53. fejezet

Szombat hajnalban Lisa egyedül sétált hazafelé a sötét erdőben. A napfelkelte még messze volt, a telihold halvány fénye átsejlett az ágak között.

Nem sietett, hogy lepihenjen, pedig még lett volna ideje néhány órát aludni, mégsem érzett fáradtságot. Mint általában a vadászatok után, most is éber volt, érzékei kiélesedtek. Tudta, hogy csak álmatlanul forgolódna, így lassan lépkedett végig az alvó házak között, miközben mosolyogva gondolt az elmúlt néhány órára, amit a Cullenekkel a hegyekben töltöttek. A család jobbnak látta, ha elővigyázatosságból vadásznak az ünnepség előtt és őt is elhívták magukkal. Mint egy legyőzhetetlen hadsereg, úgy siklottak a fák között, a vadállatok nem kis rémületére.

Gondolataiból egy ismeretlen illat ébresztette fel. Felkapva a fejét mélyet szippantott a hideg levegőből, és azonnal Evelinék háza felé fordult, ami mellett épp elhaladt. A sötét tornácon, amit még a hold sem világított meg, Brandon üldögélt, kezében egy parázsló cigarettával.

„Vaníliás” – állapította meg Lisa magában a füst aromáját.

Reménykedve, hogy a férfi nem vette észre őt átvillant az agyán, hogy továbbáll, de a sötét szemek egyenesen rá bámultak, így ezzel elkésett.

- Nincs túl késő a sétához? – kérdezte a mély, érdes hang, amitől a lányt jóleső borzongás járta át, de a következő mondattól azonnal kijózanodott. - A kislányoknak már ágyban van a helyük!

Lisa szemei összeszűkültek.

- Már nem vagyok kislány! – válaszolta keményen, mire a figyelő tekintet végigsiklott az alakján.

- Nem, már valóban nem. – A megjegyezésben megbúvó csodálat meglepte a lányt, amitől érezte, hogy arca elpirosodik. A kutató szempár mintha észrevette volna, mert furcsa fénnyel csillogva nézett rá. - Akkor netán egy titkos éjszakai randevú? – kérdezte csúfondáros hangon.

- Igen, az – vágta rá Lisa kihívóan felemelt fejjel, hogy letörölje a kaján vigyort a férfi arcáról. Ami részben sikerült is, mert az lassan elkomolyodott és kutatóan bámult a lányra.

Lisa kis elégtételt érzett, amiért a cinizmus eltűnt, de a következő mondattól úgy érezte öngólt rúgott.

- Nem túl lovagias a barátod, ha haza sem kísér és hagyja, hogy egyedül mászkálj ilyenkor.

A lány dühösen szorította össze a száját. Szeretett volna visszavágni, de semmi sem jutott eszébe, így jobbnak látta, ha befejezi a beszélgetést. Ám mielőtt elköszönhetett volna, a rekedt hang megállította.

- Nem iszol velem egy sört? - Brandon az asztalról felemelve egy dobozt a lány felé nyújtott, és tétovázását látva, csipkelődve hozzátette. – Elvégre már nem vagy kislány.

Ez hatott.

Lisa határozottan felment a lépcsőn és elvette az italt. A férfi anélkül, hogy felállt volna, hellyel kínálta, így lehuppant az asztal másik oldalán lévő székbe. Óvatosan felbontotta a dobozt és jót húzott belőle. A keserű íz eltöltötte a száját és mielőtt kapcsolt volna, elfintorodott. A vadászat után a kedvenc emberi ételeinek íze is undorította, de a sört egyébként is minden bizonnyal utálni fogja.

Brandon csak mosolygott Lisa fintorgásán, de nem tett újabb megjegyzést.

- Te miért nem alszol?

- Sokáig dolgoztam, van egy határidős munkám, amit pár napon belül be kell fejeznem. – magyarázta a fiú. – Már majdnem kész, így most jutalmazom magam. – emelte fel a sörét.

Szótlanul hallgatták az éjszaka neszeit és nézték az erdő mozdulatlan fáit. A késő ősz ellenére most kifejezetten meleg volt az idő, a szélcsend tovább fokozta a béke érzését. A rájuk telepedő csöndben a lány lassan ellazult és hátradőlt a széken. Szeme sarkából a magába mélyedt férfi profilját figyelte, és meglehetősen tetszett neki, amit látott.

Bandon Hart más volt, mint a La Pushi fiúk, vagy mint a falkatagok, akiket testvéreként szeret. Látszott rajta, hogy már érett férfi, azonban a kisfiús huncutság, amivel eddig minden találkozásukkor sikerült a lányt zavarba hoznia, ellentmond ennek.

Ez a kettősség elgondolkodtatta Lisát, hogy vajon milyen is valójában. Abban biztos volt, hogy nagyon megviseli az anyja betegsége, hiszen a szomorúság mindig körüllengi, mint egy láthatatlan fátyol. Lisa szerette volna elsimítani a gondterhelt ráncokat a homlokáról, látni a mosolyát és még inkább vágyott arra, hogy ő legyen a jókedvének okozója. Vágyott rá, hogy magán érezze a simogató, barna pillantást és érezni akarta a …

Ahogy ezt kigondolta, meglepődött, mert valójában eddig azt hitte, nem is kedveli a férfit.

- És hogy tetszik a környék? – kérdezte meg gyorsan, ami először az eszébe jutott, mert megijedt az agyában generált képektől.

Brandon meglepetten fordult felé, mintha eddig ott sem lett volna a lány.

- Nem olyan rossz, mint először hittem – közölte laza egyszerűséggel. – Persze sejtettem, hogy anya erősen eltúloz dolgokat, mikor a rezervátumról és az itt élőkről beszélt. Gyerekkoromban sokszor mesélt mitikus lényekről, varázslatról, legendákról. Kisfiúként minden vágyam az volt, hogy eljussak ide. – Hangosan sóhajtott. – De idő közben felnőttem és már nem hiszek a mesékben… - Kiábrándult keserűség sütött a szavaiból és a szeméből egyaránt, ahogy a lány felé fordult. – És te nem vágysz el innét?

Lisa egy pillanatig gondolkodott, majd határozottan megrázta a fejét.

- Nem, itt mindenem megvan, amire szükségem van.

Brandon meglepetten vonta fel a szemöldökét, és kíváncsian a lány felé fordította a székét, hogy jobban lássa.

- Ezt nem mondod komolyan! – szólt hitetlenkedve.

Lisa elnyomott egy mosolyt és bólintott.

- Olyan elképzelhetetlen, hogy valaki elégedett lehet az életével? – kérdezett vissza szelíden, miközben a kételyek, amiket igyekezett elnyomni magában, kezdtek felszínre törni. Szája széle megrándult, ahogy a rá váró napra gondolt.

A fiú kutató pillantása azonnal észrevette, és kicsit előre hajolva suttogta.

- Nem vagy boldog.

A megállapítás szinte mellbe vágta a lányt. Fogai közt szűrve beszívta a levegőt és már nyitotta is a száját, hogy megcáfolja, de a torkán akadtak a szavak.

- Most van néhány problémám – ismerte be, és reménykedett, hogy a másik nem kérdez rá. Ám félelmei hiábavalónak bizonyultak, mert Brandon csak megértően bólogatott, majd sóhajtva hozzátette.

- Nekem is. – Ismét hátradőlt, szájához emelte a sörét, és le sem engedte, amíg az utolsó cseppet is ki nem itta, majd egyetlen mozdulattal összenyomta a dobozt. Miközben újabbat bontott, a bejárati ajtó felé sandított.

- Hogy van Evelin? – szaladt ki a kérdés Lisa száján, de legszívesebben tőből harapta volna el a nyelvét, mert tisztában volt vele, hogy az imént az anyjára célzott a férfi. Nem akarta még jobban elszomorítani. Azonban meglepetésére Brandon arca ellágyult, szája szomorkás mosolyba húzódott.

- Olyan izgatott, mint egy kisgyerek. Alig tudtam ágyba parancsolni.

Lisa elképzelte a jelenetet és ő is elmosolyodott. Egész nap tapasztalta, milyen lelkesen készült az asszony a másnapi ünnepségre.

- Nekünk, helyieknek, nagyon sokat jelent ez az alkalom. – Szorongva nézett az erdő felé. - És a mostani több szempontból is fontos.

A férfi észrevette a hangjában bujkáló szorongást.

- Éspedig?

Lisa gondolkodott, hogy is magyarázza el anélkül, hogy túl sokat mondana.

- Lesz néhány vendég, akik első alkalommal járnak nálunk.

Brandon nem igazán értette, ez miért olyan fontos, de hirtelen más valami jutott eszébe.

- A barátod is itt lesz?

Lisa, aki épp a söréből kortyolt, hirtelen félrenyelte az italt és heves köhögésben tört ki. Felpattant, mire a fiú azonnal mellette termett és ütögetni kezdte a hátát, hogy segítsen neki. Mikor végre levegőhöz jutott, meglepetten vette észre a derekára fonódó karokat.

- Jól vagy? Még megfulladsz itt nekem! Hogy magyarázom ki, hogy sörrel itattam egy kiskorút? – mosolygott le csibészesen a lányra.

Lisát furcsa módon ezúttal nem háborította fel a korára tett megjegyzés, sokkal jobban érdekelte az őt körülölelő férfi közelsége. Alig ért a válláig, fel kellett emelnie a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Ahogy felpillantott a csokoládészínű szempárba, ismét elakadt a lélegzete, testét különös bizsergés járta át. Két kezét a férfi mellkasára fektette, hogy támaszt találjon, mert reszkető lábaiban nem bízhatott. A köztük lévő apró távolság teljesen megszűnt, ahogy az erős karok közelebb vonták. Brandon lehelete cirógatta az arcát, ahogy lehajtott fejjel közelített a szájához. Mikor az ajkuk összeért, Lisa úgy érezte, menten elájul. Keze önkéntelenül simult az enyhén borostás arcra, miközben lábujjhegyre állva igyekezett még többet érezni a férfiból. A bátorítást tapasztalva Brandon felmordult, felemelte a törékeny alakot a földről, kezével a csípője köré fonta a karcsú lábakat, miközben nyelvük őrült táncot járt. Lisa érezte a hátának nyomódó fakorlát oszlopát, hallotta ziháló lélegzetüket, de érzékeit a felsője alá sikló ujjak simogatása kötötte le. Ahogy a kutató kezek megérintették a mellét, kéjesen felnyögött a vágytól, miközben a férfi a nyakát harapdálta.

Brandon váratlanul felkapta a fejét, lihegve nézett a lány kipirult arcába, aztán szorosan lehunyta a szemét, mintha csak fel akarna ébredni. Olyan hirtelen lépett hátra, hogy Lisa értetlenül kapott utána.

- Sa… sajnálom – nyögte a fiú, miközben ő is támaszt keresve nyúlt a szék felé. – Sajnálom, nem értem, mi ütött belém. Ezt nem lett volna szabad, hiszen még gyerek vagy…

Meghátrálása és szavai kijózanították a lányt, akinek ezúttal a szégyen gyújtotta vörösre az arcát. Érezte a szemébe toluló könnyeket, amint utat keresve indultak lefelé. Megalázottságánál csak csalódása volt nagyobb, hátat fordítva indult a lépcső felé, ám mielőtt lelépett volna, dühösen visszafordult a férfi felé.

- Fiatal vagyok, de gyerek nem.

Sarkon fordulva elszaladt a házuk irányába, az utána kiáltó férfival mit sem törődve.

Jacob már milliószor tekintett türelmetlenül az útra, ahol sorban érkeztek a vendégek és látogatók, aztán ismét milliomodszor pillantott az órájára is, ami ugyan annyit mutatott, mint legutóbb, csak a másodperc-mutató vánszorgott kicsit odább. Cole szintén mellette toporgott, az alfa izgatottsága rá is átragadt.

La Push már nyüzsgött az ünneplőktől, mikor a keskeny úton három autó hajtott lassan a falu felé. Mintegy varázsütésre a farkasok Jake körül termettek és Lisa is csatlakozott hozzájuk.

- Szeretném, ha kedvesek lennétek és igyekeznétek megkönnyíteni mindenki számára a helyzetet. Ne feledjétek el, ez a falka szempontjából épp annyira fontos, mint személy szerin nekem.

- Oké, de nagy összeborulásokra ne számíts – jegyezte meg nyersen Raymond a rosszalló tekintetekkel mit sem törődve.

Az autók leparkoltak a sok másik mellé, aztán a Cullen család kiszállva várakozott.

Az öreg Ateara, aki szintén várta már a különös vendégeket, maga indult az üdvözlésükre. Lisa kedvesen mellé lépett, felajánlva a segítségét, mire az öreg mosolyogva belékarolt.

Az érkezők elé lépve reszelős hangon megszólalt, mondandóját elsősorban a másik vezetőnek intézve.

- Üdvözöllek az otthonomban. Megtiszteltetés, hogy megérhettem ezt a napot, ami remélhetőleg sorsfordító lesz törzsünk jövőjét illetően. Néhány fiatal felhívta rá a figyelmem, – itt Lisára sandított – hogy egy háborúban nem a származás, hanem a szándék a lényeg, és ellenségből is lehetnek szövetségesek, ha az ügy jó oldalán hajlandóak harcolni. Népemnek nem adatott meg a döntés joga, épp ezért tisztelem bennetek, hogy ti önként választjátok a nehezebb utat. És épp ezért vagyunk ma itt. Az évtizedekkel ezelőtt kötött megállapodást mindig tiszteletben tartottátok, ezzel kiérdemelve a bizalmunkat.

- Köszönjük a szavaidat és a meghívást egyaránt – válaszolt tisztelettudóan Carlisle. – A családommal azon vagyunk, hogy békében és nyugalomban élhessünk. Mindannyiunk számára az emberi élet védelme az elsődleges – még saját magunkkal szemben is.

- Ne beszéljünk többé szövetségről, inkább barátságról. Egy megállapodást könnyű betartani és megszegni is, de a barátságért küzdeni kell. Szövetségesünk sok lehet, ha az érdek úgy kívánja, de barátokká azt fogadjuk, akit érdemesnek tartunk rá. Ennek fényében engedlek be benneteket az otthonomba, az életembe, a családomba. – Azzal reszketős kezét Carlisle felé nyújtotta, aki azonnal elfogadta és megrázta, majd egyesével bemutatta a családtagokat is a törzsfőnöknek. Mikor Bellára került a sor, az öreg kutató szemeiben könny csillant meg.

- Apádat a családom tagjának tekintettem. Mindig jó barát, és a sakkban kemény ellenfél volt. Háborgó lelke sosem talált megnyugvást… Mostanáig. – Két kezébe fogta a lány hideg ujjait. - Rád is emlékszem. Már akkor tudtam, hogy közénk tartozol. Sokkal több köt ide, mint hittem…

Bella csendesen megköszönte, belül azonban mérhetetlen örömöt érzett.

A ráncos arc most Emilyre mosolygott. – És egy másik leányzó, akit a szellemek választottak ki a harcosunk számára.

Jacob mintha csak erre várt volna, szerelméhez lépett és átfogta a derekát.

Mikor Alice-re került a sor a család nevében átadta az ajándékot, ami egy gyönyörűen faragott pipa és illatos dohány volt. Az öregember szakértelemmel forgatta az ősi motívumokkal díszített tárgyat, elismerően dicsérte a készítő ügyességét. Az ajándék iróniája nem késztetett senkit sem mosolygásra, mindannyian komolyan vették a béke szimbolikus jelképét.

A formalitáson átesve az ünnepelt bevezette őket a feldíszített közösségi házba, ami már tömve volt az emberekkel. A falkatagok jókedvűen követték őket, mégis érezhető volt a feszültség. Az emberek kíváncsian pillantgattak az érkezettek felé, bár nem sok beavatott akadt, akik tudták ittlétük valódi okát, inkább csak a megjelenésük keltett feltűnést, mint általában máskor is.

Bella izgatottan nyújtogatta a nyakát, tekintete ide-oda cikázott az arcok között, időnként feltűnés nélkül beleszagolt a levegőbe is. Edward nyugtatóan simogatta a karját, igyekezett türelemre inteni, bár teljes mértékig megértette párját.

A kezdeti feszültség oldódásával lassan beindult a társalgás, Emmettnek szinte azonnal sikerült a középpontba kerülni, hamarosan jókedvű csoport közepén mesélte az idétlen vicceit. A másik csacsogó Alice volt, aki felszabadultan mesélte utolsó nyaralásuk részleteit Lisának, mintha csak egy egyszerű partin lenne.

Hamarosan a tömegből egy ismerős arc bukkant fel szélesen mosolyogva.

- Hello, Dr. Cullen – üdvözölte Evelin az orvost.

- Áh, Evelin, örülök, hogy látom. Jó színben van – dicsérte meg elégedetten Carlisle.

- Igen, jót tesz a friss levegő, a vitaminok és a kiváló társaság – mosolygott Lisára.

Carlisle bemutatta Esmének, majd a családnak. Mielőtt Bella kimondhatta volna a nevét, Evelin lágy mosollyal megelőzte.

- Isabella Swan. Már nagyon vártam a találkozást. – Szelíd tekintete végig-végigsiklott a lányon, szemében meghatott kíváncsiság csillogott. – Egy alkalmasabb időpontban szeretnék beszélgetni veled.

- Nagyon örülnék neki.

Néhány másodpercig még szótlan rokonszenvvel méregették egymást, majd Evelin Lisa felé fordult.

- Drágám, nem láttad véletlenül Brandont?

Az egyszerű kérdés olyan váratlanul érte a lányt, hogy alig bírt kinyögni egy halvány „Nem”-et, miközben arcából kifutott a vér, sápadt zavartsággal rázta a fejét, hátha ettől kicsit kitisztul a feje. Szerencsére Evelinnek nem tűnt fel a reakció, ellenben Alice kutató pillantása azonnal barátnőjére szegeződött. Hangtalan kérdésére nem kapott feleletet, így jó érzékkel rögtön tudta, hogy történt valami.

Ekkor Raymond szemtelem vigyorral egy nagy szelet marhahúst nyújtott Emmett felé, aki szinte rémülten bámulta a számára undorító ételt.

- Mindenki a lelkemre kötötte, hogy legyek jó vendéglátó, és mint ilyen, nem hagyhatlak éhezni.

- Nem, köszönöm, nekem kicsit túlsült – nyögte Emmett, miközben igyekezett nem venni levegőt.

Ray kajánul a vámpír mellett álló Rosalie felé fordult.

- Akkor talán a hölgy… - nyomta meg az utolsó szót flegmán.

Rose először meglepődött a kihívó vigyor láttán, legszívesebben átharapta volna az indián torkát, de mivel magán érezte mind a családja, mind a vendéglátók tekintetét, lassan kinyúlt a tányérért. Vigyázva, hogy ne érjen a fiú kezéhez, egy kecses mozdulattal elvette, majd a legbájosabb, legszédítőbb mosolyát villantotta Ray-re. A farkasok, akik mindig ellenségesnek, morcosnak látták a szőkeséget, szájtátva csodálták. Olyan gyönyörű volt, hogy mindenki megbűvölten bámulta. Raymond még a kezét is felemelve felejtette, amit immár üresen tartott a levegőben.

Rosalie, hogy fokozza a dolgot, kacéran előrehajolt, „élvezettel” megszagolta a húst, majd szemét lehunyva felnyögött, mintha ínycsiklandónak találta volna. Laza mozdulattal hátravetette a haját, és búgó hangon megszólalt.

- Köszönöm, ez isteninek tűnik – nézett egyenesen Raymond szemébe. – Már alig várom, hogy viszonozhassam a vendégszeretetedet. Biztos lehetsz benne, hogy valami különlegeset szolgálok fel, csak Neked…- A mondanivalóját, amiből a beavatottak kiérezhették a fenyegetést, megtűzte még egy káprázatos mosollyal, majd csípőjét riszálva elsétált egy asztal felé.

A döbbent csendet Emmett harsány nevetése törte meg. A lemerevedett farkasok mintha álomból ébredtek volna, zavartan néztek hol a szőkére, hol Emmettre, de leginkább Ray reakcióját figyelték. Ő nagy sokára lassan elmosolyodott, majd őszinte nevetéssel csatlakozott Emmetthez, akit vállon veregetve megjegyezte.

- Nem is tudom, hogy sajnáljalak… - nézett továbbra is Rosalie-ra. - …vagy irigyeljelek.

Azzal sarkon fordult és elindult a forgatag felé, hátrahagyva az immár hangosan nevető társaságot.

52. fejezet

A Cullen-család tagjait meglepetésként érte, amikor a farkasok meghívót küldtek La Pushba – méghozzá Raymond tolmácsolásában. Az elképedt Rosalie még a száját is eltátotta az indián fiú rövid beszédét hallgatva. Látszott ugyan, hogy Ray borzasztó kényelmetlenül érzi magát és miután Carlisle formálisan megköszönte a meghívást, majd biztosította, hogy az egész család jelen lesz az eseményen, azonnal el is hagyta a házat. A fák között két másik társához csatlakozva azonnal átváltozott és eltűntek a fák között.

- Hűha! Erre azért nem számítottam! – dörmögte Emmett félhangosan.

- Nos, azt hiszem, senkit sem kell újra emlékeztetnem, hogy ez milyen fontos a szövetség szempontjából. Remélem, jól sül el a dolog, elvárom, hogy ezért mindenki megtegyen mindent – nézett körbe Carlisle. – Megértem az ellenérzéseket is, de ez a jövőnkre nézve…

- Nagyon fontos! – vágott közbe Rose szemtelen hangon, majd apja rosszalló homlokráncolását látva szelídebben hozzátette. – Tudjuk, hogy az, épp ezért nem okozunk gondot, de résen leszünk. – Azzal kényelmesen elsétált a hátsó ajtó felé abban a biztos tudatban, hogy férje követi.

És valóban, a nagy mackó közvetlenül mögötte cammogva hagyta el a házat.

- Még van pár napunk, hogy mindent megszervezzünk – pattant fel Alice is, izgatottan kezdte sorolni a szerinte halaszthatatlan teendőket, mintha legalábbis a Fehér Házba lenne hivatalos.

Lisa az órájára nézett, ami lassan tíz órát mutatott. Elindult, hogy meglátogassa Evelint és sétáljanak egyet La Pushban. Ahogy a ház felé vette az irányt, látta, hogy épp Jacob lép ki az új lakók ajtaján. Nem nézett felé, így észre sem vette a megtorpant lányt, hanem egyenesen a fák közé kocogott és eltűnt a sűrűben. Lisát meglepte, mivel már néhány órával korábban eljött otthonról és azt hitte, rég a Cullen-házban van.

Idegesen indult tovább. Megkönnyebbülten látta, hogy a Ford nem parkol a ház mellett. Magának sem akarta bevallani, de nem szívesen futott volna össze Brandonnal. Az előző napi találkozás sehogy sem ment ki a fejéből, pedig nagyon igyekezett szabadulni az emléktől, és attól az érzéstől, amit benne ébresztett. A fél éjszakája azzal telt el, hogy a benne felmerülő kérdésekre igyekezett megtalálni a választ, míg a maradék időben a közelgő parti kimenetelét fontolgatta. Ennek köszönhetően hajnalra - vámpírgénjeit meghazudtolva - nyúzottan, karikás szemekkel kászálódott ki az ágyból, hogy ne kelljen tovább a plafont bámulnia. Jacobot valószínűleg szintén elkerülte az álom, mert sokat forgolódott és a máskor hangos horkolás sem verte fel az éjszaka csendjét.

Szorongva lépkedett fel a szomszéd ház lépcsőjén. Mélyet sóhajtott, aztán rövid habozás után bekopogott.

Hamarosan kinyílt az ajtó és Evelin mosolygós arca jelent meg.

- Szia Lisa, már vártalak. Attól féltem, elfeledkeztél rólam – köszöntötte a lányt, miközben magára vette a dzsekijét. Lábán túrabakancs volt, láthatóan már elkészült a sétához.

- Megígértem, itt vagyok – tárta szét a kezét a lány.

Egymás mellett lépkedve sétáltak az erdő felé, általános dolgokról beszélgetve, mint az időjárás, vagy a konyhaművészet. Kiderült, hogy mindketten szeretnek sütni, néhány receptet át is beszéltek. Evelin eddig sápadt arca lassan kipirult, haját összeborzolta a lágy szél. Szemeit izgatott kíváncsisággal hordozta körbe, és kacagva mutogatott, ha valami ismerős tárgyat, házat látott, lelkendezve mesélt a régi időkről. Lisa mosolyogva hallgatta és a nő lelkendezése rá is átragadt. Élvezték az enyhe napsütést, ami erőlködve próbált kikukucskálni a szürke felhők alól, és mikor sikerült, aranyló sugarakkal vonta be a tájat.

Mikor látta, hogy az idősebb nő egyre fáradtabb és nehezen szedi a levegőt, javasolta, hogy üljenek le egy kis sziklára, ahonnét be lehetett látni a völgyet. Előzékenyen lekapta a mellényét, és leterítette, hogy a másik nő arra üljön. Evelin meglepetését látva kicsit elbizonytalanodott, mert nem tudta, mennyire van tisztában a „származásával”.

- Én nem igazán fázom – jegyezte meg óvatosan, miközben száját beharapva várt a reakcióra. - Inkább csak megszokásból hordom.

Evelin egy pillanatra összeráncolta a szemét, majd kritikusan végigmérte a lányt, aztán szélesen rávigyorogva leült.

- Igen, Jacob mesélt rólad.

Lisa megkönnyebbülten telepedett le az egyik lapos kőre és maga alá húzta a lábát. Egy ideig némán nézelődtek, de Evelin tekintete folyton visszatért a fiatal lányhoz. Alaposan szemügyre vette és magában megállapította, hogy egyre szimpatikusabb neki. Elgondolkodott, mert Jake cserfes, mindig jókedvű személyként emlegette, most azonban csendes, elmélázó volt, pillantása feszültséget árult el.

- A hétvégi összejövetel miatt vagy ideges? – szegezte neki a kérdést kedvesen.

Lisa meglepődött, de szótlanul bólintott. Láthatóan Evelin naprakészen tájékoztatva van az eseményekről. Így már érthető, reggel miért időzött nála olyan sokáig Jake.

- Az ember életében előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor kénytelen elfogadni, hogy a dolgok változnak – merengett el Evelin a fák lombjait figyelve. – Néhány közülük fájdalmas, de gyakran szükséges rossz. Ha már kikerülni nem tudjuk, legalább hozzuk ki belőle a legtöbbet – mosolygott a lányra. – Amikor én elmentem a rezervátumból tanulni, nem is sejtettem, hogy már semmi sem lesz olyan, mint előtte. Mikor visszajöttem, nem találtam a helyem, és amíg távol voltam innét, úgy éreztem, nem teljes az életem. – Nagyot sóhajtott. – Nem könnyű megtalálni a helyünket a világban, van akinek soha sem sikerül igazán. – Hangja keserű volt, de gyorsan megrázta a fejét, és a lányra kacsintott. – Persze ez nem azt jelenti, hogy akkor nem lehetünk boldogok, egyszerűen csak tudomásul kell vennünk, hogy minden nem lehet tökéletes. Az életben mindig tartunk valahová, és hogy előre jussunk, a hátunk mögött kell hagyni bizonyos dolgokat.

A rájuk telepedett csendben Lisa a szavain töprengett.

- Én soha sem tudnám elhagyni La Pusht – jelentette ki határozottan.

- Oh, drágám, hidd el nekem, a kellő motiváció miatt megtennéd.

Újabb hallgatás után Lisa rekedten suttogva fordult új barátnője felé.

- Nem jó látni, hogy a számomra fontos emberek egymással szemben állnak. Úgy érzem magam, mintha kettészakadnék. Már egyik oldal nélkül sem lennék teljes – célzott a farkasok és a Cullen-család között húzódó viszályra. – Jó lenne, ha végre ők is úgy látnák egymást, ahogyan én látom őket. Most megvan az esély, hogy kibéküljenek, és nem csak elviselve egymást, de együttműködve éljenek. Sajnos azonban pontosan ugyan annyi a lehetősége, hogy még rosszabb lesz minden…

Evelin kinyújtotta a kezét és megsimogatta Lisa arcát.

- Megteszed, ami tőled telik. – Bátorítóan elmosolyodott. – És én is ott leszek, talán segíthetek valamiben.

Lisa meghatódva nézett rá.

- Te is jössz? Ez nagyszerű!

Evelin nevetve biztosította:

- Ki nem hagynám az öreg Ateara születésnapját! – Elmerengve gondolkodott. – Tényleg! Hány éves is? Mióta az eszemet tudom, ilyen volt, semmit sem változott…

Nevetve indultak visszafelé, az idősebb nő belekarolt a lányba. Távoli szemlélődő számára olyanok voltak, mint anya és lánya.

Ahogy leértek a házakat összekötő útra, még mindig nevetgélve beszélgettek. Nem láthatták a teraszon várakozó alakot, de Lisának elég volt egy szippantás a levegőbe, és azonnal felismerte Brandon illatát. Zavartan igyekezett valami kifogást keresni, mivel menthetné ki magát és kerülhetné el a találkozást. Azonban ahogy Evelinre pillantott, látta, hogy a nő nagyon kifáradt, szinte reszketve kapaszkodott a lányba. Nem hagyhatta magára, így együtt lépkedtek a ház felé.

Mikor Evelin is észrevette a fiát, boldogan mosolyogva intett felé.

- Szia, kicsim. Ha tudnád, milyen jól éreztük magunkat! Felmentünk egészen a nagy sziklákig – mutatott fel a fák lombja között.

- Nem kellene így kifárasztanod magad – szidta össze kedvesen Brandon, miközben a sugárzó arcot figyelte. Olyan szeretettel nézett az anyjára, hogy az Lisa szívét is megmelengette. A fiú szemei meleg fénnyel csillogtak, szinte simogattak. Mikor Lisa alakján is elidőzött egy pillanatig, a lány zavartan kapta oldalra a fejét és dadogva kezdett búcsúzkodni.

- Nagyon szép nap volt, remélem, hamarosan megismételjük – mondta, miközben a lépcső felé hátrált. – Talán egy ideig még várat magára a tél…

Érezte, ahogy a sarka megakad a terasz faléceinek egyikében, mire Brandon azonnal felé lépett, hogy kinyújtott kezével elkapja a derekát. Lisa meglepődött a közeledéstől és nem volt ideje átgondolni, mit tesz. Egy egyszerű laza szökkenéssel a levegőbe ugrott és jóval a lépcső előtt huppant hangtalanul a járdára. A számára könnyed mutatvány azonban elég volt ahhoz, hogy a szájtátva bámuló Brandon lemerevedjen a döbbenettől. Lisa gondolatban ostorozta magát az óvatlansága miatt, legszívesebben elrohant volna. Hogy ne kelljen a fiú kíváncsian kutató szemébe néznie, újra Evelinhez fordult, mintha mi sem történt volna. Az asszony azonban szintén elképedve meredt rá. A kínos helyzet ellenére Lisának hirtelen nevethetnékje támadt, ahogy elnézte kettejüket, mivel abban a pillanatban annyira hasonlítottak egymásra.

Brandon csodálkozóan felhúzott szemöldöke lassan összehúzódott és elgondolkodva szemlélte a lányt.

- Sportolsz? – kérdezte vallatóan.

- Gyakran edzek a fiúkkal - válaszolt Lisa vállrándítva, majd az újabb kérdéseket megelőzve gyorsan elköszönt és kimért léptekkel hazaindult. Ezúttal is érezte a hátának szegeződő, vizslató tekintetet.

A napok gyorsan teltek, mindenki a hétvégére készülődött. La Pushban kicsik és nagyok, fiatalok és öregek egyaránt nagyon várták az ünnepet. A szokásoknak megfelelően kiosztották a feladatokat. A nők süteményeket készítettek, bepácolták a húst és irányították a férfiakat. Néhány fiú, köztük Jacob, beszerezte az italokat és felállították az asztalokat, padokat a falu közösségi házában, ahol az ünnepséget tartják. Az egész napos programok persze nem csak a helyieket, de a környéken lakókat is érdekelte. A vidámságot minden évben nagy tábortűzzel zárták, amit a falu központjában raktak.

A Black-házban is nagy volt a sürgés, mivel Lisa bevállalt jó néhány adag süteményt. Péntek reggel átjött Evelin, aki nem akart kimaradni és felajánlotta a segítségét.

És nem ő volt az egyetlen. Emily előző este bátortalanul megemlítette, hogy esetleg ő is átjön és besegít. Lisa örömmel kapott az alkalmon, míg Jacob azonnal kijelentette, hogy Adamnek is jönnie kell, hiszen elkél a segítő „férfikéz” is. Így aztán amíg a lányok a konyhában sürgölődtek, addig ők a farkasokkal cipekedtek.

A kisfiú nagyon fel volt villanyozódva, mivel számára új dolgokkal találkozott, új embereket ismerhetett meg. Jacob büszkén mutogatott meg neki mindent a rezervátumban. A falkatagok többsége kedvesen fogadták a gyereket, bár akadtak néhányan, akik eleinte tartózkodóan szemlélték a jövevényt. Jacob nem is várt mást, az azonban nagy meglepetés volt számára, hogy Raymond barátságosan közeledett a gyerekhez, még azt is megígérte neki, hogy megmutatja a festményeit neki. A marcona farkas ezen oldalát csak kevesen ismerték, mivel néhány ember kivételével mindig távolságtartónak mutatkozott. Adamnek azonban sikerült az, ami a legtöbbeknek nem: megkedveltette magát Ray-jel.

Billy szemei is felcsillantak, mikor bemutatták neki a fiúcskát. Az idős indián maga sem hitte volna, hogy ilyen hamar a szívébe fogja zárni a félvér fiút, de Jacob boldogságát látva tudta, mindannyian szerencsések, hogy így össze hozta őket a sors.

Evelin és Emily is megtalálták a közös hangot, és mivel nem kellett titkolózniuk egymás előtt, nagyszerűen mulattak a krémek keverése közben. A farkasok közül néhányan szintén befészkelték magukat a nappaliba, hatalmas zűrzavart keltve a hangoskodásukkal. Rájöttek, hogy Adam verhetetlen a legtöbb videojátékban – hála a Cullen-fiúknak -, így sorra kihívták egy mérkőzésre.

Dél körül Brandon is bekopogott, mert az anyja elfelejtette magával hozni a gyógyszerét. A kis fiolát a kezében szorongatva álldogált az előszobában, és a zsibvásárra emlékeztető nappalit figyelte. Jacob invitálására, hogy jöjjön bentebb, határozottan megrázta a fejét és a pirulák átadása után a munkájára hivatkozva gyorsan távozott. Evelin büszkén említette meg, hogy a fia építész, és egy kis irodát vezet Los Angelesben. Lisa kíváncsian hallgatta, de a felmerülő kérdéseit nem merte feltenni, nem akart túl kíváncsinak tűnni. Emily azonban megragadta az alkalmat, hogy minél többet tudjon meg Bella öccséről. És Evelin örömmel mesélt. Hamarosan kiderült, mikor kezdett el járni, mi volt az első szava és hogy hat évesen miért akart világgá menni…

51. fejezet

Sziasztok!

Hát elkészült a fejezet!

Sokat gondolkodtam, hogy kinek a szemszögéből írjam, mivel most több szereplő gondolatait szerettem volna párhuzamosan tolmácsolni. Úgy döntöttem, hogy narrátorként, elbeszélőként írom meg. Ez eltér Meyer stílusától, de remélem tetszeni fog.

Úgy tervezem, a következő rész is így fog megíródni, mivel az még mozgalmasabbnak ígérkezik! :)

Véleményeket kérek szépen!

Puszi

/Narrátor szemszög/

Lisa úgy rohant be a Black-házba, mintha az ördög kergetné. Szerencsére a fiúk még nem értek oda, így volt egy kis ideje, hogy lenyugodjon. A szobája ajtaját magára csapva hanyatt dőlt az ágyon és a plafont bámulta.

Valami megváltozott benne, de még ő maga sem tudta pontosan megfogalmazni, hogy mi. Mint ahogy azt sem, ennek a változásnak mi is az igazi oka.

Talán a Cullen család felbukkanása? Vagy az apja halála? Jacob bevésődése?

Nem tudta a választ, de még soha eddigi életében nem volt így összezavarodva. Mindig tisztában volt azzal, hogy ő más, mint a falubeliek, hiszen pici korától felfedték származása titkát, legalábbis amit a falka is tudott róla. Óvták, védték, szerették. Ők voltak a családja, és bár kíváncsi volt a saját fajtájára, soha nem fordult meg a fejében, hogy akár máshol is élhetne.

Hiszen ez az otthona!

Nem akart megválni La Pushtól, de ebbe nem lesz beleszólása. Szomorúan gondolt Jacobra, aki sokkal nehezebb helyzetben van, hiszen előfordulhat, hogy választania kell a szerelme és a családja között.

Felült, és a fésülködő asztalhoz sétálva lehuppant a tükör előtti székre. Elgondolkodva vizsgálgatta a visszatükröződő lány arcvonásait. Ilyennek látják mások?

Most más volt, nagyon más. Mikor is nézett utoljára tükörbe? Igen, a bulira készülődve, ugyan ezen a széken ülve. De hisz ilyen rövid idő alatt senki nem változik, még ő sem!

Közelebb hajolt, hogy a saját szemébe nézhessen és rájött, hogy a legnagyobb változás ebben van. A tekintetében komoly fény csillogott, nem a megszokott huncutság.

Hogyan tovább?

Nem tudta, de érezte, hogy sok minden megváltozik a közeljövőben. Változások, amik elkerülhetetlenek.

A földszinten becsapódó ajtó hangjára kapta fel a fejét. Felemelkedett, és egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, ahol egy szomorú, de határozott arc nézett vissza. Nem egy gyermek, nem is egy lányka, hanem egy felnőtt nő.

Lesimította a ruháját és határozott testtartással indult le a lépcsőn.

A nappaliba már tumultus volt, a tévében az egyik sportcsatorna baseball közvetítése ment, ami a legtöbb fiú figyelmét lekötötte. A lépcsőfordulónál megállva Lisa végignézett a csapaton, elmosolyodott, szívét melegség járta át.

Szerette ezeket a fiúkat. Mindet úgy ismerte, mint a tenyerét.

Oliver és Cole egy zacskó tortilla chipsen civakodtak, amikor kinyílt az ajtó és mindenki meglepetésére a tanács öregei léptek be, Jacob kíséretében.

A szobában megfagyott a levegő, mindenki meglepetten bámult az érkezőkre. Mikor az öreg Ateara elcsoszogott a tévé előtt, a fiúk felocsúdva egyszerre köszöntek. Seth felpattanva kikapcsolta a készüléket és előzékenyen a kanapéhoz kísérte a koros embert, ahol a többiek már helyet csináltak neki és a másik két férfinak. Billy tolókocsijával odagördült a kandalló mellé, ahol Jacob is megállt.

Lisa hangtalanul lesétált a lépcsőn és az utolsó foknál megtorpanva várakozott.

Jake körbehordta tekintetét a jelenlévőkön, akik arcán feszült várakozás tükröződött. Rájöttek, hogy ez nem egy átlagos megbeszélés lesz, mivel azokon a tanács tagjai nem szoktak részt venni. Mindenki idegesen figyelt, amikor az alfa csendesen hozzáfogott a beszédéhez.

- Köszönöm, hogy eljöttetek. Tudom, nem számítottatok a gyűlésre, de olyan dolgot szeretnék kérni tőletek, ami mindenkit érint. – Karját keresztbe fonta maga előtt, izmai megfeszültek a szűk, fekte póló alatt. Egy pillanatra lenézett a lába elé, mintha a szavakat keresné, aztán mély sóhajjal kihúzva magát magasodott a többiek fölé. – Soha sem titkoltam senki előtt, hogy mit érzek Emily White iránt, ahogy azt sem, hogy ő a Cullen család tagja. Elhihetitek, erre aztán én sem számítottam, de a bevésődés ellen aligha tehetek bármit is. És nem is akarok tenni. Életemben az volt a legszebb pillanat, amikor először megláttam és megtörtént velem. – Elmosolyodott, ahogy felvillant előtte a kedves arc, ami a mindenséget jelentette számára. Torkát megköszörülve kényszerítette magát, hogy ismét a rá bámulókra összpontosítson. – A hosszú évtizedek alatt nem hajtott más, csak a gyűlölet a vámpírok iránt. Az utóbbi időben azonban kénytelen voltam néhány dolgot átértékelni. Sok időt töltöttem a Cullenekkel és rá kellett jönnöm, hogy ők mások, mint a többi vérszívó. – Nem törődött a felhördüléssel, amit megjegyzése váltott ki, elszántan folytatta. – Ők minden nap megküzdenek azért, hogy emberiek maradjanak, pedig sokkal kényelmesebb lenne számukra a fajtársaikat követve gyilkolni, nem pedig önmegtartóztatva létezni. Nem hogy a vámpírokra nem jellemző, de lassan már az emberek többségéből is kihal az a rendkívüli összetartás, amivel ők egymás felé fordulnak. Támogatják egymást, mert így tudják, hogy szükség esetén ők is támaszt találnak. Tudom, hogy ők nem emberek, de szörnyek sem. – Nézett mélyen a sötét szemekbe. – Az Istenért, nézzetek magunkra, mi sem vagyunk átlagosak! Gondoljátok, hogy a legtöbb ember szemében az alakváltók többek lennének holmi szörnyszülöttnél?

Az egyik sarokból elfojtott hang szólalt meg.

- A vérszívó az vérszívó! Mi azonban mindig a jó oldalon állunk! Ne hasonlíts minket hozzájuk! – sziszegte reszkető hangon, ökölbe szorított kézzel Ray. – Átkozott gyilkosok, akiknek nem lenne szabad létezniük! Ha ők nem lennének, nekünk sem kellene viselnünk az örökségünket!

Az alfát nem érte meglepetésként, hogy Raymond hangot ad a véleményének. Más körülmények között dühítette volna a szemtelen stílus, de sejtette, hogy a jelenlévők közül többnek hasonló a nézete. Alátámasztotta ezt az is, hogy senki sem mordult Ray-re, ahogy máskor tennék. Emily megismeréséig ő maga is elképzelhetetlennek tartotta, hogy ezek a mondatok valaha is elhagyják a száját. De most nagyon is másként gondolkodott.

A feszültség hevében senkinek sem tűnt fel a korlát mellett álló Lisa merev testtartása. Feltörni készülő könnyeit visszanyelve ő is arra várt, hogy valaki igazat adjon Jacobnak és megvédje a Culleneket.

És persze őt.

Mielőtt Jake megszólalhatott volna, előrébb lépve szembefordult a fiúkkal.

- Átkozott vérszívók, olyanok, mint én? – nézett felemelt fejjel, de szomorúan Ray szemébe. Mikor látta a döbbenetet, aztán a megbánást a fiú szemében, gyorsan hozzátette. – A vérszívó az vérszívó, nem?

A szoba hirtelen életre kelt, mindenki egyszerre kezdett beszélni.

- Ugyan, Lisa, ez nem így van…

- Ezt senki sem így gondolja…

- Félreértetted…

- Ne vedd magadra…

A lány leintette őket.

- Black vagyok! Nem vér szerint, és nem is igazán név szerint. Hanem itt, a szívemben. – Szenvedélyesen beszélt, kezét a mellkasára szorította. – Soha sem kértem tőletek, hogy fogadjatok be, de ez volt a lehető legjobb, ami történhetett velem. Büszkén vallom magam ezen család tagjának! Nem érzem magam gonosznak, sem szörnyetegnek. – Elszomorodva sütötte le a szemét. – De akkor is vámpír vagyok. És ez ellen nem tehetek semmit. Ahogy Cullenék sem. – Hirtelen büszkén kihúzta magát, szemében dacos fény csillant. – De azért mindent megteszek, hogy jó legyek! Jó gyerek… – Szorította meg Jacob kezét, aztán a könnytől csillogó szemmel a fiúkra nézett. - Jó testvér, jó barát. És jó… ember. – Elmosolyodott. - Háború van, de nem én vagyok az ellenség!

Mindenki a gondolataiba merülve hallgatott, miközben Ray bűnbánó képpel kinyújtotta Lisa felé a kezét.

- Sajnálom, nem akartalak megbántani – motyogta zavartan. – Én csak… Nem szeretném… Azt gondoltam… - Idegesen a hajába túrt. – Már azt sem tudom, mit gondolok!

- Tudom – biztosította meleg mosollyal a lány. – Tisztában vagyok vele, hogy értetted. Csak szeretném, ha más megvilágításból is végiggondolnátok az egészet. És nem csak miattam, hanem Jacob miatt is.

Közelebb siklott Raymondhoz és megfogta a kezét, aztán a tétovázó fiúhoz bújva átölelte a derekát. Megszokott gesztus volt ez, most mégis többet jelentett mindkettőjüknek. A forró karok szorosan átfogták, és lágyan ringatták, ahogy oly sokszor azelőtt.

- Úgy tűnik, ideje, hogy néhány szabályt megváltoztassunk. – szólalt meg az öreg Ateara reszkető hangon. – Őseink mindig az emberek védelmét tartották szem előtt, de egy valami mindennél fontosabb volt. – Botjára támaszkodva felállt és Lisa mellé csoszogott. – Mégpedig a család! – Szeretettel paskolta meg a lány arcát, majd kihúzta magát és felpillantott az alfa szemébe. – Soha semmi sem történik ok nélkül. A szellemek választották ki neked azt a nőt, nekünk nincs jogunk megkérdőjelezni a döntésüket. – Mintegy megerősítésként a többi öreg is helyeslően bólogatott. – A Cullen család nem jelent veszélyt ránk, és amíg ennek az ellenkezője nem bizonyosodik be, nincs okunk ellenségként kezelni őket. Erős szövetségeseink lehetnek, és mivel úgy tűnik, hogy a két oldal rokoni kapcsolatba is kerülhet, ideje békét kötnünk. – Jacob zavarában vagy örömében a haja tövéig elvörösödött. – A szombati ünnepség éppen megfelelő lenne az egyesség megpecsételésére.

Elhallgatva szemügyre vette a társaságot, várva a reakciókat.

- Van valakinek ellenvetése? – kérdezte, majd tekintete megállapodott Ray-en. Mikor senki sem tiltakozott, hozz intézte a kérést. – Raymond. Szeretném, ha te tolmácsolnád a meghívásomat a Cullen családnak.

Az említett döbbenten, szinte rémülten meredt a kis öregre, de gyorsan összeszedve magát, bólintott. Tiltakozásával nem akarta még jobban megbántani azt a két embert, akik sokat jelentenek neki, fejében azonban egymást kergették a gondolatok.

Ahogy a többiekében is. Mindenkinek bőven volt mit átgondolni a jövőre való tekintettel.

Miután a gyűlés feloszlott és a falkatagok szétszéledtek, csak Ray és Seth maradt a Black házban Billyn, Lisán és Jacobon kívül.

Hogy megtörje a feszült csendet, Seth bekapcsolta a tévét és csörögni kezdett a chipses zacskóval, amiből a megbeszélés alatt semmi sem fogyott. A meccsnek vége volt, a bajnok csapat megkönnyebbülve ünnepelt.

- Úgy látszik mi nyertünk – motyogta kétértelműen. – A hazai pálya előnye.

Kérlek, írjatok! Csak pár kicsi sorocskát.... :))))

50. fejezet

A sikeres kerékcserét követően Brandon szűkszavúan köszönetet mondott és elbúcsúzva hazahajtott a parkolóból. Szomorúan néztem utána és azon gondolkodtam, talán jobb is ez így. Nincs értelme összezavarni az életét, hiszen csak problémát jelentenénk a számára. Magamban azonban megfogadtam, hogy nyomon követem a sorsát, még ha távolról is, és szükség esetén láthatatlanul segítem őt.

- Jaj, ne legyél már letörve, végtére is elég jól sikerült a dolog – ölelt magához Alice.

- Jól sikerült? – kérdeztem döbbenten rámeredve. – Mond, te hol voltál az elmúlt negyedórában? – tártam szét a karom, de ő csak egy sokat tudó mosollyal bepattant Jasper kocsijába, ahol már Jacob is bent ült Emily mellett.

Edward szintén bazsalyogva támaszkodott a kocsimnál, mivel ő velem jött haza. Gyanakodva figyeltem az arcát, biztosra vettem, hogy látott valamit a kelekótya húga gondolataiban.

- Legalább te ne nézz rám úgy, mint egy idiótára. Tudom, hogy elrontottam, de Bandon elég szélsőséges érzelmeket képes kihozni belőlem – motyogtam, miközben beültem az utas ülésre, ezzel megadva az engedélyt számára, hogy vezethessen.

Hangosan nevetve indította be a motort.

- Nos, azt hiszem ezzel ő is így van – jegyezte meg. Szerencséjére nem kezdte a titkolózós játékot játszani. – Bár még mindig azt hiszi, hogy férfiként vonzónak találod, mert nem tudja másra vélni a vizslató tekintetedet. Engem viszont őszintén sajnál. Meggyőződése, hogy nem sokáig leszel a barátnőm – sandított rám oldalról megjátszott szomorúsággal, de a szája sarkában látszó mosoly megnyugtatott. - Ennek ellenére te is szimpatikus voltál neki.

- Tényleg? – kaptam fel a fejem. – Ezt gondolta?

- Igen. Már a múltkor is felfigyelt rád, mikor Esmével voltál. Azon gondolkodott, honnét vagy neki ismerős.

- Gondolom a tükörből – vigyorodtam el.

Helyeslően bólintott, miközben utolértük Jasperéket.

- Valóban nagyon hasonlít rád. Főleg az emberi Bellára.

Mikorra hazaértünk, már Adam és Lisa is ébren voltak, épen a konyhában fogyasztották a kései reggelijüket. Amandát Seth idő közben visszavitte a rezervátumba.

Jacob és Alice izgatottan sutyorogva hajoltak össze a kanapén, ami meglehetősen érdekes látvány volt.

- Mit csinálnak? – kérdeztem Jazztől, aki szintén az „összeesküvőket” figyelte.

- A partit szervezik – motyogta anélkül, hogy szemét levette volna a feleségéről.

- Oh – nyögtem, majd értetlenül hozzátettem. – Már megint partit adunk?

Jasper karba tett kézzel felém fordult, és mintha a fogát húznák közben, elhadarta.

- Nem mi, hanem a farkasok. Az alfa viszonozni szeretné a múltkori vendéglátást. - Eltátott számat látva még bólogatott is, szavait megerősítendő. - Úgy tűnik, kénytelenek leszünk tiszteletünket tenni La Pushban.

- Mi van? – csattant a hátunk mögül Rose hangja, mire mindketten lemerevedtünk. Hátra fordulva a dühtől fekete szemekkel bámuló, magyarázatot váró szőkeséget találtuk.

Mielőtt bármelyikünk megszólalhatott volna, Alice szökdécselt mellénk.

- Jacob úgy gondolja, jó lenne szorosabbra fűzni a barátságot a családok között. Hát nem szuper?

- Hát nem! – sziszegte Rosalie Alice-re lenézve, majd Jake felé fordulva kemény hangon nekiszegezte a kérdést. – A falka már tudja, hogy egy sereg vámpírt invitálsz az otthonukba? - Jacob tétovázását látva gúnyosan felhorkantott, majd megjátszott, negédes hangon hozzátette. – Ott lehetek, amikor közlöd velük?

A kajla indián a füle hegyéig elpirult, száját összepréselte. Rose a maga nyers módján valószínűleg nagyon ráhibázott az alfa félelmére, hiszen nem volt nehéz kitalálni, mit szól majd a farkasok többsége az ötlethez.

- Mi történt? – lépett be az ajtón Carlisle, tekintete azonnal megakadt Rosalie-n.

Alice ismertette vele a tervet, aztán hozzá tette.

- Ez több szempontból is jó ötlet. Egyrészt megerősíti a szövetséget, és ezzel együtt Emily és Jacob kapcsolatát. Másrészt így lesz alkalmunk közelebbről megismerkedni Brandonnal…

Meglepetten kaptam fel a fejem, mikor Alice úgy említette az öcsémet, mintha ez mindenki számára létkérdés lenne. A mellkasomat melegség járta át, hálás voltam a barátnőmnek a támogatásért.

Carlisle szigorúan nézett Rosalie-ra, majd Jacob felé fordult.

- Ha komolyan gondoljátok a meghívást, örömmel elfogadjuk, és mindannyian ott leszünk.

Rose fortyogva meredt a dokira.

- Esetleg az is kötelező, hogy jól érezzük magunkat?

Carlisle sóhajtva fújta ki a levegőt.

- Nem, de lehet meglepetést szerezni. – Tekintetét körbejáratta a családon. – Viszont elvárom, hogy mindenki udvariasan és tisztességesen viselkedjen.

Ha lett volna légy a szobában, még az is megszeppenve hagyta volna abba a zümmögést. Kétségem sem fért hozzá, hogy a család „problémás elemei” sem fognak meggondolatlanul viselkedni, mivel egyetlen félelmünk közös volt: csalódást okozni Carlisle-nak.

- Hát, akkor megyek és megbeszélem a dolgot a többiekkel. Egyébként szombaton ünnepeljük Daniel Ateara születésnapját. Ő az egyik legöregebb tagja a tanácsnak, Quil nagyapja. A születésnapja egybeesik a törzs ősi ünnepével, az első szellemharcos születésével. Ilyenkor a falu apraja-nagyja összejön és közösen töltik a napot. – Jacob körbenézett a jelenlévőkön, aztán megfogva Emily kezét, mélyen a szemébe nézett. – Ez nagyon fontos a számunkra. Igaz, hogy az emberek többsége csak legendának tartja, a falkának ez egyfajta tisztelgés az ősök emléke előtt. – Nagyot sóhajtva Rose-ra sandított. – Igen, jó páran egyenesen szentségtörésnek fogják tartani, hogy oda akarlak vinni titeket, de meg kell érteniük, hogy ti nem jelentetek veszélyt a számunkra. Ideje rendezni ezt.

- Veled megyek – jött a határozott kijelentés a konyhaajtóból, ahonnét eddig Lisa hallgatta Jake-et, majd lassan odasétált az egymás kezét szorongató Emilyékhez. – Ez nem csak neked fontos, hanem a számomra is, hiszen bármennyire családtagnak tekintetek a törzsben, én is vámpír vagyok. Nálam jobb bizonyíték nincs arra, hogy létezhet igazi béke a két faj között. – Huncutul hunyorítva megvonta a vállát. – És a fiúk egyébként sem tudnak nekem nemet mondani. – kacsintott a nevelőapjára, aki büszkén nézett rá.

Lisa fiatal arca elkomolyodott, szemében furcsa fény csillant. Most először néztem rá úgy, mint egy felnőttre. Vonásai és alakja még változásban volt, napról napra érettebbnek, bölcsebbnek tűnt a tinédzserként megismert lány. De ahogy elszántan, büszke tartással nézett Jacobra, egyértelművé vált, hogy már egyáltalán nem kislány. És ahogy rávilágított, a farkas-vámpír viszony az ő további életét is nagyban befolyásolja.

Rosalie karba font kézzel meredt a szőnyegre, aztán szélsebesen kiviharzott az ajtón, nyomában Emmettel. Legalább már nem tett megjegyzést, nála ez is haladás!

- Ha nem bánjátok, én is meglátogatnám a betegemet – célzott Carlisle Evelinre. Pár másodperc múlva mindhárman elhagyták a házat.

Lisa szemszöge

Átlépve a határt azonnal csatlakozott hozzánk Oliver farkasalakban. Futás közben lassítottam, míg üdvözlésképpen beletúrtam a sűrű bundába a nyakánál, amit csaholó vakkantással viszonzott. Ahogy közeledtünk az erdő széléhez, ismerős illatokat hozott a szél. Felismertem Claire isteni pitéjét, ami keveredett a frissen mosott ruhák illatával. A kéményekből felszálló, lustán kígyózó füst szaga szintén beterítette a ködbe burkolózó völgyet. Élvezettel, mélyet szippantottam a levegőből, ami az otthont jelentette számomra. A szemem sarkából láttam, hogy Jacob is így tesz.

Mindkettőnk számára ez volt az otthon, ide tartoztunk. Ez a biztonságérzet azonban most nagyon törékenynek tűnt, hiszen a jövőnk múlott az előttünk álló beszélgetésen.

Jake mintegy alátámasztva az elméletemet, odaszólt Olinak.

- Hívd össze a falkát, beszélni akarok veletek. Én addig elkísérem a dokit Evelinhez.

A farkas gyorsan bólintott, majd a sűrűbe vetette magát, hogy átváltozzon.

Nem akartam egyedül szembenézni a falkával, így Jacob felé fordultam.

- Én is veletek megyek – közöltem egyszerűen. – Szívesen megismerkednék közelebbről is Evelinnel.

Apám csak bólintott, láthatóan elkalandoztak a gondolatai.

A fák közül kilépve elsétáltunk a házhoz, amelyik előtt egy Ford parkolt.

A kopogásra kisvártatva kitárult az ajtó, és én szembe találtam magam a leggyönyörűbb szempárral, amit valaha láttam. Döbbenten meredtem a fiúra, aki azonnal félreállva beengedett minket. Távolról hallottam, hogy Jacob bemutatott neki, mire a szomorú tekintet futólag végigsiklott rajtam. Egész testemen remegés hullámzott végig, mintha egy láthatatlan kéz simogatna. Kimérten üdvözölt, amihez a kezét is felemelte, majd zavartan a farmerja zsebébe süllyesztette.

Carlisle kedvesen érdeklődött a beteg állapota felől, mire a fáradt arc kisimult, ajkára egy kedves mosoly ült ki.

- Lement a láza, már sokkal jobban van – intett a nappali felé, ahol a doki azonnal el is tűnt, nyomában Jacobbal.

Zavartan cövekeltem le az előszobában, míg ő becsukta az ajtót mögöttem. Nem mertem felé fordulni, a torkomba mintha egy óriási gombócot toltak volna le, amitől még levegőt sem mertem venni. Vártam, hogy elmegy mellettem és ő is követi a többieket. Mikor ez nem történt meg, lassan fordultam hátra. Furcsa kíváncsisággal méregetett, és én újra éreztem a remegést. Csak imádkozni tudtam, hogy ne látszódjon meg rajtam.

Hirtelen kinyújtotta a kezét felém, ami annyira meglepett, hogy egy pillanatig csak meredten bámultam az óriási tenyérre.

- Gondoltam illendően bemutatkozom. A nevem Brandon Hart. – Hangjában nevetés bujkált, mire nem tudtam ellenállni a vágynak, és ránéztem. Valóban mosolygott, szélesebben, mint az előbb.

Ahogy az övéhez képest apró kezem belecsúsztattam a tenyerébe, lágyan megszorította, színpadiasan meg is rázta.

Ajkam akaratlanul mozdult meg, magam is meglepődtem a hangom hallatán.

- Lisa Black.

- Nos, Lisa, örülök, hogy megismertelek.

Mikor elengedte a kezem, furcsa hiányérzet fogott el. Egy másodpercig ő is habozni látszott, kezét ismét visszasüllyesztette a zsebébe.

- Gyere, Lisa, üdvözöld Evelint – szólt ki a nappaliból Jacob fagyos hangon, amitől úgy megrettentem, mintha bűnös lennék valamiért. Gyorsabban mozdultam, mint emberileg megengedett lett volna, mire Jake keze figyelmeztetően a karomra fonódott.

- Nem kell rohanni – ütötte el poénnal, de hangjának éle ijedségről árulkodott.

Nem mertem hátranézni, hogy vajon Brandon észre vette-e a gyorsaságomat, ahogy Jacob sem nézett a hátam mögött álló fiúra, inkább gyorsan behúzott a nappaliba.

- Evelin, emlékszel Lisára? Billyvel volt nálad…

- Persze, persze, gyere csak beljebb Lisa. – Evelin mosolyogva intett és megpaskolta a kanapét maga mellett. Figyelve a lépteimre odasétáltam hozzá és leereszkedtem a pamlagra. Szemem sarkából láttam, hogy Brandon karba tett kézzel figyel, arcán már nyoma sem volt a mosolynak.

- Örülök, hogy jobban van, Mrs. Hart.

Csilingelő nevetés volt a válasz.

- Igen, már valóban jobban érzem magam. És tudod, mitől lennék még jobban? – fogta meg a kezem. - Ha tegeznél és a keresztnevemen szólítanál. Akkor nem érezném úgy, mintha egy matuzsálem lennék.

Vidám hangja oldotta bennem a feszültséget, és beleegyezően bólintottam.

Carlisle ragaszkodott hozzá, hogy megvizsgálja Evelint, ezért átmentek a hálószobába. Figyeltem, ahogy a törékeny asszony büszke tartással elvonult a fia mellett, közben lágyan végigsimítva az arcát. Azon kaptam magam, hogy én is szeretném megérinteni, és még jobban szeretném, ha úgy nézne rám, ahogy az anyjára: szeretettel és odaadó gyengédséggel.

Mi ütött belém? Miért foglalkoztat ez az idegen fiú annyira? Miért más, mint a többi srác?

Az érzések kavarogtak bennem, hirtelen kint akartam lenni a házból. Alig bírtam kivárni, hogy Evelinék visszajöjjenek, és végre elköszönhessek. Brandon kérdésére, hogy kérünk-e valamit inni, csak a fejem ráztam és a kisasztalkán álló szobrocskát kezdtem nézegetni, mintha érdekelne. A fiúk felületes társalgásba kezdtek valami emelőről és kerékcseréről, ami szinte el sem jutott a tudatomig.

Mikor végre a doki visszakísérte a beteget, és az ismét leült, végighallgattam a tanácsokat, amivel ellátta Evelint, illetve az odaadott doboz vitamint adagolását is ismertette, csendesen elköszöntem.

- Sajnálom, hogy már mész. Örülnék, ha máskor is meglátogatnál. Ha javul az idő, szívesen elmennék sétálni egyet. Ha nincs jobb dolgod, mint pesztrálni egy öreglányt, velem tarthatnál.

- Örömmel, Evelin. – Eszembe jutott Alice jóslata, aki a következő napokra kellemes időt jósolt. – A meterológia szerint holnapra napsütést is jósolnak. Délelőtt átnézek, és sétálhatunk egyet.

- Jaj, az nagyon jó lenne – lelkendezett boldogan. – Várni foglak. Brandon, drágám, kikísérnéd Lisát?

Elköszöntem, és kisétáltam az ajtón, nyomomban a fiúval.

Mikor nyitottam a szám, hogy búcsút vegyek, megelőzött.

- Mindig rohansz? – Nem tudtam, hogy a kérdése az iménti gyorsaságomra vonatkozott-e, vagy csak a látogatásom rövidségére.

- Aha - nyöszörögtem dadogva. – Szia.

Ahogy lebotorkáltam a lépcsőn és a házunk felé indultam, végig a hátamban éreztem a tekintetét. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy ne iramodjak el, minél hamarabb magam mögött tudva Brandon Hartot.

Örülnék, ha néhány szóval megtisztelnétek és írnátok komit!

KÖSZÖNÖM! :)

49. fejezet

Bella szemszög

A napsugarak azon fáradoztak, hogy átfurakodjanak a vastag felhőrétegen, sajnos sikertelenül. Bár én nem érzem a hideget, a tél kézzelfoghatóan megérkezett Forksba.

Türelmetlenül toporogtam a tornácon és az erdő fáit figyeltem, azt várva, mikor pillantom meg Emilyt és Jacobot. Kora reggel felhívtam őket, és megkértem Jake-t, hogy próbáljon összehozni egy találkozót az öcsémmel. Meglepődött, de úgy tűnt, örül a kérésemnek, és megígérte, hogy mindent megtesz a dolog érdekében. Tisztáztuk, hogy egyelőre nem kéne szegényt lerohanni az „én vagyok a halottnak hitt, sose látott nővéred” szöveggel, inkább csak megpróbálunk rásegíteni a véletlenre és egyszerűen megismerkedni.

Hamarosan lépések zaja ütötte meg a fülem, és már épp eléjük akartam szaladni, amikor az illatról rájöttem, hogy nem azok érkeznek, akikre én vártam. A nyakam behúzva igyekeztem beosonni a házba, de egy harsány kurjantás megállított.

- Nini, a kis szende sógornőnk! Csak nem meguntad Edwardot? Azt hittem, egész télre bezárkóztok a szobátokba, annyira elmerültetek egymásban! – sétált fel Emmett a lépcsőn Rosalie-val, aki szintén igyekezett elfojtani egy mosolyt az orra alatt. Zavartan fontam össze a kezeimet és elálltam az útból, hogy azok ketten minél hamarabb beérjenek a házba.

De nem volt ilyen szerencsém. Számítottam rá, hogy a nem túl tapintatos sógorom nem állja majd meg szó nélkül, hogy Edwarddal átszerelmeskedtük az éjszakát. Emmett nagyon élvezte, ahogy szégyenlősen lesütöttem a tekintetem, kerülve a pillantását. Ő is karba fonta a kezét, és nekidőlve a korlátnak letáborozott velem szemben. A vigyor olyan széles volt az arcán, hogy akaratlanul a száján felejtettem a szemem. Vajon beférne rajta Esme kristályvázája? Gondolatban letoltam a torkán, virágostól.

- Csak nem irigy vagy, bátyó? – szólalt meg a bársonyos hang a hátam mögött, és megéreztem a derekamra fonódó karokat. Elégedetten szusszantottam egyet a felmentő sereg érkeztére, mire Edward egy puszit nyomott a fejem búbjára.

- Ugyan, tesó, el ne bízd magad! Még így is erős lemaradásban vagytok hozzánk képest – intett Rose irányában, aki az ég felé emelte a tekintetét és egy fejrázást követően bement a házba. – Miért, cica!? Talán nem így van? – kiáltott utána a férje, de választ nem kapott. – Ebben mi verhetetlenek vagyunk! – bólogatott magabiztosan Emmett.

- Ahogy a szerénységben is – húztam el a szám, de a figyelmemet már egészen más kötötte le, ezért hátat fordítottam a szópárbajozó testvéreknek és az érkező Emily felé siettem.

- Jacob nem jött veled? – kérdeztem izgatottan, köszönés nélkül.

- Neked is szép jó reggelt – szökkent mellém nevetve a húgom.

- Szia - Bocsánatkérően átöleltem a ragyogó lányt, akinek láthatóan szintén remek éjszakája volt.

- Jacob beugrott Evelinékhez, de nemsokára jönni fog.

Ezek szerint még várnom kell.

- Ne izgulj, biztos kitalálunk valamit, hogyan keresztezhetnétek egymás útját – vígasztalt Emily, aki észrevette a lelombozódásomat. – Egyébként miért gondoltad meg magad? – kérdezte kíváncsian.

Sóhajtva legyintettem.

- Csak gyerekes féltékenységből nem akartam tudomást venni róla, de most már átgondoltam a dolgot és szeretném minél hamarabb megismerni.

- Az jó, nagyon jó. – Huncut mosollyal ölelt magához, és így lépkedtünk fel a lépcsőn. A fiúk még mindig vitatkoztak, ezért gyorsan magammal rángattam a húgomat, mielőtt megkérdezhette volna, mi is a vita tárgya.

Az emeleten Adam és Mandy még mindig aludtak, és miután Lisát is elnyomta az álom a kanapén, valaki átvitte az egyik vendégszobába. Esme már a konyhában készítette a reggelit, és a mennyiségből kiderült, hogy nem csak a gyerekeknek.

Miután az én drága vőlegényem és Emmett inkább a Playstation-el tervezték eldönteni, hogy ki a jobb, a nappali lassan megtelt a családdal, hogy két csoportra osztva szurkoljanak nekik. Büszkeség töltött el, mikor Edward megnyerte a játékot, és szemtelen mosollyal jutalmaztam az acsarkodó Emmettet, aki visszavágót követelt. Sajnos, azt ő nyerte meg.

- Na, ki a király? – emelte fel diadalmasan a karját, mire lesújtóan pillantottam rá.

- Oké, akkor most egyenlítettél. Ez még mindig döntetlen. – Tudtam, hogy csak tovább hergelem, de belém bújt a kisördög, és elégedetten figyeltem, ahogy újabb menetbe kezdenek.

Ekkor érkezett meg Jacob Seth-el, így rögtön hátat fordítottam a „kakasviadalnak”.

- Szia, beszéltél Brandonnal? – szegeztem neki azonnal a kérdést.

- Szia. Igen, de csak pár szót, mert épp bevásárolni indult Forksba – kacsintott rám, aztán Emily felé fordult.

Az agyam gyorsan pörgött és már nyúltam is a kabátomért. Itt a lehetőség, hogy „összefussak” vele.

A semmiből Alice termett mellettem, ujján a kocsi kulcsot lóbálva. Mikor el akartam venni tőle, elrántotta az orrom elől.

- Csak nem képzeled, hogy ezt kihagyom? - meresztette rám rosszallóan a szemét.

Igazából örültem, hogy velem tart, mert elég ideges voltam. Gyorsan Edwardhoz léptem, aki a kontrollert nyomogatva fél szemmel a monitort figyelte, félig felém fordult. Úgy láttam, nyerésre áll.

- Veled menjek? – kérdezte, de a játékot nem szakította meg.

- Nem, nem kell. Alice elkísér – biztosítottam, miközben egy gyors csókot leheltem a szájára. – Inkább alázd le Emmettet! – Az említett rám pillantott, mire én rányújtottam a nyelvem.

- Oké – mosolygott szerelmem. – De ne csináljatok galibát – fordult hátra, hogy a szemembe nézhessen. Sajnos ez elég volt a bátyjának, hogy előnyt szerezzen.

Alice már a motort bőgetve ült a volánnál, mikor bepattantam mellé.

- Nyomjad neki! – adtam ki a parancsot, amit ő komolyan is vett, így pár perc múlva már a főúton voltunk.

- Mi a terv? - kérdezte izgatottan.

A fejem csóválva néztem rá.

- Gőzöm sincs. Majd kitalálunk valamit.

A bevásárló központ parkolójában rögtön keresni kezdtem az ismerős Fordot, amivel a múltkor is láttam Brandont. Valóban ott volt, így Alice-t oda navigáltam, hogy pont mellé parkolhassunk.

Már az üzlet felé siettünk, mikor eszembe jutott valami.

- A francba, nem hoztam pénzt!

- De én igen – mosolygott rám nyugtatóan Alice. – Jézus, próbálj már lazítani! Megfigyeljük, becserkésszük és elkapjuk.

Elszörnyedve bámultam rá.

- Ő nem egy antilop!

Csilingelve felnevetett, miközben felkapott egy kosarat és a sorok felé indult.

Minden érzékszervemmel Brandont kerestem, és hamarosan meg is éreztem azt az ismerős illatot. A szemem sarkából láttam, hogy Alice is mély levegőt vesz és felcsillanó tekintettel rám néz. A következő sornál elfordultam balra és rögtön megpillantottam őt, a tejes pultnál álldogált tanácstalanul, a kínálatot szemlélve.

- Atya ég! Tiszta Charlie! – nyögte mellettem alig hallhatóan Alice.

Igen, a hasonlóság engem is ismét mellbe vágott. Mintha csak visszarepültem volna az időben, és apát látnám magam előtt, igaz, fiatalabb kiadásban, mint ahogy emlékeimben élt. Na, és persze hiányzott a jól megszokott egyenruha. Ehelyett Brandon divatos farmert és bőrdzsekit viselt. A profilját elnézve is látható volt a gondterhelt kifejezés az arcán.

Mielőtt felocsúdhattam volna, Alice már meg is indult felé. El akartam kapni a karját, mert nem tudtam, mire készül, de ő természetesen gyorsabb volt. Valószínűleg már látta, mi fog történni, ezért mikor intett, szó nélkül követtem. Ahogy egyre közelebb értünk a fiúhoz, úgy éreztem, az idegeim pattanásig feszültek.

- Nehéz választani, igaz? – szólította meg húgom egy széles mosoly kíséretében. – Én ezt ajánlanám, mert nem tartalmaz tartósítószert – mutatott egy kék dobozra, mikor a sötét szempár rászegeződött. Brandon meglepetten mérte végig a hozzá képest jócskán alacsonyabb Alice-t, majd helyeslően mormogott valamit, anélkül, hogy elmosolyodott volna.

Ez meglepő volt, mivel bármely halandónak elég volt egy pillantás az angyalian mosolygó Alice-re, és a legzordabb szív is azonnal ellágyult tőle, mint vaj a napon.

De nem úgy az én testvérem!

Egyszerűen lekapott a polcról egy másik dobozt, aztán a félig telt kosarába rakta, tudomást sem véve rólunk.

Zavartságomat hirtelen harag váltotta fel, minek következtében a kezemben tartott tejet, amit idő közben emeltem le a polcról, erősebben szorítottam meg a kelleténél. A fehér ital spriccelve lőtt ki a dobozból, beterítve az épp mellettem elhaladó Brandont is. Annyira meglepődtem, hogy dadogva-kapkodva igyekeztem bocsánatot kérni tőle.

- Sa-sajnálom, nem is értem, hogy történt. Azt hiszem, rosszul volt megragasztva… - mentegetőztem, majd szégyenkezve figyeltem a drága kabátról lefolyó cseppeket, ahogy Brandon is.

Mikor Alice zsebkendőt tartó kezét kinyújtotta felém, rá pillantottam, és láttam szemeiben a megvillanó huncut fényt.

Tehát ezt is tudta! És hagyta!

- Megfojtalak! – sziszegtem olyan gyorsan és halkan, hogy csak ő hallhassa, aztán kikapva ujjai közül a zsepiket, törölgetni kezdtem a kabát elejét.

Igyekezetemben felnéztem a csokibarna szemekbe, amik szintén engem vizslattak, és kezeim mozdulatlanná dermedtek. A fiú arcán enyhe türelmetlenségen kívül nem láttam mást, és ez megdöbbentett. Más dühös lenne, vagy nevetne a dolgon, de nála semmi reakció.

- Semmi baj – morogta, azzal hátat fordítva igyekezett a pénztárhoz.

Elképedve bámultam utána.

Alice-re meredve értetlenül tártam szét a kezemet.

- Ez most mire volt jó? Miért hagytad, hogy hülyét csináljak magamból, ha egyszer semmi értelme nem volt? Az volt a célunk, hogy összeismerkedjünk vele, emlékszel?

- Nyugi, Bella, hidd el, emlékezni fog rád – vigyorgott sejtelmes magabiztossággal, miközben két kékdobozos tejet a kosárba rakott, ismét teljesen összezavarva engem, majd belém karolva magával húzott.

Még éppen időben értünk a kasszához, hogy lássam Brandon távolodó alakját, ahogy kilép az ajtón. Türelmetlenül toporogva vártam, hogy Alice kifizesse a tejeket – azt is, amit sikeresen szétlocsoltam a takarítók nagy örömére -, miközben a nyakam nyújtogatva kandikáltam a parkoló felé, hátha még utolérhetjük őt. Nem mintha értelme lenne…

- Nyugalom, minden a terv szerint alakul – lépett mellém Alice, mire mérgesen néztem rá.

- Terv? Volt terv? – sziszegtem gúnyosan, de töretlen mosolya láttán elbizonytalanodtam, és hagytam, hogy kitereljen a boltból. – Azt hiszem ezt végképp elcsesztem! A múltkor az alma, most meg ez…

Kilépve az orromba kúszó illatok és ismerős hangok felé kaptam a fejem.

- Da-dammm! – Alice a dobpergés hangját utánozva intett a kocsink felé, ahol Brandon épp Jacobbal és Edwarddal beszélgetett, de Jasper is ott várt az autónak támaszkodva, amiben Emily üldögélt – feltekert ablaknál.

Családom felbukkanása meglepett, gépiesen követtem Alice-t.

- Sziasztok! Mi történt? – táncolt a férjéhez, míg én Edwardhoz siettem.

- Esmének még eszébe jutott pár apróság, amit meg kellene venni – mosolygott Edward, meglepett arcomat látva.

- És milyen szerencse, hogy erre jártunk, mert Brandonnak segítségre van szüksége – magyarázta Jacob, miközben feltűnés nélkül rám kacsintott. - Defekt! – mutatott a Ford gumijára, ami valóban lapos volt.

- Köszi, de megoldom – sóhajtott az említett, miközben felnyitotta a csomagtartót. Rövid keresgélés után felnyögött, majd mérgesen lecsapta az ajtót. Eközben a fiúk karba tett kézzel vártak, hamarosan az is kiderült, mire.

- Mégis elkelne a segítség – nézett kelletlenül Jacobra Brandon. – Tudnátok adni egy emelőt? Úgy tűnik, az enyém otthon maradt.

- Persze, máris. – Azzal Edward elindult, hogy kivegyen egy emelőt a saját autójából.

Közben Jake Brandonhoz beszélt.

- Még be sem mutattam a lányokat – intett felénk.

Hálásan pillantottam rá, miközben a testvérem elé léptem. Izgatottan varázsoltam az arcomra a legelbűvölőbb mosolyomat.

- Bella vagyok.

- Oh, az ügyetlen lány az üzletből – jegyezte meg unottan, miközben kezet ráztunk.

Összeszűkülő szemekkel néztem rá. Lehet, hogy tényleg nem fogom kedvelni az öcsit?

- És a tejszakértő, szolgálatára! – nyújtotta ki apró kezeit Alice szinte rávigyorogva, ami… Meglepő, de viszonzásra talált. Brandon tétovázás nélkül szorította meg a jobbot, és arcán egy kedves mosoly terült szét.

Fura érzés szorította össze a mellkasom. Talán belehalna, ha velem is kedvesebb lenne egy kicsit?

Jacob elvette Edwardtól a szerszámot és nekilátott a kerékcserének, míg szerelmem hátulról átölelte a derekam.

Épp felé akartam fordulni, mikor elcsíptem Brandon megvető pillantását, amit nem tudtam mire vélni. Aztán kabátját levetve ő is a kerékre koncentrált.

- Azt hiszi, ráhajtottál – kuncogta Ed a hajamba. – Félreértette az ismerkedési próbálkozásaidat.

Döbbenetemben kikerekedett szemmel bámultam. Nagyszerű, az öcsém azt fogja hinni, hogy egy hűtlen ribanc vagyok, aki fűnek-fának igyekszik elcsavarni a fejét, megcsalva a szerelmét.

Oh, csak ez hiányzott! – nyögtem fel zavartan, szorosan a nevető Edwardhoz bújva.