelmem, aztán a kezét nyújtva ő is feláll, hogy kéz a kézben sétáljunk le az emeletről.

A többiek még szintén a nappaliban tartózkodtak, csak a két gyerek aludt Emilyék szobájában. Lisa elég álmosnak tűnt, de valószínűleg egyetlen pillanatot sem akart kihagyni az itt töltött időből. Az emberi önmagamra emlékeztetett, mert én is elvesztegetett időnek tekintettem az alvást, és bár ő félvér lévén jobban bírta az ébrenlétet, mégis látszott az arcán a bágyadtság.

- Hello, gerlicéim! Jókor jöttök – csicseregte Alice, miközben egy csésze teát nyomott Lisa kezébe – épp egy filmet akarunk megnézni.

Edwarddal leültünk az egyik fotelba.

- Mi Carlisle-ra várunk, rögtön hazaér.

- Hmmm, kíváncsi vagyok, mi történt – kortyolt a forró italba Lisa – Olyan kedvesnek tűnik az az asszony.

- Te ismered? – csaptam le rá rögtön, mire ijedten nézett rám –Semmi baj, tényleg érdekel a dolog – nyugtattam meg, mivel valószínűleg eszébe jutott, hogy reagáltam, mikor Jake beszélt róla – És milyen?

Megkönnyebbülve mosolyodott el, majd hirtelen felélénkülve – ami szerintem nem a teának volt köszönhető – felém fordulva beszélni kezdett.

- Hát, csak egy rövid ideig láttam, mikor Billyt átkísértem hozzájuk. Épp csak bemutatkoztam neki, egészen aranyos és közvetlen volt. Engem is be akart hívni, de találkozónk volt Alice-el, így nem maradhattam. A fia nem volt otthon, vele még nem futottam össze.

Ekkor lépett be Carlisle az ajtón, és legszívesebben azonnal nekitapadtam volna, de sikerült visszafogni magam.

Esme elé ment és üdvözölte, majd ők is leültek a kanapéra.

- Csak nem moziztok? És mit néztek? – kérdezte végignézve a teljes létszámon.

- Hát épp a Godzillát akartuk elkezdeni. Csatlakozol? Azt te is szereted, ugye? – kérdezte lelkesen Emmett, mire nem bírtam tovább és közbevágtam.

- Mi volt La Pushban?

Carlisle először meglepődött, majd kérdőn nézett Edwardra, aki alig észrevehetően bólintott. Nem tettem szóvá a dolgot, mert nem akartam ezzel is az időt húzni.

Sóhajtva ráncolta össze a szemöldökét.

- Nos, egy vírusos infekció miatt felszökött Evelin láza, ezért adtam neki injekciót, ami segített – gondterhelten ráncolta a homlokát - Legalábbis egy időre.

- Úgy érted, még belázasodhat? – kérdeztem.

- Igen, sajnos ez elég valószínű, az állapotát tekintve.

Zavartan néztem rá.

- Az állapotát?

A doki most felém fordulva, szomorúan beszélni kezdett.

- Evelin nagyon beteg. Leukémiás, több áttéttel a szervezetében – nézett a szemembe – A fertőzés önmagában nem lenne akkora probléma, de a betegsége miatt egyébként is nagyon le van gyengülve az immunrendszere. Sajnos már nagyon kevés ideje van hátra. Haldoklik.

A döbbenettől megszólni sem tudtam.

- Istenem! Szegény asszony! – mondta ki a saját gondolatomat Esme – Ez szörnyű!

- Igen, az – ölelte át felesége vállát Carlisle – De meglepő, hogy milyen jól viseli. Elképesztő lelki ereje van!

- Ezek szerint… - dadogtam – ezek szerint tudja?

- Igen, teljesen tisztában van a betegségével, miként a következményekkel is – bólintott – Lemondott minden kezelésről, csak a tünetek és a fájdalom enyhítésére hajlandó gyógyszert bevenni. Ezért tiltakozott a kórház ellen is. Ahogy Jacobtól megtudtam, éppen ezért jött vissza La Pushba, hogy a hátralévő időt a szülőföldjén tölthesse el. Itt akar meghalni.

Nagyot sóhajtottam.

A részvét mellett tiszteletet kezdtem érezni az ismeretlen asszony iránt. Határozottan megfogalmazódott bennem a vágy, hogy minél hamarabb megismerjem. Őt is.

- A fia is otthon volt? – csúszott ki a számon.

- Igen, ő ápolja az anyját. Azt hiszem, nem helyesli a döntését a terápia felfüggesztéséről, most is próbálta rábeszélni, hogy menjenek vissza Los Angelesbe, de Evelin hajthatatlan – keserűen elhúzta a száját – A hozzátartozóknak mindig sokkal nehezebb beletörődni a tehetetlenségbe, amivel a szeretteik szenvedését kell végignézni.

Ismét egy hosszabb csend következett, amíg mindenki a hallottakon töprengett.

- Egyébként valóban elképesztő a hasonlóság – mosolygott rám félénken Carlisle.

Bólintottam, és csendben azon gondolkodtam, vajon hogy tudnék találkozni velük.

Jacob szemszöge

Már majdnem éjfél volt, mikor átléptük La Push határát. A házakra már sötétség borult, csak nálunk és kicsit távolabb, Evelinéknél égett a villany.

Szerelmem derekát ölelve lassítottam a lépteimen, amihez alkalmazkodtak a többiek is. Cole és Ray átváltozva kísértek minket a fák takarásában, Oliver és Seth pedig a doki mellett baktattak.

- Oliver, kérlek, kísérd be Emilyt apámhoz és szórakoztassátok, amíg nem jövök – fordultam a kölyökhöz, akinek azonnal fülig szaladt a szája és Emilyre kacsintva már nyújtotta is érte a kezét. Sóhajtva fordultam szerelmemhez - Ne hagyd magad elszédíteni, és ha nagyon elszemtelenedik, csak vágd nyakon – intettem Oli felé, majd magamhoz vontam a kuncogó nevetést hallató Emilyt, és egy lágy csókot leheltem a szájára. A nyakam köré fonódó karoknak köszönhetően majdnem megfeledkeztem arról, hogy nem vagyunk egyedül. Nagy nehezen elszakadtam a karcsú deréktól, és hagytam, hogy a pimaszul vigyorgó Oliver magával húzza Emilyt a házunk felé.

- Ne izgulj főnök, jó kezekben lesz!

Tudtam, hogy így van.

Hárman sétáltunk tovább. Idegesen gondoltam a ránk váró vizitre, ahogy felidéződött bennem Evelin elgyötört arca. Már az első találkozásunkkor feltűnt, hogy milyen bágyadt, és már a mosolya sem volt a régi.

- Tudnia kell, hogy Evelin rákos – szóltam Carlisle-hoz anélkül, hogy ránéztem volna – Tisztában van az állapotával, és mindenféle kezeléstől elzárkózik, ami hosszabbíthat a szenvedésén. Bár ezt valószínűleg ő maga is el fogja mondani…

- Értem – közölte a doki, és ha meglepődött is, nem mutatta.

Felléptem a lépcsőn és bekopogtam az ajtón, ami szinte azonnal feltárult előttünk és Brandon lépett ki rajta.

- Hello, elhoztuk az orvost – intettem Carlisle felé, mire azonnal hátra lépett és beengedett minket.

- Jó estét – köszönt a doki, és kezet fogott a morcos fiúval.

- Jó estét – szorította meg Brandon futólag a hideg kezet, de a szeme sem rebbent – a szobájában van, második ajtó balra.

Előre mentem és mikor megláttam az ágyban fekvő, törékeny alakot, elszorult a szívem. Már nyoma sem volt a régi, cserfes lánynak, akivel sok emlék összeköt. Szeme alatt apró ráncok húzódtak, hajába néhány ősz szál is vegyült már, mégis határozottan szép volt, de a betegség árnyéka körülölelte. Rossz volt így látni, de falfehér arcán mosoly suhant át.

- Jacob – nyújtotta ki a kezét, nem törődve az összeszűkült szemmel, karba tett kézzel figyelő fiával.

Brandon nem tudott hova rakni. Zavarta a bizalmas kapcsolat, ami az anyjához kötött, mivel ő csak egy suhancot látott bennem. Evelin azzal magyarázta, hogy rokonok vagyunk, és bár sohasem találkoztunk személyesen, e-mailben tartottuk a kapcsolatot.

Megértem, hogy a srác gyanakodva fogadta a dolgot. Kétkedését fokozta, hogy én jóval fiatalabbnak látszom nála, mégis régi barátként kezelem az anyját.

- Szia Ev – szorítottam meg az ujjait, míg a máikkal végigsimítottam az arcán, ami tűz forró volt, még az én test hőmhöz képest is. Kíváncsian pislantott a hátam mögött álló dokira.

- Bemutatom Dr. Carlisle Cullent, ő fog megvizsgálni.

- Örvendek – szólt bársonyos hangon a doktor.

Figyeltem az kedves arcot, ahogy mosolyogva bólint az illedelmesen bemutatkozó Carlisle felé, majd szemei hirtelen megélénkülve mérik végig a férfit.

- Cullen? – kérdezte egyenesen a szemébe nézve. A döbbenete kézzel tapintható volt.

Számítottam a reakciójára, ezért mikor megerősítést várva újra rám pillantott, mosolyogva bólintottam, jelezve, hogy a feltételezése helyes.

45. fejezet

Jó olvasást mindenkinek! :)

Szombaton Alice és Lisa az egész házat fenekestől felfordították, amibe mindenkit igyekeztek bevonni. Esme, Emily és én lettünk a konyhafelelősök, előkészítettük az élelmiszereket, míg a fiúk a két parancsnok irányításával rendezkedtek a hátsó kertben.

Rose elég világosan kifejtette a véleményét a vendégsereggel kapcsolatban, minek köszönhetően mindenki jobbnak látta békén hagyni őt, így Adammel félrevonultak és társasoztak, amíg a kicsi feltétlenül segíteni akart Carlisle-nak a tűzgyújtásban.

- Szóval a farkasod ittfelejtette magát az este – incselkedtem Emilyvel, mivel Jacob valóban csak hajnalban hagyta el a házat, ismét.

Húgom zavartan vagdosta a zöldségeket a salátához, és ha képes lenne rá, biztos fülig pirul.

- Nagyon fáradt volt az este, a járőrözés után rögtön ide jött. Az esti mesén hamarabb elaludt, mint Adam – nevetett boldogságtól sugárzó arccal.

Már mindenki természetesnek veszi, hogy ők egy párt alkotnak, ahogy mi Edwarddal. Adam imádja Jake-et, és ő viszont.

- Igen, azt tudjuk – szólt közbe gúnyosan Rosalie, aki épp besétált a konyhába és a pultra könyökölve unottan figyelt minket – Úgy horkol, hogy a keleti parton is meghallják.

- Nos, ha Emmett képes lenne az alvásra, ti már aligha élnétek együtt – vettem fel a kesztyűt Emily helyett, de Rose csak elmosolyodva helyeselt.

- Igen, ez valóban így van. A statisztika szerint a horkolás igenis lehet válóok.

Erre mindannyian elnevettük magunkat.

- De jó kedvetek van, majd mindjárt rátok szabadítom Alice-t – jött be mosolyogva Jasper – Carlisle üzeni, hogy vihetitek a húsokat.

Esme azonnal felkapta a bepácolt sütnivalót, és Jazz után indult.

- Rose, drágám, kérlek, készítsd el a salátához az öntetet – szólt még vissza az ajtóból.

A szőke elfintorodott, kelletlenül elővett egy tálat, majd szemében ördögi fény gyulladt és előkapva a fűszeres üvegcséket, hozzáfogott összeállítani a dresszinget. Mi csak elképedve bámultuk, ahogy válogatás és mérlegelés nélkül mindent összeborogat, olyan képet vágva közben, mint a sátán a pokol konyháján. Jobbnak láttuk nem szóvá tenni a dolgot, legalább jól szórakozik.

Miután mindennel elkészültünk, mi is kimentünk a többiekhez, akik fintorogva figyelték Carlisle grillező tudományát, ahogy ügyesen forgatja a sistergő, ínycsiklandozónak nem nevezhető húsokat.

Hamarosan befutott Jacob Oliverrel, szó szerint, mivel ők gyalog érkeztek, míg a többiek autóval jöttek.

Nem sokkal később a kertünk megtelt vendégekkel.

Cole elhozta Amandát is, aki rögtön Adammel kezdet játszani, Rose pedig örömmel vállalta a felügyeletüket.

Edwardot ölelve néztem körbe a lassan oldódó társaságon.

- Hát, még mindig nem vagyok meggyőzve, hogy ez tényleg jó ötlet – nézett homlokráncolva a farkasokra szerelmem, akik többen voltak, mint számítottunk rájuk – a legtöbbjük nem teljesen önszántából van itt, sokkal inkább az alfára való tekintettel kötelezőnek érzik, hogy támogassák, szükség esetén akár szó szerint is.

- Ezzel nem csak ők vannak így – intettem Jasper felé, amint karba tett kézzel és villámló szemmel, állandóan követte a feleségét, aki igazi háziasszonyhoz méltóan cseverészett mindenkivel.

Emmett Alice-hez hasonlóan gyorsan feltalálta magát az új haverokkal, és tudtam, csak idő kérdése, míg valamilyen erőfitogtatásra nem kerül a sor.

- Persze néhányan, mint Cole, Oliver vagy Seth nagyon is jól érzik magukat – jegyezte meg Ed vigyorogva, amíg az említettek Szkander versenyre készültek, ahol Carlislet kérték fel bírónak, míg az ő helyét a sütő mellett Esme vette át.

- Segítek Esme-nek, te menj nyugodtan a fiúkhoz – azzal egy gyors csókot leheltem a szájára és elindultam anyánk felé.

Miközben elhaladtam az asztal mellett, láttam, hogy Jake épp a tányérját pakolja meg, és mielőtt a salátástálért nyúlt volna, elkaptam előle, mire meglepetten nézett rám.

- Inkább kóstold meg Esme házi bagettjét – tartotta elé a kenyeres kosarat azon nyomban Emily, aki szintén rögtön kapcsolt. Míg igyekeztünk tudomást sem venni a háttérből villámló szemekkel figyelő Rose-ról, bájos mosollyal bólogattunk a zavartan felváltva ránk néző Jacobra. Szerencsére Emily káprázatos mosolya megtette a hatását, mert nem tette szóvá különös viselkedésünket.

A húsokat, ahogy sütöttük, úgy pusztították a farkasok. Esmevel nevetve figyeltük, ahogy Adam Jacob mellett ülve majszolja a hamburgerét, és közben úgy néz rá, mint a mindenhatóra. Emily is meghatottan figyelte őket, a látványtól kiült arcára a boldogság. Még Jasper is felengedett egy kicsit a kellemes érzések kereszttüzében, ő is leült Alice mellé, és épp Oliver beszámolóját hallgatták, aki egy közelmúltban rendezett bál katasztrofális hangulatát ecsetelte. Mindenki nevetve hallgatta a nem kis színészi tehetséggel megáldott, kelekótya fiút.

Idő közben néhányan elmentek, hogy leváltsák az épp járőröző társukat, akik hamarosan meg is érkeztek. Meglepetten láttam, hogy Ray is köztük van. Kimérten köszönt mindenkinek, és a háttérbe húzódva figyelte a többieket. Szinte látszott az arcán az elhatározás, miszerint juszt sem fogja jól érezni magát! Ételt nem fogadott el, csak egy sört szorongatott a kezében, anélkül, hogy belekortyolt volna.

Lassan bealkonyodott, és hűvös szél kezdett lengicsélni, de a társaság csak nem akart oszlani. A gyerekeket Rose bevitte a meleg nappaliba, ahonnét kihallatszott a Tom&Jerry főcímzenéje, ami Adam kedvenc meséi közé tartozott. A tüzet körülülve folytatódott a beszélgetés. Szó esett történelemről – ami néhányunk számára a múltat jelentette - politikáról, filmekről és minden hasonlóról. Világossá vált, hogy a férfiak, legyenek farkasok vagy vámpírok, húsz vagy háromszázhúsz évesek, mindig egy rugóra jár az agyuk.

Ahogy telt az idő, néhányan udvariasan megköszönték a vendéglátást, elbúcsúztak és hazamentek. Rajtunk kívül már csak Jake, Oli, Cole, Seth, Ray és persze Lisa maradtak a lassan parázsló tűz körül. Kellemesen befészkeltem magam Edward karjai közé, és én is hangosan nevettem a vicceken, amiket a fiúk – Emmettel az élen – előadtak. Újra tinédzsernek éreztem magam, aki gondtalanul múlatja az időt a haverokkal. Még Ray is elmosolyodott időnként, de többnyire csak nézett maga elé, vagy Emily és Jake összegabalyodott alakját bámulta savanyú ábrázattal.

Jacob telefonja csörögni kezdett, ezért félre húzódva felvette, mert a nevetéstől nem hallott semmit.

Egy ideig hallgatott, majd Carlisle felé pillantott, elgondolkodva válaszolva a hívónak.

- Rendben, meglátom, mit tehetek.

Mikor lassan visszasétált, már mindenki várakozóan fordult felé. Társai ismerték annyira, hogy leszűrjék, történt valami. Éreztem, hogy Edward megmerevedik, de nem szólt semmit.

- Billy hívott – mutatta fel Jacob a telefont, aztán kerülve a tekinteteket, Carlisle-ra nézett – Doki, egy szívességet szeretnék kérni.

- Természetesen – bólintott azonnal az Esme vállát ölelő Carlisle.

- Van egy új lakó La Pushban – kezdte, miközben egy röpke, zavart pillantást vetett rám – Szóval nagyon beteg, és az orvosunk, Dr. Guimares elutazott, viszont kórházba nem akar menni… - magyarázkodott, de Carlisle már állt is fel.

- Értem, hozom a táskám és mehetünk – azzal már el is tűnt a házban.

Mindenki szótlanul szedelőzködni kezdett, csak én ültem mozdulatlanul szerelmem karjai között. Tétovázva figyeltem Jacobot, aki Emilyt győzködte, hogy tartson velük, mivel Billy bizonyára örülne, ha meglátogatná, főleg mivel Lisa egyébként is nálunk marad éjszakára.

Húgom beszaladt Rose-hoz, hogy megkérje, vigyázzon Adamra, és megbeszélték, hogy az idő közben elaludt Mandy is marad reggelig, akkor majd Cole érte jön.

Esme becsomagolta a maradék ételt, hogy elküldje Billynek, aki csak azért nem tartott a fiatalokkal, mert egyre nehezebben mozog.

Már indulásra készen vártak, mikor összeszedtem magam és megkérdeztem Jacobtól.

- Brandon az? Ő beteg? – tudakoltam meg, ami foglalkoztatott.

- Nem, nem ő – lépett közelebb a halkan válaszoló Jake – hanem az anyja, Evelin.

- Értem - közönyösen bólintottam, miközben különös megkönnyebbülést éreztem, majd felállva erőltetett mosollyal elköszöntem tőlük, és elindultam, hogy segítsek a rendrakásban Alice-éknek.

Magamon éreztem a kutató pillantásokat, de gépiesen csak a teendőkre figyeltem, miközben agyamba újra visszatért a csokoládébarna szempár emléke.

Az esetleges hibákért elnézést kérek, de csak most lettem kész, Holnap még átnézem, és javítom! :)

44. fejezet

Bella szemszög

Úgy éreztem, mintha minden gondolat kifolyt volna a fejemből és az elmém teljesen kiürült. Fel se fogtam, hogy Esme-be kapaszkodom, amíg a kabátja megadó reccsenéssel el nem szakadt a kezem alatt. Riadtam kaptam rá a tekintetem, amit ő aggódva viszonzott a szemüveg mögül. Sajnálkozva engedtem el a bőrkabát ujját, amin helyrehozhatatlan károkat okoztam, majd a férfi után pillantottam, aki épp akkor fordult be a sarkon.

Mintha elektromos sokk érte volna, az agyam újra pörögni kezdett.

Ez hogy lehet? Hiszen Ő meghalt.

Ez a hasonlóság… Véletlen lenne? Kizárt.

De akkor ki volt ez?

A mobilom sürgetően rezegni kezdett a zsebemben, amit szinte öntudatlanul halásztam elő.

- Bella! Drágám, jól vagy? – hallottam meg Edward hangját, és ettől magamhoz tértem.

- Láttátok? – kérdeztem türelmetlenül.

- Igen.

- Mintha a gyerekkoromi emlékeimben élő Charlie elevenedett volna meg! – hadartam, miközben megindultam a sorok között, nyomomban Esme-vel – Edward, még az illata és a hangja is olyan, mint neki volt! – hirtelen eszembe jutott egy lehetőség – Alice tud valamit? – kérdeztem reménykedve.

- Nem, teljesen tanácstalan. Mi is csak a találkozást láttuk…

- Utána megyek – vetettem oda, majd gyorsan kinyomtam, mert közben újra megpillantottam a férfit, amint egy nagy papírzacskóval távozik a pénztártól.

A megszeppent Esme-re néztem.

- Otthon találkozunk, rendben? – aprót bólintott, és én azonnal a kijárat felé vettem az irányt.

Ahogy kiértem, követtem az illatot, ami a parkoló autók között ért véget. Körbetekintve észrevettem egy sötétkék Fordot, ami kikanyarodott a főútra. Mivel az autó slusszkulcsa anyámnál maradt, kénytelen voltam futva követni. Hogy ne keltsek feltűnést, szapora emberi léptekkel az erdő felé szedtem a lábam, ami az utat szegélyezte. A fák biztos takarásába érve azonnal szaladni kezdtem, párhuzamosan követve a kocsit, miközben figyeltem a férfi profilját. Az merev testtartás, ahogy a kormányt fogta, és ahogy közben szabad kezével a rádión befogott egy sportközvetítést, mind-mind olyan ismerősek voltak, hogy nem tudtam róla levenni a szemem.

A megválaszolatlan kérdések megint felvetődtek bennem, ahogy a bokrok között manőverezve kerülgettem az akadályokat. Tudtam, hogy nem lesz egy nyugodt percem sem, amíg választ nem kapok rájuk. Persze nem állhatok csak úgy elé, nekiszegezve őket.

Döbbenten vettem észre, hogy idő közben letértünk a főútról. A hűvös őszi szél a tenger sós illata mellett egy visszataszító szagot is magával hozott. Szitkozódva és kényszerűen lelassítva figyeltem, ahogy az autó átgördül a láthatatlan határon, majd eltűnik a La Push felé vezető, régi úton.

Egy percig még tétlenül bámultam utána, aztán lassan elsétáltam a másik irányba, miközben hátamban éreztem az erdő sötétjéből ellenségesen figyelő szempárt.

A telefon ismét hívást jelzett. Mikor ránéztem a kijelzőre és megláttam Edward nevét, automatikusan meggyorsítottam lépteim, majd tömören beleszóltam.

- Drágám, mindjárt hazaérek.

- Rendben – hallottam a megkönnyebbült választ.

Zaklatott gondolataim közé bekúszott egy megoldás. Nem raktam el a mobilt, hanem futás közben kikerestem Jacob számát és hívni kezdtem, de csak a hangposta jelentkezett be. Mérgesen szitkozódva szaladtam tovább, és hamarosan megéreztem szerelmem illatát, aki a ház közelében várt rám. Mikor megláttam, csak a karjaiba vetettem magam és szorosan hozzá bújva hadarni kezdtem.

- Látnod kellett volna! Kiköpött Charlie, de mégsem ő az! A mozdulatai, a hangja teljesen olyan, de jóval fiatalabb, mint amilyennek én utoljára láttam! Ekkora hasonlóság nem lehet véletlen, ki kell derítenem! Követtem, de La Pushba ment! Mit kereshet ott? Jacobnak ismernie kell, de nem veszi fel azt az átkozott telefont! – feltűnt, hogy Edward nem szakítja félbe a zavaros szóáradatot, nem kérdez vissza, mintha mindent tudna.

Gyanakodva hallgattam el és néztem fel rá.

Feszülten figyelt, gyengéden végigsimítva az összeráncolt homlokomon, aztán megelőzve a kérdésemet kézen fogva vezetni kezdett a ház felé.

- Gyere, Jacob itt van.

Bambán lépkedve követtem. A nappaliban az egész család jelen volt, minket vártak. Esme tétován toporgott Carlisle mellett, egy gyenge mosolyt küldve felém. Gépiesen visszamosolyogtam, aztán körbenéztem a helyiségben.

- Igazán magadnál hordhatnád a telefonodat! – néztem Jake-re, de hangomnak nem volt vádló éle.

A magas indiánfiú bocsánatkérően előrébb lépett, anélkül hogy elengedte volna Emily kezét.

- Sajnálom, de sietve jöttem el otthonról - pillantott a húgomra, majd ismét felém fordult – Szóval találkoztál Brandonnal.

Csak bámultam rá, várva, hogy folytassa.

- Azért jöttem, hogy beszéljek veled róla, de úgy tűnik, elkéstem – nézett sajnálkozva.

Összeszorítottam a szám, mert legszívesebben ráordítottam volna, hogy nyögje már ki végre, de türtőztettem magam és Edwardot magam után húzva leültem a kanapéra. Jacob is visszaült az előbbi helyére és egy pillanatig elgondolkodott.

- Hallgatlak! – szóltam rá türelmetlenül.

Nagyot sóhajtott, aztán belekezdett.

- Akit ma láttál, az Brandon Hart. Az édesanyja, Evelin még lány volt, mikor elment La Pushból Los Angelesbe. A múlt hétig nem is nagyon hallottam felőle. Most visszajött és beköltöztek a szüleitől örökölt házba – pár pillanatig hallgatott, majd folytatta - Már beszéltem neked Charlie-ról és arról az időről, amit az elvesztésed után élt át. Nehéz volt neki, mindenbe belekapaszkodott, ami hozzád kötötte. Mikor a gyász kicsit csitult benne, és szabadidejét már nem a négy fal között ülve töltötte, gyakran lejött La Pushba, szinte az volt az otthona. Rólad úgy beszélt, mintha csak elutaztál volna. Néha úgy nézett rám, mintha tudná, hogy ez így is van. Persze, ettől nem volt sokkal könnyebb neki… Szóval Evelin akkortájt fejezte be az egyetemet és hazajött a nyár elején – Jacob zavartan nézett más felé, láttam, hogy kényelmetlenül érzi magát, de folytatta – Sokat lógtunk együtt, így ismerkedtek meg ők ketten. Hamar egyértelművé vált, hogy Evelin gyengéd érzelmeket táplál Charlie iránt, aki ezt nem tartotta helyesnek a köztük lévő korkülönbség miatt. Persze ettől függetlenül számára sem volt közömbös a mindig mosolygó, kedves lány. Hogy mennyire így volt, erre akkor jöttem rá, mikor a minap megismertem Brandont. A hasonlóság önmagáért beszél… - nézett félre Jack.

Döbbenten néztem rá, arra számítva, hogy végre kimondja. Megérezte, és várakozásomnak eleget téve gyengéden, alig hallhatóan közölte.

- Bella, ő a testvéred.

A többiek suttogásáról és árulkodó összenézéseiről tudomást sem vettem, ahogy Edward karomat simogató kezéről sem. Csak az utolsó mondatot elemezgettem, ami furcsa érzést ébresztett bennem. Tessék, itt vannak a válaszok, amikre annyira kíváncsi voltam, és most nem tudok mit kezdeni vele.

Egykeként nőttem fel, a testvér szó nem jelentett a számomra túl sokat. Aztán mikor megismertem a Cullen családot és általuk ízelítőt kaptam, milyen egy nagycsaládhoz tartozni.

Mikor Renée megszülte Margaretet, annyira természetes volt, hiszen fiatal nőként, Phillel az oldalán magától értetődő volt, hogy babát vállaljon. Ez már akkor is felmerült, mikor még én is az életük része voltam.

Na de Charlie! Ő mindig csak az én apukám volt, én az ő egyetlen, kicsi lánya. Nem akarok osztozni ezen az érzésen!

Erre most kiderül, hogy ez nem teljesen így van! Keserű haragot éreztem a már halott apám iránt, és még valamit… Féltékenységet.

Hirtelen ugrottam fel, és az ablakhoz lépve bámultam ki a lassan leszálló, esti sötétségbe, ami máskor megnyugvást hozott a számomra. A lámpa fénye azonban visszatükröződött, és én megláttam az üvegben magamat.

Mintha ez lenne az első alkalom, hogy szemügyre vehetem a vonásaimat, úgy kerestem a hasonlóságokat, amit ez a Brandon is magáénak mondhat. A legszembetűnőbb, amit mindig mindenki megjegyzett, az a csokoládébarna szemem volt, amit Charlie-tól örököltem, és amit ma az üzletben újra láthattam.

Közelebb léptem az ablaküveghez, de csak a megszokott aranyszínű tekintet nézett vissza rám.

Úgy éreztem, valamit elloptak tőlem, ami csak az enyém volt.

- Van még egy testvéred, hát nem nagyszerű? – kérdezte lelkesítő mosollyal a mellém táncoló Alice.

- Az lenne? – néztem rá dühösen, majd a döbbenettől meghökkent arcát látva elszégyelltem magam, és kezemet karba fonva visszafordultam az ablak felé.

Az eddig kínos csendbe burkolózott nappali hirtelen megtelt zsongással, mindenki igyekezett oldani a feszültséget. Magamon éreztem Edward aggódó tekintetét, de most nem törődve vele, csak konokul bámultam a semmibe, mint egy durcás kisgyerek.

Vajon miért nem vállalta az apaságot? Mert ugyebár akkor hivatalosan Brandon lenne az örököse. És vajon milyen lehet az az asszony, aki megdobogtatta Charlie szívét? Szerelem volt egyáltalán, vagy egyszerű testi vágy?

Erre a gondolatra megráztam a fejem, mert nem akartam elképzelni az apámat sem a hősszerelmes, sem a csábító szerepében.

Két gyengéd kar ölelte át a derekam és én támaszt keresve dőltem a hátamhoz simuló, erős mellkasnak. Szerelmem nem kérdezett semmit, csak csendben várt.

A többiek nem törődtek velünk, legalábbis igyekeztek úgy tenni.

Lassan megnyugodtam, és próbáltam elhessegetni az új információkat. Végtére is nem kell ezzel foglalkoznom, hiszen ő La Pushban lakik, aminél fogva elég valószínűtlen, hogy még egyszer összefutunk. Nem kell tennem semmit, csak folytatni az eddigi életemet, hátam mögött hagyva a múltat.

Megfordultam, és felnéztem a világ legszebb szempárába, ami őszinte féltéssel kémlelte az arcomat.

A mosoly, ami elterült az arcomon, őszinte volt, ahogy lábujjhegyre állva puszit nyomtam a szájára. Meglepetten viszonozta a gesztust, majd kérdő tekintetére hangosan válaszoltam.

- Jól vagyok, semmi gond – aztán ismét a kanapéhoz sétáltam, ahol megvártam, míg Edward leül és az ölébe telepedtem.

Jacob szintén vizslató pillantásáról tudomást sem véve fordultam Alice felé, aki épp akkor vezette be az érkező Lisát.

- Akkor szombaton megtartjuk a kerti partit? - kérdeztem sajnálkozva mosolyogva sógornőmre, miután üdvözöltük az újonnan érkezőt. Elértem célomat, mert Alice szeme felcsillant.

- De meg ám! Hallod ezt, Lisa! Parti lesz! – azzal tervezgetni kezdtük a részleteket és én nevetve figyeltem Rose fintorát, ahogy meghallotta a vendéglistán szereplő farkasok nevét.

Pár perc múlva Emily és Jacob eltűntek a hátsó ajtón, amit Edward nevetve nézett végig, majd meglepett képem láttán rám kacsintott.

A későbbiekben Adam kötötte le a figyelmem, aki mindenáron meg akarta mutatni, mit tanult Jaspertől. Nevetve szemléltük a kicsi előadását, aki büszkén zsebelte be a tapsokat.

A meghitt, családi együttléttől sikerült teljesen kikapcsolni és lazítani.

Nincs függővég, Macy kedvéért! :)))))))))))

Októberi kommentelő

Sziasztok!

Nem volt könnyű dolgom a választással, és nem azért, mert olyan sok volt a komi, hanem mert az a kevés nagyon sokat jelent nekem!
Nevetni fogtok, de sorsolással döntöttem el és a szerencse doo-doo-nak kedvezett! Tehát ő kérhet egy soron kívüli részt, vagy bármit, amit csak szeretne! :)
Azért nagyon köszönöm a következő embereknek, hogy írtak nekem visszajelzést :
demon
Drea
Christina
Erzsi
doo-doo
Liz
Tündi
Gigi
Tímea
MaryAnn&Kate
Orsi
Kartonka

KÖSZÖNÖM! :)))))))))))) Mindenkinek egy nagy ölelést küldök!

9. fejezet Edward szemszögéből

Ez a fejezet az szeptemberi kommentelő, Erzsi kérése volt. Jó olvasást neki, és mindenkinek, aki szívesen felidézi azt az időt, mikor Edward még könyörgött Bella bocsánatáért! :)

Holnap kihirdetem az októberi hozzászólót!

Edward szemszög

Bella háttal állt az ablaknál és elgondolkodva nézett kifelé. Tartása feszült volt, látszott, hogy legszívesebben mindent hátrahagyva elrohanna innét. Szerettem volna odamenni hozzá, hiszen annyi mindent kell neki elmondanom, de elutasító magatartása visszatartott.

A feszültség felőrölte az idegeimet, alig bírtam kontrolálni magam. Mikor az előbb azt hittem, hogy Emilyre fog támadni, és igyekeztem megakadályozni, nehogy elkövesse azt a hibát, amit később nagyon megbánna, végre a karomban tarthattam –még ha csak néhány pillanatig is. Ez azonban elég volt, hogy érezzem, az iránta táplált érzelmeim semmit sem változtak az évtizedek alatt. Most persze más volt ölelni őt, mivel már nem az a törékeny emberlány, aki akkor volt. Ereje meglepett, de nem ez az egyetlen, ami csodálatot keltett bennem. Nem gondoltam, hogy szépsége fokozható, most mégis szembetűnő a változás. Gyönyörű, szív alakú arcát keretező hosszú haja vízesésként omlik a hátára, karcsú alakja tökéletes, csípője járás közben kecsesen ringatózik, amitől belsőmben azonnal felizzik a vágy.

És amit leginkább csodálok benne, az a lelki ereje. Milyen ostoba voltam, mikor azt feltételeztem, hogy képes lenne bántani azt a lányt! Pedig egy pillanatig sem esett kísértésbe, még csak a lélegzetét sem kellett visszatartania.

- Hát csajszi, te aztán kemény vagy – állt mellé karba tett kézzel Emmett – Hogy csinálod? Nem kívánod a vért?

Ő felnézett rá, arcán káprázatos mosoly terült szét.

- Adottság, azt hiszem – vont vállat – jutott ez-az nekem is – kacsintott rá Emmettre, aztán a kanapéhoz sétált és leült Emily mellé.

- Azt hiszem, ideje tisztázni a látogatásotok igazi okát –arcára újra kiült a megszokott hideg maszk.

Mindenki feszülten kapta rá a szemét, amit ő kimért közönnyel viszonzott, mintha csak egy lényegtelen apróságról lenne szó. Sértettsége az első perctől egyértelmű volt, amit meg is értek, de abban bíztam, talán meglátok egy halvány, a fagyos állarc alól előtűnő árulkodó jelet, hogy nem gyűlölt meg végérvényesen, és van még remény, hogy valaha megbocsájtson nekem.

Mindenki közelebb húzódott hozzá, mivel elérkezett a pillanat, amire vártunk és meghallgatja a magyarázatunkat. Éreztem, hogy ezen múlik minden, és erre a mellkasom összeszorult.

- Bella – kezdte Carlisle – Évtizedekkel ezelőtt hatalmas hibát követtünk el, amikor magadra hagytunk téged. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak, és azt hiszem, ezt a többiek nevében is mondhatom. A születésnapodon történtek után néhányan közülünk úgy gondolták, hogy esélyt kell kapnod egy teljes életre. Egy olyan lehetőséget, amit magadtól nem akartál volna, ezért a döntésünkkel rád kényszerítettük. Az, hogy valójában mekkora hiba is volt, gyorsan kiderült. Miután elhagytuk Forksot, a család széthullott…

- Az én hibám volt – szakítottam félbe elgyötörten, mert nem akartam, hogy a családomat hibáztassa - én kényszerítettem rá őket, hogy szó nélkül elmenjenek.

Nem nézett rám, csak a szőnyeget figyelte.

- Boldognak akartalak látni, azt akartam, hogy egész életet élj valaki olyan mellett, aki…

- Akinek elég jó vagyok? – vágott közbe keserűen, most már egyenesen a szemembe bámulva.

- Aki elég jó hozzád – léptem közelebb – Bella, én nem tudtalak téged boldoggá tenni, nem adhattam meg neked, amit megérdemeltél volna. Azt hittem, ha elmegyek, egy idő után el fogsz felejteni és boldog leszel. Hazudtam neked, hogy megkönnyítsem számodra. Hazugság volt minden egyes szó, ami ott az erdőben elhagyta a számat –Az emlékek hatására elöntött az a mérhetetlen fájdalom, amit immáron negyvenhárom éve érzek – Meg akartam ölni a szerelmedet és közben én haltam bele. De csak ez az egy módja volt. Nem akartalak egy olyan életre kárhoztatni, mint amilyen az enyém - fejem lehajtva szorítottam ökölbe a kezem – De nem bírtam sokáig. Elhagytam a családot, nekik is fájdalmat okozva. Napokig bolyongtam a világban, nem tudtam mit tegyek. Nélküled nem találtam a helyem – ismét rá pillantottam – és megint Forksban találtam magam. Minden oda húzott, nem voltam elég erős, nem bírtam nélküled.

Rövid szünetet tartva igyekeztem magam összeszedni, hogy menekülni tudjak az emlékek szorításából.

- Mikor a házhoz értem, már ott voltak a többiek is. Alice-nek volt egy látomása, ezért mentek vissza. A házunk padlójára száradva megtaláltuk a kiömlött véredet és Viktória, meg a farkasok szagát. Elkéstünk.

Remegve léptem közelebb hozzá és térdre estem előtte.

- Bocsáss meg nekem, kérlek, bocsásd meg, amiért nem értem oda időben.

Szükségem volt az érintésére. Kezem reszketett, ahogy óvatosan megfogtam az övét, amit a térdén pihentetett, majd ráhajolva zokogni kezdtem. Nem érdekelt ki mit gondol, egyszerűen nem bírtam tovább.

- Nem volt könnyű elfogadni Edward döntését – vette át a szót Alice – De láttam, hogy újra együtt lesztek, láttam, hogy te is vámpír leszel. Tudtam, amit ő nem, hogy sokkal jobban szeret téged annál, hogy végleg elengedjen. Azt hittem, ha hagyom a dolgokat a saját medrükben folyni, akkor újra egymásra találtok. Elhagytuk Forksot, de abban a hitben, hogy ez csak egy átmeneti időszak… De nem számoltunk Viktóriával - most az ő hangja is szaggatottá vált, szinte láttam a könnyek csillogását a szemében és éreztem a sajátomban is – Visszaérve a városba a halálhíred fogadott. Mindenki a szerencsétlen balesetről beszélt, miszerint az útról lesodródva autóstól a sziklákra zuhantál és a dagály elragadta a tested, amit azóta sem találtak meg. Miután a házban keveredő illatokat követni kezdtük, elértük a határt. Nem akartunk konfliktust, csak válaszokat. Tudni szerettük volna, mi történt. Mivel a ház mögött megtaláltuk a tűz nyomait, sejtettük, hogy Viktóriát elkapták a farkasok. De nem tudtuk, mi van veled. A balesetedről keringő hír nem tűnt túl hihetőnek, legalábbis a számunkra. A farkasok megpróbálták elhitetni velünk, hogy Viktória megölt téged, de a gondolataik - Edwardnak hála - elárulták őket.

Egy ideig csönd volt, senki sem szólalt meg. Pattanásig feszült idegekkel vártam, hogy mit fog szólni a hallottakhoz, de némán várt. Éreztem, hogy testtartása feszültebbé válik, de nem mertem rá pillantani.

Carlisle folytatta a mesélést.

- Mikor Sam látta, hogy nincs értelme tovább titkolózni, mindent elmondott. Megtudtuk, hogy bár az életedet megmentették, sajnos elkezdődött az átváltozásod. Elvittek a hegyekbe, hogy senkit se bánthass és elrendezték a balesetet. Sam azt mondta, az ébredésed után nem tűntél veszélyesnek és mivel egyikőjük sem volt képes bántani, elengedtek. Azonnal elindultunk, hogy megkeressünk, de mintha elnyelt volna a föld. Alice-nek akkortól kezdve nem volt veled kapcsolatos látomása, bármennyire koncentrált is. Semmi hozzád köthető nyom. Mintha te sem akarnád, hogy megtaláljunk. Arra alapoztuk a keresést, hogy újszülöttként biztos nehezen bírsz a vérszomjaddal és hibákat követsz el. Rejtélyes halálesetek után kutattunk, de semmi. Aztán azt gondoltuk, hogy talán megpróbálsz beilleszkedni a társadalomba, ezért az egyetemeket, főiskolákat jártuk végig. Közben az évek csak teltek, de sehol sem volt nyomod. Igazából már azt hittük, hogy nem élsz – szégyenérzet hallatszott ki a hangjából – De Edward nem volt hajlandó feladni a keresést. Már éppen a Volturihoz akart fordulni segítségért, mikor Alice-nek látomása volt.

Alice ismét megélénkült, és átvette a szót.

- Láttalak behajtani Torontóba, azt is, hogy melyik plázába mész, láttam a parkoló cédulán a dátumot, és tudtam, oda kell mennünk. Így bukkantunk fel és most itt vagyunk, hogy a bocsánatodért könyörögjünk. Mindannyian hibásnak érezzük magunkat a történtekért, de a szerencsétlen véletlennek is köszönhető.

Mentegetőzése ismét ráébresztett, hogy mindez csakis az én hibám. Bizonyára Bella is erre a következtetésre jut, és csak remélni mertem, hogy legalább a családomnak megbocsájt. Mozdulatlanul vártam, hogy mindezt hangosan is kimondja, mikor megéreztem ökölbe szoruló kezeit a tenyerem alatt.

Lassan felpillantottam rá, félőn keresve a megvetést a szemében.

- Annyira sajnálom – alig jött ki hang a torkomon, ahogy elsuttogtam - Szeretlek. Létezésem legnagyobb hibája volt elhagyni téged. Enyém volt a világ legdrágább kincse, és én mindent elrontottam. Miattam kerültél Viktória keze közé, tönkre tettem az életed. Ott kellett volna lennem, vigyázni rád. De elkéstem! Bocsáss meg!– a hangom végleg cserben hagyott, és újra a kezére hajoltam.

Hirtelen megéreztem az ujjait, ahogy a hajamba túrnak. Érintése lágy volt, amitől azonnal bizseregni kezdett az egész testem, szívembe visszatért a remény.

- Megbocsájtom, hogy elkéstél – szólalt meg szomorú hangon, mire rögtön felkaptam a tekintetem - És talán azt is, hogy elhagytál – nézett mélyen a szemembe, majd keserű mosollyal a többiek felé fordult, jelezve, hogy a mondandóját nekik is szánja - De valamit tudnotok kell – nézett végig rajtunk - Isabella Swan már halott. Az a Bella, aki voltam, már nincs többé.

Hirtelen éles sikoly hasított a levegőbe. Egy pillanatra rémülten elkapta a kezem, majd Emilyhez rohant, aki a fájdalomtól vonaglott a kanapén. Carlisle is azonnal követte, mikor meghallottuk a szörnyű reccsenést.

- Adok neki injekciót – és már kezében is voltak az ampullák - Sajnos, eltört pár bordája.

Mindannyian iszonyodva néztük a szegény lány kínjait, ami a fájdalomcsillapító hatására lassan szűnni kezdett, és elszenderedett.

Én Bellát figyeltem, ahogy aggódó arccal áll Emily felett. Gondolataim minduntalan akörül jártak, vajon mit akart mondani? Tudni szerettem volna, mit érez most. Gyűlöl? Vagy egyszerűen megbocsájt, de a továbbiakban nem kíváncsi rám? A bizonytalanság még jobban égetett, mint eddig bármikor. Legszívesebben újra térdre esnék előtte, hogy könyörögjek a szerelméért.

Most azonban csak Emily kötötte le az érdeklődését, féltőn simogatta a lány homlokát.

- Azt hiszem, vérátömlesztésre lenne szüksége – jegyezte meg Carlisle halkan – Nagyon gyenge, és a magzat teljesen felemészti.

Bella mélyet sóhajtva bólogatott.

- Sokat jelent neked, ugye? – kérdezte suttogva Carlisle. A szobában mindenki őket hallgatta.

Egy kicsit töprengett, mielőtt válaszolt volna.

- Hozzám tartozik. Ő a családom.

Láttam, hogy Alice megfeszül, és tudtam mit érez, mivel engem is átjárt a csalódottság és még valami. Talán féltékenység? Annyira bíztam benne, hogy még minket is a családjának tekint! Persze egy család nem fordít hátat a hozzá tartozónak…

- A véren kívül még mire van szükség? – kérdezte anélkül, hogy tekintetét levette volna az alvó lányról - Elmegyek beszerezni – fordult Carlisle felé, majd látva a ki nem mondott kérdést, mosolyogva hozzátette – a kórházban van helyismeretem.

Emmett azonnal előugrott.

- Beosonunk és kiszolgáljuk magunkat – dörmögte, mikor Bella ránézett, kihúzta magát – Engem úgyse tudnál kihagyni – vigyorgott lelkesen.

A bájos arc ellágyult és tanárnénis engedékenységgel bólintott, majd körbe nézett.

- Oké. Ki jön még?

Alice óvatosan lépett elé, és alig bírt a lelkesedésével, mikor Bella rábólintott. Egy másodpercig töprengett valamin, majd hirtelen beszélni kezdett.

- Ha jól értettem, egyébként is hozzám indultatok, ezért arra gondoltam, hogy… a szállodából elhozhatnátok a holmitokat. Itt bőven elférünk, és amíg a dolgok elrendezésre nem kerülnek, mindenkinek így lesz egyszerűbb. Szívesen látunk benneteket azzal hátat fordítva nekünk, ismét a barátnőjéhez lépett, időt adva, hogy megtárgyaljuk.

Nem mintha lett volna mit megbeszélni, mivel mindenki egyöntetűen maradni akart.

- Megint kezd belázasodni – nézett apánkra, aki szomorúan vizsgálta a kismamát.

- Sajnos, fogy az időnk.

Bella lassan felállt, de látszott rajta, hogy nem szívesen hagyja itt Emilyt.

- Vigyázni fogunk rá – jegyezte meg Rose, amiért egy hálás mosolyt kapott cserébe, majd szerelmem megindult az ajtó felé. Már én is indulásra készen vártam Alice és Emmett mellett, mikor kérdő tekintetét rám emelte.

- Én elmegyek a holmikért, ha áll még a meghívás – mondtam halkan, reménykedőn nézve vissza rá.

Egy röpke időre megszűnt a külvilág és elmerültünk egymás látványában. Éreztem, hogy valami megváltozott, valami jobb lett, mert újra a régi Bella állt előttem. Annyira vágytam a közelségére és az ő tekintete is erről árulkodott.

- Természetesen – motyogta, majd elhaladva mellettem apró kezét a tenyerembe csúsztatta.

43. fejezet

Bella szemszöge

- Biztos, hogy nem jössz velünk? – kérdeztem Edwardtól, miközben szorosan átöleltem a derekát.

- Nem, szerintem nélkülem is kitűnően fogjátok érezni magatokat – vigyorgott le rám – elvégre Alice nélkül ez egy egyszerű, nyugodt kis bevásárló túra lesz – kacsintott egyet és puszit nyomott az orromra – Én a többiek után megyek vadászni.

Tudtam, hogy nem igazán szeret vásárolni, így nem erőltettem a dolgot. Ha nem Esme kér meg, valószínűleg én is nemet mondok, de mivel elég kevés időt töltöttem vele kettesben, szívesen csatlakoztam hozzá.

Anyánk épp az emeletről sétált lefelé, ahol elköszönt Carlisle-tól, aki a dolgozószobában olvasgatott.

- Indulhatunk? – lépett mellénk.

- Igen, mehetünk – mosolyogtam rá, majd egy búcsúcsókkal elköszöntem szerelmemtől és elindultam a kijárathoz.

Carlisle autójával mentünk és Esme vezetett. Nem terveztük, hogy messzire megyünk, hiszen Forksban is be lehet mindent szerezni, amire a háztartásban szükség van. Elég valószínűtlen, hogy összefutunk olyan ismerőssel, aki ennyi idő után is emlékszik ránk, de a biztonság kedvéért változtattunk a külsőnkön. Esme összefogta a haját és egy vastag keretes szemüveget rakott fel, aminek köszönhetően egész más jelleget kapott az arca. Én csak egy baseballsapkát raktam fel, amit szükség esetén mélyen a szemembe tudok húzni. Az úton végig beszélgettünk, mindenről és mindenkiről.

- Gyorsan telik az idő, hamarosan itt az esküvő – sandított rám Esme, mintha attól tartana, hogy kényes témát érint – Várod már? – kérdezte óvatosan.

Egy pillanatig elgondolkoztam, mielőtt válaszoltam volna.

- Számomra is meglepő – mosolyogtam anyámra – de nagyon! Folyton azon kapom magam, hogy a részleteket tervezgetem. Például az esküvői fogadalmat már legalább százszor átírtam gondolatban, de még mindig nem érzem elég jónak. Hogy lehet szavakba önteni egy érzést?

Láttam, hogy Esme megkönnyebbülten bólogat.

- Igen, tudom, mire gondolsz. De hidd el, bármit mondasz, a lényeget a szemedből fogja kiolvasni. Az, hogy igent mondtál Edwardnak, már önmagában egy bizonyíték, hogy mennyire szereted.

Közben megérkeztünk a bevásárló központhoz, ahol szereztünk egy kocsit és elindultunk a sorok között. Kevés vásárló tartózkodott az üzletben, és senki sem foglalkozott velünk különösebben. Nem siettünk, volt időnk nézelődni. Az élelmiszerekkel lassan megtelt a kocsi, amit Adam és a vendégeink gyorsan el fognak pusztítani. A farkasok étvágya elképesztő volt, mivel szinte mindig éhesek voltak, Esme legnagyobb örömére, aki nagyon szeretett főzni. És tudott is, a fiúk nem győzték dicsérni az ételeket. Ennek persze mindenki örült, mert jó volt látni Esme boldog arcát. Még Rose is előszeretettel segített neki, bár nem győzte hangoztatni, hogy legszívesebben mérget keverne a „kutyakajába”, mégis biztosra vettem, hogy ő is élvezi.

- Nézzünk szét a gyümölcsös pultnál – szólt Esme és arra felé irányította a kocsit.

Az almákat válogattam, amit Adam nagyon szeretett, minden formában. Mikor megtelt a zacskó, megfordultam, hogy elvegyek egy másikat. Hirtelen tekintettem a felém közeledő férfira, és a következő pillanatban lemerevedtem. Azt hiszem, a szám is tátva maradt, és csak meredten bámultam rá. Éreztem, hogy az ujjaim elengedik a kezemben tartott almát, ami koppanva ért földet és elgurult a padlón. Én azonban nem foglalkoztam vele, csak a férfit bámultam meredten, aki lehajolt, majd felemelte és felém nyújtotta anélkül, hogy a szemembe nézett volna.

- Parancsoljon – szólt rekedtes hangon, még nagyobb döbbenetet okozva bennem. Szemem sarkából láttam, hogy Esme is meglepetten figyeli. Mikor nem vettem el a gyümölcsöt, a férfi végre rám nézett, türelmetlenül közelebb tartva felém. Barna szemei unottan mértek végig, majd egyre morcosabb arccal várta, hogy végre megmozduljak.

Hirtelen felocsúdtam, és reszkető kézzel elvettem tőle, majd elcsukló hangon kinyögtem egy alig hallható köszönömöt.

- Kérem – morogta kedvetlenül és azonnal elfordult, gyorsan megpakolt egy zacskót, majd elindult az ellenkező irányba.

Alig bírtam megmozdulni, mikor kinyújtottam a kezem és támaszt keresve Esme-be kapaszkodtam.

Edward szemszöge

Miután Bella és Esme beültek az autóba, én is elindultam a hegyek felé, hogy csatlakozzak a családomhoz. Nem jó Bella nélkül, de tudtam, hogy mindketten vágynak egy kettesben eltöltött délutánra.

Futás közben hirtelen meghallottam Emily gondolatait, amik szinte üvöltöttek a kétségbeeséstől. Megtorpantam, és próbáltam megkeresni Jacobot is, de senki más nem volt a közelben. A zaklatott eszmefuttatás meglepett, mivel eddig azt hittem minden rendben van közöttük. Őszintén szólva, kezdetben nem örültem ennek a kapcsolatnak és fokozottan nyomon követtem a bimbózó románcot, de meg kellett állapítanom, hogy Jacob érzései teljesen őszinték. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy mindennél jobban szereti Emilyt, és bármit megtenne a boldogságáért. Az is növelte az iránta ébredt szimpátiámat, hogy szeretettel és féltő gondoskodással fordult Adam felé is.

Kémkedés közben megtudtam Jacob titkát is, ami nagyon megérintett. Természetesen nem szóltam senkinek sem, még Bellát sem avattam be, hiszen nincs hozzá jogom. Viszont ismertem Emily félelmeit is, ami könnyen rossz döntésre sarkalhatja.

Gyorsan futottam le a minket elválasztó távot, és megálltam mögötte. Egy fába kapaszkodva próbálta elűzni a pánikot, amit érzett, miközben gondolatai egy gyorsvonat sebességét megcáfolva száguldoztak.

„Miért nem talált azelőtt párt magának Jacob, hiszen elmúlt hatvan éves? Talán rám várt?

Ne légy nevetséges Emily – korholta meg magát - hiszen ki vágyna egy kárhozatra ítélt lény szerelmére?”

- Többen, mint gondolnád.

Megpördülve meredt rám, mivel nem vette észre az érkezésemet, amit azzal magyarázott, hogy nálam gyorsabb lénnyel még nem találkozott.

- Köszönöm – nevettem rá, mire zavarba jött. Közelebb sétálva figyeltem elgyötört arcát, majd óvatosan megkérdeztem – Jól vagy?

- Nem – suttogta egy megadó sóhaj kíséretében, és a földre kuporodva a térdére hajtotta a fejét.

Én is leültem vele szembe és vártam, hogy megszólaljon. Nagyon igyekezett még a gondolatait is visszatartani, de rövid idő után feladta.

- Nem állt szándékomban hallgatózni – biztosítottam - de az ember kéretlenül is tudomást szerez erről-arról.

- Mire céloztál az előbb? – kérdezte visszautalva a megjegyzésemre.

Elgondolkodva figyeltem az arcát. Talán nem kéne beleártanom magam a dolgába, és Bellára kéne bízni ezt az egészet. De ahogy ott ült előttem, összetörten, akaratlanul is magamra emlékeztetett.

- Mikor megismertem Bellát, én is hozzád hasonlóan gondolkodtam. Elképzelni sem tudtam, hogy képes egy olyan tiszta lelkű ember, mint ő, szeretni engem? Gyűlöltem magam, amiért ez vagyok – mutattam magamra – és legjobban azért, mert így elérhetetlennek tűnt a boldogság vele. Mindenáron meg akartam védeni magamtól, megadva számára az esélyt egy teljes életre, és abba a hibába estem, hogy önzetlenségből elhagytam, elkövetve a legnagyobb bűnt a szerelmünk ellen – mondtam keserűen az emlékek hatására, amik hátralévő létem minden napját kísérteni fogják.

- Hiba volt, Emily, nagyon nagy hiba, és remélem, te nem fogod elkövetni ugyan ezt - néztem mélyen a szemembe egy hosszú másodpercig, majd hirtelen elmosolyodva hozzá tettem – sose gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de Jacob jó srác, annak ellenére, hogy farkas – vontam vállat most már nevetve, amitől az ő szája is mosolyra húzódott.

- És ami a legfontosabb, hogy mindennél jobban szeret téged – folytattam ismét elkomolyodva – nincs más dolgod, mint elfogadni a szerelmét, mert ezzel teszed őt boldoggá. Nincs jogunk mások helyett dönteni.

Csendben figyeltem, ahogy átgondolja a dolgokat és már azt hittem sikerült meggyőzni, mikor visszatértek az eredeti kételyek.

„Talán egy ideig gondtalanul élhetünk, de mi lesz, ha évek múlva jön rá, hogy mi mindenről kell lemondania miattam? Ha akkor már kevés lesz, amit én adhatok? Ezért lenne egyszerűbb el sem kezdeni…”

- Honnét veszed, hogy van bármi, amit más nővel szemben te nem tudsz megadni neki? – szakítottam félbe a kétségbeesetté váló gondolatmenetet.

- Tényleg azt akarod, hogy hangosan is kimondjam? – kérdezte megvetően.

Nem akartam elmondani azt, amit Jacobnak kell megtennie, de most úgy tűnt, Emily nem fog neki erre lehetőséget adni.

- Talán vele kellene megvitatnod a félelmeidet – mondtam, miközben felálltam – és hidd el, ő minden kétségedet el fogja oszlatni. Nincs más dolgod, mint hogy őszinte legyél vele.

Összeszűkült szemekkel, gyanakodva vizslatott, miközben a fejembe bekúszott egy másik személy kétségbeesett gondolata is. Mosolyognom kellett, mivel most már tudtam, hogy nem lesz semmi baj.

- Menjek vissza hozzá? – kérdezte bizonytalanul fogadott húgom. Még jobban elvigyorodtam, mert most úgy éreztem magam, mint egy nagytestvér, aki tanáccsal látja el a kicsit.

- Nem, nem kell – intettem a hátam mögé – mindjárt ideér.

Odaléptem hozzá és bátorítóan megszorítottam a kezét, majd gyorsan eliramodtam, mielőtt Jacob odaért volna.

Magamban eldöntöttem, ha törik, ha szakad, összeboronálom ezt a két embert, mert egymás nélkül soha sem tapasztalhatják meg azt a csodát, amit én élek meg Bella mellett, vagy akár a családom többi tagja a párjával.

Folytattam utamat a hegyek felé, és hamarosan megéreztem az ismerős illatokat, majd nem sokkal később meghallottam Emmett jókedvű kurjantását.

- Nocsak, nocsak! A mi hősszerelmes Edwardunk megérkezett! – kezdte azonnal az ugratás – Mi történt? Carlisle sebészi úton eltávolított Bellától?

Beszólását a többiek nevetve hallgatták, ami elégedettséggel töltötte el.

- Ha-ha-ha! – intettem felé – És neked azt üzeni, hogy megérkezett számodra a beültetésre váró donoragy! – kacsintottam rá, mire a többiek még hangosabban nevettek, de ez már kevésbé tetszett a neki.

Miközben közelebb sétáltam hozzájuk, végignéztem a kis csapaton. Alice egy csokor vadvirágot rendezgetett, míg Jasper a hátra szaltót tanítgatta Adamnek. Még jó, hogy az anyja nem látja!

Rosalie egy kidőlt farönkön ülve, mosolyogva figyelte őket, és biztatta a gyereket. Az utóbbi időben sokkal jobbkedvű lett és a gondolatai is megváltoztak, ami kifejezetten boldoggá tett. Őszintén örült annak, hogy Bella az életünk részévé vált, és a dolgok kezdtek rendeződni. Az elmúlt nyomasztó évek után végre mindenki fellélegzett.

- Szóval hol hagytad a sógornőmet? – kérdezte a Rose mögé telepedő Emmett, miközben átölelte a feleségét.

- Vásárolni ment Esme-vel – trillázta mindentudóan Alice, miközben tovább foglalatoskodott a csokorral.

Bólintottam, és én is leültem a földre.

- Nézd, Edward, mit tanultam! – kiáltotta Adam vékony hangján, majd terpeszállásba állt, erősen összpontosított, majd elrugaszkodva a földtől átfordult a levegőben. Jasper feszülten figyelte, ugrásra készen, hogy szükség esetén elkaphassa, majd megdicsérgette a kicsit, akit mi tapssal jutalmaztunk.

Kiderült, hogy még egy csomó, hasonló fogást tanultak, amit lelkesen be is mutatott. Épp a kézenállást szemléltette, mikor Alice hirtelen lemerevedett és elhomályosult szemekkel révedt a semmibe.

Akaratlanul is figyeltem a látomást, amit Esme szemén keresztül nézhettünk, de ahogy megláttam Bella arcát, rögtön felugrottam. Döbbenten meredtem az eszmélő Alice-re, aki értetlenül vonta fel a vállát.

A többiek kíváncsian figyeltek.

- Mi történt? – kérdezte Rosalie, most már ő is állva, de én nem tudtam megszólalni, mert agyamban cikáztak a gondolatok.

Alice válaszolt az egyre türelmetlenebb testvéreinknek.

- Bella találkozott Charlie-val!