Boldog Karácsonyt!

 

BOLDOG, BÉKÉS KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK!

75.fejezet

Edward szemszög

A hóesés elállt, a tiszta, fagyos levegő békés csendben terült a tájra, megfelelő díszletet biztosítva az alkalomhoz. Jeges, havas januári esküvő – igazi vámpír módra!

Rezzenéstelenül tűrtem, ahogy Brandon ügyetlen kézzel próbálta a szmokingom hajtókájára tűzni a virágot, miközben többször segélykérően szétnézett, hátha megpillantja valamelyik lányt, aki segítene neki, de közel s távol csak mi, fiúk ácsorogtunk.

- Nem úgy kell! – unta meg a szerencsétlenkedést Cole, és lökte félre a kezét türelmetlenül, hogy ezúttal ő próbálkozzon – sikertelenül. Egyre morcosabban próbálta átdugni az apró résen a virágdísz szárát, míg a többiek összeráncolt szemöldökkel látták el tanácsokkal.

- Fölfelé…

- Ne úgy! Kicsit ferdén…

- Vigyázz, már potyog a szirma!

- Kellene egy olló…

Emmett épp akkor sétált oda, laza vigyorral csóválta a fejét.

- Szerintem tűzzétek a hajába!

Zordnak szánt pillantásom nem ért célt, zavartalanul cukkolt tovább, mire a többieknek is egyre jobb kedvük lett, még Jasper is vidámnak tűnt.

Többszöri próbálkozás után végre a helyére került a kitűző, és mindenki elfoglalta a helyét.

A háttérben elrejtett hangszórókból lágy zene dallamai szálltak simogatóan a fák között. A hóból és jégből megépített oltár, valamint a helyszínt körbevevő jég- és hóoszlopok mesés dekorációt képeztek. Fényhálók, jégcsap formájú égők díszítettek mindent, még romantikusabbá téve a hangulatot.

Egy idő után a kihelyezett székeket elfoglalták a rokonok és barátok. Sem a vámpíroknak, sem a farkasoknak nem okozott problémát a hideg, az a néhány emberlány pedig, aki jelen volt, meleg bundákkal felkészült, és örömmel bújt szerelme forró ölelésébe. Nem voltak idegenek, minden jelenlévő beavatott volt, és ezért mindenki természetesen mozgott. Esme, mielőtt elfoglalta a helyét, hozzám sietett, végigsimított a zakómon, reszkető kézzel megigazította a kitűzött virágot – ami szerintem tökéletesen állt -, és halványan rám mosolygott. Tudtam, ha képes lenne sírni, most hatalmas könnyek ülnének a szemében, ahogy az enyémben is. Két kezébe fogta az arcom, úgy rebegte:

- Szeretlek!

- Szeretlek – viszonoztam a röpke ölelést, mielőtt a minket meghatottan figyelő Carlisle mellé libegett.

Mindenki elcsendesedett, mikor felhangzott a nászinduló, és megjelent Bella az öccse karján, mint egy égi tünemény. A levegő a tüdőmben rekedt, ahogy megpillantottam életem szerelmét. Karcsú testén tökéletesen állt a ruha, amit egykor anyám is viselt, és a tőlem kapott ékszerek megannyi szikraként szórták fényüket. A boldogság robbanásszerűen feszítette a mellkasom, ahogy arra gondoltam, most már örökre az enyém lesz, és semmi sem választhat el tőle. A gyönyörű szempár hitetlenkedve nézett körül, megcsodálva a rendkívüli díszítést, aztán tekintete megakadt az enyémen, és már nem is mozdult el többé, amíg végigvonult a vendégek között.

Mikor Brandon a kecses ujjakat a tenyerembe helyezte, áramként suhant át rajtam az érintés keltette izgalom. A vágyakozás és beteljesedés sóhaja egyszerre tört fel belőlem, ahogy magamhoz vontam szerelmemet.

Az eskü szövegét őszinte fogadalomként mondtuk el, és az első hitvesi csókot harsogó éljenzés követte. A gratulációk, ölelések, amiket örömmel fogadtunk, egy kis időre elszakítottak a feleségemtől, de az összes érzékszervemmel rá összpontosítottam.

Minden tökéletes volt, és életem végéig az emlékezetembe vésődött minden pillanat. Mikor ismét a karomba foghattam, gyönyörködve merültem el az aranyszínű íriszben. Rajongást tükröző arca elárulta, hogy ő is így érez, és ebből tudtam, soha nem lehetnénk ennél boldogabbak.

A nyitótáncot lejtve keringtünk a korcsolyapályának is beillő tisztáson, miközben ismét elkezdett esni a hó.

- Emlékszel...? – kérdezte suttogva, és visszahúzva a pajzsát elméjében felidézte kibékülésünk pillanatait, az első közös vadászatunkat, amikor a nagy hóban szerelmeskedtünk.

- Illetlen dolog lenne máris lelépni? – sandítottam körbe a vendégeken, akik szintén a párjaikkal voltak elfoglalva.

Bella csilingelve felnevetett: - Türelem, Mr. Cullen, csak éjfélkor indul a repülőnk – emlékeztetett.

- És szabad már tudnom, hogy tulajdonképpen hová is megyünk nászútra? - Huncut fejrázás volt a válasz, mire én drámaian felsóhajtottam. – Sejtettem.

Sorban megjelentek a fiúk, és lekérték a feleségemet, így én is másik partner után néztem. Táncoltam a húgaimmal, és miután Esmét is lekérték tőlem, lassan odasétáltam Camillához, aki a tovasikló Bellát és Rayt figyelte.

- Szabad egy táncra, szép hölgyem?

A sápadt arc még fehérebbre váltott, de bátran bólintott, és reszkető kezét a tenyerembe csúsztatta, amitől még inkább megborzongott, nem is annyira a hideg bőrömtől, sokkal inkább a ténytől, hogy mi is vagyok. Mióta megtudta, hogy vámpírok vagyunk, ez az első alkalom, hogy testi kontaktusba került bármelyikünkkel is. Csapongó gondolatai elárulták félelmeit, de kíváncsisága és bátorsága győzedelmeskedett, és hamarosan mi is a többiek között keringtünk. Éreztem, hogy Ray folyamatosan szemmel tart, de az egyre szélesebben mosolygó Camilla láttán lenyugodott, és a gondolatban felém küldött figyelmeztetésért is elnézést kért.

Ez után sorra került Jasmine is, és a lányok kézről kézre jártak a vámpírok között, míg a párjuk meg nem elégelte, és bevitte őket melegedni a házba.

Tekintetem Bellát kereste, aki Evelinnel beszélgetet a fűtött nappaliban. Az asszony egy kényelmes fotelban üldögélt a hatalmas üvegfal mellett, ahonnét mindenkit jól látott. Vékony testét egy pléddel is betakarták, nehogy megfázzon.

- Sok mindent megéltem már, de ilyen esküvőn még soha sem voltam – nézett ki nevetve az egyre sűrűbb havazásban táncolókra. – Azért abban bízom, Brandonék lakodalmán még én is táncolhatok a vőlegénnyel…

- Ennek most sincs akadálya - nyújtottam felé a kezem. – Megengedi, hölgyem?

Nevetve hagyta, hogy felhúzzam, és a lágy dallamokra ringatózva vezessem, mint egy bálteremben. Hamarosan őt is lekérték, méghozzá Brandon, így a násznép egyik fele a hóesésben, a másik az üvegtábla túloldalán, a kandallótűznél táncolt.

A hangulat már a tetőfokára hágott, mikor a férjével táncoló Alice-nek ismét látomása volt. Ugyanaz a nő szerepelt benne, aki eddig, ám ezúttal más körülmények között. Egy hajó fedélzetén a rémülettől reszketve figyelte, ahogy két férfi verekszik egymással. A harc gyorsan eldőlt, mikor a már egyébként is több sebből vérző alacsonyabb fickó elordította magát:

- Meneküljetek!

A nő a könnyein át alig látta az utolsó csapást, ami kioltotta a férfi életét, csak a mozdulatlanná vált test körvonalait figyelte. A gyilkos is az áldozatát nézte, aztán lihegve a nő felé fordult, tekintete elárulta, hogy most ő következik.

Alice-szel döbbenten tértünk vissza a jelenbe, az üvegtáblán át egymásra meredve álltunk az ünneplő társaság közepén. Őt Jasper, engem Rosalie - akivel épp táncoltam -, faggatott a történtekről. A látomás nem volt rövid, sem homályos, és ebből húgom arra következtetett, hogy elkerülhetetlenül be fog következni. Csak azt nem értettük, ez mennyiben érinti a családunkat.

- Történt valami? – nézett rám aggódva Rose, akinek nem kerülte el figyelmét a dolog.

- Csak megint a látomás – motyogtam anélkül, hogy megmozdult volna a szám. Ő is Alice felé pillantott, szemeiben aggodalom csillant.

- Nagyon feszült emiatt, a látomások megkönnyíteni szokták az életét, nem fejtörést okozni. – Felnézett rám. – Szerinted tartanunk kellene valamitől?

- Nem, biztos, hogy nem – igyekeztem megnyugtatni, de ebben én sem voltam biztos. Azt mindenesetre sejtettem, hogy az a nő valamiképpen keresztezni fogja a sorsunkat, más indok nem lehet arra, hogy Alice-nek látomása legyen róla.

Induláskor mindenkitől elbúcsúztunk, Bella adott egy borítékot a családnak, amiben leírta, hol és hogyan találnak meg vészhelyzet esetén. Emily hosszan szorította magához a nővérét.

- Ne felejtsd el, hogy egy hónap múlva férjhez megyek – nevette el magát. – A tanúmként nem maradhatsz távol, úgyhogy bármit terveztek is, ne felejtkezzetek el az időről! – kacsintott rám pimaszul. Felemelt kézzel védekeztem:

- Itt most nem én irányítok, hanem a bájos feleségem!

Emmett felhorkantva nevetett.

- Jobb lesz, ha mindjárt hozzá is szoksz, tesó!

Hosszan integetve és dudálva hagytuk magunk mögött a jókedvű társaságot, mire a farkasok azonnal visszatértek a hidegtálakhoz, a vámpírok pedig ismét a hóesésben tomboltak – ezúttal egy AC/DC számra, ami Adam egyik kedvence volt.

Bella nevetve dőlt hátra a mellettem lévő ülésen.

- Most már tudom, miért mondja minden menyasszony hogy ez volt életem legszebb napja!

A műszerfal halvány fényénél mosolyogva figyeltem az arcát.

- Szeretlek, Mrs. Cullen.

- Ezután mindenki csak így szólíthat!

Csilingelő kacagása betöltötte a teret, beszivárgott a bőröm alá és életre keltett.

Vámpírképességeim dacára nehezen tudtam az útra figyelni, ezért gyorsan félrekaptam a kormányt, és egy kis mellékútra kormányoztam a csúszkáló autót, a következő pillanatban pedig már szerelmem száját faltam, mint egy kiéhezett oroszlán…

Alice szemszöge

Több mint három hét telt el, mióta Belláék elutaztak, de számomra egy örökkévalóságnak tűnt. Már tudtam, hol vannak, de nem volt okunk zavarni őket. Kétszer telefonáltak, és az érkezésük idejét sem mondták meg, de tudtam, hogy az esküvő előtt hazajönnek.

Elmélyülten nézegettem a textilanyagokat, amit a díszítéshez akartam felhasználni, de most ez egyszerűen nem tudta lekötni a figyelmemet. Minduntalan a képsorok peregtek a fejemben, amiket a titokzatos nőről láttam.

És nem csak róla. Két nappal ezelőtt ugyanis újabb látomásom volt, ám ezúttal megtudtam, ki által kerül kapcsolatba a családunkkal…

Még Jaspernek sem mertem elmondani, mert nem értettem, mi az egész jelentése, de az biztos, hogy a közeljövőben kerül sor rá, még jóval tavasz előtt. Minden nap figyeltem az időjárás jelentést, hogy mikor viharos a tenger, ahogy a látomásaimban. Sajnos a helyszínt továbbra sem tudtam meghatározni, így csak egyetlen dolgot tehettem: figyelemmel követtem azt a személyt, akit a látomásomban láttam.

És ez elég nyomasztó volt, mert egy hozzám közelálló egyén magánéletét követtem árgus szemekkel. Ha láttam volna értelmét, elmondom neki, de fogalmam sincs, mivel teszek jót, mivel ártok.

Bár itt lenne Edward!

Adam dübörgött le az emeletről, nyomában Jacobbal és az anyjával, akit követtek a többiek is.

- Elmegyünk vadászni – szólt lazán Adam, mire felkaptam a fejem.

- Mindenki? – néztem végig rajtuk. – Akkor mi is jövünk – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően, mire Jasper összevont szemmel nézett rám.

- Azt gondoltam, talán kicsit kettesben maradhatnánk… - suttogta, bár a többiek így is hallhatták.

- Nem! – csattant a hangom, amit azonnal meg is bántam, ahogy fájdalmas arcára pillantottam. – Szerintem jobb lenne, ha mindenki együtt maradna…

- Miért? – kérdezte Rose szúrósan. – Mit titkolsz előlünk? – fonta keresztbe a karját, és várakozóan rám meredt. – Ki vele, Alice!

Kelletlenül sóhajtottam egyet, és már nyitottam a szám, mikor meghallottam egy közeledő autó hangját. Carlisle megelőzött, ahogy lelkesen felkiáltott:

- Megjöttek Edwardék!

Ezt követően már mindenki a teraszon tolongott, ahol hamarosan lefékezett a Volvo. Nagy megkönnyebbüléssel figyeltem, ahogy széles mosollyal kiszálltak az autóból, és kéz a kézben sétáltak fel a lépcsőn.

- Na, úgy látom, még nem akartok válni! – viccelődött Emmett szokásához híven. – Csak nem elfogytak a tigrisek?

- Oh, nem, csak a medvéket sodortuk a kihalás szélére! – incselkedett vele Bella, miközben ölbe vette Adamet.

- Medvék? – kerekedett Emmett szeme. – Nyami! Nem hoztatok kóstolót?

- Akartunk, de gondot jelentett volna a vámnál – lökte neki szenvtelenül Ed, miközben Esmét ölelte át.

Mikor már a nappaliban beszélgettünk, lassan oldódni kezdett bennem a feszültség. A beszámolókat hallgatva közelebb simultam Jasperhez, és egy néma sajnálom-ot suttogtam neki, mire válaszként csak szorosan átölelt.

Éppen a Bella által készített képeket nézegettük, mikor ismét rám tört a látomás...

A férfi, aki a hajón gyilkolt, ezúttal egy drága öltönyben feszített az elegáns irodájában. Mindent átitatott a pénz és a gazdagság, arcán nagyképű vigyor ült. Elégedetten kortyolgatta a whiskeyt, miközben pökhendi tartással nézett ki a kivilágított városra, mintha ő lenne a világmindenség ura.

És akkor a háta mögött megjelent Emmett, haragtól elsötétült tekintettel, mint egy bosszúálló démon. Mondott valamit a férfinak, de a hangját nem lehetett hallani, ahogy a megrémülő férfi válaszát sem. A rövid szóváltást mintegy némafilmként néztem végig, és azt is, ahogy Emmett egyetlen mozdulattal feltépte a menekülni próbáló férfi torkát…

Nyöszörögve tértem vissza a valóságba, ahol a döbbent csendben mindenki engem figyelt. Pillantásom összefonódott Edwardéval, és mintha dróton mozgatnának minket, egyszerre néztünk Emmettre.

A fiú egyikünkről a másikra pillantott, arcán fokozódó értetlenséggel.

- Mit láttatok? – kérdezte Bella is.

Mindenki a magyarázatot várta, de mi merengve hallgattunk.

- Mi van már? – csattant Rose hisztérikusan türelmetlen hangja, mire óvatosan magyarázni kezdtem.

- A látomásomban… feltűnt Emmett.

Az érintett szélesen elvigyorodott.

- Na, ki vele! Csak nem én vagyok a főszereplő?

Edward komolyan nézett rá.

- Nagyon úgy tűnik.

Emmett a rövid szünet után is vidáman várta a magyarázatot.

- Láttam, hogy megölsz valakit – nyögtem ki, mire kínlódó arcom láttán elnevette magát.

- Ugyan már! Hiszen tudjátok jól, hogy a vér már nem vonz – legyintett hanyagul.

Edward megfontoltan nézett rá.

- Nem, ez nem is a vérszomj miatt fog megtörténi…

Emmett igyekezett komoly képet erőltetni magára, miközben incselkedve megkérdezte:

- Nem? Akkor mégis milyen ok késztetne arra, hogy embert öljek? – vetette fel hanyagul, de aztán láthatóan ő is átgondolta, mert lehervadt arcáról a mosoly, és tekintete Rose-ra siklott.

Igen, Edwarddal ugyanerre a következtetésre jutottunk. Emmett végtelenül nyugodt természet volt, már-már gyermeki naivitással. Még soha azelőtt nem láttunk olyan végtelen haragot, sőt gyűlöletet Emmett szemében, mint a látomásomban. Nem sok olyan dolog létezett, amivel őt ennyire fel lehetett hergelni: csak ha a szerelméről, vagy a családról van szó.

Emmett mindig halálos tudott lenni, rettentő ereje bármilyen ellenséget meghátrálásra késztetne még a magunk fajtája között is, ám személyiségéből adódóan nem volt agresszív típus. Persze bármikor benne volt egy kis bunyóban, még a hecc kedvéért is, de a gyilkos indulat nem volt rá jellemző. Elképzelni sem tudtam ilyennek… eddig.

- Egész pontosan mit láttál? – kérdezte Carlisle.

Először a hajós jelenetet meséltem el, amit az esküvőn láttam először, majd a mostanit. Tudták, hogy nem túlzom el a dolgot, és ez épp elég volt, hogy mindenki feszültté váljon. Jacob összeszorított állkapoccsal figyelt minden szót, aztán Emmett felé fordult.

- Ezt nem engedhetjük meg! - hangja érdes volt, izmai megfeszültek, csak Emily lágy simítására engedett kissé fel. - Ismerheted azt a nőt? Vagy a férfit?

Emmett ezúttal már nem vette félvállról a dolgot, elgondolkodva nézett az alfára.

- Honnét a fenéből tudjam? – meredt rá, majd a megkövülten mellette üldögélő Rosalie felé pillantott, és átkarolta. – Egyébként is a jövőről beszélgetünk, nem? Ti mégis úgy bámultok rám, mintha máris elvetemült gyilkos lennék! – nézett körbe szemrehányóan, mire mindannyian elszégyelltük magunkat. 

- Igaza van, semmi értelme találgatásokba bocsátkozni – szólt diplomatikusan Carlisle. – Majd foglalkozunk a dologgal, ha eljön az ideje. Alice pedig szól, ha újra lát valamit, és megbeszéljük a dolgot – itt nyomatékosan Edwardra nézett –, mindannyian, mert ez mindenkit érint.

Jacob és Emmett egyszerre bólintott, aztán visszatértünk Belláék élménybeszámolójához, de a történtek vékony árnyékot vetettek a hangulatunkra.