42. fejezet

Emily szemszög

Úgy siklottam a fák között, hogy levegőt sem vettem, mert akkor megállíthatatlanul előtört volna belőlem a zokogás. Már közel jártam a határhoz, mikor a szemem sarkából megpillantottam a hatalmas farkast, aki velem párhuzamosan, de a köztünk lévő távolságot tartva, futva kísért. Beleszimatolva a levegőbe azonnal felismertem, anélkül, hogy rá néztem volna Ray-re.

Legalább egy valaki biztos elégedett lehet – gondoltam keserűen, de aztán felrémlett Rosalie arca, és felfogtam, hogy bizony sokan nem díjazták a döntésemet.

Még egy ok.

Átlendültem a határon, mikor a díszkíséret végre lemaradt és én magányosan tovább haladtam a hegyek felé. Szükségem volt Adam közelségére, hogy le tudjak nyugodni és átgondoljam az egész dolgot.

Jacob – már a gondolatára is meginogtam és kényszerítenem kellett magam, hogy ne kezdjek visszafelé rohanni hozzá – később még hálás lesz, hogy meghoztam ezt a döntést. A bevésődés miatt nem tud józanul gondolkodni, ezért muszáj nekem. Ha még ember lennék, valószínűleg boldoggá tehetném őt, hiszen képes lennék mindent megadni a számára, amit egy férfi megérdemel. Gyermekeket és családot. A találkozásunk első percétől ott motoszkál a fejemben, hogy ez csak egy tévedés lehet, hiszen mennyi esély van arra, hogy egy farkas beleszeret egy magamfajtába? Miért tenné, mikor rengeteg gyönyörű nő boldogan lenne az övé, megteremtve neki mindent, amit én képtelen lennék.

Észre sem vettem, hogy lelassítottam és már csak zihálva állok egy fába kapaszkodva, mintha fulladnék. Agyamban csak egy kérdés kavargott, miért nem talált azelőtt párt magának Jacob, hiszen elmúlt hatvan éves? Talán rám várt?

Ne légy nevetséges Emily – korholtam meg magam, hiszen ki vágyna egy kárhozatra ítélt lény szerelmére?

- Többen, mint gondolnád.

Megpördülve meredtem a mögöttem álló Edwardra. Mérges voltam magamra, amiért nem vettem észre hamarabb, hogy rendezhessem a gondolataimat, bár nála gyorsabban mozgó alakkal még nem találkoztam.

- Köszönöm – kuncogta, miközben közelebb sétált. Arca elkomorult, ahogy vizsgálódva kutatta az arcomat.

- Jól vagy? – kérdezte aggódó hangon.

Lehunytam a szemem és megadóan sóhajtottam egyet.

- Nem – suttogtam, miközben lassan leültem a nedves avarra és térdemre hajtottam a fejem.

Ő is leült a szemben lévő fa alá és hallgatott. A csend kezdett elviselhetetlen lenni, főleg mivel nagy erőfeszítésembe került, hogy ne gondoljak semmire, hiszen az az ő társaságában olyan lenne, mintha megállás nélkül fecsegnék.

- Nem állt szándékomban hallgatózni.

Sosem áll – gondoltam gúnyosan, amit elszégyellve magam azonnal meg is bántam. Sokszor eltöprengek azon, milyen lehet megállás nélkül mások fejébe látni, főleg ha egész tömeg vesz körül. Tény, hogy megvan a jó oldala is, de többnyire baromi zavaró lehet.

- Igen, az ember kéretlenül is tudomást szerez erről-arról – nézett töprengve rám, hivatkozva az előbbi elmélkedésemre.

- Mire céloztál az előbb? – jutott hirtelen eszembe a megjegyzése.

Kicsit elmerengett, majd egyenesen a szemembe nézve beszélni kezdett.

- Mikor megismertem Bellát, én is hozzád hasonlóan gondolkodtam. Elképzelni sem tudtam, hogy képes egy olyan tiszta lelkű ember, mint ő, szeretni engem? Gyűlöltem magam, amiért ez vagyok – nézett végig magán – és legjobban azért, mert így elérhetetlennek tűnt a boldogság vele. Mindenáron meg akartam védeni magamtól, megadva számára az esélyt egy teljes életre, és abba a hibába estem, hogy önzetlenségből elhagytam, elkövetve a legnagyobb bűnt a szerelmünk ellen – a szavaiból sütő keserűségben a saját érzéseim visszhangját hallottam ki.

Tekintete élénken megvillant, ahogy kicsit zaklatottan folytatta.

- Hiba volt, Emily, nagyon nagy hiba, és remélem, te nem fogod elkövetni ugyan ezt - nézett mélyen a szemembe egy hosszú másodpercig, majd hirtelen elmosolyodva hozzá tette – sose gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de Jacob jó srác, annak ellenére, hogy farkas – vont vállat most már nevetve, amitől nekem is mosolyra húzódott a szám.

- És ami a legfontosabb, hogy mindennél jobban szeret téged – folytatta ismét elkomolyodva – nincs más dolgod, mint elfogadni a szerelmét, mert ezzel teszed őt boldoggá – bizonyára látta a kételyt újra a szememben, mert gyorsan hozzá tette – nincs jogunk mások helyett dönteni.

Némán hallgatott, amíg én ezeken töprengtem.

Talán egy ideig gondtalanul élhetünk, de mi lesz, ha évek múlva jön rá, hogy mi mindenről kell lemondania miattam? Ha akkor már kevés lesz, amit én adhatok? Ezért lenne egyszerűbb el sem kezdeni…

- Honnét veszed, hogy van bármi, amit más nővel szemben te nem tudsz megadni neki? – szakította félbe a gondolatmenetemet Edward.

Felhorkantva meredtem rá. Úgy tesz, mintha nem tudná!

- Tényleg azt akarod, hogy hangosan is kimondjam? – kérdeztem megvetően, mire azonnal megrázta a fejét, de szája sarkában apró mosoly bujkált.

Összezavarodva néztem rá.

- Talán vele kellene megvitatnod a félelmeidet – mondta, miközben felállt – és hidd el, ő minden kétségedet el fogja oszlatni. Nincs más dolgod, mint hogy őszinte legyél vele. Mindentudó mosolyát látva továbbra is tanácstalanul bámultam rá, mert nem értettem, mire céloz.

- Menjek vissza hozzá? – kérdeztem megerősítést várva.

Elém lépett és a kezét nyújtva felhúzott a földről, majd vigyorogva hozzá tette.

- Nem, nem kell – intett a háta mögé – mindjárt ideér.

Ijedten figyelni kezdtem és hamarosan meg is hallottam a közeledő csörtetést a bozótosból.

Edward bátorítóan megszorította a kezem, majd ahogy érkezett, hirtelen el is tűnt, én pedig feszült várakozással szembe fordultam az érkező szerelmemmel.

Farkasalakban érkezett, és ahogy kilépett a bokrok közül, azonnal megtorpant. Hatalmas, barna szemeit rám emelve nyüszögve lépett közelebb, majd ismét tétován megállt. Láthatóan kapkodva szedte a levegőt, pulzusa megszámlálhatatlanul lüktetett, mint aki régóta futott, bundájába több helyen száraz falevél és faág akadt. Tekintetében észrevettem a félelmet, talán attól tart, hogy újra elrohanok.

Elszégyelltem magam és lassan közelebb sétáltam hozzá, egyúttal kezem akaratlanul nyúlt előre, hogy kiszedje a szőrébe akadt gazt. Ahogy ujjaim végigszántottak a bundáján, testünkön egyszerre futott végig a remegés.

- Sajnálom – suttogtam átölelve a nyakát, hogy közelebb érezhessem magamhoz. Néhány percig csak álltunk, majd hozzátettem – Beszélnünk kell.

A bokrok felé pillantott, majd riadt tekintetét a szemembe mélyesztve bizonytalanul toporgott, amíg halványan rá nem mosolyogtam.

- Nem megyek sehova.

Néhány másodperc múlva átváltozva jelent meg rövid farmernadrágjában. Izmos testét látva izgalom futott végig rajtam, és erőltetnem kellett, hogy ne bámuljam szinte megbabonázva.

Kezemet tördelve néztem rá, és azon gondolkodtam, hogyan magyarázzam meg gyerekes viselkedésemet.

- Miért futottál el? – könnyítette meg a dolgomat - Talán megsértett valaki? – ráncolta össze a homlokát, mire hevesen tiltakozni kezdtem.

- Nem, dehogy! Mindannyian nagyon kedvesek voltak. Édesapád nagyon szimpatikus, jól elbeszélgettünk – biztosítottam gyorsan, nehogy rossz következtetést vonjon le.

- De akkor… - nézett értetlenül az ökölbe szorult kezemre, és már nyúlt is érte, mikor szavaim félúton megállították.

- Nézd, Jake, rájöttem, hogy a köztünk lévő szakadék jóval nagyobb, mint amit könnyedén át tudnánk hidalni – kezdtem bele, mire a mellkasom ismét satuként szorította össze a fájdalom, ez azonban csak tovább nőtt, ahogy az arcába nézve felismertem ugyanazt az érzést. Suttogva fejeztem be az eltervezett szöveget – Neked nem rám van szükséged.

Fejét hevesen megrázva ugrott elém, arcomat kétségbe esve vette két forró kezébe.

- Ne mondd ezt! Nekem csak rád van szükségem! – csuklott el a hangja, miközben magához vont.

Nem tudtam ellenállni, karjaim ösztönösen fonódtak a dereka köré, hogy még közelebb érezzem magamhoz. Mellkasához simultam, hogy ne kelljen a szemébe néznem, így őrült iramban dobogó szívét hallgatva úgy éreztem, hogy az enyém is életre kel.

Szerettem őt, annyira szerettem, hogy nálam jobban soha senki sem lenne képes, ebben egészen biztos voltam. Bármit megadtam volna, hogy mindig azzal a csodáló tekintettel nézzen rám, mint ez idáig. Azt akartam, hogy boldog legyen, és velem, általam legyen az.

Észre sem vettem, hogy zokogok, amíg meg nem próbálta felemelni a fejem, hogy lássa az arcomat.

- Emily, kincsem, mi a baj? –kérdezte rémülettel a hangjában.

- Szeretlek – néztem egyenesen a szemébe, ahol az érzelmek kavalkádját fedeztem fel.

- Ezért sírsz? – kérdezte összezavarodva, majd hisztérikusan felnevetett – Abban bíztam, egy kicsit jobb lesz a hangulat, mikor szerelmet vallunk egymásnak – próbált viccelődni, de rekedt hangja megremegett.

Megint ujjai közé fogta az arcom, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Attól a perctől szeretlek, hogy megláttalak az erdőben. Azóta minden pillanatban te jársz az eszemben, te jelentesz számomra mindent. Te vagy a nap, a hold és a csillagok. Te vagy az oxigén, ami éltet, a víz, ami csillapítja szomjamat –tenyeremet meztelen mellkasára simította – tiéd a szívem, mert nélküled megszűnne dobogni – suttogta, miközben ajkai lassan közeledtek az enyémhez, óvatosan simítva végig rajta.

Torkomat mély sóhaj hagyta el, miközben a boldogság és a vágy hullámai csaptak át a fejem fölött.

Karom a nyaka köré fontam, és egyre jobban belefeledkeztem a csókba. Átforrósodott testem még többet követelt, ami számomra is meglepő volt. Még soha senki iránt nem éreztem ezt a lángolást, és azok után már nem is reméltem…

Az emlék hirtelen rántott vissza a valóságba és zilálva szakadtam el az édes ajkaktól.

- Ne! – tátogtam, de hang nem jött ki a számon.

Jacob is levegő után kapkodva ölelte a derekam, és egy pillanatra sem engedett a szorításán. Nem löktem el magamtól, de egyszerűen nem tudtam kiverni fejemből a kísértő vörös szempárt. Mintha figyelmeztetni akarna, hogy ő még köztünk áll.

Hát nem fogom hagyni!

Jacob kutató tekintettel figyelt, ezért mély levegőt véve belekezdtem.

- Még nem tudsz rólam mindent – suttogtam – már többször el akartam mondani, de… olyan nehéz erről beszélni.

Nem mertem a szemébe nézni, ezért csak a mellkasának beszélve folytattam.

- Már szóba került Adam apja – éreztem, ahogy a teste megfeszül, ezért bocsánatkérően felpillantottam rá – Tudnod kell, hogy nem volt szerelem, mégcsak nem is ismertem – a hangom ismét cserbenhagyott, ahogy agyamba kúszott annak az éjszakának az emléke, és testem önkéntelen remegésbe kezdett. Nem tudtam volna megmondani, hogy az újra átélt félelem, vagy a düh miatt-e – Megerőszakolt.

Kimondtam, és furcsa megkönnyebbülést éreztem. Most már csak abban bíztam, hogy Jake nem fog undorodni, vagy elutasítani.

Felsandítva rá megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem engem néz, hanem maga elé révedve tekintete szikrázik a haragtól, és teste reszket, ahogy az előbb az enyém tette.

- Meg fogom ölni – szűrte a fogai között.

Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen, mire pillantása lassan ellágyult.

- Már nem él. Rosalie és Emmett végeztek vele.

Álla megfeszült egy pillanatra, majd újra közelebb vont magához.

- Kár – rándult meg a szája széle – ezek szerint jövök egyel a szőkének.

Ez a mondat oldotta kicsit a feszültséget, de láttam rajta az elfojtott indulatot.

- Annyira sajnálom, hogy nem védhettelek meg ettől – motyogta.

- De hisz még nem is ismertél!

- Igen, ezt sajnálom a legjobban.

Néztem a barna szemeket és azt éreztem, hogy minden ellenére egy irigylésre méltó nő vagyok, akivel bárki szívesen cserélne, hiszen egy ilyen férfi szeret.

Igen, szeret! Hát mit akarok én ennél többet?

Kezem a tarkójára siklott, aminél fogva lehúztam magamhoz a fejét, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Száját egy mély, vágyakozó sóhaj hagyta el, ami még jobban feltüzelt engem is. Nyakába csimpaszkodva felhúztam magam és lábammal körbefontam a derekát, megérezve vágyának egyértelmű bizonyítékát. Kezei besiklottak a felsőm alá, felforrósítva minden porcikámat, míg én meztelen felsőtestét simogattam egyre jobban zihálva. A külvilág megszűnt, csak az ő közelsége számított, amiből még többet akartam. Soha sem gondoltam, hogy a szenvedély így képes magával ragadni. A következő pillanatban már a földön feküdtem, meztelen hátam alatt a száraz avarral, míg szerelmem teste teljesen betakarva borult rám. Érintései lágyak voltak, tovább korbácsolva vágyamat, sodorva a sürgető kielégülés felé.

Nem találtam szavakat arra, mit is érzek, ahogy összeölelkezve feküdtünk a már majdnem csupasz fák alatt. Az őszi szél feltámadt, de minket ez egy cseppet sem zavart. Kezeink megállás nélkül cirógatták a másikat, szavak nélkül tolmácsolva érzéseinket. Nyugodt elégedettségemben visszagondoltam, hogy alig két órája milyen nevetséges félelmeken törtem a fejem, elmosolyodtam. Felnéztem Jacobra, aki félig lehunyt szemhéja alól szerelmesen nézett rám. Felkönyököltem, hogy kényelmesen csodálhassam szép arcát.

- Mire gondolsz? – kérdezte a hajammal babrálva.

- Arra, hogy milyen szerencsés vagyok – vallottam be az igazságnak megfelelően, mire csak zavartan felnevetett, aztán hirtelen komoly képpel megkérdezte.

- Elárulnád, végül is miért menekültél előlem? – hangja szorongásról árulkodott, tekintetét az enyémbe fúrta.

- Van olyan dolog, amit vámpírként sosem tudok neked megadni – viszonoztam most már bátran a pillantást – Soha nem szülhetek neked gyereket.

Ő is felkönyökölt, ezzel felém magasodva.

- Erre céloztál, mikor azt mondtad, hogy nem rád van szükségem? – kérdezte meglepetten, majd hirtelen örömtelenül felnevetett. Nem értettem a reakcióját, komoly arccal figyeltem. Mikor észrevette, megköszörülte a torkát és halkan megkérdezte.

- És van más oka is, hogy így érzel? – suttogta, és feszülten figyelte a választ.

Elgondolkodtam, aztán fejrázva, őszintén mondtam ki.

- Nem, semmi megoldhatatlan – ismertem be - de ezen az egyen sajnos soha sem tudok változtatni.

Szinte kézzel tapintható volt a megkönnyebbülés, ami végig hullámzott rajta, őszinte, széles mosolyra húzva a száját.

- El sem hiszed, milyen jó ezt hallani.

Értetlenségem csak tovább nőtt, összeráncolt szemöldökkel figyeltem.

- Nem szeretnél gyereket? – csúszott ki a számon, ami megfogalmazódott bennem. Arca megrándult egy pillanatra, de nem lett szomorú.

- De, természetesen örülnék egy babának – sóhajtotta – de nem lehet.

Elnéztem a bokrok felé, szívemet ismét fagyos marok kezdte szorítani, mikor megszólaltam.

- Ha más nőt választanál, akkor lehetne.

Most nem mertem ránézni, nem akartam látni, ahogy akárcsak elgondolkodik a lehetőségen. Azonban mikor sokáig nem érkezett válasz, nem bírtam tovább és ránéztem. Mintha csak erre várna, határozottan kijelentette.

- Nem, akkor sem lehetne.

Ujjával végigsimított a ráncba szaladt homlokomon, majd körülrajzolta a szám ívét. Időt adtam neki, hogy folytassa.

- Te sem tudsz rólam mindent. Ha sejtettem volna, hogy ez a téma ennyit foglalkoztat, már rég elmondtam volna – most ő nézett a másik irányba, szemét szomorúság árnyékolta be – Nem lehet gyerekem, Emily. Egy gyermekkori fertőző betegség szövődményeként.

Döbbenten meredtem rá, majd hirtelen megértettem, hogy a sors miért hozott össze minket, és bár lelketlennek tűnik, de megkönnyebbültem. Végre semmi sem választhat el minket egymástól, ha mi nem akarjuk.

Kerestem a szavakat, amivel vigasztalhatnám, de mintha megérezte volna, mosolyogva biztosított.

- Nincs baj, már rég túltettem magam ezen. Emiatt mindig is féltem a bevésődéstől, mert nem akartam a választottamat gyermektelen életre ítélni. Azt hittem, pont ezért kerül a szerelem, de most már tudom, hogy rád vártam. Ehhez az érzéshez nincs köze a gyereknek, egyszerűen Te vagy az igazi.

Fölém hajolva lágyan megcsókolt, és most már tudtam, hogy így van. Mi egymásnak lettünk teremtve.

- Mikor rátaláltam Lisára, kicsit kárpótolva lettem. Bár iszonyú gyorsan felnőtt, igyekeztem úgy nevelni, ahogy a saját lányommal tenném. És azt hiszem, jó munkát végeztem – húzta ki magát igazi apai büszkeséggel – Persze az egész falka kivette a részét, mégis a köztünk kialakult kapcsolat valahogy más lett. A többiekre testvéreként néz, de azt hiszem, nekem nagyobb tekintélyem van előtte. Neki apára volt szüksége, amit én boldogan pótoltam, így kialakult ez a fura kapocs közöttünk – amíg beszélt, végig boldogan mosolygott.

Még sokáig beszélgettünk, és csak akkor kezdtünk öltözködni, mikor az eső apró cseppekben áztatni kezdte az alkonyodó erdőt.

- Adam már biztos hiányol – kaptam észbe és gyorsabban készülődtem.

- Igen, nekem is beszélnem kell Bellával – sóhajtott gondterhelten.

- Miről? Történt valami? – néztem rá óvatosan.

Bólogatva nyúlt felém, aztán kéz a kézben elindultunk a ház felé.

- Említettem, hogy új lakók érkeztek, hozzájuk mentem délelőtt – mikor helyeseltem, mesélni kezdett – Evelin Hart és a fia beköltöztek a szülői házba, ami régóta üresen áll. Nos, Evelin La Pushban nőtt fel, de Los Angelesbe járt egyetemre. Miután lediplomázott, hazajött egy időre. Ez évekkel az után volt, hogy Bella eltűnt. Akkoriban Charlie sokat tartózkodott a rezervátumban, mert sehol sem találta a helyét, de nálunk felejteni tudott, még ha rövid időre is…

41. fejezet

Az erdő takarásában megállva Jacob még mindig a kezem szorongatva hagyta, hogy szétnézzek. Az elém táruló látvány szinte elkápráztatott. A völgyben a ritkuló fák közül előbukkanó, elszórtan elhelyezkedő kis házak nyugalmat árasztva hívogattak. Néhány kéményből vékony füstcsík szállt felfelé, emlékeztetve a szél hideg simogatására. Egy keskeny út kanyarogva kötötte össze az épületeket.

- Ott lakom én – mutatott egy közeli, vörösesbarna házra Jacob. A tornácos épület a kis ablakaival és széles ajtajával nem sokban különbözött a többitől, csak a lépcső mellett kialakított kerekeskocsi rámpája ütött el a szomszédéitól.

Jóval messzebb néhány gyerek nevetve fogócskázott egy kistermetű kutyával, ami lihegve próbálta elkapni az előtte játékként húzogatott sálat. Az állat hirtelen felkapta a fejét és egyenesen felénk fordult, majd egy hangos vinnyogást követően behúzott farokkal az egyik fészer felé iramodott. A meglepett gyerekek hívogatva néztek utána, aztán elindultak a kutya keresésére.

A hátunk mögött megzörrent az avar, mire villámgyorsan megperdültem. Jacob mosolyogva simított végig a karomon, de arcán észrevehető volt a feszültség, mikor kihúzva magát ránézett az érkezőkre.

Lassan elénk sétált két hatalmas farkas, és a nyomukban Seth, egy elvágott szárú farmerban. Az ő arca is feszült volt, de rendületlen mosollyal köszönt felénk.

- Hello Emily! Üdv La Pushban! – intett a karjával a falu felé, mire a magasabbik farkas felmordult.

Nem kellett sokat gondolkodnom, ki lehet az, hiszen a sötét szőrű állat ellenséges pillantását látva azonnal felrémlett előttem Ray arca.

Jacob egy kicsit előrébb lépett, hogy én a takarásába kerüljek, és rendreutasítóan nézett a folyamatosan morgó farkasra. Láthatóan Ray most sem ijedt meg az alfától, farkasszemet nézve vele kivillantotta éles fogsorát. Társa lesütött szemmel hajtotta le a fejét, megadva a tiszteletet az egyre dühösebb Jacobnak.

- Ray nem tartja helyénvalónak, hogy bármelyik Cullen átlépje a határt – magyarázta Seth a nyilvánvalót.

- Emily hozzám tartozik, és jobb lesz, ha mindenki hozzászokik a gondolathoz, mert mostantól gyakran megfordul majd itt – sziszegte mérgesen Jacob – ahogy a fia is!

A morgás erősödött, mire alig észrevehetően Seth is úgy helyezkedett, hogy közém és Ray közé kerüljön, miközben csitítóan beszélt Jacobhoz.

- Ezt mindenki tudja, csak a falka arra számított, hogy ezt megbeszéljük.

- Hisz már megbeszéltük! Ő a bevésődésem, és mostantól az életem része. Ahogy Adam is.

Ettől a mondattól a mellkasom elöntötte a forróság, és legszívesebben nem törődve az acsarkodó Ray-jel, szerelmem karjába vetettem volna magam. Így azonban csak megszorítottam összekulcsolódó kezünket, hogy érezze, mennyire hálás vagyok. Rám pillantott, mire tekintete megenyhült és szája szögletében mosoly jelent meg. Hátat fordítva a farkasoknak átölelt.

- Menjünk – intett a házak irányába – be akarlak mutatni apámnak.

Hangos csörtetés és távolodó morgás jelezte Ray távozását, akit a másik farkas is követett. Seth csatlakozott hozzánk, így hármasban léptünk ki az erdőből.

Izgatottan néztem körbe, megfigyelve minden részletet. Mikor a ház közelébe értünk, bentről meghallottam két szív dobogását, ami azonnali megállásra késztetett.

- Mi a baj? – kérdezte Jacob, meglepetten felém fordulva.

Zavartan kerültem a tekintetét, miközben a fülemben vadul dübörgött a két szív ritmusa, vágyakozást és egyben rémületet keltve bennem.

Furcsa módon a farkasok vérét nem találtam kívánatosnak. Bár az illatuk nem irritált annyira, mint a családtagjaimat, mégsem lett volna „gusztusom” belőlük inni. Jacob pedig egészen más volt. Vele kapcsolatban mindig úgy éreztem - ahogyan Adam esetében is -, elképzelhetetlennek tartottam, hogy akár egy csepp vérük is hulljon miattam. Az illatát mámorítónak tartottam, de a vére nem csábított.

Most azonban megijedtem attól, hogyan fog rám hatni más emberek közelsége. Mi lesz, ha nem tudom magam visszafogni és tragédiát okozok?

Megtorpanásom és rémül tekintetem láttán Jake aggódva fürkészett.

- Hé, kicsim – suttogta, miközben két keze közé fogta az arcom – Mi történt?

Seth is kíváncsian szemlélt, de nem szólt semmit.

- Csak… - sütöttem le zavartan a szemem – Még nem voltam emberek közelében, mióta…

Jacob meglepett arcát lassan egy széles mosoly foglalta el, ami teljesen elbűvölt, és mintegy varázsütésre nyugalommal töltött el.

- Lisával már találkoztál, mégsem volt gond. Azon kívül itt vagyok én is, nem fogom hagyni, hogy elveszítsd a fejed – hajolt közelebb és lágy csókot nyomott az ajkamra – Most még! – kacsintott rám biztatóan.

Hirtelen egy másfajta izgalom lett úrrá rajtam, minek hatására azonnal a nyaka köré fontam a karom.

Seth krákogására rebbentünk szét, aki vigyorogva intett és megindult eredeti úti célunk felé.

Hirtelen kivágódott az ajtó és Lisa lépett ki rajta.

- Jacob! Miért nem szóltál, hogy vendégünk lesz? – nevetett felénk, és a lépcsőről leugorva hozzánk szaladt. Összekulcsolt kezünkről tudomást sem véve üdvözlésként átölelt, és aztán húzni kezdett befelé.

- Billy, nézd ki jött hozzánk! – kiáltott be, mire az ajtóban megjelent egy tolókocsis férfi. Ráncos arcából élénk szemek néztek rám, hosszú, ősz haját a tarkóján lófarokba fogta. A kíváncsi pillantás végigmért tetőtől talpig, majd barátságosan a kezét nyújtotta.

- Hello, Emily – hangja rekedt és mély volt – örülök, hogy megismerhetem.

Nem lepődtem meg, hogy tudja, ki vagyok, hiszen vámpír létemre a fia karját szorongattam, aki bátorítóan mosolygott rám.

Anélkül, hogy levegőt vettem volna, megfogtam a kezét, viszonozva a gesztust.

- Én is örülök – suttogtam, elhasználva a maradék oxigént is.

- De jó, hogy itt vagy! Gyere, megmutatom a szobámat – pattogott izgatottan Lisa, Alice-t juttatva az eszembe, aztán választ sem várva húzott maga után, mire tőlem csak egy ijedt pillantásra futotta.

A ház nagyon otthonos volt, mindenhol rend és tisztaság uralkodott, feltehetően Lisa érdemeként. A központi helyet a nappali foglalta el, ami a legnagyobb helyiség volt. Feltűnt, hogy sok ülőalkalmatosság volt kialakítva a kandalló körül, és egy hatalmas plazma is helyet kapott a falon. Seth azonnal le is vetette magát az egyik kanapéra, és bekapcsolta a készüléket. Láthatóan nagyon otthon érezte magát, és lelki szemeim előtt megjelent, ahogy az egész falka a nappaliban terpeszkedik és baseballmeccset nézve kiabálva szurkol.

Az ebédlővel egybekötött konyha sokkal kisebb volt, de praktikus és jól felszerelt. A sütőben most is készült valami, arra ösztönözve, hogy beleszippantsak a levegőbe. A tüdőmet fahéjas alma illata töltötte meg, amitől akaratlanul is elfintorodtam. Adam imádta a fahéjas almát palacsintába töltve, csoki öntettel, ezért Esme gyakran csinált neki és az éppen látogatóban lévő farkasoknak.

- Esme receptje – támasztotta alá a gyanúmat Lisa.

A lakásban három szoba volt, minden lakónak külön magánszférát biztosítva.

Lelkes idegenvezetőm bevezetett egy habos-babos, pink és lila szobába, ami az én ízlésemhez kicsit túl élénk volt. Persze kedvesen megdicsértem, és érdeklődve hallgattam a csacsogását. Megtudtam, hogy a házat tavaly kibővítették, illetve felújították, akkor készült a tágasabb nappali és Lisa szobája. Büszkén mesélte, hogy mindent ő rendezett be, kivéve a „farkas barlangot”, amibe Jake nem hagyott beleszólást.

Mondom, tiszta Alice!

- Jól van, most elrabolom a hölgyet és megmutatom az én szobámat – szólalt meg mögöttem Jacob és a derekamnál átölelve kivezetett a rózsaszín birodalomból.

A leghátsó szoba volt az övé, aminek az ablaka az erdőre nézett. A falakat és a bútorokat a meleg barna szín jellemezte. Az egyszerűséget látva megkönnyebbülten sóhajtottam fel, és kíváncsian néztem körbe.

A széles ágy fölött egy farkast ábrázoló festmény terítette be a falat, ami azonnal lekötötte a figyelmemet. Az ismerős állat büszke tartással állt a fák között, őrködve tekintve le a völgyben elterülő La Pushra.

- De hisz ez… - mutattam rá, de annyira megbabonázott, hogy nem tudtam a tekintetem levenni róla.

- Igen, én vagyok – fejezte be a mondatot Jake.

- Gyönyörű – suttogtam közelebb lépve – Annyira élethű! Ki festette?

Szerelmem a hátamhoz lépve átölelt, úgy nézett fel a képre.

- Ray.

Meglepettségemet aligha tudtam leplezni, mire könnyedén felnevetett.

- Ő nem olyan elviselhetetlen, mint ahogy neked volt alkalmad megismerni. Jóra való, érzékeny fiú, aki mindig a barátai és a falka érdekeit nézi. Igaz, hogy harcos típus, és szükség esetén foggal-körömmel védi az igazát, de jó testvér – elgondolkodva nézett a festményre – A megjelenésetek óta teljesen kifordult magából.

Eszembe jutottak az eddigi találkozásaink, és nehezen tudtam elképzelni, hogy ugyan arról a fiúról beszélünk.

- Gyűlöl engem – suttogtam szomorúan.

- Nem, nem téged, csak… - kereste a szavakat Jacob, majd ő is suttogva fejezte be – azt, ami vagy.

A szorongató érzés megint a mellkasomra telepedett, és ezen most a forró csók sem segített, amit szerelmemtől kaptam.

Egy ideig még kettesben beszélgettünk, ejtve a témát, ami feltehetően mindkettőnket felkavart. A vászon azonban úgy vonzotta a tekintetem, mint a mágnes, minden részletét az emlékezetembe karcolva. És nem csak a kép vésődött az agyamba, de egy érzés is a szívembe: Elérhetetlen.

Jacob szabadkozva megkért, hogy egy kis ideig beszélgessek az apjáékkal, mert neki haladéktalanul találkoznia kell az új lakókkal, de siet vissza.

Miután elment, a tévé elé kuporodtam Lisa mellé, ahol Seth már magába tömött egy fél tálcával az idő közben elkészült süteményből. Jacob hiányával a szorongásom egyre csak nőtt, de igyekeztem tudomást sem venni a rám törő kételyről.

Billy kedvesen beszélgetett, miközben átható, de barátságos tekintetét végig rajtam tartotta. Kérdezett Belláról és mesélt Charlie-ról, vicces történeteket felidézve.

A családias légkör, ami körül vett, még inkább szította bennem az érzést, hogy nem tartozom ide, ez soha sem lehet az én életem, bármennyire vágyom is rá. Mert ez volt minden álmom, hogy én is ide tartozzak Jacob oldalán, és voltam olyan ostoba, hogy egy rövid ideig ezt el is higgyem. Csak betolakodó vagyok, az ellenségük, akit a Jacob iránti szeretetből eltűrnek!

Mert az én farkasom nem lehet boldog egy vámpírral! Végtére is mit adhatok én neki?

Olyan hirtelen álltam fel, hogy azonnal minden szem rám szegeződött. Az fel sem tűnt, hogy kapkodom a levegőt, és a szobában tartózkodók vére mégsem hoz kísértésbe. Csak azt éreztem, hogy mennem kell, megadva a lehetőséget, hogy végre ők is fellélegezzenek.

- Most jut eszembe, hogy Adam már bizonyára hazaért és keresni fog… - dadogtam zavartan és már hátráltam is kifelé. Az ajtóból még hátra pillantva elmotyogtam egy köszönömöt, aztán már rohantam is a fák közé. Nem törődtem Seth és Lisa kiáltásaival, ahogy elértem az erdő szélét, futni kezdtem, hátra hagyva a bájos kis falucskát és minden reményem egy boldog életre.

40. fejezet

Kéz a kézben sétáltunk fel a lépcsőn, de mielőtt elértük volna az utolsó fokot, hangos csattanással kivágódott a bejárati ajtó, és Alice mindkettőnket egyszerre ölelve ugrott a nyakunkba.

- Gratulálok, gerlicéim! – nyomott puszit az arcunkra, és vigyorogva oldalra lépett, hogy az őt követőknek is helyet adjon.

Mindenki megölelt, és jókívánságait fejezte ki. Mivel senki arcán nem láttam meglepettséget, biztos voltam benne, hogy Alice nem bírta magában tartani a hírt. Esme szemeiben szinte láttam az öröm könnyeit, ahogy meghatottan végigsimított az arcunkon. Emily Adam-et tartva borult a nyakamba, és biztos voltam benne, hogy ő is alig bírja ki zokogás nélkül.

Utolsónak Emmett és felesége léptek elénk, és míg a nagy mackó megropogtatva ölelgetett, hallottam, ahogy Rose Edward fülébe súgja gratulációját, miközben hosszasan megöleli. Ez már önmagában meglepetés volt, hiszen ők nem álltak túl közel egymáshoz, most mégis tökéletes összhang sugárzott felőlük. Aztán Rose elém lépett, türelmesen megvárta, míg Emmett végre lerak, és engem is átölelt, amit boldogan viszonoztam. Hálás voltam neki, hiszen ő nyitotta fel a szemem, és ennek köszönhetően elkerültem életem legnagyobb hibáját, helyette meghoztam a legjobb döntést.

- Sok boldogságot nektek – suttogta, és még a hangján is éreztem, hogy mosolyog – Már éppen ideje volt.

- Köszönöm – válaszoltam hálásan.

Miután elengedtük egymást, a család meglepett, ám boldogan elégedett tekintetével találtuk szembe magunkat, mire mindkettőnkből egyszerre tört elő a nevetés.

A házban ölbe fogtam a kis Adam-et, aki kíváncsian nézegette a gyűrűmet.

- Mit jelent az, hogy menyasszony? – kérdezte kíváncsian.

- Nos, ha egy nő és egy férfi egymásba szeret, és úgy érzik, örökké együtt akarnak maradni, akkor esküt tesznek. Ennek az összetartozásnak a jelképe a gyűrű. A lányt az eljegyzéstől az esküvőig menyasszonynak hívják, aztán már feleség lesz belőle –magyaráztam neki.

- A lényeg az – szólt közbe Emmett tudálékosan – ha megtetszik egy csaj, akkor egy gyűrűvel foglalózod, hogy ő a tiéd és másnak eszébe se jusson közelíteni hozzá.

- Emmett! – kiáltott egyszerre felháborodottan Rose, Esme és Emily.

A nevezett csak felemelte a kezét és megadóan elsomfordált.

Adam nagyon mulatságosnak találta, és én sem tudtam visszafogni a mosolyomat.

Tekintetem megakadt Alice arcán, ami türelmetlenséget sugallt. Merőn figyelt engem és a mellettem ülő Edwardot, aki csak bazsalygott az orra alatt.

- Valami baj van, Alice? – kérdeztem óvatosan.

Megrázta a fejét, de nem szólt, így jobbnak láttam nem firtatni a dolgot.

Hamarosan befutott Jacob is, akinek Adam elsőként igyekezett elmondani a nagy újságot.

- Képzeld, Jake – ugrott a karjába, mire a nagy indián fiú boldogan ölelte magához – Bella és Edward lefoglalták egymást.

Mindenki dőlt a nevetéstől, még barátnőm arcán is átfutott egy vidám mosoly, majd ismét koncentrálni kezdett.

- Gratulálok – lépett hozzánk Jacob, majd engem megölelt, míg Edwarddal kezet rázott, aztán csatlakozva Emilyhez és Esméhez még egyszer nekifutottak, hogy elmagyarázzák ezt az eljegyzéses dolgot Adamnek.

Kihasználva a lehetőséget Edwardhoz bújtam, és bevackoltam magam a karjai közé.

Alice fújtatva állt meg előttünk, karba tett kézzel.

- Eldöntenétek végre? –nézett rám villámló szemekkel, mire én rémülten pislogtam rá.

- Mit? – kérdeztem óvatosan, mire szerelmem köhögéssel álcázta nevetését.

- Hát az időpontot – magyarázta Alice, mintha gyengeelméjű lennék – Az esküvő időpontját! Tudnom kell, mennyi időm marad a szervezésre – folytatta lassan szótagolva, hogy megértsem.

Hirtelen világossá vált, miszerint kis barátnőm már tűkön ülve várja, hogy belevethesse magát az előkészületekbe.

- Oh – sandítottam Edwardra segítségért könyörgő szemekkel – még nem beszéltünk róla.

- Ha eldöntöttük, látni fogod – biztosította testvérét, aki durcásan vonult ki a nappaliból, mivel nem lett okosabb.

Eddig tényleg nem jutott eszembe az esküvő dátumán gondolkodni, de most akaratlanul is ezen járt az agyam.

Nem akartam sietni. Nem azért, mintha bármi kételyem lett volna a szándékomat illetően, egyszerűen csak ki akartam élvezni az eljegyzés időszakát. Végtére is csak egyszer menyasszony az ember, esetemben legalábbis így van. Gondolkodtam, miközben a csillogó gyűrűben gyönyörködtem.

Már csak pár hónap van karácsonyig, és az egyébként is másról szól. Egy másik időpont kellene…

Hirtelen felderült arccal fordultam kedvesem felé.

- Mit szólnál az újratalálkozásunk évfordulójához?

Meglepetten vonta fel a szemöldökét, majd boldogan rám mosolygott.

- Az tökéletes lesz – suttogta és szerelmes pillantással vont magához, hogy lágyan megcsókoljon.

A következő pillanatban Alice úgy robbant be, mint egy fél tégla és őrült módjára, azonnal tervezgetésbe kezdett.

Emily szemszög

Gyönyörű, napsütéses délután volt. Az ősz már látható jeleket hagyott a természeten, jelezve érkezését. A fák lombjait sárguló foltok tarkították, és a lágy szellő simogatására néhány búcsút véve az ágaktól, körtáncot lejtve hullott az avarra.

Szerelmemmel ültünk a leterített pléden és egymás kezét szorongatva csodáltuk a tájat. Szemem sarkából Adam-et is figyeltem, aki a pár méterre csordogáló pataknál játszott egy apró hajóval. Világos bőrű arcocskáját kipirította az izgalom, koncentrálás közben picit kinyújtotta a nyelvét. Szapora szívverése mintha versenyre kelt volna Jacob pulzusával, együtt a számomra legcsodálatosabb szimfóniát alkotva.

- Gyönyörű gyerek, nagyon hasonlít rád – suttogta Jake, végigsimítva az arcomon.

Szemébe nézve a szívem szinte elolvadt, édes melegséggel árasztva el fagyos testemet. Már nem volt meglepetés ez az érzés, boldogan fogadtam minden változást, mert ezektől élőnek éreztem magam.

- Még soha sem beszéltél az apjáról – suttogta tétován, olyan halkan, hogy a szája nem is mozgott, ez azonban elég volt, hogy egy pillanat alatt kővé dermedjek.

Zavart rémülettel rázta meg a fejét, és szabadkozni kezdett.

- Ne haragudj, nem kellett volna…

Gyorsan leintve félbeszakítottam.

- De, érthető, hogy kíváncsi vagy rá – Adam felé sandítottam – Majd nyugodt körülmények között megbeszéljük.

Bólintott, és a karjai közé húzva figyeltük, ahogy a fiam pár lépést hátrálva átlendül a patakon, hogy elkaphassa az árral sodródó hajót.

- Egyébként sem számít, hogy más is volt az életedben, főleg ha ez a csöppség az eredménye – motyogta halkan.

Tudtam, hogy téves elképzelései vannak Adam fogantatásáról, de meg kellett várnom a megfelelő helyet és időt, mielőtt elkezdem a „Megerőszakoltak” történetet…

A gondolat hatására megborzongtam. Nem csak az emlék miatt, hanem az attól való félelemtől, hogyan fog erre Jacob reagálni. Mi van, ha undorodni fog tőlem, és ez közénk áll?

Eddig a lehetetlennek tűnő akadályokat is könnyedén vettük, de lehet, hogy ez már túl sok lesz neki.

A feszültség eluralkodott rajtam, és ezt ő is észrevette, de nem szólt, csak csendesen figyeltük a gyereket.

Egy idő után felállt, és röpke csókot nyomva a számra Adam-hez sétált, és magyarázni kezdte, mit csináljon, hogy a hajó ne boruljon fel folyton.

Szomorúan figyeltem őket, és elképzeltem, milyen lenne, ha Jake volna a fiam apja. Ha az életem máshogy alakult volna, vajon akkor is találkozok Bellával és a Cullenekkel? Akkor is szerethetném Jacobot?

A fák közül halk nesz ütötte meg a fülem, de a levegőbe szimatolva, megnyugodva éreztem Alice és Jasper illatát.

Az apró lány táncolva közeledett felénk, és lelkesen integetett.

- Sziasztok! Olyan gyönyörű napunk van, nem? Elmegyünk vadászni a hegyekbe, elvinnénk Adam-et is, ha szeretné! Emmettes macivadászat lesz! – szólt és közben a gyerekre nézett, aki boldogan bólogatott, de azért engedélykérően rám pillantott.

- Ha szeretne, természetesen elmehet – helyeseltem mosolyogva.

A fiam már repült is át a patakon, nyomában Jacobbal. Hozzám szaladt és átölelt, majd a mellénk lépő Jake felé nyújtotta két kis karját, hogy tőle is elbúcsúzhasson. Elszoruló szívvel néztem őket, és tekintetem találkozott Alice bátorító pillantásával. Az a furcsa érzésem támadt, hogy nem véletlen a felbukkanásuk.

- Menjünk, a többiek már várnak ránk – intett a gyereknek, aki sietve fogta meg a kezét, és egy utolsó pillantást követően eltűntek az erdőben.

Jacob leült mellém és magához vont. Boldogan simultam a karjaiba, de a bennem feszülő szorongás nem hagyott ellazulni. Egy ideig néma csendben hallgattuk a patak csobogását és élveztük a másik közelségét.

- Nem volt szerelem – kezdtem suttogva, mert tudtam, hogy előbb-utóbb túl kell esnem ezen a beszélgetésen. Szembefordultam vele és törökülésbe helyezkedtem, de a tekintetét kerülve egy falevéllel kezdtem játszani. Csendben várt, de tartása megfeszült, amiből sejtettem, hogy ez számára is kellemetlen téma lesz.

- Nem tudom, hogy mennyit tudsz a múltamról, de szeretnék eloszlatni néhány tévhitet ezzel kapcsolatban…

- Nem muszáj elmondanod – szólt közbe, de leintettem.

- De igen – néztem a szemébe, majd újra a falevéllel kezdtem játszani – Szeretném, ha mindent tudnál rólam, még a kényes részeket is – húztam el a szám. Mély levegőt vettem, majd éppen belekezdtem volna, mikor Jacob telefonja csörögni kezdett, amit morogva húzott elő a farmerja zsebéből és egy felém intézett bocsánatkérés után mérgesen szólt bele. Rövid ideig hallgatott, majd fojtott hangon megígérte a hívónak, hogy indul.

- Új lakók érkeztek La Pushba – magyarázta – Egész pontosan „régi” új lakó. Velem akar beszélni, de ha gondolod, várhat…

- Nem, nem – ráztam meg a fejem – Menj csak nyugodtan, majd visszatérünk rá – legyintettem, bár igazából megkönnyebbültem. Persze, azt sajnáltam, hogy vége szakad a közös délutánnak, hiszen nem akarózott tőle elválni.

Gondolkodva nézett rám, látszott, hogy ő sem szívesen megy, és ez elégedettséggel töltött el.

- Nincs kedved velem jönni? – kérdezte komolyan, ami nagyon meglepett.

- A rezervátumba? – pislogtam rá döbbenten – De mi nem mehetünk oda…

- De igen, ha én megengedem – mosolyodott el – És mivel rólad, a bevésődésemről van szó, senkinek sem lehet ellenvetése.

Töprengve gondolkodtam, mivel szívesen vele tartottam volna, akár a pokolba is, de féltem, hogy ez néhány farkasnak nem tetszene. Kiolvasta szememből a bizonytalanságot, ezért kezét felém nyújtva hozzá tette.

- Nem lesz semmi baj, veled leszek – húzott magához és lágy csókot nyomott a homlokomra – Ezen egyébként is át kell esnünk egyszer.

A szája lassan bebarangolta az arcomat, majd lecsapott az ajkaimra, lelassítva az agyműködésemet, minek következtében elfogadtam a meghívást.

Mire felocsúdtam, már Jacob kezét szorongatva közeledtem a határhoz. Egy pillanatra megtorpantam, de bátorító mosolyára és gyengéd rántására átléptem a láthatatlan vonalon, hogy látogatást tegyek a farkasok birodalmába.

Szeptemberi kommentelő

Sziasztok!

Tegnap ünnepelte indulásának 4. hónapját a blog, ami nem túl hosszú idő, de már közel 40 fejezeten és 12ezer látogatón túl vagyunk! :)))
Bár az augusztusi kommentelő, aki Búg volt, nem élt a lehetőséggel a kívánság-fejezettel kapcsolatban, mégis választottam a szeptemberi hozzászólók közül! Annak ellenére, hogy kevés megjegyzés érkezik, nehéz volt kiemelni egyetlen egyet, mert legszívesebben mindenkinek kedvére tennék, ha volna elég időm az íráshoz! De mindenki sorra kerül, ígérem! :)
Aki mellett most döntöttem, az Erzsi, mert mindig visszajelez a fejezetek végén és már régóta az olvasóm! Tehát, ezúton is köszönöm neki és várom, miről szeretne olvasni!

Még egyszer köszönöm mindenkinek! :)))
PUSZI!

39. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az új részt, ami extra hosszú lett és csöpög a romantikától! :)

Bár kicsit továbbra is csalódott vagyok, mert a sok látogató ellenére alig kapok kritikát, pedig nagyon jól esne! Volt olyan délután, hogy 62! olvasó volt fent egyidőben, mégsem írt senki egy sort sem! :(

Bocsánat, csak kicsit csalódott vagyok!

Mindegy, remélem élvezni fogjátok az olvasást! :)

Puszi

Az életünk ezt követően kicsit lelassult és én ennek borzasztóan örültem, mert az elmúlt időszak állandó készültsége bármelyik vámpír idegeit képesek megtépázni. Végre lehetőségünk adódott kicsit „normálisabban” élni. Lisával egy este sokat beszélgettünk a múltról, készségesen válaszoltam minden kérdésére. Érdekes módon nem volt hajlandó David-et az apjaként említeni, még csak a nevén sem nevezte soha. Végighallgatta az ismeretségünk történetét és mindent, amit elmeséltem, de azt követően nem került szóba a dolog. Természetesen Edward figyelte, hogy nem fojtja-e el a fájdalmát, de nem volt okunk aggódni. Láthatóan lezárta a történteket, ahogy én is.

Lisa mindennapos vendég lett a házunknál, aminek mindenki nagyon örült, mert képes volt ember és vámpír arcára egyaránt mosolyt csalni. Ő hihetetlen egyéniség, aki bárhol, bármikor kész a legnagyobb őrültségekre. Na, és persze ki más lenne ebben a legjobb társa, mint az én drága Alice-em?

De nem csak Lis vált az életünk részévé. Néhányan a farkasok közül szinte egymásnak adták a kilincset.

Végre sor kerülhetett Jacob és Emily első hivatalos randijára, amit a család megosztva támogatott.

Rosalie továbbra sem szívlelhette a falka tagjait és ez alól Jack sem volt kivétel. Emily boldogságát látva nem tett kéretlen megjegyzéseket, viszont igyekezett minden alkalmat megragadni, amivel alátámaszthatta véleményének igazát. Az egyetlen, akit Lisán kívül szívesen fogadott, az a kis Amanda volt, aki feltétlenül találkozni akart még a „jó illatú, szőke nénivel, aki megmentette őt”. Így hát időnként Mandy is eljött Lisával és Cole-lal, hogy játszhasson Adammal.

A másik, aki hasonlóan gondolkodott, az Jasper volt. Igaz, hogy az illemtudata nem engedte beleavatkozni, mivel „udvariatlanság lenne félelmeit kéretlenül megosztani azokkal, akiket ez a helyzet boldoggá tesz”!

Ettől függetlenül eléggé feszélyezte a farkasok jelenléte és a háttérbe húzódva állandó figyelemmel kísérte a történéseket.

Emmett jól kijött az indiánokkal, miután kiderült, hogy köztük is akad néhány „pihentagyú”. Gyerekes csínytevéseik sorozatossá váltak.

Mondani sem kell, hogy Adam szintén határtalanul örült az új barátoknak, miközben gyors fejlődése továbbra sem változott.

Carlisle a maga diplomatikus módján állt a dolgokhoz, míg Esme anyáskodó gondoskodással fordult mindenkihez. Állandóan a konyhában tevékenykedett és sütött-főzött a melák srácoknak.

Egyszer-másszor mosolyogva állapítottam meg, hogy az életünk határozottan kezd egy szappanoperához hasonlítani. Amikor ez soknak tűnt, egyszerűen kézen fogtam Edwardot, kettesben eltűntünk egy időre és bizony a család többi párja is gyakran követte a példánkat.

Az egyik alkalommal kedvenc helyünkön feküdtünk a magas fűben. Nem beszélgettünk, csak élveztük egymás társaságát. Akár órákig, sőt napokig képes lettem volna az ujjaival játszani, elfigyelni az arca minden kicsi részletét és belemerülni az olvadt arany tekintetbe.

A mobilom halkan pittyent egyet, jelezve, hogy üzenetem jött.

Kelletlenül előhalásztam és megnéztem, míg kedvesem elgondolkodva a felhőket bámulta.

„IGEN!!!” – csak ennyi állt az sms-ben, amit Alice küldött. Egy pillanatig gondolkodtam, de most nem volt kedvem barátnőm furcsa játékaihoz, így kinyomtam a készüléket és visszadőltem Ed mellé.

- Bells.

- Igen?

Felkönyökölt és úgy nézett le rám.

- Már régóta szeretnék beszélni veled erről, de mindig történt valami…

Tétovázva elhallgatott és ez felkeltette az érdeklődésemet. Mintha kicsit zavarban lett volna, ami egyre inkább kezdett szorongással eltölteni.

Sok minden cikázott át az agyamon, apró kérdőjeleket hagyva maguk után. Talán valami a múltjából? Vagy az enyémmel kapcsolatban van problémája?

Tény, hogy a David-ügy óta nem merültünk bele a múlt elemzésébe és most belegondolva, az ő nélkülem töltött negyvenhárom évéről is csak néhány dolgot tudok, amit érintőlegesen említett valamelyikük.

- Igen? – ismételtem meg, most már türelmetlenül.

Mély levegőt vett és egy kis virággal kezdett játszani.

- Tudod, még soha sem beszéltünk a jövőről…

A jövőről? – döbbentem meg magamban. Annyira a múltra összpontosítottam, hogy ez fel sem merült bennem.

- Igen, arra, hogy mit hoz számunkra a jövő?

Na, itt már teljesen össze voltam zavarodva.

Természetesen gondoltam a jövőre, mért ne tettem volna? Mindig akadt valami, amin akaratlanul is elmélázik az ember. Hogy fog sikerülni a szombatra tervezett kerti parti a farkasokkal, megjön-e időben az Alice-nek rendelt meglepetés-ajándékom, vagy vajon egy hónap múlva milyen lesz Adam?

- Persze, gyakran eszembe jut a jövő – biztosítottam.

Megköszörülte a torkát.

- És nekem milyen helyet szánsz az életedben?

Erre már én is felültem és szembefordultam vele.

- Drágám, micsodakérdés ez? – túrtam bele a vörös tincsekbe – Nekem TE vagy az életem!

Megfogta a kezem és olyan kétségbeesetten szorította a szájához, hogy megrémített.

- Megijesztesz – suttogtam rekedt hangon, mire felkapta és mosolyogva megrázta a fejét.

- Nem, nincs semmi baj – reszketve kinyújtotta a kezét és egy hajtincset a fülem mögé simított – Csak mikor visszakaptalak, remélni sem mertem, hogy egyszer megbocsájtasz nekem. Amikor láttalak David kezei között, mindössze az zakatolt a fejemben, hogy mennyire hülye vagyok, amiért nem kérdeztem ezt meg tőled hamarabb. Mert mióta viszontláttalak, folyton ez motoszkál az agyamban és már lassan másra sem tudok gondolni…

- Miről beszélsz? – szakítottam félbe a zavaros szóáradatot, mire megint megköszörülte a torkát, és felpattanva a kezemnél fogva magával húzott engem is. Hátranyúlva kihúzott valamit a farzsebéből, majd a legnagyobb megrökönyödésemre fél térdre ereszkedett előttem.

- Isabella Mary Swan, lennél a feleségem?

A szemeim kikerekedtek a döbbenettől és nem tudtam megszólalni.

„IGEN!!!”- villogott a fejemben, mint egy neonreklám, és hirtelen megértettem az üzenet lényegét.

Csak néztem a szerelemmel teli, reménykedő szempárt, majd tanácstalanul meredtem az elém nyújtott érszerdobozra és benne a káprázatosan csillogó gyűrűre.

Olyan könnyű lett volna kimondani azt a kis szócskát és boldoggá tenni vele a férfit, aki mindent jelentett a számomra. De a hang nem akart kijönni a torkomon. Miért ilyen nehéz?

Házasság. A szó rémületet keltett bennem, amit nem tudtam volna mivel magyarázni. Valójában soha sem gondolkodtam el a lehetőségen, hogy férjhez kellene mennem. És valóban, miért kellene? Hiszen tökéletes életet élek, amit már csak elrontani lehet…

Várakozással teli mosolya lassan lelohadt, és a pillanat odalett.

Ettől egyszerre éreztem megkönnyebbülést és csalódottságot, teljesen összezavarodtam. Szóra nyitottam a számat, de csak egy halk nyekkenés tört fel a torkomból, így inkább gyorsan becsuktam.

Edward villámgyorsan rendezte az arcvonásait és felállva átölelt.

- Oké, nincs semmi baj. Nem kellett volna így belevágnom a közepébe, sajnálom – vont a mellkasára, miközben én értetlenül pislogtam.

Csalódott és keserű arckifejezése az agyamba égett, és ráadásul még ő szabadkozik. Felocsúdva kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Lehuppantam a fűbe és ő követve szintén mellém telepedett.

- Én csak…

- Tudom, és hidd el, megértem.

Tudja? Mit tud? Hiszen még én sem értem!

Kicsit eltolva magamtól kérdőn a szemébe néztem.

- Nem akarsz a férjednek, nincs ezzel semmi gond…

- Edward, ez butaság! – kiáltottam fel – Én… én csak erre még sohasem gondoltam. Mármint a házasságra – kezdtem el magyarázni, miközben a kezeimmel hevesen gesztikuláltam – az csak egy… darab papír, formaság, tradíciókhoz való ragaszkodás!

Némán figyelt, majd megfogta repkedő kezeimet és mosolyogva nyugtatgatott.

- Bella, nincs baj, nem haragszom, amiért te nem úgy érzel, mint én.

Tiltakozni akartam és tovább magyarázkodni, de akkor Edward telefonja üzenet érkezését jelezte. Villámgyorsan előkapta és hangosan felolvasta.

- Emmett az, azt írja, Carlisle-nak azonnal szüksége lenne a segítségemre – sóhajtva elrakta a mobilt – Haza kell mennünk.

Nem nagyon figyeltem rá, csak halkan megjegyeztem.

- Ha nem bánod, én maradnék még egy kicsit – néztem rá bocsánat kérően – Szeretnék kicsit egyedül lenni.

Homlokráncolva figyelt, de nem tiltakozott. Felvette a pulóverét, ami a fűben hevert és lassan felállt.

- Szép gyűrű – mondtam, miközben oldalról az arcát vizsgálgattam, keresve a harag vagy csalódottság jeleit, de semmi ilyesmi nem látszott rajta.

- Valóban. Az édesanyámé volt. Még ember voltál, mikor új foglalatba rakattam és a méretedre igazíttattam.

Ezzel a mondattal sikerült elérnie, hogy még nyomorúságosabban érezzem magam. És persze meg is lepődtem. Hiszen ezek szerint már akkor meg akarta kérni a kezem! A házasságtól való iszonyom ellenére melegség költözött a szívembe és hirtelen minden kezdett más színben feltűnni.

Ismét megszólalt a telefonja és Emmett sürgető hangja szólt bele.

- Indulok – válaszolta neki szerelmem és sajnálkozva rám nézett – Mennem kell.

Átölelt és hosszan megcsókolt, amitől szinte megfordult velem a világ, aztán villámgyorsan eliramodott.

Én csak ültem és bámultam magam elé, egymás után újrapörgetve fejemben az előző jelenetet.

A házasság intézményét mindig is elcsépelt, túlértékelt dolognak tekintettem, ami a legtöbb ember számára mégis kihagyhatatlan mérföldkőnek számított. Sosem értettem, miért lenne ez olyan fontos, mert az én nézeteim szerint semmi pluszt nem ad a kapcsolatnak. A sok válást vereségnek tekintettem, amit a szerelmesek az egymásért folytatott küzdelemben szenvednek el.

Gondolataimba merülve figyeltem fel az ismerős illatra. Rosalie közeledett lassú, emberi léptekkel. Odaérve halványan elmosolyodott és megkérdezte.

- Leülhetek?

Felnéztem rá és válaszul megpaskoltam a földet magam mellett.

- Nemet mondtál?

A kérdése meglepett, de rövid gondolkodás után bevillant: Alice. Remélem, nem fecsegte ki előre mindenkinek, hogy Edward mire készül, különben még cikibb lesz az egész.

- Nem mondtam semmit – suttogtam letörten.

Halk szisszenés volt a válasz.

- Az még rosszabb – nézett rám sajnálkozva.

- Rosszabb? Miért lenne rosszabb?

- Mert ha nem adtál magyarázatot a viselkedésedre, kombinálni kezd és Edwardot ismerve ez nem jó hír - csóválta a fejét.

Elképedve néztem rá, és be kellett ismernem, hogy igaza van. Lehunyt szemmel, csendben magamat átkozva terültem el a fűben. Rose szótlanul követte a példámat.

Egy ideig csak hallgattunk, majd óvatosan megkérdeztem.

- Mi a jó a házasságban? – fordultam felé.

Nem mozdult, a lassan tovaúszó felhőket figyelte, miközben ajkán ábrándos mosoly bujkált.

- Először is az izgalom, ami a készülődéssel és tervezgetéssel jár. Aztán a fehér ruha, az valami varázslatos – sóhajtott – Hercegnőnek érzed magad, akit mindenki irigyel és ámuldozva néz…

Igen, ez nagyon Rosalie-re vall, de tőlem olyan távol áll, mint vámpírtól a tortaevés.

- …aztán végigsétálsz az oltárig, ahol ott áll ő, rád várva és úgy érzed, megtaláltad a helyed. Belenézel a szerelemtől csillogó szemébe és rájössz, hogy így kerek a világ. Ott vagy, ahol a legjobban szeretnél lenni: mellette. És akkor esküt teszel, hogy amit iránta érzel, szent és örök. Aztán az ujjadra húzza a gyűrűt összetartozásotok jeléül, és érzed, hogy ez nem csak egy nap az életedben, hanem egy végérvényes kapocs, ami összeköt egy életen át.

Elhallgattam, ahogy átszellemült arccal mesél és rájöttem, hogy a dolognak ezt a részét nagyon is el tudnám képzelni. Sőt, akartam! Most már én is át akartam élni ezt a csodát és tanúságot tenni, hogy szeretem Edwardot.

- Elrontottam – szontyolodtam el.

Felkönyökölve az oldalára fordult, és úgy nézett rám, mint valami hazugságvizsgáló.

- Szereted őt? – tette fel az egyszerű kérdést.

- Persze, hogy szeretem! – háborodtam fel – Ő a mindenem, a Világot jelenti a számomra! Minden pillanat szenvedés, amikor nélkülöznöm kell a közelségét, és olyankor úgy érzem, hiányzik belőlem egy darab!

Rose gyönyörű arcán mindentudó mosoly terült szét és huncutul nézett felvont szemöldöke alól.

- Oh! – hagyta el a halk felismerés a számat. Hirtelen megértettem, hogy ez a házasság lényege. Szeretni és szeretve lenni.

- Akkor mondj igent! – állt fel könnyedén.

- De tönkretettem a tökéletes pillanatot… - idéztem fel magamban Edward csalódott arcát.

Nevetve megrázta a fejét.

- Valószínűleg nem az volt a tökéletes pillanat - halkan magyarázta, mint egy durcás kisgyereknek – mert különben már az ujjadon csillogna az a csodás gyűrű.

- Ebben van valami – adtam igazat neki, miközben én is felpattantam, és csendben, egymás mellett lépkedve indultunk haza.

Azon törtem a fejem, mit és hogy mondjak szerelmemnek, hogy ezúttal ne hibázzak.

Ahogy közeledtünk a házhoz, egyre izgatottabb lettem, mert végre biztosan tudtam, mit akarok.

Belépve a nappaliba, barátnőm villámló tekintetével találtam szembe magam. Szerencsére a fiúk nem tartózkodtak otthon, csak Jacob játszott Adammel és Emilyvel a hátsó kertben. Ahogy alkalma adódott, Alice azonnal nekem tapadt.

- Mond, neked mi a fene bajod van? Csak egy igen kellett volna! - fújtatott mérgesen.

- Tudom, tudom, – tettem fel a kezem megadóan – de helyre hozom!

Kételkedően összehúzott szemekkel nézett rám.

- Hogyan?

Bizonytalanul lebiggyesztettem a számat.

- Azt még nem tudom… - pislogtam rá reménykedve, ahogy karba font kézzel várakozva nézett – Segítenél?

Ahogy kimondtam a varázsszót, ördögi fény villant a szemében és felkapva a táskáját hátrakiabált, hogy elmentünk vásárolni és a karomnál megragadva magával húzott. Mire felocsúdtam, már az autóban ültünk.

- Hová megyünk? – kérdeztem félszegen, mert már megtanultam, hogy ilyenkor óvatosan kell bánni Alice-el. Mikor szervezésben van, teljesen bepörög és egy légkalapács is kevés lenne, hogy leállítsa. Viszont tisztában voltam vele, hogy meglepetések szervezésében verhetetlen, plusz megvan a képessége, hogy előre látja a sikert.

És most én mindenképpen biztosra akartam menni.

- Először is vásárolunk neked egy alkalomhoz illő szerelést, hogy elkápráztathasd az én drága öcsikémet. Aztán keresünk egy nyugodt helyet, ahol megejtheted a fiúkérést.

Lelkesen bólogattam, de az utolsó mondatnál rámeredtem. Mikor észrevette a döbbenetem, csak legyintett.

- Ugyan, Bella, hiszen kikosaraztad! Most rajtad a sor, kislány!

Na, ha valaha eszembe is jutott a házasság, az biztos nem, hogy én kérem meg egy férfi kezét, még akkor sem, ha az Edward Cullen.

- Nem láttad, mikor visszaért – motyogta vezetés közben Alice csendesen – Teljesen magába zuhant.

Sajnos, nagyon is el tudtam képzelni, és erre a mellkasom összeszorult. Szegény drágám, fájdalmat okoztam neki, és ezért szörnyen haragudtam magamra.

Helyrehozom, ha kell, térden állva kérem meg!

- Nos, ha több időnk lenne, talán kiüríthettem volna a házat estére, hogy kettesben lehessetek – tervezgetett – de így más helyszínt kell keresnünk, ahol meghitten kettesben lehettek.

Elgondolkodtam, majd hirtelen eszembe jutott valami. Mikor megosztottam Alice-szel, elrévedve a jövőt fürkészte, majd boldogan sikkantva jelezte, hogy nyerő az ötletem.

Port Angelesben beszereztünk egy csodaszép, kék csipke ruhát, hozzá illő cipővel. Sőt, vettünk egy szintén kék csipkéből készült fehérnemű együttest is, amiben Alice szerint észbontóan fogok kinézni. Nem kételkedtem a szavában, ezért szerencsére a próbától eltekintett. Ha képes lennék pirulásra, lángolt volna a fejem zavaromban.

Mosolyogva figyeltem, ahogy barátnőm telepakolta a kosarat mindennel, ami szerinte nélkülözhetetlen egy romantikus vámpírfiú-kéréshez…

Edward szemszöge

Miközben visszafelé tartottam a rétről, gondolataim nem tudtak szabadulni a történtektől. Egyfolytában Bella rémült arcát láttam magam előtt, ahogy kikerekedett szemmel bámulja a gyűrűt és a döbbenettől szóhoz sem jut. Szidtam magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam. Soha, még csak érintőlegesen sem beszéltünk esküvőről, mivel nem volt rá megfelelő alkalom. Sejthettem volna, hogy nincs odáig a házasságért, hiszen már emberként is kiábrándultan beszélt erről az egészről. Nem tehettem róla, de mióta visszakaptam, nem tudtam szabadulni a vágytól, hogy a feleségemnek tudhassam. Azt akartam, hogy kötődjünk egymáshoz, minden lehetséges módon, és számomra a szerelem legszebb kiteljesedése az esküvő.

Mérges voltam magamra, leginkább azért, mert úgy éreztem, hogy ezzel elrontottam mindent. Tökéletes volt eddig is az életünk, erre én jövök ezzel a lánykéréssel…

Szívembe befészkelte magát a kétely. Lehet, hogy számára nem jelent annyit a kapcsolatunk, mint nekem? Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Szeret, ezt biztosan érzem és tudom. A kérdés csak az, hogy ezek után nem menekül-e el tőlem?

Nem számít, ha nem viszonozza ugyan olyan intenzitással az érzéseimet, a lényeg, hogy velem legyen! Már a gondolatba is majd belehaltam, hogy elveszíthetem. Mikor láttam David kezei között, tudtam, hogy én csak addig vagyok képes a Földön létezni, amíg ő él, vagy amíg elvisel maga mellett. Nélküle nem tudnék és nem is akarnék tovább élni.

Milyen meggondolatlanul ostoba voltam!

Hazaérve besiettem a házba, rögtön Carlisle-t keresve. Alice láthatóan már várt rám, aggódó tekintetét rám szegezve motyogott el egy halk „Sajnálom-ot”. Igyekeztem rendezni az arckifejezésemet, de őt aligha téveszthettem meg. Keserűen elmosolyodtam és a lépcsőn éppen lefelé jövő Emmett felé fordultam.

- Hol van Carlisle?

- Azonnal jön. Szeretné, ha elmennénk vele Seattle-be, mert be kell szerezni ezt-azt a laboratóriumba. Ha sietünk, estére haza is érünk.

Bólintottam és már indultam is a garázsba.

Hamarosan úton voltunk, én a vezetésre koncentrálva bámultam kifelé a szélvédőn. Apának természetesen feltűnt a hallgatagságom, de nem tett megjegyzést.

Persze Emmett nem volt ilyen figyelmes.

- Mi van öcsi, talán Bella megfenyített? Olyan képet vágsz, mint aki büntetésben van!

A visszapillantóban küldtem felé egy zord pillantást, de csak szemtelen röhögés volt a válasz.

Alig vártam, hogy hazaérjünk és újra a karomba vehessem szerelmemet. El akartam mondani, hogy felejtse el az egészet, nekem bőven elég annyi, amit tőle kaphatok, és önként adni tud.

Mikor végre beálltam a garázsba, hátrahagyva a többieket rohantam be a kivilágított lakásba.

A konyhából Esme, Emily és Rose nevetése hallatszott, ahogy épp Adam-et etették. A házat betöltötte a palacsinta illata, ami a kicsi egyik kedvence volt.

- Bella fent van? – kérdeztem Alice-t, aki Jasperrel sakkozott.

- Nemrég elment, de azt mondta, hagyott neked üzenetet a szobában – szólt unottan, miközben minden gondolatát a játék töltötte ki.

Rémülten rohantam az emeletre, feltépve közös szobánk ajtaját. Bella édes illata azonnal megcsapott, de a kellemes otthonérzet, amit belépve érezni szoktam, most elmaradt. Szemeim azonnal a levelet keresték, amit a könyvespolcon meg is találtam. A fehér borítékon gyöngybetűkkel a nevem díszelgett, de nem éreztem elég erőt, hogy érte nyúljak. Csak bámultam a kis papírt és lábaim reszketni kezdtek.

Elment és üzenetet hagyott. Torkomba jeges rémület kúszott, lassan eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Féltem elolvasni, mi áll a levélben, mert nem akartam tudomást venni a félelmeimről.

Aztán mégis kinyúltam, hogy óvatosan kézbe vegyem a halálos ítéletemet és széthajtva a lapot olvasni kezdtem.

„Edward

Sokat gondolkodtam azon, ami ma történt és nem tudom, hogyan mondjam el Neked, mit érzek. Mindenképpen négyszemközt kell beszélnünk, ezért kérlek, ha megkapod a levelet, gyere Charlie házához.

Bella”

Többször végigfutottam a sorokon, értelmezve a szavakat. Bár nem kaptam válaszokat, a félelem láthatatlan karokkal ölelt körbe.

Elment. Elhagyott? Mi mást keresne a régi házban? Talán azért hív oda, hogy a család ne legyen tanúja a szakításunknak…

Erre a gondolatra megborzongtam, zihálva kapkodva levegő után.

Mit tettem??? Legszívesebben felképelném magam az ostobaságomért, amivel elüldöztem életem értelmét!

Bocsánatot kell kérnem, könyörögni, hogy ne taszítson el magától! Ha kéri, kész vagyok bármit megtenni, csak ne töröljön ki az életéből!

Lerohantam a lépcsőn és a család döbbent arcával mit sem törődve, bevetettem magam a sötét erdőbe. Azt hiszem, még életemben nem futottam olyan gyorsan, mint akkor, mégis úgy éreztem, nem haladok és a távolság csak egyre nő közöttünk.

Mikor kiértem a fák közül, lelassítottam és emberi tempóban lépkedtem a jól ismert épület felé. Rögtön feltűnt, hogy az eddig lakatlan ház ablakain át halvány fény szűrődik ki az utca sötétjébe. Bella szobájának ablakán alig észrevehetően meglibbent a függöny, elárulva, hogy valaki tartózkodik fent. Bele sem gondolva, mit is teszek, egy határozott mozdulattal felugrottam és a nyitott ablakon keresztül átlendültem a párkányon. Meglepetten tekintettem körbe a kis helyiségen, ahol semmi sem változott a hosszú évek alatt, az elém táruló látvány mégis váratlanul ért. A padlón és a polcokon sok apró gyertya világította meg a szobát, sejtelmes fénybe burkolva a berendezést. Valahonnét halk, lágy zongoraszó andalító dallama hallatszott, tovább növelve a harmónia érzését. De mindezek csak mellékesen jutottak el a tudatomhoz, mert a szoba közepén ott állt Ő, gyönyörű csipkeruhában, szótlan ajkán bájos mosollyal, engem nézve. Lélegzetelállító látvány volt, ahogy a gyertyák lobogó lángjának árnyéktánca tükröződött az arcán és a csillogó szempárban.

Azt hiszem, még a szám is tátva maradt, mert zavartan lesütötte a tekintetét és a cipője orrát kezdte nézegetni.

Felocsúdva ámulatomból közelebb léptem és bár legszívesebben rögtön a karomba kaptam volna, inkább megálltam tőle pár méterre.

- Szia – hangom rekedtsége még engem is meglepett, és mivel nem tudtam, mit is mondhatnék, csak bámultam tovább.

- Szia – köszönt vissza csilingelő hangján és ő is tett egy lépést felém.

Összezavarodva próbáltam rendezni a szétesett gondolatokat a fejemben, kevés sikerrel.

- Örülök, hogy megjöttél, már nagyon vártalak – suttogta lágyan, kezét felém nyújtva. Zavarodottságom csak fokozódott, de ösztönösen zártam kezembe a kicsi ujjakat. Már csak pár centi választott el minket egymástól, mikor újra beszélni kezdett.

- Bocsánatkéréssel tartozom - Értetlenül vontam fel a szemöldököm, de szinte azonnal leintett, hogy hallgassak – Szeretném, ha nem szólnál közbe, amíg be nem fejezem – nézett rám szigorúan, mire én csak bólintottam.

- Vámpírlétem negyvenhárom évét úgy éltem meg, hogy sajátos értékrendet állítottam fel magamnak és ebbe a családnak, a szó hagyományos értelmében alig jutott hely. A kapcsolatom, ami más emberekhez vagy vámpírokhoz kötött, sekélyesek voltak, és nem is vágytam ennél többre – Egy pillanatra megremegett – És akkor újra felbukkantatok ti, emlékeztetve, hogy milyen csodás dolog szeretni és szeretve lenni. Már többször elmondtam, de emlékeztetlek rá akár százszor is, hogy soha, egyetlen pillanatra sem szűntem meg szeretni téged. Volt, hogy a szerelmemet beárnyékolta a magány szította gyűlölet, de ezek csak védekezésként alakultak ki bennem. Mióta visszakaptalak, nem tudom szavakkal elmondani, mit is jelentesz nekem! Te vagy minden, amiért élni akarok. Ezt tudom az első perctől, mégis csak ma délután fogalmazódott meg bennem teljesen. Fájt látni a csalódást az arcodon, mikor olyan bután fogadtam a vallomásod – leintett, mikor tiltakozni akartam és gyorsan folytatta – Most is csak túlvariálom a dolgot, pedig olyan egyszerű az egész. Szeretlek! Elmondhatatlanul és végérvényesen szeretlek! Létezésem hátralévő minden pillanatát veled akarom tölteni és boldogan leszek a feleséged, ha még mindig áll az ajánlatod.

Az utolsó mondatokat egy szuszra mondta el, majd riadt várakozással nézett rám.

A mellkasomról mintha egy hegyet emeltek volna le, úgy könnyebbültem meg. Imádattal vizsgáltam az arcát és reszkető kézzel húztam elő a gyűrűt a zsebemből. Lassan letérdeltem, majd elcsukló hangon ismét feltettem a nagy kérdést.

- Isabella Mary Swan, megtisztelnél azzal, hogy a hitvesem leszel és velem töltöd az öröklétet?

Szikrázó szemébe nézve észrevettem, hogy megremeg, majd boldog, megkönnyebbült mosollyal kimondja azt a szót, amit annyira vágytam hallani.

- Igen!

Lassan az ujjára húztam a gyűrűt, majd sebesen ölbe kapva csak csókoltam, és csókoltam, és csókoltam…