72.fejezet

  Raymond

Őrült módjára hajtottam végig egész úton, miközben a mellettem lévő ülésen Alice aggodalmas arccal figyelt. Arra sem emlékszem tisztán, hogy került a kocsimba, egyszerűen csak ott volt. Nem beszélgettünk, nem próbált nyugtatni olyan közhelyekkel, hogy „minden rendben lesz”.

És ez elég ijesztő volt.

A pánik úgy eluralkodott rajtam, hogy nem tudtam másra gondolni, csak a kék szemekre, amik a mindenséget jelentették a számomra. Nem mehet el, nem hagyhat itt mindent! Nem hagyhat itt engem!

És ugyan miért nem? – kérdezte mélyen bennem egy hang. Egy hang, amivel évtizedekkel ezelőtt egyedül maradtam: a lelkiismeretemé.

Akaratlanul is lassítottam, a lábamat felemeltem a gázpedálról. A mellettünk elsuhanó táj lassulni kezdett, ahogy az autó vesztett lendületéből.

Miért kellene téged választania? Mit tudsz te nyújtani neki? – lüktetett a fejemben. – Boldoggá tennéd? Védelmeznéd?  - Kárörvendő nevetés. – Úgy, mint a családodat?

Nem állt szándékomban felelni a belső hangra, nem vagyok őrült. És egyébként is tisztában voltam a válaszokkal.

- Még megvédeni sem tudnám… - nyöszörögtem magam elé.

- Lehet, hogy nem – szólt csendesen Alice, mire úgy kaptam felé a fejem, mintha most venném észre. – De megpróbálnád. És mindent megtennél, hogy sikerüljön. Nem létezik olyan veszély, ellenség, amivel ne vennéd fel azonnal a harcot. Nincs olyan dolog, amit ne tennél meg érte.

Ez igaz volt.

- De néha az akarat kevés.

A kezeim a kormányt szorították, idő közben megálltunk az út szélén, és én bambulva néztem ki a szélvédőn.

- Oh, nem, rosszul látod. Akarat nélkül hiába van erő, bátorság, lehetőség. – Megvárta, míg ránézek, aztán folytatta. - Nem tudhatod, mit hoz a jövő, senki sem tudja. Aki mégis – tette hozzá ironikusan -, annak sem könnyebb. Neked csak annyi a dolgod, hogy megtegyél mindent, hogy elérd a célodat.

Néztem az aranyló tekintetet és elmosolyodtam. Ha pár hete valaki azt mondta volna, hogy a kocsimban egy vámpírral fogok trécselni az életemről, nem hittem volna neki.

- De ez nem csak rajtam múlik – világítottam rá a problémámra. – Ő akar menni.

Elrévedt tekintettel bámult maga elé, majd minden vidámság nélkül bólintott.

- Igen, ez két emberen múlik – adott igazat. – De neked mindent meg kell próbálnod, és ha így sem sikerül…

Ebbe nem akartam belegondolni, még a szívverésem is kihagyott a lehetőségre. Hideg kezét a karomra simította és bátorítóan megszorította.

- Szurkolok nektek, mert tudom, amit ő még nem. – Azzal villámgyorsan kiszállt a kocsiból, és búcsút intett.

Gázt adtam, és egyedül hajtottam tovább.

A hó nehéz pelyhekben esni kezdett, mikor elértem La Pusht. A ház előtt fékezve megláttam egy bérelt kocsit, ami árválkodva állt, utasára várva. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Camilla kölcsönözhette út közben.

Elszoruló torokkal rohantam fel a lépcsőn, tétovázás nélkül kopogtam be.

Ő nyitott ajtót, félszeg mosollyal, kezében a kabátjával, és nem lepődtem meg, amikor nem hívott be, inkább kijött és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Kerülte a tekintetem, miközben belebújt a kabátba, aztán a fakorláthoz lépett.

A hosszúra nyúlt csendben ő a szitáló hóesést nézte, míg én csak őt tudtam bámulni.

- Nem ébresztettél fel. – Nem voltam vádló, csak valahogy el akartam indítani a beszélgetést.

Elmosolyodott, és reméltem, hogy az emlékek hatására. – Olyan békésen aludtál, nem volt szívem korán felkelteni.

- Bár megtetted volna – nyúltam önkéntelenül előre, és egy tincset hátra simítottam a füle mögé, hogy jobban lássam az arcát. Összerezzent, de nem húzódott el, és ettől felbátorodtam. - Beszélnünk kell. – Nyeltem egy nagyot, aztán mély levegőt véve belekezdtem. – Rengeteg dolgot el kell mondanom neked…

- Raymond! Ennek nincs jelentősége! – A határozott hang elhallgattatott.

- Ezt miért mondod? Nem számít, hogy én mit érzek? – A pániktól emelkedettebb lett a hangom, mire kissé elhúzódott.

- Már döntöttem – motyogta. – És nem akarok úgy elválni tőled, hogy dühös vagy rám.

- Én nem dühös vagyok, hanem csalódott. Nem hallgatsz meg, fontolóra sem veszed…

- Néha el kell menned, hogy visszatérhess.

- Mi? Miről beszélsz, Camilla?

- Arról, hogy most nem megfelelő az idő, de majd egyszer…

Felemelt kézzel hátraléptem, amivel félbeszakítottam a mondatot.

- Ne, kérlek, ne! – Behunytam a szemem, és éreztem, hogy megtántorodok. -  Csak ezt ne! Ne gyere nekem ígéretekkel, főleg, ha nem vagy biztos benne, hogy teljesíteni fogod.

A lány arcáról eltűnt a hév, komoran sütötte le a fejét.

- Sajnálom – suttogta, és ezzel az egy szóval darabokra tört.

Elfordultam tőle, hogy ne lássa a könnybe lábadt szememet.

- Ezek szerint én semmilyen formában sem szerepelek a terveidben, igaz?

A hallgatása felért egy arculcsapással.

A remegés és a forróság hullámokban ömlött végig rajtam, annyira közel álltam az átváltozáshoz, hogy éreztem a megfeszülő ruha reccsenését az izmaim felett. Minden erőmmel igyekeztem elfojtani az ösztönt, mert még volt valami, amit el akartam mondani neki, akkor is, ha nem kíváncsi rá. Mély légvételekkel fordultam felé, és kényszerítettem az agyam, hogy minden vonását, mozdulatát az emlékezetembe zárja. Azt akartam, hogy ez a kép elevenen éljen bennem, hogy bármikor gond nélkül felidézhessem. Ez csak az enyém marad, ahogy ott áll, a hidegtől kipirultan, izzó, jegesen kék szemekkel, amit a szomorúság könnye fátyoloz be. Emlékezni fogok a selymesen szőke tincsekre, a csókolni való, édes ajkakra.

- Szeretlek Camilla, attól a pillanattól, hogy megláttalak. – Igyekeztem, hogy hangomon ne érződjön a kétségbeesés, nem akartam egy banális szerelmi vallomást előadni. Csak azt akartam, hogy tudja. – Minket egymásnak teremtettek, te vagy az én másik felem. Nem számít tér, vagy idő, ez sohasem fog megváltozni. És ha azzal teszlek boldoggá, akkor elengedlek. Próbálhatnálak meggyőzni, de nem tudok mást felajánlani, csak amit itt látsz magad előtt. – Nagyot nyeltem. – Nem fogom azt mondani, hogy mindig itt várok majd rád, mert nem tudom, meddig bírom nélküled.

A szeméből kigördült egy könnycsepp és én féltékeny lettem rá, mert érintheti a bőrét, míg nekem csak a látvány maradt. Szerettem volna megcsókolni, és biztos hagyta volna, de csupán a sajnálat miatt, így inkább csak néztem tovább.

- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, és boldog leszel.

Bólintott, és én egy búcsúpillantás után elsétáltam a hóesésben. Nem vártam, hogy utánam szól, és nem is tette, én pedig cserébe anélkül léptem be a saját házamba, hogy visszanéztem volna rá. Hogy miért nem? Nem azért, mert nem vágytam rá, de nem szerettem volna, ha könyörgésnek veszi.

Mikor becsukódott mögöttem az ajtó a fájdalom elviselhetetlen erővel tört rám, mire én csak lerogytam a fal mellé, nem törődve semmivel.

Camilla szemszög

Mikor elhajtottam a La Push tábla mellett, a hó egyre sűrűbben esett, vastag takarót borítva a tájra. De nem ez volt az oka, hogy az orromig sem láttam, hanem a szememben ülő könnyek. Miért volt ez ennyire nehéz?

Amikor elköszöntem, mindenki marasztalt, próbáltak a lelkemre beszélni, és én magam sem tudnám megmondani, honnét jött a sürgető késztetés, hogy meneküljek.

Mert ez az volt, tagadhatatlan. Nem éreztem magam felkészültnek, hogy szembe nézzek a félelmeimmel. Bár még azt sem tudtam pontosan, hová megyek. Talán elfogadom az európai állást, amit nemrégiben ajánlottak. Akkor valóban a magam ura lehetek, és nem leszek kiszolgáltatva mások kénye-kedvének.

Igen, ez lesz a legjobb – győzködtem magam, de akkor miért érzem úgy, mintha kiszakadna a szívem a helyéről. Ahogy távolodtam a rezervátumtól, az egyre erősödő szél vadul táncoltatta a havat, mintha egy tejszínhabbal teli keverőtálba kerültem volna. Az ablaktörlő erőlködve próbálta szabaddá tenni a kilátást, kevés sikerrel, így kénytelen voltam lépésben haladni.

Raymond…

Nem akartam gondolkodni, rá meg pláne nem, de a fájdalmasan sötét tekintet olyan élénken élt bennem, mintha a retinámra lenne tetoválva. Ő volt az oka, hogy most szánalmas módon szökök, de ez a fiú túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. És én nem akartam megvárni az első pofont, ami észhez térít… Mert mindig van egy ébresztő, ami felráz, és az azt követő csalódást még nehezebb feldolgozni.

Hogy eltereljem a figyelmem, feltekertem a rádión a hangerőt, mire – mint egy globális összeesküvés részeként -, felcsendült Bon Jovi Always száma. Első reflexből ki akartam nyomni a készüléket, de ahogy előre dőltem, egy hatalmas vontató trailer tűnt fel az úton, mire azonnal félrekaptam a kormányt, és az autó csúszni kezdett, aztán nagyot zökkenve állt meg, keresztben az úton. Szerencsére a másik sofőr észnél volt, és elkerültük az ütközést, de hangos dudálással fejezte ki véleményét a vezetési stílusomról. Levegő után kapkodva hunytam le a szemem, görcsösen kapaszkodva a kormányba, miközben Bon Jovi fájdalommal telve kürtölte világgá a szerelmét.  

Amíg róbáltam lenyugodni, a számra összpontosítottam. A szavak ezúttal új értelmet nyertek, mintha nekem énekelné. És már nem is ő énekelt, hanem…

Ahogy figyeltem a vallomást, a reszketésem lassan csökkent, és melegség áradt szét bennem. Igaz lehet: senki sem tökéletes, de esélyt adva… talán…

Raymondról mindenki elismerően beszélt, még Brandon is. Tisztelték és szerették, ami arra enged következtetni, hogy a szívem nem tévedhet vele kapcsolatban.

És én ellöktem magamtól, csak mert félek a csalódástól? Ez hirtelen annyira nevetségesnek hatott…

Izgatottan indítottam, fel sem mérve az út szélességét megfordultam, és kipörgő kerekekkel indultam visszafelé. A szívem őrült módon dübörgött a mellkasomban, a szám kiszáradt, de az arcomon végigpergő könnyek ezúttal nem a szomorúság, hanem a boldogság reményétől csordultak ki.

A hóvihar még jobban tombolt, miközben a szememet erőltetve kerestem a la Push táblát, de alig láttam valamit. Az út már nem is látszott igazán, a bokrokat befedte a hó, és az autó küszködve araszolt szemben a széllel. Hirtelen egy árnyat láttam elrohanni a vezető felőli oldalnál, amitől rémületemben a fékre tapostam, és a kocsi belefarolt az árokba. Rémülten pislogtam, mivel röpke félóra alatt másodszor kísértem meg a halált, és ez elég sokkolóan hatott gyenge idegeimre.

Szándékosan nem akartam azon agyalni, hogy mi futhatott el mellettem, inkább megpróbáltam kitolatni az árokból, ám az autó többszöri próbálkozás után sem moccant meg. Elővéve a mobilom meg sem lepődtem, hogy nincs kapcsolat. Belebújtam a kabátomba, és kiszálltam, mire a szél majdnem elrepített; felhajtott kapucnival indultam neki a rövid útnak.

Sokáig botorkáltam úgy, hogy két méternél tovább semmit sem láttam, a süvítéstől nem hallottam, miközben teljesen besötétedett. Teljesen átfagytam, a szél az arcomba, hajamba fújta a havat, de a lelkesedésem nem lankadt, minél hamarabb Raynél akartam lenni.

Sokára értem el az első házakat, és újult erővel vettem célba azt az egyet, ami sötét magányban álldogált a hóvihar közepén. Lehet, hogy nincs is itthon, talán Brandonéknál van.

Ahogy reszketve felkapaszkodtam a csúszós lépcsőn, elgémberedett kezemmel hangosan bezörgettem. Még néhányszor megismételtem, de nem gyulladt fény az ablakokban. Csalódottan még egyszer beleadtam apait-anyait, mire hirtelen feltárult az ajtó, és ott állt előttem Ő.

- Mi a francért… - Haragos arccal meredte előre, ám mikor felismert, a döbbenettől elnyelte a káromkodást. Megkíséreltem rámosolyogni, de az arcom nem engedelmeskedett. – Jézus Krisztus! – nézett rajtam végig elszörnyedve, aztán hirtelen felkapva berohant velem a házba.

Még felocsúdni sem volt időm, mikor gyengéden lerakott egy kanapéra, villanyt kapcsolt, és vizsgálódva nézegetni kezdett.

- Mi történt? Megsérültél? – Ahogy jéghideg ujjaimat a forró tenyerébe fogta, nem tudtam elnyomni egy jóleső nyögést. – Atya ég, teljesen átfagytál! – Villámgyorsan előkapott valahonnét egy puha plédet, amit körém tekert, és dörzsölni kezdte a karomat. Kétségbe esett arccal nézett a sötéten ásítozó kandalló felé, feltehetően azon agyalva, hogyan csinálhatna minél előbb meleget. Tiltakozni akartam, hogy nem fontos az egész, inkább elmondanám, amit szeretnék, de a fogaim hangos koccanásán kívül semmi sem jött ki a számon. – Várj, mindjárt felmelegítelek! – azzal a pokrócot a hátamra terítve a mellkasára vont, és szorosan ölelve ringatott. Testéhez simulva jóleső érzés járt át, lehunyt szemmel adtam át magam neki, és egész közel kerültem, hogy elaludjak. Két karja maga volt a biztonság, bőréből hihetetlen forróság áradt. Mikor már úgy gondoltam, képes vagyok megszólalni, eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy fel tudjak nézni a szemébe.

- Nem vagy lázas?

- Nem, én nem vagyok, de te jó eséllyel összeszedtél egy tüdőgyulladást – morogta összehúzott szemmel. – Fel kell hívnom Carlisle-t, hogy vizsgáljon meg.

Erőtlenül tiltakoztam: - Nem, jól leszek, csak kell egy kis idő…

Raymond felállt, és a kandalló körül kezdett tevékenykedni, mire nemsokára fellobbant a láng, és vidám ropogás töltötte be a nappalit. Volt időm körülnézni, és nagyon tetszett, amit láttam. Az egész földszint szinte egy egybefüggő tér volt, hátul a konyhával és az étkezővel. Mindent fa uralt: a falat, a padlót, a bútorokat, amit az idő sötét színűre változtatott, ettől meleg hatást keltve. A padlót színes, mértani mintázatú, tipikus indián szőnyegek borították. A középre beépített széles kandalló terméskövekkel volt kirakva. Az egész házat egyszerű elegancia jellemezte, és mindenhol feltűnő rend és tisztaság uralkodott. Nem olyan volt, ahogy egy egyedül élő fiú házát elképzeltem volna…

- Nagyon otthonos itt nálad – mondtam ki az első mondatot reszketés nélkül.

Szétnézett, aztán felém fordult, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. – Köszönöm. – Zsebre dugta a kezét, és csak bámult, mintha várna valamire. Észbe kaptam, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, mit is mondjak.

Megköszörültem a torkom. Egyszer, kétszer, de a szavak csak nem akartak kitalálni…

- Miért jöttél vissza? – kérdezte lágyan, amitől kissé feloldódtam.

Kigabalyodtam a takaróból és odasétáltam elé. Széles vállait hátulról világították meg a lángok, így az arcából alig láttam valamit.

- Miattad.

Hosszan fújta ki a bent tartott levegőt, de továbbra sem mozdult, csak várt.

Zavartan próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, mert görcsösen igyekeztem, hogy ne rontsam el, a fejemben azonban csak egyetlen kifejezés villogott, mint egy neonfelirat.

- Szeretlek – mondtam ki hangosan, és olyan jó volt hallani, hogy szélesen elmosolyodtam.

A karjai egy szempillantás alatt körém fonódtak, szája megtalálta az enyémet, és én boldogan bújtam hozzá. Mikor kissé eltávolodtunk egymástól, elfúlva kérte: - Mond még egyszer!

- Szeretlek – suttogtam volna ezerszer is, ha a szája nem fojtja belém a szót.

71. fejezet

Edward szemszöge

 A pendrive tartalma nem volt túl nagy meglepetés: bizonyítékok sorát tartalmazta, tisztességtelen üzleti tranzakciók adatait, amik Richard által köttettek. Voltak számlamásolatok, szerződések, videó- és hangfelvételek, amik egyértelműen az érintettek tudta nélkül készültek.

Richard bebiztosította magát.

Camilla felismert neveket, arcokat, helyszíneket. Akadt olyan felvétel, ami egy elismert jótékonysági bálon készült, és még Camilla is látható a felvételen. Elszörnyülködve nézte a jelenetet, a gondolatai elárulták, mekkora csalódás megy végbe benne. Mert ezek nem csak Richárd üzleteinek, de a kapcsolatuk elárulásának is a bizonyítékai voltak.

- Talán azért gyűjtötte, hogy leleplezze őket – próbálta vigasztalni Jasmine, aki talán leginkább átérezte, min megy keresztül a nővére.

- Én szeretném a leginkább ezt hinni – sóhajtott Camilla, majd keserűen elmosolyodott. – De ez nem így van. Amennyire vak voltam eddig, annál tisztábban látok most. – Karba font kézzel az ablakhoz lépett, és kibámult a ködbe. – Bizonyítékok, amik az ő védelmét szolgálták. Azzal sem törődött, hogy engem bajba sodor, csak a saját érdekeit tartotta szem előtt. – Felnevetett. – Mint mindig.

Ray szerette volna átölelni, megnyugtatni, de ő is érezte, mennyire távol van most tőle a lány. Szegény fiú, a boldogsága csak egy karnyújtásnyira van, mégis elérhetetlen messzeségben. Bár tagadhatatlanul izzott köztük a levegő, és ezzel mindenki tisztában volt, csak a körülmények nem éppen a legideálisabbak egy szerelem kibontakozásához.

És ha Ray tudta volna, amit én láttam a lány gondolataiban, kétségbeesetten próbálná meggyőzni. Ez az oka, hogy nem szólok Camilla terveiről, mert a heves ragaszkodásával csak még inkább elijesztené. A családommal már beszéltünk erről, és Alice is alátámasztotta a sejtésemet: látta, hogy Camilla elhagyja La Pusht.

De addig még van időnk, és talán…

- Meg kell szervezni egy találkozót, ahol felkínáljuk az adatokat – mondtam. – Cserébe Camilla kikerül a képből.

- Ez kivitelezhető? – kérdezte Brandon. – Mármint ha átadjuk a pendrive-ot, mi a biztosíték, hogy… tudod. – Arra gondolt, mi tartaná vissza őket, hogy a lány életére törjenek.

- Ezt mi elintézzük. – Flegmán elmosolyodtam, mivel számtalan lehetőséget láttam ennek az ügynek a lezárására. Vámpírként egyik sem volt bonyolult. Ha az ember az árnyékos oldalon kénytelen élni, akaratlanul is szert tesz olyan kapcsolatokra, amik egy átlagos önéletrajzban nem mutatnának túl fényesen. Persze, azért figyelnünk kell a látszatra, hiszen a lányok még semmit sem tudnak rólunk. Egy dologban biztos voltam: – Nem lesz gond.

Vártam, hogy Camilla reagáljon, de csak üres tekintettel – és fejjel – bámult az üvegen túlra. A nevén szólítottam, de csupán a másodikra ocsúdott fel, zavart tekintettel próbálta összeszedni magát. Brandonra nézett, aztán rám.

- Rátok bízom. – Gondolatban mégis ostobaságnak tartotta ezt a döntést, és inkább a rendőrség értesítését fontolgatta, de pillanatnyilag ehhez sem volt ereje. Őrültségnek vélte, hogy egy csapat fiatalra bízza ezt a problémát, de ha Brandon megbízik bennünk, akkor ő is.

Odasétáltam hozzá, és egyenesen a szemébe néztem. Hallottam, ahogy elakad a lélegzete, a gondolatait a lényemnek szóló csodálat töltötte ki.

- Nem kell aggódnod, vedd úgy, hogy már el is van intézve az egész.

Mikor kisétáltam, nyomomban Emmettel, egyszerre több fejből olvastam ki a hálát, amiért segítünk.

A kocsiban ülve, amivel a házunktól megtettük az utat, Emmett morgolódva tekerte le az ablakot.

- Szerinted megszabadulok valaha ettől a szörnyű macskabűztől?

Felnevettem, ahogy a savanyú arcába néztem.

- Ugyan, már épp kezdett megkedvelni.

Acsarkodva rám villantotta a tekintetét, mire még jobb kedvem lett, mert felrémlett a jelenet, amikor sorsot húztunk, ki hozza Garfildet. Jasperrel már előre megbeszéltük, és nem volt nehéz átvágni Emmettet, aki a futva megtett utat végig szitkozódva teljesítette, mert a macska egész idő alatt fújtatott, sőt még a kisdolgát is elintézte. Persze ezt igazán nem vethetjük szegény állat szemére, mikor három vámpír csak úgy elkapja és átvonszolja az Államokon! 

- Ocsmány jószág! – morogta, és ebben igazat kellett adnom neki. Garfield nem az a bájos cicus, akit az emberek a szerethetőségükért tartanak. – Kárpótlásul remélem péppé verhetek néhány rosszfiút – nézett reménykedve, és ahogy elképzeltem, ismét nevethetnékem támadt. – Szerencsétlen flótásoknak annyi esélyük lenne veled szemben, mint csigának a tank ellen!

- Majd csak a fél kezemet használom. – Fejcsóválásomra tovább próbálkozott. – Akkor egyiket sem! Nagyon emberi tudok lenni…

Na, ettől végképp kitört belőlem a nevetés, mert a verekedős Emmett sok minden volt, csak emberi nem.

A ház elé kanyarodva megdöbbenve láttuk, hogy a család apraja-nagyja kint tüsténkedik.

- Még nem késő, hajts tovább!!! – rémüldözött Emmett, mire Alice azonnal az autó előtt termett, csípőre tett kézzel. – Hát ez nem az én napom! – csóválta a fejét lemondóan a bátyám, miközben kiszállt a kocsiból.

- Végre megjöttetek, rengeteg a dolgunk! – csapta össze a kezét Alice. – Pár nap múlva karácsony!

A teraszon Jasper több kilométernyinek tűnő égősort próbált kibogozni, miközben Adam lelkesen biztatta. Carlisle fél kézzel a levegőben lógva girlandokat erősített fel a ház homlokzatára, míg Esme lentről irányította. Rosalie és Emily fényhálókkal borították a környező fákat, bokrokat. Bella masnikkal összefogott fagyöngyöket kötözgetett, és mikor meglátott, egyet nevetve magasra tartott, és a mutatóujjával csábosan magához intett. Figyeltem ragyogó szemeit, amik elégedettséget árultak el, mikor a karomba vontam és lágyan megcsókoltam a fagyöngy alatt.

- Hm, igaza van Alice-nek – suttogta szinte dorombolva. – Tényleg rengeteg ilyenre van szükség.

A boldogság jóleső melege szirupként ömlött végig a testemben, felmelegítve, életre keltve. Annyira imádtam azt az édes ajkat, hogy sosem tudnék betelni vele.

- Elég legyen már, így nem haladunk semmire! – csattant Alice jókedvűen incselkedő hangja a közvetlen közelünkben, és emlékeztetnem kellett magam, hogy a testvérgyilkosság karácsony hetén elég ünneprontó lenne.

- Jazz, nem fognád be a száját? – azzal villámgyorsan sógorom felé dobtam egy fagyöngy csokrot, mire elkapva ő is magához szorította a nejét. Emmett is Rosalie felé cammogot, de az kitartott kézzel eltolta magától, arcán leplezetlen undorral.

- Fujjj, le kell zuhanyoznod! – Sajnálkozva simított végig férje arcán, aki megadóan hátraarcot vágott, és elindult a házba, miközben részletesen ecsetelte, legközelebb mi mindent tesz Garfielddal.

Egy darabig még vidáman évődtünk, és feldíszítettük nem csak a házat, de az egész környéket. Mikor végeztünk, és Alice rá akart térni a belső dekorálásra, gyorsan félrevontam Jaspert és a fiúkat, hogy megbeszéljük a Camilla-féle ügyet. Jazz zsenialitásának és az internetnek hála gyorsan megtaláltuk, akit kerestünk, aztán elég volt néhány telefon, és már meg is volt szervezve a találkozó. A két álkopót tájékoztattuk, hogy milyen bizonyíték van a kezünkben, és aztán elég volt lenyomozni a beszélgetéseiket, és máris kiderült, ki a megbízójuk. A tervünk készen állt a másnap estére Seattle-ben megbeszélt találkozóra. Felhívtam Brandont, és Camillát kértem a telefonhoz. Csak tájékoztatni akartam, és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz, mikor egyszerűen közölte:

- Hánykor indulunk? - Tudtam, hogy jól értettem, de újra rákérdeztem, mire megismételte. – Szeretném tudni, mikor indulunk. – Rövid hallgatás után határozott hangon közölte. – Ha most meg szeretnél győzni, hogy maradjak a seggemen, akkor ne fáraszd magad! Ez az én ügyem, és ott akarok lenni, nem pedig elbújni, mint egy gyámoltalan kislány. Szóval, mikor?

Nem láttam értelmét, hogy megpróbáljam lebeszélni, inkább megmondtam az időpontot.

- Várni foglak.

Azzal letette a telefont.

- Belevaló kiscsaj, azt meg kell hagyni! – szólt kajánul Emmett. – De nem hiszem, hogy vinnünk kéne.

- Én meg azt hiszem, hogy nem tudnátok itthon hagyni – szólt meggyőződéssel Alice. – Láttam.

- Remek – morogta a bátyám kedvetlenül. – Akkor megint kénytelen leszek visszafogni magam.

Akkor nem sejtettem, hogy akad még valaki, akivel nem számoltam, de mikor pár óra múlva beállított Raymond, meg sem próbáltam lebeszélni. Érthető, hogy ott akart lenni, végtére is a bevésődéséről volt szó.

- Rendben, egy feltétellel – adtam be látszólag a derekam.

- Éspedig?

- Ha Camilla beleegyezik.

Dühösen meredt rám.

- Mintha nem tudnád, hogy már megkérdeztem – morogta.

- És nemet mondott, ugye?

Bólintott.

- Nem szeretné, ha bárki bajba keveredne miatta.

Csendben merengtünk, mikor a tudatomba bekúszott egy képsor, mégpedig Alice látomásából. Húgom halk, örömteli sikkantására elgyötörten behunytam a szemem, és mielőtt tiltakozhattam volna, már ott is toporgott előttem.

- Miért is ne? – lelkesedett egyre jobban. – Így senkit sem ő kever bajba, és mi is jól érezzük magunkat! Tökéletes!

A többiek körénk húzódva várták a magyarázatot. Egy ideig Alice szemébe meredtem, majd megadóan bólintottam.

- Mind megyünk! – lelkendezett. – Csapunk egy görbe estét Seattle-ben, és mellékesen elintézzük ezt a nevetséges maffia-ügyet is! Buuu-liii-zunk!!! – pörgött fel egyre jobban.

- Király! – hagyta jóvá Emmett.

- Jó, legalább elintézhetnénk még az apróságok bevásárlását is karácsonyra – bólogatott legnagyobb meglepetésemre Bella is.

- Oh, igen, az remek lenne. Nekem csomagoló papírok kellenének – mondta Esme.

- És estére tudok egy remek helyet, ahol táncolni lehet. Ránk fér egy kis változatosság - karoltak egymásba a lányok, és lelkes tervezgetésbe kezdtek.

A végén csak mi, fiúk maradtunk egy helyben, bambán bámulva, hogy pár másodperc alatt teljesen átírták a forgatókönyvünket.

- Akkor ezt megbeszéltük? – nézett rám szenvtelenül Ray.

- Aha – hagytam rá. Aztán egyre szélesedő vigyorát látva gyorsan letörtem a jókedvét. – De te mondod meg Camillának – azzal én is beballagtam a házba, Jasperrel hagyva a feladattól lassan kétségbeeső farkast.

Másnap reggel felkerekedtünk, és hat autóval útnak indultunk. Alice előrelátóan gondoskodott egy hotelben szobafoglalásról, így csak vasárnap terveztünk hazajönni. Meglepett Bella lelkesedése, ami rám is átragadt. Valójában igaza volt Alice-nek, ránk fért egy kis kikapcsolódás. A napot párokra szakadva terveztük eltölteni, este pedig egy közös buli nyilvános helyen. Az egész felért egy csapatépítő tréninggel. Még láthatóan Rose is örült, nem voltak megjegyzések, fintorgás, egyszerűen hagyta magát sodorni, és ettől mindenkinek még jobb kedve lett.

Persze Camilla először tiltakozott, de látva a többiek lelkesedését, beletörődött a dologba. És bár nem mondta ki, de nagyon megkönnyebbült, hogy Brandon is jött.

Emily volt az egyetlen, aki szorongva vált el Adamtől, bár a kisfiút nagyon felvillanyozta, hogy Cole kishúgával, Mandyvel tölthet egy hétvégét. Evelin szintén otthon maradt, de Billy személyében remek társasága lesz, és a faluban egyre többen látogatták, például Cole édesanyja is, így őt is jó kezekben tudhattuk.

A városba érve bejelentkeztünk a szállodába, és elfoglaltuk a szobáinkat, aztán mindenki ment a saját dolgára. Mi Bellával elindultunk, hogy beszerezzük a hiányzó karácsonyi ajándékokat, és remekül éreztük magunkat egész nap. Hatalmas csomagokkal megrakodva értünk vissza a szállodába, ahol lepakolva szerelmem bocsánatkérő mosollyal fordult hozzám.

- Sajnálom, de egy rövid időre magadra kell hagyjalak.

Meglepetten néztem rá.

- Hová készülsz?

Zavartan babrálta a kabátja ujját, és nem nézett rám, amitől gombóc nőtt a torkomba.

- Az igazság az, hogy egy másik férfival találkozom – suttogta. Mikor döbbenten meredtem rá, hangosan felnevetett, és a nyakamba ugrott. – Jaj, ne izgulj már!

- Uh, kezdtem megrémülni, hogy szeretőd van – próbáltam elütni egy idétlen tréfával, de az igazság az, hogy valóban rossz volt csupán belegondolni is. – Szóval hová lesz a menet?

- Azt nem árulhatom el.

- Mert?

- Mert meglepetés lesz.

Elmosolyodtam.

- Ebben az esetben kénytelen vagyok engedni, feltéve… - vontam közelebb magamhoz -,…ha később kárpótolsz érte.

Kacéran hozzám dörgölőzött.

- Igen, Mr. Cullen, arra mérget vehet!

Hosszú csók után gyorsan felkapta a táskáját, de még a válla fölött visszaszólt.

- Addig dobj be egy sört a fiúkkal! – Morgásomat meg sem várva, nevetve eltűnt az ajtó mögött.

Kisvártatva kopogtak, és valóban a fiúk sorakoztak a folyosón, köztük Emmett és Jasper is.

- Lemegyünk a bárba, csatlakozol? – kérdezte Jacob vigyorogva.

- Viccelsz? Ki nem hagynám! – csaptam a vállára játékosan, majd én is kiléptem az ajtón. – Te, mit szólnátok, ha legközelebb a mi közegünkben buliznánk? Mi is szívesen meghívnánk egy általunk kedvelt italra…

Fintorát látva ezúttal mi nevettünk rajtuk.

Jó volt a hangulat, ellazulva „iszogattunk”, míg a lányok a csajos vásárlást bonyolították. Egyedül Raymond volt olyan, mint aki karót nyelt. Nem kellett gondolatolvasó képesség, hogy ez feltűnjön, Emmett szóvá is tette.

- Mi van haver, citromba haraptál? – Ray szúrós tekintetére szelídebben hozzátette. – Ne izgulj, nem lesz gond, mindent simán lezongorázunk.

- Nem is emiatt aggódok – hajolt a söre fölé, majd rövid hallgatás után kinyögte. – Camilla… az ünnepek után el fog utazni.

Igen, ezt látta Alice is, és ez azt jelenti, hogy nagyon elszánt a lány.

- Addig még sok idő van, meggyőzheted – bátorítottam. – Ha tudunk, segítünk.

- Így van – helyeselt Jacob. – Mond el neki, mit érzel, és lassan ideje, hogy beavasd a titokba. Ahogy te is Jasmine-t, Seth – fordult a másik fiúhoz.

Seth zavartan mocorgott, majd halványan elpirulva kinyögte.

- Tudjátok… elég jól alakulnak köztünk a dolgok, és… félek, hogy ezzel elrontanám. – Megköszörülte a torkát. – Azt szeretném, hogy ne érezze kényszernek, hanem…

-… hogy önmagadért szeressen – fejezte be a mondatot Raymond. – Bátortalanul összemosolyogtak, mégis volt a pillanatnak egy keserű íze, ami érthető is volt. Csendben nézegettük magunk előtt a poharat.

- Én elképzelni sem tudom, milyen érzés lehet – szólt elmélázva Cole. – Csak abban reménykedem, nem olyanba vésődök, aki nem akar engem.

Jasper Jacobra nézett. – Egyáltalán volt már ilyen?

Mindannyian az alfára néztünk, aki meglepetten mocorgott a székén.

- Hát, nem emlékszem – merengett. – Bár olyan volt, aki sosem vésődött be.

- Tényleg? Ki?

- Leah – jelentette ki Seth fájdalmas hangon. Emlékeimben felrémlett a mindig morcos farkaslány.

- Tényleg, mi lett vele? – csúszott ki Emmett száján a kérdés, mielőtt figyelmeztethettem volna.

Seth szomorúan válaszolt. – Hosszú évtizedekig a falka tagja maradt, de megunta a szánalmas harmadik szerepét, amit Sam és a felesége mellett élt meg, aztán felhagyott az átváltozással. Európába költözött, kaszkadőr lett, és egy baleset következtében három éve halt meg. Sosem ment férjhez, azt hiszem, mindig Samet szerette, még ha nem is vésődött be neki.

Gyászos csendben figyeltük a sörünket.

- A bevésődés lehet áldás, de átok is.

- Ahogy a szerelem általában – állapította meg bölcsen Jazz, és ki tudhatott többet az érzelmekről, mint ő. – De épp ettől szép, mert a boldogságért küzdeni kell.

- Ámen – emelte fel a poharát Ray, mire mindannyian hangosan koccintottunk.

- Nahát, nahát! Csak nem ki akartok hagyni minket? –érkezett meg Emily, Lisa, valamint az ikrek, és mi helyet csináltunk nekik. Mindenki a párja mellé ült, még Jasmine is Seth oldalára telepedett, egyedül Camilla kereste meg a Raytől legtávolabb eső széket, és befurakodott Oliver és Cole közé. Mikor megkérdeztem, mit kérnek inni, a Cappuccino és forró csoki után Camilla habozás nélkül kivágta:

- Vodka jéggel.

Próbáltuk a meglepetésünket leplezni, de senki sem szólította meg, sőt még a következőnél sem, de mikor azt is felhajtotta, Brandon felemelkedett, és parancsolóan ránézett.

- Camilla, kikísérnél egy pillanatra? Beszélnünk kell.

A lány dacosan felnézett rá, de szó nélkül követte kifelé a bárból. A párbeszédnek senki sem volt tanúja, mert Brandonnek volt annyi esze, hogy elég messzire vigye a lányt, ám közel félórával később egymást karolva tértek vissza. Camilla arca elgyötört volt, szeme még piros a sírástól, de egy halvány mosollyal ült vissza a helyére. Brandon intett a pincérnek és rendelt egy kávét a lánynak, aki szótlanul kavargatta, miközben a beszélgetésünket figyelte. Emmett és a fiúk gondoskodtak a hangulatról, és miután a többiek is megérkeztek, néhányan – akiknek szükségük volt emberi táplálékra – átmentek az étterembe, míg a vámpírok a szobáikba vonultak.

Egyedül Bella nem ért még vissza.

Csalódottan terültem el a franciaágyon, és a Tv-t kezdtem kapcsolgatni, holott legszívesebben felhívtam volna, minden rendben van-e. Odakint lassan besötétedett, a város ünnepi fényekben villogott, és mindenhol emberek nyüzsögtek.

Az ajtó alig nyílt ki, máris megszólalt a csilingelő hang, amitől megkönnyebbülten pattantam fel.

- Bocsánat, bocsánat, bocsánat – dobta le a táskáját, és azonnal a nyakamba ugrott. – Mindenhol rengetegen vannak, és tovább tartott, mint reméltem.

- Semmi gond.

És nem is volt, mert végre a karomban tarthattam. Ígéretének megfelelően kárpózolt a kiruccanásáért, és én nem faggatta, hol járt nélkülem.

Este a megbeszéltek szerint a bárban gyülekeztünk, ahol majd a többiek megvárnak minket. A megbeszéltek szerint Emmett, Jazz, Carlisle és jómagam kísértük volna Camillát, ám a bár előterében Brandon és Raymond állított meg.

- Bella, lehetne egy kérésem? – szólt Brandon, és láthatóan zavarban volt.

- Persze – lepődött meg szerelmem.

- Megtennéd, hogy te is velük mész?

Bella elcsodálkozott, de azonnal rávágta.

- Hogyne, szívesen.

- Oh, kösz. Tudod, te mint lány, talán… - Nem kellett magyarázni, Camillának bizonyára támogatásra lesz szüksége, és nem csak fizikaira. – Szóval…

- Értem – mosolygott fel Bella az öccsére. – Nem esik baja, vigyázunk rá.

- Köszönöm. – Brandon tétován kinyújtotta a kezét, és azt hittem, megöleli végre a nővérét, de az utolsó percben elbizonytalanodott, és csak végigsimított a karján. Minden esetre Bellát ezzel is nagyon boldoggá tette.

- Én is köszönöm – motyogta Ray, aki olyan sápadt volt, mint a meszelt fal. Két kezét mélyen a zsebébe süllyesztette az emberi szemmel nem látható remegés tompítására. Tekintete a lépcsőre siklott, és már nem is tudott máshová nézni. Camilla határozott léptekkel tartott felénk, megjelenése nem volt kihívó, mégis figyelemfelkeltő. Teljesen feketébe öltözött: bőrnadrág, rövid derekú bőrdzseki és térdig érő csizma. Haja kibontva keretezte az arcát, kék szemei eltökélten csillogtak. Nem nézett senkire, egyenesen hozzám fordult.

- Mehetünk – majd elindult az előcsarnok bejárata felé, azzal a tudattal, hogy követjük. 

Raymond szemszög

Elmondani sem tudom, mennyire ideges voltam a tudattól, hogy nem lehetek a közelében. Mindennél jobban menni akartam, de Edward szerint hidegvérre lesz szükség, és jelen állapotomban inkább jelentenék problémát, mint segítséget. Ahogy Brandon is, közel álltam az átváltozáshoz, majd szétvetett az indulat. Mindketten aggódtunk Camilláért, de be kellett látnom, keresve sem találhatnék számára jobb testőröket, mint Cullenék.

Néztem, ahogy végigvonult a lépcsőn, majd köszönés nélkül átsietett a márványborítású csarnokon, ami visszaverte sarkai kopogását. Szerettem volna megölelni, bátorítani, de láthatóan egyikre sem volt szüksége. Brandonnal csalódottan bámultunk utánuk, pedig már rég bezárult mögöttük az ajtó.

- Gyertek, nem szobrozhattok itt amíg visszatérnek – szólt lágyan Lisa, és mindkettőnkbe belekarolva vezetett a bár felé. A többiek csendben iszogattak, még a Cullen lányok előtt is volt egy-egy pohár ital. Ahogy leültem, Emily kedvesen elém tolta a saját, érintetlen poharát, és bátorítóan rám mosolygott.

- Köszi – leheltem, és forgatni kezdtem, hogy ne kelljen senkire sem néznem. Hallottam, ahogy Seth halkan duruzsolva nyugtatja Jasmine-t, mert szegény lány kétségbeesésében inkább a rendőrséget hívta volna.

Észre sem vettem, hogy Rosalie mellé kerültem, amíg meg nem éreztem a hűvös ujjakat a karomon. Akaratlanul rázkódtam meg, nem emlékszem, hogy előtte bármikor egymáshoz értünk volna. Meglepetten bámultam rá, ő pedig csak elnézően mosolygott. Ahogy a többiek is.

- Bocsi, de a nevedre nem reagáltál. – Magyarázóan felmutatta a mobilját. – Bella írt sms-t, most értek oda.

Legszívesebben utánuk rohantam volna, de Edwardnak volt annyi esze, hogy nem árulta el a címet. Egy hajtásra kiittam az italom.

Be kellett látnom, hogy nem is a találkozó sikere miatt aggódok annyira, mint a jövő miatt. Nem riasztott az egyedüllét, legalábbis eddig nem, azonban a gondolat, hogy bármi miatt nélküle kellene élnem, teljesen megőrjített.

Az idő lassan telt, a többiek visszafogottan beszélgettek, de a feszültség mindenkin érezhető volt. Jasmine időnként felpattant, és Seth kíséretében kiment levegőzni. Alice is merengve figyelt, valószínűleg a jövőt fürkészte. Ha lett volna bátorságom, rákérdezek, de túlságosan féltem megtudni, mit lát a jövőben.

A bár idő közben megtelt, a hangzavar egyre jobban ingerelt. Nem akartam hallgatni a társaságok jókedvű nevetését, vagy a sarokban enyelgő párocska turbékolását…

- Hé, haver, le kell nyugodnod – szólt Jacob határozott hangon, és mikor a tekintetünk összevillant, rájöttem, hogy erősen remegek. Rose távolabb húzódva figyelt, arcán furcsa kifejezés ült. Aggodalom? Mi a fene?

Ez meglepett, és hatott.

Mélyeket lélegezve próbáltam ellazulni, és érdekes módon ezúttal az édes vámpírszag sem irritált. Sőt… biztonságban éreztem magam. Igen, ők a barátaim, akik jót akarnak nekem, és ez melegséggel töltötte el a mellkasom. Még egy szolid mosolyra is tellett tőlem, mire a szőke viszonozta.

Aztán egyre szélesebben nevetett, de gyorsan észbe kapott, és összezárta a száját, mégis jókedvűen hajolt közelebb.

- Megjöttek.

Fel sem fogtam a szó jelentését igazán, mikor már Brandon is talpon volt, és az ajtót figyelte. Lélegzet visszafojtva bámultunk, mikor belépett Emmett, majd ránk pillantva, vigyorogva felemelte a hüvelykujját, jelezve, hogy minden oké. Aztán szép sorban mindannyian beléptek, és én majd összeestem a megkönnyebbüléstől, mikor megláttam a szőke fürtöket.  

A kék tekintet végigfutott a társaságon, aztán mintegy varázsütésre szélesen elmosolyodott.

Istenem, milyen szép volt!

Jasmine önfeledt örömmel szaladt oda hozzá, és boldogan ölelték egymást. A rövid párbeszédből nem hallottuk semmit, amíg az asztalhoz nem értek, de Camilla láthatóan szívesen mesélt a húgának. Mintha nem is ugyan az a lány lett volna, mint aki köszönés nélkül, rideg távolságtartással kisétált a szállodából. Miután Brandon és Lisa is megszorongatta, mindenki leült az asztal köré. A Cullen fiúk a párjaik mellé, míg Camilla ezúttal Jasmine és Brandon közé. Az ikrek el sem engedték egymás kezét, jó volt nézni őket.

Nagyvonalakban elmesélték, hogy a találkozó a remélteknél is jobban sikerült. A társaság, aminek Richard dolgozott nem tekintette Camillát veszélyforrásnak, így miután megkapták a pendrive-ot, igére tett tettek, hogy nem zaklatják többé. Ezt Edward szótlan fejbiccentéssel is alátámasztotta, amitől végleg megnyugodtam.

- Persze Richardnak nem lesz ilyen szerencséje. Ha elkapják… - húzta el a száját Edward sokat sejtetően, mire Camilla arcáról eltűnt a vidámság.

Lehet, hogy még szerelmes belé? Ez a lehetőség tőrként hasított a szívembe.

- Nos, ez már nem a mi gondunk, egye meg, amit főzött – ölelte át Camillát Brandon. – Ugye, hugi?

Elmosolyodott, és bólintott, de nem válaszolt, ami újabb szúrás volt a szívembe. Közben Emmett mesélte a történteket a szokásos komolytalanságával. Az elmondása szerint egész hatásos lehetett a fellépésük, amit nagyon is el tudtam képzelni. Ha nem tudnám, hogy mik ők, és nem lennének a barátaim, én is mindenbe beleegyeznék, amit kérnek, csak ne kelljen szembe kerülni velük. Ez természetes védekezési ösztön, és emiatt Richard üzlettársait sem tudom elítélni.

- Még meg sem köszöntem igazán nektek - szólt kedvesen Camilla. - Nagyon profik voltatok, még a gengszterek is tisztelettel bántak veletek.

- Bolondok lettek volna nem így tenni – röhögött fel Oliver. – És én ezt kihagytam! Legközelebb én is megyek…

A megkönnyebbülés mindenki viselkedésén érezhető lett, a hangulat lassan a tetőfokára hágott.

- Hát akkor, gyerekek, van mit megünnepelnünk – állt fel Alice. – Tudok egy remek helyet két sarokra innét. Mehetünk?

- Naná! – pattant fel elsőként Camilla, mire mindenki lelkesen követte őket.

A klub, ahová mentünk, már megtelt szórakozó emberekkel, akik között akadt fiatal és középkorú egyaránt. Mint kiderült, karaoke est volt, és a mindenre figyelő Alice gondoskodott asztalfoglalásról.

- Lássuk, ki a legbátrabb, aki elkezdi? – kérdezte kihívóan, azzal intett a műsorvezetőnek, és máris előkerült egy mikrofon.

Mindenki a másikra mutogatott, míg Rosalie megunta a civakodást, és kisétált az asztalok közé.

És úgy énekelt, mint egy angyal. A refrénnél segítettek a testvérei, így fergeteges hangulatot csináltak. A vendégek állva tapsoltak, míg Rose fürdött a népszerűségben. Mikor visszaült a helyére, és közben egy másik társasághoz került a mikrofon, akik szörnyű hamisan énekelték az Oroszlánkirály-t, elégedetten nézett körbe.

- Szóval ki lesz a következő? – Mindenki szégyenlősen rázta a fejét. – Ugyan már! Halljátok ezeket? Ennél senki sem lehet bénább!

- Akarod hallani? – kérdezte kihívóan Brandon, és magára mutatott. – Még a bagzó macskákat is elkergetem a környékről!

- Jaj, ez hallani akarom! – sikkantott Lisa, majd kérlelőn a fiúhoz bújt. – Légyszííí!

A felhajtott italoknak és a bevésődésnek hála Brandon énekelt. És bebizonyította, hogy nem hazudott. A fülsértő nyávogás, amivel egy AC/DC számot adott elő, mindenki számára felért egy támadással, mégis jól szórakoztunk.

- Ezt nem így kell csinálni! – Azzal Emmett termett mellette, és együtt már egész jók voltak.

Táncoltunk, ittunk, nevettünk és mulattunk. A felfordulásban egyre közelebb húzódtam Camillához, és felkértem lassúzni Bella és Edward duettjére. Mikor végre a karomban tarthattam, nem számított semmi más, csak mi ketten. Éreztem, hogy közelebb simul hozzám, ujjaival a tarkómat simogatta. Nem tudtam megállni, számat a füléhez nyomtam, és lágyan belesúgtam.

- Kellesz nekem, Camilla. – Sóhajtottam. – Tudom, hogy te is érzed…

- Ne! – tolt el magától. - Kérlek, ne rontsd el!

Döbbenten néztem le rá.

- Ezt hogy érted?

- Nem akarom, hogy nagyobb jelentőséget tulajdoníts ennek, mint ami. – Fájdalmas arcomat látva kedvesebben hozzátette. – Ray, én nem olyan vagyok, akinek hiszel. Nem jó sem az idő, sem a hely. Talán ha más körülmények között találkoztunk volna… - Lehunyta a szemét. – Nem akarom, hogy illúziókba ringasd magad. Én hamarosan elmegyek. – Végigsimított az arcomon, ami bizonyára elárulta a bennem zajló érzéseket. – Tagadhatatlan a vonzódás, ami köztünk van, hiszen én is érzem. Még soha senki sem volt rám ilyen hatással.

- Akkor miért taszítasz el magadtól? Miért nem kaphatok esélyt? Kérlek, beszéljük ezt meg! Rengeteg mindent szeretnék elmondani neked, muszáj meghallgatnod.

Lesütötte a fejét, majd megadóan sóhajtott.

- Rendben, de nem most. Most bulizunk, érezzük jól magunkat, csak a jelennel, és nem a jövővel foglalkozva. – Ismét átfogta a nyakam a két karjával, úgy húzott magához. – Na, mit szólsz?

Mit szólhattam volna erre? Ha csak napok, órák, vagy percek adatnak meg nekünk, akkor azokat fogom élvezni.

- Rendben.

Persze hogy nem volt rendben, de ez is több volt a semminél. Az este folyamán alig engedtük el egymást, élveztük a simogatások, az érintések által felizzó szenvedély szikráit, az este varázslatos hangulatát.

Camilla is énekelt egy Kelly Clarkson-dalt, amibe Jasmine is besegített. A dalt hallgatva rájöttem, hogy milyen keveset tudok a múltjáról, és lemertem volna fogadni, hogy Seth fejében is ez járhatott, ahogy a számot hallgattuk, mert volt a lányokban valami elfojtott fájdalom. A dal végén könnyes szemmel ölelték egymást, és úgy tűnt, Brandon is átéli velük ugyanezt.

Hajnal felé – a többiek bátorítására én is elénekeltem egy régi kedvencemet, Bon Jovi Always slágerét, egyenesen Camillának címezve. Nem érdekelt, ha kinevetnek, csak az ő véleménye. A szám után mintha megváltozott volna, a tekintete simogató, szerelmes lett. Azt hittem, csak beképzelem magamnak, de a fülembe súgva azt mondta:

- Mi lenne, ha megszöknénk innét?

Negyedóra múlva már a szállodai szobámban téptük egymásról a ruhát, nem törődve semmivel, csak egymásra figyeltünk. Nem voltak ígéretek, követelések, mindent félretettünk, kizártunk az ajtón kívülre. 

Életem legcsodálatosabb éjszakáját követő reggelen egyedül ébredtem fel. Meglepődve kerestem, de ő eltűnt, ahogy a ruhái is. A pánik sebesen kígyózott végig rajtam, szorító fájdalmat okozva.

Elment?

Őrült sebességgel kaptam magamra a ruhát, és már rohantam is, hogy idiótát csinálva magamból könyörögjek neki.

A Jasmine-nel közös szobájuk előtt elbizonytalanodtam, aztán mégis halkan bekopogtam. A második próbálkozásra Jasmine kócos feje jelent meg a nyílásban.

- Szia, bocsi, beszélhetnék Camillával?

Értetlenül pislogott fel rám, aztán elöntötte a rémület.

- Hát nem veled volt?

- Nem.. Igen… Azaz már nincs – hebegtem zavartan. - Mikor felkeltem… - A szemem sarkából mozgást láttam a folyosón, odafordulva Alice állt előttem. Tekintete komor volt, halk hangja alig hatolt el hozzám.

- Sajnálom, megpróbáltam lebeszélni, de hajthatatlan.

Éreztem, ahogy a torkomat összeszorítja a rémület.

- Hol van most?

- Belláékkal visszament La Pushba – közölte, és mielőtt reménykedni kezdtem volna, hozzátette: 

- Csomagol.

Várom a komikat!!! :D

70. fejezet

 Camilla szemszöge

Az ajtó hangos csapódása térített magamhoz, és úgy löktem el Raymondot, mintha főben járó bűnön kaphatnának. A kandallóhoz ugorva igyekeztem mélyeket lélegezve lenyugodni, de dübörgő szívem az arcomba kergette a vért, és tükör nélkül is biztosan tudtam, hogy pipacspiros vagyok.

- Sziasztok – köszönt a belépő Brandon, nyomában Edwarddal és Bellával. Mivel nem volt mód, hogy a zavarom nyomait eltüntessem, így kihúzva magam feléjük fordultam, kerülve Ray pillantását. Szerencsére Brandon azonnal Lisával kezdett foglalkozni, ám Edward huncut mosollyal nézett le a barátnőjére. Meg mertem volna esküdni, hogy mondott neki valamit, de a szája alig mozdult, a lány mégis széles mosollyal nézett hol rám, hol Rayre. 

- Megtudtatok valamit? – Ray hangja rekedtebb volt a szokásosnál, és én nem tudtam ellenállni, hogy rá nézzek. Egyenes tartással állt, rendíthetetlenül, mintha betonból volna, csak szaporán emelkedő mellkasa árulkodott az imént történtekről.

- Ami azt illeti… - Ismét úgy tűnt, Edward alig tud elnyomni egy nevetést, és ettől megint fokozódott a zavarom. Talán tudja? A számhoz kaptam a kezem, és megtöröltem, mintha így eltüntethetném a nyomát. – Szóval úgy tűnik, keresnek valamit, ami Richardé volt, és feltételezik, hogy nálad van.

- Mit? – A figyelmem azonnal elterelődött, kíváncsian léptem közelebb, miközben agyam lázasan dolgozott.

- Bizonyítékot.

- Mifélét?

Edward elkomolyodott.

- Valószínűleg Richard bebiztosította magát, ami elég okos dolog volt, tekintettel, hogy kiknek dolgozott. – Értetlen tekintetemet látva folytatta. – Komoly anyagi háttérrel rendelkező, befolyásos emberekről van szó, akik neve semmilyen módon nem kötődhetnek olyan kétes üzletekhez, amiket a vőlegényed bonyolított. Bármit megtennének, hogy ez így is maradjon. – Megköszörülte a torkát, mert én sápadtan rogytam a kanapéra. Zaklatottan értelmeztem a szavait, próbálva magyarázatot találni mindenre.

- Milyen… üzletek?

Edward kész volt a válasszal, mégis megfontolta a szavait.

- Mondjuk úgy, hogy piszkos pénzeket fehérített, busás jutalékért.

Ezek szerint nem egyszeri alkalom volt, nem egy apró botlás. Belegondolni sem mertem, mi mindent tehetett, vagy tehettek ezek az emberek…

- Értem. – A mellkasomban egy újabb érzés kezdett növekedni, ami ismét vörös színbe vonta az arcomat, méghozzá a szégyené. Szerettem volna megtudni minden részletet, de már így is végtelenül kellemetlenül éreztem magam a többiek előtt, akik idő közben némán hallgatták a párbeszédet. A tudat, hogy a férfi, akihez feleségül készültem, egy gátlástalan bűnöző, nehéz lepelként terült rám. Hogy lehet ez? Hol voltam én akkor, amikor mindez megtörtént? Vagy már akkor is ilyen volt, csak én láttam másnak?

Tudtam, hogy igen a válasz, és ez még nyomorultabbá tett. Rájönni, hogy az életem egy jól megrendezett színjáték csupán, nagyon frusztráló. 

- Van nálad bármi, ami Richardé? – kérdezte Edward.

Töprengve megráztam a fejem.

- Néhány apróságot leszámítva a lakásomban. – Gondolkodtam. – Bár sok ajándékot kaptam tőle… - Elfintorodtam. – Általában engesztelésnek szánta őket. Valahogy mindig volt miért bocsánatot kérnie… - Nem tudtam lenyelni a keserűséget, ami valódi ízként terült el a számban, és éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom.

- Megengednéd, hogy szétnézzünk az otthonodban?

Bizonytalanul bólintottam, aztán kérdőn felnéztem. – New Yorkba akartok menni?

- Igen.

- Oké, akkor elkészülök. – Pont fel akartam állni, mikor elkaptam, ahogy Brandon és Edward tekintetet váltottak, mire az utóbbi alig észrevehetően megrázta a fejét. A felém forduló Brandon zavartan vette észre, hogy őket nézem, tétován dugta zsebre a kezét.

- Talán jobb lenne, ha csak odaadnád a kulcsot, majd ők mindent elintéznek.

Nehezen tudtam titkolni a meglepődésemet. Nem azzal volt gondom, hogy majdnem idegeneket engedek be a lakásomba, hiszen teljesen megbíztam bennük, csak nem tudtam elképzelni, hogy találhatnak meg valamit, amiről még én magam sem tudom, hogy ott van-e.

- Hidd el, megvannak a módszereink – adott választ a ki nem mondott kérdésre Edward, amitől megint az a bizarr érzésem támadt, hogy olvas bennem. Még furcsább volt, hogy ezt kigondolva elmosolyodott, de nem fordította el a fejét, tartotta velem a szemkontaktust.

Hittem neki.

- Rendben – azzal besétáltam a szobába, és a kulcsaimmal, valamint egy névjegykártyával tértem vissza, amin a címem volt. Mikor átnyújtottam, hirtelen eszembe jutott valami.

- Megtennétek egy szívességet? - kérdeztem, mire Edward kissé eltátotta a száját a csodálkozástól, holott még ki sem mondtam, mit szeretnék.

- Persze, mond csak – előzte meg Bella, így elhessegettem egy felmerülő gondolatot, és a lányhoz fordultam.

- Elhoznátok Garfieldet?

- Kit?

- Garfieldet. – Nem törődtem a csodálkozó tekintetekkel. -

A szomszédban lakó Mrs. Draftra bíztam.

- Neked macskád van? – kérdezte szemrehányóan Jasmine.

- Igazából nem is az enyém, csak átmenetileg fogadtam be, de nem volt időm gazdit keresni neki, így nálam maradt – magyaráztam.

- Én azt hittem, Richard allergiás a macskaszőrre! - Kelletlenül bólintottam Brandon megjegyzésére, mire szélesen elvigyorodott. – Távol tartotta a gonoszt, mi?

Nem akartam reagálni, de be kellett ismernem, hogy igaza volt. Richard, amellett, hogy érzékeny volt a szőrére, ki nem állhatta szegény cicust. És tény, hogy a macska sem kedvelte őt. Garfieldot alapjában véve semmi sem mozdította ki a nyugalmából, egyedül Richardnak sikerült elérni, hogy felborzolt bundával, fújtatva támadjon rá.

Most már jobban megértem szegényt…

- Persze, ha túl nagy gond…

- Nem, dehogy – legyintett Bella, aztán Edwardra sandított. – Majd megoldják… valahogy. Ugye, drágám?

- Hogyne, mindenképpen. – Elvigyorodott. – Azt hiszem, ez Emmettnek való feladat, nagyon ért a macskákhoz.

Szavait a fiúk derültsége követte, amit nem tudtam mire vélni, de hálás voltam érte.

- Akkor mi indulunk is – intett Edward, aztán hirtelen megint kiürült a szoba, és mi ismét kettesben maradtunk Raymonddal. Kényelmetlenül éreztem magam, és a gondolataim is kavarogtak az imént megtudott információktól. Magányra volt szükségem, hogy eltöprengjek. Idétlenül intettem a fiúnak anélkül, hogy ránéztem volna, és a szobámba masíroztam, még mielőtt bármit szólhatott. Leültem az ágyra és a kezembe temettem az arcom. Percek, talán órák teltek el, míg mozdulatlanul gubbasztva próbáltam elhitetni magammal, hogy nincs itt a világvége. És nem is volt, bár az életem darabokra hullott.

Ha nagyon őszinte akartam lenni magamhoz, már régen éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. És nem csak Richarddal. Gyakran kaptam magam azon, hogy apró változtatásokat alkalmazok, és ez furcsa mód jobban feldobott, mint indokolta volna. Ilyen volt például Garfield is. Richard fel volt háborodva, hogy egy „veszélyes dögöt” viszek a lakásomba, és minden alkalommal hangot adott a nemtetszésének. Azt hiszem, nem is volt más oka, hogy megtartottam szegény cicust, mert igazából nem túl szeretnivaló jószág. Macska létére elég önző, és végtelenül lusta. Még nyávogni sem igazán hallottam, egyedül csak a kaja reményében dörgölőzött hízelgően. Igazság szerint eszembe sem jutott, amíg Edwardék nem említették a lakásomat. Mrs. Draft örömmel vigyázott rá, és valamiért az öreglányt jobban is szerette, mint engem. Elhúztam a számat a gondolatra, és ismét elgondolkodtam, hogy nem bennem van-e a hiba.

Szelíd kopogás riasztott fel, és a lassan kinyíló ajtó mögött Evelin tűnt fel.

- Gyere, kincsem, kész a vacsora.

Elgyötört arccal megráztam a fejem.

- Nem, köszönöm, azt hiszem, én ma kihagyom! Inkább lefekszem.

Halkan behajtotta az ajtót maga mögött, és nekitámaszkodott. Kutató tekintete egyenesen a vesémbe látott.

- Jól vagy?

Igent akartam mondani, de a szó megakadt a torkomon, és feltört belőlem a zokogás. Azonnal odasietett és a karjába vont, lágyan simogatta a hajam, míg én szipogva kapaszkodtam belé. A nagymamánk halála után Evelin lett az anyám, és most nagy szükségem volt a közelségére.

- Elrontottam mindent!

- Dehogyis, erről az egészről nem te tehetsz!

A szemébe nézve folytattam.

- De igen. Annyira vágytam rá, hogy igazi életem legyen, hogy nem vettem észre, kivel tervezem a jövőmet!

- Igazi életed? – nézett rám értetlenül.

- Igen – törölgettem a szemem egy gyűrött zsebkendővel. – Olyan férjet akartam, aki megbízható, jó állással, egzisztenciával, aki törődik a családjával, és a gyerekeinek nem kell semmiben hiányt szenvedniük. – Nem úgy, mint Jasmine-nek és nekem. Persze, nem volt szükséges kimondanom, Evelin nagyon is megértette, miről beszélek. Az apánkra gondoltam, aki alkoholmámorban gyakran szinte félholtra verte az anyánkat, míg az végül elszökött tőle, magunkra hagyva minket is.

- Jaj, drágám! Richárd nem olyan, mint az apád, az igaz, de attól még nem megfelelő férjjelölt. – Kihúzott egy zsebkendőt a zsebéből, és letörölte az arcomat. – A megfelelő férfi tisztelni, becsülni, szeretni fog, és csodálatos apja lesz a gyerekeiteknek. – Elmosolyodott. - És neked nincs más dolgod, csak kitárni elé a szíved, és viszonozni, amit adni tud. – Elkomorodott. – Hátra kell hagynunk a múltat, és vele a szellemeket is. Nem azonosulhatunk mások sorsával, mindenkinek a saját életét kell élni. Te nem vagy az anyád, és a leendő férjed nem az apád. Te jó szülő leszel, és akit társadul választasz, a megfelelő lesz számodra.

- De én azt hittem, Richard…

- Nem, ezt nem hiszem. Soha sem hihetted igazán, hogy ő a nagy Ő. Figyeltelek, mikor a közelében voltál, láttam, ahogy rá néztél. Idő kérdése volt, hogy rájöjj, ő csak egy tévedés az életedben. Egy hiba, ami mindnyájunkkal megesik. – Oldalra biccentette a fejét, és elmosolyodott. – Tudod, mit gondolok? Talán a sors akarta, hogy mindez így történjen. Csak egy újabb lecke, hogy felnőj egy igazi kapcsolathoz.

Megcsóváltam a fejem.

- Nem, azt hiszem, igazad van. A sors akarta így, és talán számomra más van megírva, nem az anyaság. – Egyre határozottabban éreztem, hogy így van. – Igen, ideje megtalálnom önmagam.

- Én nem így értettem…

- De, én így látom. És mostantól másként alakítom az életem. Nem fogok senkitől sem függni, magam fogok boldogulni. – Miközben felálltam, és elszántan kezdtem tervezgetni a jövőmet, nem figyeltem Evelin tanácstalan arcát.

Másnap reggel úgy ébredtem, mintha kicseréltek volna. Az elmúlt hetek gondja már nem nehezedett ólomsúlyként rám, nem láttam reménytelennek a helyzetet. Fogmosás után nekifogtam a reggeli készítésének, hogy mire a többiek felkelnek, mindennel elkészüljek.

Az illatos szalonna hamarosan mindenkit előcsalt, és hamarosan az asztal körül üldögélve nevetgéltünk. Láttam rajtuk, hogy csodálkoznak a hirtelen hangulatváltozásomon, de nem tették szóvá, csak élveztük egymás társaságát, úgy, mint régen. Igen, a hétvégi reggeleken, mikor senki sem rohant, és pizsamában töltöttük a fél napot.

Visszafogott kopogás szakított félbe, és az első tippem az volt, hogy Seth is megérezte az illatokat. Jasmine kipirult arccal szaladt ajtót nyitni, és egy egész sereggel tért vissza.

Természetesen elsőnek Seth lépett be, nyomában Jacobbal, Lisával, és Rayjel, valamint Edwarddal és a bátyjával, Emmettel. Az első, ami beugrott, hogy kevés lesz a rántotta, de mikor megláttam Emmett kezében egy csomagot, elképedtem.

- Már vissza is értetek? De hát hogyan…

Edward gyorsan témát váltott, és közelebb lökte hozzám a tesóját, aki láthatóan fancsali képpel nyújtotta felém a bebugyolált macska hordozót, mintha időzített bomba lenne. A bentről hallatszó sziszegő hang alapján inkább lehetett egy kígyó, mint az én házi kedvencem. Mikor egy bizonytalan köszönömmel elvettem Emmettől, és nekiálltam kicsomagolni, mindenki körénk sereglett. A rácsot kinyitva próbáltam kiédesgetni a cicát, de ő fújtatva bújt a másik sarokba.

- Garfield, én vagyok az, gyere szépen – nyúltam be a nyíláson, mire azonnal belém vájta a körmeit. – Mi a fene bajod van? – kaptam ki a kezem, amiből szivárgott a vér. Hirtelen mindenki megmozdult: A Cullen fiúk hátra léptek, míg az indiánok közelebb húzódtak hozzám, Raymond pedig tolni kezdett a mosdó irányába.

- Hová akarsz…?

- Azonnal el kell állítanunk a vérzést! – Ellenvetést nem tűrve bependerített a fürdőbe, és magunkra zárta az ajtót.

- Ugyan, nem kell ekkora dráma, ez csak csikarás – magyaráztam morcosan, mert a kis helyiség túl szűk volt kettőnknek, és a közelségétől bizseregni kezdett mindenem. Nem zavartatta magát, megnyitotta a csapot, és lemosta a kezem, aztán fertőtlenítőt és kötszert vett elő az egyik polcról, és gyorsan, de szakszerűen bekötözte a kezem. Mikor már vagy egy fél kilométernyi gézpólyát rátekert, nem bírtam tovább nevetés nélkül.

- Nem gondolod, hogy ez túlzás?

Rá pillantva azonnal elkomolyodtam. Tekintete sötét volt, arcán aggodalom tükröződött. Nem is aggodalom, sokkal inkább rettegés. Mintha halálos sérülést szenvedtem volna, és az életemért küzdene. Akaratlanul a bekötözött kezemre pillantottam, amit remegő tenyerében tartott. Olyan óvatosan fogta, mintha törékeny lenne. Tekintetem végigsiklott feszült tartásán, és nem tudtam ellenállni, ép kezemet végigsimítottam a karján, fel a feszes vállakon, a nyakán, hogy megállapodjon borostás arcán. Megremegett az érintés alatt, és lehunyta a szemét, mire melegség öntött el, a csontjaim szinte olvadni kezdtek. Elmosódott tér és idő, nem számított semmi más, csak hogy érinthetem őt.

Mélyen beszívtam a levegőt, de ettől sem tisztult ki jobban az agyam, teljesen kitöltötte a tudatomat. Még soha sem kerültem ennyire senki hatása alá.

Mikor lassan kinyitotta a szemeit és simogató tekintetével rám nézett, úgy éreztem, bármire képes lenne értem.

A bekötözött kezemet a derekára csúsztattam és közelebb vontam magamhoz. Ahogy a testünk egymáshoz simult, elöntött a vágy, kapkodva szedtem a levegőt.

- Camilla! - Hirtelen mozdult, egy lépéssel hátrébb tolt, és testével a csempének szegezett, miközben szája forrón csókolta az enyémet. Simogattam a hátát, a tarkóját, és ahol értem. Bármit megtettem volna, ott a pici fürdőszobában, miközben a nappali tömve van ismerősökkel.

Jasmine hangja térített magamhoz.

- Minden oké odabent? – Várt néhány pillanatig. – Csinálni kellene ezzel a macskával valamit!

Felnéztem a barna szemekbe, miközben igyekeztem annyira összeszedni magam, hogy meg tudjak szólalni.

- Persze, máris megyünk.

Csalódottan lépett hátra, de a kezét a derekamon hagyta. Néhány másodpercig próbáltunk lenyugodni, aztán szelíden megkérdezte: - Kimegyünk?

Bólintottam, és már nyúltam is a kilincs után.

Nem foglalkoztam az érdeklődő tekintetekkel, sem a macskával, egyenesen Edward elé léptem.

- Találtatok a lakásomban valamit?

Összenéztek a bátyjával, majd intett, hogy üljünk le.

Lekuporodva vártam, hogy elmondja, mi a gond. Mert gond volt, azt éreztem.

- Betörtek a lakásodba.

- Szent isten! – döbbentem meg. – És… elvittek valamit?

- Hát ezt így nehéz megállapítani, de ahogy láttuk, az értékesebb dolgok megvannak. – Előredőlt ültében. – Inkább úgy tűnt, kerestek valamit. – Mikor a döbbenettől nem tudtam megszólalni, folytatta. – Mindent feltúrtak, alapos munkát végeztek.

Dühös voltam a gondolattól, hogy idegen emberek fogdosták a dolgaimat, nem tisztelve a magán szférámat.

- Ők voltak azok?

- Igen, nagyon valószínű. – Összeszorítottam a fogam, hogy el ne káromkodjam magam. – A jó hír azonban az, hogy úgy tűnik, nem találták meg, bármi is az.

Most én dőltem előre, hogy jobban figyelhessek rá.

- Honnét gondolod?

- Mert már egy hete volt a betörés – szólt közbe Emmett.

Elcsodálkoztam.

- Egy hete?

- Igen, és mivel utánad jöttek, valószínűleg még nem kapták meg, amit akartak. – Tovább magyarázott. – A rendőrség helyszínelést tartott, de mivel ismeretlen helyen tartózkodtál, nem tudtak értesíteni. Lezárták a lakást.

Épp meg akartam kérdezni, hogy ezt honnét tudják, mikor megválaszolta a kérdést.

- Mrs. Draft nagyon készséges volt, és úgy tűnt, roppant tájékozott mindenben, ami a házban történik.

Ha nem lettem volna annyira dühös, biztos elnevetem magam, ahogy felrémlett előttem a pletykás vénasszony arca.

- És ti sem találtatok semmit, amit ezek kereshetnek rajtam?

Megrázta a fejét.

- A lakásban nem volt semmi. Átnéztük a Cd-ket, a könyveket, minden rejteknek megfelelő helyet, de semmi. Ez a Richard vagy nagyon okos, vagy nem a megfelelő helyen keresgéltünk. Nem lehet, hogy elhoztad magaddal?

Megráztam a fejem.

- Nem, már mindent átnéztem, nem sok holmit hoztam magammal.

Szótlanul töprengtünk, miközben Jasmine egy szelet sonkával igyekezett kicsalogatni Garfieldot a macska hordozóból, de az a szép kérlelés ellenére megmakacsolta magát.

Megunva a dolgot indulatosan felpattantam, felkaptam a dobozt, és fejre állítottam, mire a macska nagy nyávogással takaróstól kipottyant a padlóra, és azzal a lendülettel be is iramodott a kanapé alá.

Mindenki döbbenten bámult rám, valószínűleg nem egy igazi állatbarátként viselkedtem. Már kezdtem volna szabadkozni, mikor a szőnyegen megakadt a szemem valamin. Lehajolva vettem szemügyre a pendrive-ot, aztán felmutattam.

- Ha jól tudom, ez nem Garfieldé. 

Tudom, tudom, szeretnétek már Cullenékról is hallani, de ezt a dolgot muszáj lezárnom! De hamarosan ők következnek, mert ez után az ő házuk táján akad felfordulás... :)))))))

A komiknak örülnék nagyon! :D