56. fejezet

Sziasztok!

Itt a friss, remélem tetszeni fog. Bár nem túl mozgalmas, a következőben azonban újabb bonyodalmakra számíthattok! ;) 

Jó olvasást és kérlek, tiszteljetek meg néhány szóval, úgy lelkesebben fogok írni! :)

Puszi

- Miért követsz? Mi bajod van velem? – morogta bele a sötétségbe Lisa, ahol a farkast sejtette. Érezte az illatát, hallotta szívének dübörgését. Már legalább egy órája kísérte és tisztes távolból figyelte a lányt, akit ez kezdetben csak zavart, mostanra azonban már teljesen feldühített.

Várt egy kicsit, hallotta, ahogy közelebb jön, majd egy bokor mögött átváltozva kilép kopott térdnadrágjában a hold által megvilágított aprócska tisztásra.

Már nem tűnt haragosnak, ahogy a bálteremben, inkább szomorúan nézett Lisára.

- Nem akartalak zavarni – mondta, aztán hosszan hallgatva csak nézte búsan a lány arcát. Ez elég volt ahhoz, hogy Lisa haragja is elpárologjon, zavartan nézett félre és a feltámadó hűvös szél arra késztette, hogy összébb húzza magán a kardigánt. Ray közelebb lépett, mintha át akarná ölelni, hogy forró karjaival melegítse fel, félúton mégis meggondolta magát.

- Tetszik neked? – kérdezte szenvtelenül.

A zavarba jött lány úgy akart tenni, mint aki nem érti, mire gondolt, de ez túl átlátszó időhúzás lett volna. Szégyenlősen sütötte le a fejét.

- Igen – lehelte.

- Ő nem elég jó választás a számodra.

Lisa szinte várta ezt, azonnal védekezni kezdett.

- Honnét tudod? Hiszen nem is ismered!

- Nem, valóban nem. – Most sem volt dühös, ami Raymondtól merőben szokatlan. – És nem is a személye ellen van kifogásom. Csak… - sóhajtott és megdörzsölte az arcát. – Hozzád jobban illene valaki… aki… közülünk való.

A lány elcsodálkozott.

- Mármint egy farkas?

A fiú bólintott és még egy kicsit közelebb lépett.

- Valaki, aki ismer, aki meg tud védeni. Aki csodál és megbecsül… – Még egy lépés. – …Valaki, aki az életét is odaadná egyetlen mosolyodért. – Lassan felemelte a kezét és megsimogatta a lány szép arcát. – Valaki, aki szívből szeret.

Lisa elvarázsolva bámult a fiúra, akinek szinte izzott a tekintete a sötétben, majd hirtelen zavartan elhúzódott és elfordult tőle.

- Ha lenne ilyen farkas, már bevésődött volna – érvelt a lány. Nem olyan rég még ő is ebben reménykedett, de a sors máshogy akarta.

- Talán bevésődés nélkül is boldog lehet egy farkas – nézett mélyen Lisa szemébe. – Lehet, hogy nem kellene erre várnunk…

- Jacobnak is megérte várni – suttogta halkan a lány. – Pedig neki igazán sok időbe tellett.

- De ő is próbálkozott…

- Igen, próbálkozott, de nem találta a boldogságot – világított rá Lisa. Nézte a fiú csalódott arcát és őszintén sajnálta, hogy ez így van. – Minden farkasnak elrendeltetett, kivel teljesedhet ki. Ha még nem vésődött be, annak az az oka, hogy élete párja még nem lépett be az életébe. – Keserédes mosollyal az arcán kinyúlt és két tenyerét a fiú szomorú arcára simította, kényszerítve ezzel, hogy a szemébe nézzen. – A te életedben is eljön majd a pillanat és akkor rájössz, hogy mennyire megérte várni. Bármelyik lány lesz is, végtelenül szerencsés, hogy te leszel a társa. Bár lehetnék én az… de ez kizárt.

Raymond sóhajtva lehajolt, homlokát a lányéhoz nyomva nézett a szemébe. Két magányos szív pillanatnyi összeborulása volt ez csupán, két támaszt kereső lélek gyengesége.

- Szeretlek – lehelte Raymond. Nem volt a vallomásban szenvedély, de annál őszintébb.

És Lisa tudta, hogy ez így van. Tudta, mert ő is így érezte. Több volt ez, mint egy baráti érzés, mégis más, mint a szerelem. Egy különös vonzás, egy kötődés, ami örökre megmarad, bármi történjék is velük.

- Én is szeretlek.

Lassan kibontakoztak egymás öleléséből, ráérősen léptek hátra, míg végül egymás kezét szorongatva álltak. Egy percig némán nézték egymást, aztán mosolyogva elszakadtak a másiktól. Ray megrázkódott és a következő másodpercben már hatalmas farkasként nézett le a lányra, aki hangosan nevetve figyelte. Pici korától imádta nézni őket átváltozás közben. Sohasem jutott eszébe félni tőlük, épp ellenkezőleg; így közülökvalónak érezte magát, mert volt valami, amit csak ő láthatott, a részese lehetett. Végigsimított a fekete farkas fején, majd hagyta, hogy nagyot szökkenve eltűnjön a fák között.

Még soha nem sajnálta ennyire, hogy nem lehet Ray bevésődése, de hirtelen megjelent egy sötét szempár lelki szemei előtt, háttérbe szorítva minden mást.

Mire észbe kapott, már egy ablak alatt állt, amiből halvány fény szűrődött ki. Szomorúan állapította meg, hogy nem lát be, ám éles fülének köszönhetően meghallott két egyenletes szívverést kiszűrődni. Alszanak – állapította meg, és elfogta az ellenállhatatlan vágy, hogy lássa Brandont. A bejárati ajtón, ami nem volt kulcsra zárva, olyan halkan és gyorsan jutott be, hogy a levegőnek sem volt ideje felkavarodni. Követve a pulzusok hangját belopakodott egy szobába. Az ágyon Evelin aludt, nyakig betakarva, sápadt arca olyan fehéren világított az éjjeli lámpa fényében, hogy akármelyik Cullennal versenyre kelt volna. Az ágy mellett egy fotelban elterülve ott ült ő, hosszú lábai egy széken pihentek. Karját védekezőn fonta maga köré, a pléd, amivel előtte takarózott a földre csúszva feküdt. Lisa óvatosan felemelte és lágyan ráterítette. Ahogy közelebb hajolt hozzá, tekintete elkalandozott az alvó férfin. Homlokára barázdát rajzolt a gondterheltség, még álmában is összehúzta a szemöldökét. Kócos haja kuszán meredezett szét, állán borosta sötétlett, puha száját szorosan összezárta. A lányt elöntötte a forróság, ahogy eszébe jutott az előző esti csók…

Brandon szeme olyan hirtelen pattant fel, hogy Lisa pislantani sem mert ijedtében, csak meredten bámult vissza rá. Felocsúdva először a menekülés jutott az eszében, és nyilván nem csak neki. Érezte, amint egy erős kéz kulcsolódik a csuklójára és közelebb húzza magához, hogy visszatartsa.

Brandon, miközben lassan felemelkedett, az ujjával csendre intette a mentegetőzni készülő lányt, majd az ágy felé pillantva halkan kivezette a szobából és behúzta maguk mögött az ajtót.

- Nagyon sajnálom… csak… nyitva volt a bejárat – suttogta hadarva a rémült lány, de nem tudta befejezni, mert egy forró száj tapadt az övére. Brandon úgy szorította magához, hogy alig kapott levegőt. Na, nem mintha bánta volna! Épp ellenkezőleg, lábujjhegyre állt és szorosan átkarolta a nyakát, testével teljes hosszában hozzápréselődött. Már egy ideje vadul csókolóztak, mikor Brandon kicsit eltolta magától. Lisa megrémült, mert biztos volt benne, hogy megint megbánta és el fogja küldeni. De fölöslegesen izgult, mert a másik boldog mosollyal nézett le rá.

- Remélem más férfiakhoz nem szokásod éjszakánként beosonni – szólt incselkedve, és mikor pír öntötte el a lány arcát, felnevetett. A derekát ölelve átkísérte a nappaliba, ahol lehúzta magával a kanapéra.

- Hogy van Evelin? – kérdezte félve Lisa.

- Rosszabbul. – Brandon sóhajtott. – Ez már így van egy ideje. Hol jobban, hol rosszabbul. Amióta itt vagyunk, nyilvánvaló volt a javulás… Már kezdtem reménykedni.

- Sajnálom. – Nem tudta, mit is mondhatna, ami vigasz lehetne, így csak halkan hozzábújt.

- Örülök, hogy átjöttél. Az este nem a terveim szerint alakult… - Nem folytatta, csak simogatta a lány haját, pedig az égett a vágytól, hogy megtudja, mi volt az eredeti szándéka.

- A barátod, feltételezem, azt hiszi, otthon alszol… - Hangjának éle bántotta a lány fülét.

- Nem a barátom.

- Nem? – csodálkozott a másik. – Nekem úgy tűnt, képes lenne átharapni a torkom egyetlen tánc miatt.

- Pedig nem járunk, csak nagyon közel állunk egymáshoz… Ő olyan nekem, mintha a bátyám lenne.

- Hááát, ennek igazán örülök. – Összehúzott szemekkel nézte Lisát. – Ugye nincs is barátod?

A lány zavartan nézegette a szőnyeg mintáját.

- Nincs – lehelte beismerően. Nem mert a fiúra nézni, aki az ő arcát kutatta elmélyülten.

- Ennek még jobban örülök – suttogta és már birtokba is vette a lány száját, akinek eszében sem volt tiltakozni. Ezúttal nem sietett, kiélvezte a csók minden pillanatát. Mikor ajkaik elváltak egymástól, oldalra fordította a fejét és a nyakánál mélyen beszívta az illatát. Mámoros tekintettel nézett fel az arcába, mint aki megrészegedett.

- Imádom! – Mosolya olyan szívdöglesztőre sikeredett, hogy Lisa teljesen elalélt tőle.  

- Nem vagy fáradt? - – kérdezte gyengéden a férfi.

Lisa majdnem rávágta, hogy cseppet sem, de a másik szeme alatt húzódó karikák eszébe jutatták mi mindenen ment át a férfi mostanában. Elegendő pihenésre aligha volt ideje.

- De, kicsit álmos vagyok. – Azzal felállva távozni készült, azonban a meleg kezek visszahúzták.

- Ne menj! – kérte. – Nem maradnál itt? Ígérem, úriemberként viselkedem… - nézett rá huncut mosollyal. Meg sem várva a lány válaszát eldőlt a kanapén, maga mellé húzva őt is. A keskeny helyen magához szorította Lisát, aki fejét a mellkasára hajtotta. Így ugyan nem láthatta a férfi arcát, de elégedett sóhaja kárpótolta. Néhány másodperc után légvételei elmélyültek, szívverése lelassult a lány füle alatt. Lisa nem volt álmos, de ha az lett volna, akkor is ébren marad, hogy ne hagyjon ki egyetlen dobbanást sem…

Istenem! Végre ott volt, ahol lenni akart.

Bella szemszög

- Szomorú vagy – simított végig arcomon Edward, ahogy a karjára támaszkodva figyelt. A hatalmas franciaágy közepén feküdtünk, a tévé lehalkítva villogott; egyikünk sem nézte.

- Igen, sajnálom Evelint. És persze Brandont. Szörnyű ez az egész… - Most is a gyűrűmmel játszottam, az ujjamon forgatva körbe-körbe. Vőlegényem megértően nézte, keresve a vigasztaló szavakat.

- Tudom. De ezt leszámítva a napunk igazán jól sikerült, sőt egészen kellemes volt. Különösen Emmett szórakozott jól. - Megjegyzése mosolyt csalt az arcomra, mert magam előtt láttam a fiút a két számmal kisebb kölcsön pólóban. – És azt hiszem, Jacob is elégedett lehet… - Folytatta Edward.

- Hát, annyira talán mégsem! Láttad, hogy nézett Brandonra? És Ray is! Nem tetszett…

Vőlegényem nevetve előrehajolt, és puszit nyomott ráncba szaladt homlokomra.

- Nos, nekem nem úgy tűnt, hogy ez őt annyira aggasztotta volna! Ha tudná, hogy kikkel húz ujjat!

- Tetszik neki Lisa – mosolyodtam el, mikor eszembe jutott a táncuk. Ahogy a lányra nézett, ahogy ölelte egyértelművé tette, milyen szándékai vannak vele. Persze, ez újabb problémát vet fel, tekintve, hogy Lisa félig vámpír és a falka védelmét élvezi. Bár kétségtelenül ez lesz az első eset, mikor egy vámpírt akarnak megóvni egy egyszerű embertől. Csak remélni tudtam, hogy Brandon részéről nem csupán egy trófea lesz a lány. Végtére is nem ismerem az öcsémet, lehet, hogy egy nőfaló csirkefogó!

A telefonom halk pittyenéssel jelezte az üzenet érkezését. Jacob írt.

„ Hello! Lisa nálatok van? Még nem jött haza…” 

- Írd meg neki, hogy jó helyen van, reggelire hazaér! – kiáltott fel Alice a nappaliból. Már pötyögtem is a választ, miközben visszakérdeztem.

- Miért, hol van?

Másodpercnyi hallgatás után szintén kiabálva jött a felelet.

- Éppen az öcséden!

Emmett hangos nevetése és Edward valamivel visszafogottabb kuncogása sem tudott meggyőzni arról, hogy ez valóban jó dolog lenne.

- Ugyan, emlékezz, milyen varázslatos volt az az időszak, mikor titokban találkozgattunk! Mikor még csak ízlelgettük az érzést, amit kiváltottunk egymásból – suttogta szerelmem. - A türelmetlen várakozást, az ismerkedés izgalmát… Köztük még csak most kezdődik el.

Elmosolyodtam az emlékekre.

- Igen, csak attól félek, ennek nem lesz jó vége…! 

- Ne légy ennyire negatív, így is vannak épp elegen, akik rossz szemmel nézik majd a kapcsolatukat. Brandon nem látszik meggondolatlannak. Hagyjuk, had menjen minden a maga útján, és ha mégis gond lenne, elég lesz akkor aggódnunk miatta. – Villámgyorsan hanyatt döntött és rám nehezedett. Azonnal fellobbant bennem a vágy, szorosan átfontam a nyakát, lágyan megcsókoltam, aztán végighaladtam a nyakán, mire szenvedélyesen felsóhajtott.

- Nincs kedved úszni egyet az óceánban? – kérdeztem kacéran, mire azonnal felpattant, húzva engem is magával, hátunk mögött hagyva a házat és Emmett idétlen röhögését…

55. fejezet

Lisa holdkórosként kerülgette az embereket, igyekezett távol kerülni mindenkitől, hogy kicsit kiszellőztesse zsongó fejét. Nem volt szerencséje.

- Miért nem vagy velük? – szólalt meg közvetlenül mellette Ray vádló hangja. – Megbeszéltük, hogy szemmel tartjuk őket.

- Hartéknál vannak – lökte oda anélkül, hogy megállt volna.

- Egyedül?

- Nem – sziszegte türelmetlenül a lány anélkül, hogy megállt volna, mert tudta, hogy mi következik. – Nem egyedül, hanem Hartékkal.

- Tudod, hogy értettem! – próbált vele lépést tartani Ray.

- Igen, tudom!!!

- Akkor miért nem vagy velük?

Lisa olyan gyorsan pördült meg, amit szemmel alig lehetett követni.

- Azért, mert nincs hozzá kedvem, oké?! – Mikor látta, hogy Ray zavartan tekintget körbe a közelben állók miatt, elszégyellte magát. Nem volt szokása fúriaként viselkedni, pláne nem a testvéreivel. És a feltűnést is mindennél jobban gyűlölte, amit a hangos szóváltással most mégis sikerült kivívnia.

Lehunyta a szemét, majd bocsánatkérően felnézett a haragtól villogó sötét szempárba.

- Sajnálom, nem akartam…

- Mi az ördög van veled? Nem ismerek rád! – húzta félre a karjánál fogva Raymond. – Mi zaklatott fel ennyire?

Brandon Hart! – válaszolta volna legszívesebben Lisa, de csak fáradtan sóhajtott.

- Semmi, csak kicsit feszült vagyok.

Lehorgasztott fejjel várta a további vitát és a kioktatást, de csend maradt. Lassan felnézett az indián fiú ellágyult arcába, ami mindennél jobban meglepte, ahogy kedves hangja is, mert nyoma sem volt dühnek benne, mint általában.

- Nem lesz semmi baj. – Előrenyúlt és egy kósza hajtincset simított a füle mögé, ujjaival finoman végigcirógatta a szép arcot. – Minden elrendeződik és visszatér a régi kerékvágásba. – A lány döbbenetét látva rekedten felnevetett. – Na jó, nem pont a régibe. – Pár másodpercig még aggódva figyelte a Lisát, majd huncutul rákacsintott. – Gondolom, Bella nem akarja vacsorára elfogyasztani a saját öccsét, meg a doki is velük van, így azt hiszem, nincs veszély. Gyere, meghívlak egy vattacukorra! – fogta kézen és húzta maga után a lányt, aki nem ellenkezett.

Nemsokára a ragadós édességet csipegették a többi fiatallal együtt. A felszabadult légkörben lassan Lisa is felengedett. Mosolyogva figyelte, ahogy Jacob rajongva körülzsongja Emilyt, mint méhecske a virágot. Örült a boldogságuknak, mégis maradt valami keserűség a szívében. Jacob eddig csak az övé volt, ő képezte az élete közepét. Mostanáig. Tagadhatatlan, hogy féltékeny volt, bár nem rosszindulatúan, egyszerűen csak sajnálta magát és azt az időt, ami kérlelhetetlenül a múlté lett. Igaza volt Raynek, már semmi nem lesz olyan, mint régen.

- … és akkor Oliver kezéből kicsúszott a tálca, a málnaszörp meg beterítette Emmettet! Látnotok kellett volna az arcát! – mesélte egy apró „baleset” történetét röhögve Cole.

– Jól mutatott a pólóján! – kontrázott Oli is.

Emmett, aki egy Seth-től kölcsön kapott felsőben feszített, nem igyekezett titkolni a bosszúságát és biztosította Olivert, hogy jobban teszi, ha résen lesz. Mindenki jót derült kettejük szócsatáján, még Rose is mosolyogva állt férje oldalán. Évődésüket figyelve egy külső szemlélődő úgy láthatta, hogy néhány barát jól érzi magát egymás társaságában.

A vetélkedők végeztével lassan mindenki behúzódott a közösségi házba, ahol a zenére már táncoltak kicsik és nagyok egyaránt. Ők ugyancsak bevonultak a feltámadó szél elől. Raymond Lisa mellett maradt, ami nagyon jólesett a lánynak. Érzékeny lelkű, figyelmes fiú volt, bár mindent megtett, hogy ezt titkolja, elég nagy sikerrel. Biztos ráérzett, hogy mennyire magányos - gondolta a lány-, ezért tüntette ki a figyelmével.

- Kérsz valamit inni? – hajolt Lisához.

- Igen, köszönöm – nézett fel rá kedvesen, aztán figyelte, ahogy a tömegben megpróbálja átfurakodni magát, néha megáll szót váltani az ismerősökkel, odaköszön a barátoknak.

- Szóval ő a lovagod? – kérdezte a rekedt hang közvetlenül a füle mellett. Annyira meglepődött Brandon felbukkanásán, hogy tiltakozni is elfelejtett. Meglepetten látta, hogy Belláék is visszajöttek, ők is mosolyogva hallgatták meg Emmett pórul járt pólója történetét. Evelin odaintett neki, aztán ő is a többiekkel együtt nevetett.

Lisa összerezzenve érezte, hogy kézen fogják és húzni kezdik.

- Mit csinálsz? – kérdezte Brandontól ijedten és meglepetten egyszerre.

- Kihasználom az alkalmat, amíg távol van és felkérlek táncolni – közölte az egyszerűen, miközben a táncolók közé érve szembe fordult a lánnyal, karját szorosan a dereka köré fonva ringatózni kezdett a lassú zene ütemére.

Lisa csak most ocsúdott fel, tenyerét a mellkasnak feszítette, hogy nagyobb távolságot nyerjen kettejük között.

- Nem táncolok veled! – sziszegte.

- Már táncolunk. – A fiú tudomást sem véve a tiltakozásról még közelebb vonta magához, ami minden nehézség nélkül sikerült is neki. Lisa meglepődött ezen, hiszen nincs ember, aki elbírna vele. Hacsak nem hagyja magát…

És igen, ő hagyta. Tudta, hogy őrültség, mégis átadta magát a lebegő érzésnek, amit a férfi közelsége váltott ki belőle. Úgy érezte szárnyalnak, pedig alig mozdult a lábuk. Érezte a másik lélegzetének lágy cirógatását az arcán, szívének dobbanását a keze alatt. Szédült, másrészt soha nem volt ilyen biztos támasza eddigi életében, mint ezek a karok. Megpróbálta emlékeztetni magát, hogy mennyire haragszik rá, mert megbántotta, de most ez sem számított. Ha valaki szól, hogy mindjárt becsapódik egy meteor, az sem érdekelte volna. Csak a hozzá simuló test számított, a szorítás a derekán.

- Sajnálom – hallotta meg az érdes hangot. – Az este nem úgy értettem, ahogy te értetted. Nem sértésként mondtam, hidd el. Gazembernek érzem magam, de azóta nem tudok másra gondolni, csak rád. Egész nap alig vártam, hogy a közeledben lehessek.

Lisa bódultan nézett fel a szemébe, ahol őszinte megbánást látott. És még valamit, amit előző este is… A teste válaszul még jobban felforrósodott, ösztönösen közelebb húzódott Brandonhoz.

- Én is – lehelte, miközben élvezte a hátát simogató kéz érintését.

- Beszélnünk kell, nyugodt körülmények között. – Nézett a fiú kelletlenül a barátaik felé.

El tudta képzelni, milyen látványt nyújthatnak, és csak remélni tudta, hogy az éles vámpír-, illetve farkas fülek nem hallják a beszélgetésüket.

A zenének hirtelen vége szakadt, visszarántva őket a valóságba. Lisa zavartan fordult a többiek irányában, amerre Brandon vezette, miközben a karját még mindig a derekán tartotta. Érezte, hogy az arca lángra gyúl, igyekezett kerülni a tekinteteket.

Bár nem volt jele, hogy bárki is velük foglalkozna, mindenki érezhetően őket figyelte. Két szúrós szempár is méregette Brandont, aki szenvtelenül viszonozta.

- Az italod – nyújtotta a lány felé Raymond, de tekintete fagyosan szegeződött a fiúra.

Lisa ügyetlenül elvette, motyogott valami köszönet félét, de nem nézett rá.

A másik jeges pillantás Jacobtól érkezett. A többiek inkább kíváncsiak voltak, de senki sem merte a dolgot forszírozni.

Szerencsére elterelte a figyelmeket a mikrofonból felhangzó köszöntő. Az öreg Ateara beszélt az ősökről, a hagyományokról és megköszönte a vendégeknek, hogy eljöttek, aztán folytatódott a bál.

Emily súgott valamit szerelme fülébe, mire az alfa egy utolsó zord tekintettel elfordult Brandontól, majd elvegyültek a táncolók között.

Raymond látható rosszkedvét nem is igyekezett titkolni, keresztbe font karján kidülledtek az izmok, száját szorosan összepréselte; olyan volt, mint egy ugrásra kész állat. Brandon nem hátrált meg, egy millimétert sem mozdult Lisa mellől. A beállt csendben két hang szólalt meg egyszerre. Az egyik Edward volt, aki gyorsan Brandon másik oldalára lépett és elkezdett egy híres építészről beszélni, míg Alice Raymondtól kérdezett valamit, hogy elterelje a figyelmét. Egyértelmű volt, hogy a közbelépésük nélkül kakasviadallá változott volna a mulatság.

A feszültség - hála a közbenjáróknak -, lassan oldódni kezdett. Ismét megindult a beszélgetés, a szerelmesek időnként elmentek táncolni, sőt felkérték egymás párját is. Épp Edward és Esme táncoltak, mikor váratlanul Bella előre lendült, pont időben, hogy elkaphassa az összecsukló Evelint, megakadályozva ezzel, hogy beüsse a fejét a padlóba. Hirtelen nagy lett a zűrzavar, ahogy többen siettek a segítségükre.

- Anya! – rázta meg finoman Brandon az eszméletlen asszonyt, és mikor nem reagált, tekintete Carlisle-t kereste. – Doki, kérem!

- Vigyük ki! – vette át az irányítást azonnal az orvos. Brandon felnyalábolta a magatehetetlen testet és gyorsan a bejárat felé vitte, míg Edward utat biztosított nekik. Jacob szinte azonnal csatlakozott hozzájuk, miután odaszólt Lisának, hogy figyeljen Emilyre, megakadályozva ezzel, hogy ő is velük tartson. A táncolók megálltak, sajnálkozva néztek a távozók után, akik a hűvös szélben a nem messze álló Hart-ház felé vették az irányt. Szerencsére az autó csomagtartójában mindig kéznél van az orvosi táska, amiért Edward azonnal elsietett.

Otthon Brandon óvatosan lefektette ébredező anyját az ágyra, majd engedte, hogy Carlisle megvizsgálja. Míg a doki végzett, csatlakozott Jacobhoz és Edwardhoz, akik a nappaliban várakoztak. Mikor meglátták a belépő Carlisle gondterhelt arcát, azonnal tudták, hogy baj van.

- Sajnos megint belázasodott, és szerintem kicsit túl is erőltette magát – közölte. – Mivel mindenfajta kezelést elutasít, így csak annyit tehetünk, hogy a lázát csillapítjuk és nyugalmat biztosítunk neki. Szerencsére fájdalmai nincsenek…

- Még mennyi? – vágott a szavába Brandon, mert ezt a diagnózist már számtalanszor hallotta. Tekintete elhomályosult, ahogy az orvos szemébe nézett. – Mennyi ideje van még hátra?  

Jacob élesen beszívta a levegőt és bent is tartotta, hogy Carlisle válasza után mély sóhajjal kiengedje.

- Néhány hét, talán hónap.

Brandon csak bámult lefagyva a dokira, lélekben azonban máshol járt. Lassan elbotorkált a kanapéig, ahol leroskadva a kezébe temette az arcát és nem mozdult többé. A többiek sem szóltak, nem néztek sem egymásra, sem a fiúra. Hosszú szünet után Carlisle törte meg a csendet.

- Most alszik, adtam neki injekciót. Ha bármikor, akár az éjszaka közepén is, szükség lenne rám, hívj. Holnap eljövök és veszek tőle vért, már ha megengedi, és meglátjuk, mit tehetünk. Talán rá tudjuk beszélni a kemoterápia folytatására.

Brandon megdörzsölte az arcát, ezzel elmorzsolva a könnyet a szeméből, feltápászkodott.

- Köszönöm – nyújtotta a kezét. – Hálás vagyok.

Miután a Cullenek elköszöntek és elindultak az ajtó felé, Jake még tétován rátette a kezét a fiú vállára.

- Mi is itt vagyunk… ha akarod. – Éreztetni akarta, hogy a fiú nincs egyedül, de tekintve az eddigi kapcsolatuk alakulását, nem igazán találta a szavakat, ezért csak bátorítóan megszorított a vállát, majd halkan behúzva maga mögött az ajtót távozott.

A jókedvű vendégsereg lassan fogyatkozni kezdett, már inkább csak a helyiek maradtak, mikor meggyújtották a tábortüzet. Amanda és Adam kiharcolták, hogy megnézhessék, és addig ne kelljen lefeküdniük. A lángok az ég felé törve világították be a rezervátumot, a felvillanó fény mintha birokra kelt volna a sötétséggel, hogy a fák közé szorítsa vissza. A Cullen család tiszteletteljesen figyelte, ahogy a törzs tagjai körülállják, és néhányan halk fohászt énekelnek az ősi nyelven. Az ima lassan hangosabbá vált, alázatosan kúszva az éjszakában.

Lisa is a lángokat figyelte, ahogy ropogva falják a fahasábokat. Nyugtalan volt, mióta Jacob szűkszavúan tájékoztatta őket Evelin állapotáról. Belegondolni sem mert, mit érezhet Brandon most. A szíve majd meghasadt, annyira szeretett volna a fiúval lenni, de nem tudta, mit is mondhatna neki. Szerette volna átölelni, megvigasztalni…

- Átjössz hozzánk? – lépett mellé Alice, majd sokat tudóan hozzátette. – Vagy más terved van? – Látva Lisa tétovázását folytatta. – Emily és Adam a rezervátumban maradnak.

A lány akaratlanul is a Hart-ház felé sandított.

- Nem, én is maradok.

Mikor az autók elindultak a vámpírokkal, a helyiek hazaindultak, lassan minden elcsendesedett.

- Te nem jössz? – kérdezte Jacob összeszűkült szemekkel Lisát. Bal karjával Emilyt ölelte, a másiban Adam bóbiskolt félálomban.

- Nem, nem vagyok álmos. Inkább sétálok egyet.

Választ sem várva elindult a fák sűrűje felé. Nem látta, de érezte az őt figyelő hatalmas farkas jelenlétét, aki mozdulatlanul követte tekintetével a tovasikló lány alakját.

Tehát ma éjjel Raymond járőrözik…

54. fejezet

Üdvözlök mindenki!

Húúú, nem is tudom, hol kezdjem! 

Először is szeretnék bocsánatot kérni Tőletek, amiért elhanyagoltam a blogot. Kaptam hideget-meleget egyaránt, jogosan. Kifogásokat sorolhatnék reggelig, de ebbe most nem kezdenék bele. :)

A lényeg, hogy itt vagyok és hoztam a folytatást. Talán akad még valaki, akit érdekel.

És ígérem, ezúttal nem tűnök el! :)))

54. fejezet

A hangulat egyre jobb lett és a Cullenek is kikerültek a figyelem középpontjából. Még a farkasok is lazítottak kicsit, bár továbbra is szemmel tartották a vendégeket.

Adam, miután látta, hogy a két család közti feszült légkör oldódik, felhőtlenül szórakozott kis barátnőjével, Amandával, aki mindent meg akart mutatni neki. A köztük lévő korkülönbség a hetek múlásával eltűnt, ahogy Adam rohamos fejlődése révén utolérte a kislányt, sőt lassan már el is hagyta. Ez nem kis fejfájást okozott Emilynek, hiszen még mindig nem tudhatták biztosan, hogyan reagál a félvér fiúcska szervezete, ha eléri a felnőtt állapotot. Carlisle figyelte a gyereket és mindent dokumentált.

Fokozatosan Rose is elengedte magát, ahogy kevesebb kíváncsi tekintet figyelte őket. Felmosolygott a testőrként mellette ácsorgó Emmettre, akit Cole-ék be akartak nevezni egy Szkander versenyre. A mérkőzés kimenetele természetesen nem volt kérdéses, de szerettek volna néhány nagyszájú, forksi izomfiút megleckéztetni, akik túl sokat képzeltek magukról. Jacob megtiltotta a falkatagoknak, hogy az erejüket fitogtassák, és ezzel felhívják magukra az emberek figyelmét. A tilalom azonban nem vonatkozott a vendégekre…

- Menj csak – szólt halkan, de őszinte bátorítással Rose a férjének, aki bizonytalanul nézett le rá.

- Biztos?

- Persze, menj csak, verd szét őket! – kacsintott egyet, majd a bőszen vigyorgó Cole felé intett.

- Ezt nekünk sem kellene kihagyni, ha már enni úgysem akartok – mosolygott Lisa a többiekre. - Íjászati verseny is lesz, különböző korosztályoknak. Talán mi is benevezhetnénk.

Jasper szinte azonnal felugrott.

- Nem is rossz ötlet, egyébként is rám fér egy kis friss levegő! – nézett körül elkínzottan az emberekkel megtömött teremben.

A csoport Carlisle és Esme kivételével elindult kifelé, hogy szétnézzenek a vetélkedők között. Menet közben Alice Lisa fülébe suttogva megkérdezte.

- Szóval?

- Szóval mi? – a kérdezett tettetett értetlenséggel suttogott vissza.

A válasz halk morgás volt.

- Úgy sem úszod meg… Tudom, hogy történt valami! - szólt hátra a válla fölött, azzal kecsesen odalépett Bellához. - Láttad már valahol Brandont?

- Nem, még nem – csóválta az a fejét, miközben folyamatosan a nyakát nyújtogatva kutatott a tömegben.

Mindannyian megálltak a szalaggal elkerített terület mellett, ahol a céltáblák sorakoztak különböző magasságban és távolságban. A kíváncsiskodó emberek már várták a vetélkedő kezdetét, kisebb csoportokba verődtek az azonos versenyzőért szurkolók, hogy kiabálásokkal, tapssal biztassák kedvencüket. Néhány gyerek, köztük Adam is izgatottan szaladgált a pálya mellett, igyekeztek olyan helyet keresni, ahonnét belátható volt minden.

Lisa lelkesítően integetett néhány helyi fiúnak, akik már felsorakoztak a kezdéshez. Egymás után lőtték ki a nyilakat, aztán a bírók összeszámolták a találatokat. Minden körben nehezítettek a feladaton és messzebbre helyezték a céltáblákat.

- Mégsem neveztetek be? – sétált oda Carlisle Esmevel és Evelinnel.

- Biztos nem szerettek volna feltűnést kelteni – mosolygott végig kedvesen a társaságon Evelin, megadva az egyértelmű választ. – Pedig Lisa igazán jó lövő, bárkit kenterbe verne. – Belekarolt a lányba, aki boldogan ajánlotta fel a karját támaszul. Látta, hogy az asszony kicsit sápadt, de az arca ragyogott a boldogságtól.

- Jól vagy? – kérdezte tőle halkan, kihasználva hogy a többiek Esme-ékkel beszélgetnek.

- Oh, igen, remekül. Ismét fiatalnak érzem magam. Ez a zsivaj, az illatok, mind-mind a régi időkre emlékeztet engem. Imádtam az ünnepeket, jó újra itthon – nézett elérzékenyülten körbe.

Lisa tudta mit érez, ő is elégedett volt a dolgok alakulásával. Megkönnyebbült, mert eddig minden nagyszerűen sikerült. De akkor miért érzi olyan szomorúnak magát, mint akit hasba rúgtak és a fájdalom nem akarna múlni? Töprengése közben fél füllel Evelint hallgatta, aki egy gyermekkori történetet mesélt a Cullen családnak, mikor egy ismerős illat kúszott az orrába. A gyomortáji szorítás azonnal erősebb lett és meg volt győződve, hogy a szíve megállt dobogni…

- Végre megtaláltalak! – lépett hozzájuk Brandon, kezében egy kabátot tartva. - Már végigjártam utánad az egész rezervátumot. – Miközben gondosan az anyja vállára terítette, szemét Lisán tartotta. A lány nem tudta eldönteni, kihez is beszél tulajdonképpen kettőjük közül. Tekintetük összeolvadt, és egy másodpercre megállt az idő… De a pillanat tovaszállt, amikor Brandon elfordult, hogy üdvözölje a doktort. Következtek a bemutatkozások, így senki sem törődött Lisa vörösre gyúló arcával, sem lesütött szemével, amiben a csalódottság könnye csillogott. Most már tudta, mitől érzi magát annyira nyomorultul. Fejében az előző este képei villogtak, amit eddig igyekezett elfojtani magában. Az a csók! Azok a kezek! Az az illat! És… azok a megsemmisítő szavak, amik mostani fájdalmát is okozzák!

   Karba tett kézzel fordított hátat a többieknek és a versenyzőkre fordította figyelmét, hogy ne lássák felindultságát. Körmei a tenyerébe vájtak, ahogy ökölbe szorította a kezét azon igyekezetében, hogy ne rohanjon el. Nem viselkedhet gyerekesen, és még magyarázkodhatna is a viselkedése miatt. 

Ébresztő kislány! – Az csak egy csók volt…

Eközben Carlisle sorban bemutatta a család jelenlévő tagjait Brandonnak. Bella izgatottan figyelte a fiút, kutatta arcának ismerős vonásait.

- Ez pedig Bella… - mutatott rá Carlisle, mikor a fiú határozottan közbevágott.

- Igen, velük már találkoztunk. – Pillantása átsiklott Bellán, de gyorsan kezet fogott Edwarddal és a fiúkkal, majd egy lépéssel hátrébb lépett, mintha csak egy kellemetlen kötelességet teljesítene, aztán átkarolva az anyját ismét hozzá fordult.

- Nem örülnék, ha ismét megfáznál, jobban kellene vigyáznod magadra. Így van, doki?

A helyeslő válasszal ismét megindult a beszélgetés, szóba került az időjárás, a hagyományok, végül az építészet. Úgy tűnt, Brandon szívesen beszél a munkájáról. Kiderült, hogy Edward is szereti az építészetet, sőt ért is hozzá, így Carlisle és a két fiú gyorsan megtalálta a közös hangot. A többiek inkább a versenyt kezdték figyelni és fogadásokat kötöttek. Bella kivételével természetesen. Ő inkább az öccsét figyelte. Annyira hasonlított Charlie-ra…

- És most min dolgozol? – érdeklődött Edward.

- Egy többcsaládos nyaralót tervezek. A megbízóm elég népes rokonsággal rendelkezik és sok időt töltenek együtt, mégis szeretnének több privát térrel rendelkező épületet, minden korosztálynak. – Azzal belemerült a részletek ecsetelésébe.  

- Szívesen megnézném a terveket – mondta lazán Edward, de közben reménykedve sandított Bellára. Szerette volna összehozni a testvéreket, hiszen mindennél fontosabb volt számára a szerelme boldogsága.

- Örömmel megmutatom. Akár most is átugorhatnánk hozzánk, a lányokra úgyis ráférne egy forró tea – nézett az anyjára, aki szorosabban fogta össze magán a kabátot.

- Jó ötlet – élénkült fel Evelin. – Mindenkit szeretettel látunk a házunkban.

Rose, Alice és Jasper kimentették magukat és inkább Emmett keresésére indultak, Carlisle-ék boldogan elfogadták a meghívást.

- Ugye, drágám, te is velünk jössz? – nézett Lisára Evelin.

A lány lesápadt.

- Nem! – kiáltotta hirtelen, majd higgadtabban próbálta kimenteni magát. – Nem, én inkább megkeresem Jacobot, talán segítségre van szüksége. – Kényszerítette magát, hogy véletlenül se nézzen Brandon irányába, inkább a nyakát nyújtogatva kezdte a tömeget kémlelni, hátha felismer egy ismerőst. Pont ezért nem láthatta, amikor a sötétbarna szempár felett ráncba szaladt a fiú homloka, majd mély levegőt véve mondani akart valamit, hogy aztán meggondolva magát elforduljon.

Evelin csalódottan figyelte.

- Sajnálom. Azért később találkozunk, hamarosan kezdődik a mulatság is.

Mint mindig, most is zenével és tánccal zárják az ünnepet, valamint a tábortűzzel, amit szintén mindenki lelkesen várt.

- Persze – motyogta Lisa, aztán gyorsan elvegyült a tömegben.

A házban Esme és Bella segített elkészíteni a teákat, amíg a fiúk a számítógép köré gyűltek a dolgozószobában és lelkesen beszélgettek. Miután ők is leültek a nappaliban, Evelin leplezetlenül szemügyre vette Bellát. Mivel Brandon nem hallhatta, nyíltan megszólalt.

- Nagyon szép vagy, apád büszke lenne rád.

A lány fájdalmas mosollyal nézett a nyílt tekintetbe.

- Köszönöm. – Lassan forgatta a kezében tartott bögrét, aminek a tartalmát természetesen esze ágában sem volt megkóstolni. – Mesélne róla?

Az asszony is hasonlóan elmosolyodott.

- Mármint a kapcsolatunkról, igaz?  - Letette a teát az asztalra és fázósan a termosztát felé pillantott. Esme azonnal felpattant és feltekerte a hőfokszabályzót, majd egy plédet terített a másik nőre, aki hálásan megköszönte. Kis ideig csendben nézett maga elé, majd halkan beszélni kezdett.

- Mióta az eszemet tudom, ismertem Charlie Swant, Forks rendőrfőnökét. Még gyerek voltam, mikor te...eltűntél. Attól fogva még többet járt a rezervátumba, szinte családtag volt. A főiskola utáni nyáron hazajöttem, de nem találtam a helyem. A korombeli lányok többsége már férjhez ment, vagy elköltözött. Nem voltak barátaim, magányos voltam. Egy este hazafelé defektet kaptam, már besötétedett, mikor ő arra járt. Hazahozott és közben elkezdtünk beszélgetni… a furgonban ülve csak azt vettük észre, hogy reggel lett. Mire felkelt a nap, én már őrülten szerelmes voltam belé. – Az arca ragyogott az emlékek hatására. Aztán lassan elkomorult, száján egy keserédes mosoly játszadozott. – És ez máig sem múlt el.

Hosszabb csönd telepedett a szobára, Bella még lélegezni is elfelejtett. Várt egy darabig, de mikor Evelin nem folytatta, rákérdezett.

- Akkor miért mentél el?

Az asszony szomorúan fordult felé.

- Nem akartam, de ez tűnt a leghelyesebbnek. – Belekortyolt a teába. – Igazából el sem mélyülhetett a kapcsolatunk… Ő nem engedte. A rögeszméje volt a köztünk lévő korkülönbség, mert szerinte én jobbat érdemeltem nála. Bárhogy próbáltam meggyőzni, hajthatatlan maradt. Azt mondogatta, hogy ő nem férjnek való, ő csak egy öregember hozzám képest. – Szomorúan csóválta a fejét. – Tudom, hogy szeretett, de a köré épített falon nem tudtam áthatolni. Megkért, hogy ne találkozzunk többé. Nem tudtam volna úgy tovább élni a közelében, mintha semmi sem történt volna közöttünk. Pár nap múlva már úton voltam Los Angelesbe… A terhességem csak hetekkel később derült ki. Nem tudtam, mit csináljak, csak azt, hogy mindennél jobban akarom a babát. Hosszú tépelődés után úgy döntöttem, nem jövök vissza. Azt hittem, ha eltelik egy kis idő, hiányozni fogok Charlie-nak és rájön, van közös jövőnk. De azt nem szerettem volna, ha a gyerek miatt kényszerítve érzi magát. – Örömtelenül felnevetett. – És abban is reménykedtem, talán keresni fog, mert nem tud nélkülem élni. – Fejét csóválva legyintett. – Fiatal és naiv voltam, hittem a mesés végkifejletben…

- De ő nem keresett, te pedig nem jöttél vissza – állapította meg szomorúan Bella.

- Nem. Az idő múlásával rájöttem, hogy ezt jobb nem erőltetni. Megismerkedtem Nick Harttal, aki szeretett annyira, hogy elvegyen és adoptálja a fiamat. Brandon úgy tudja, ő volt a vérszerinti apja. Jó ember volt, nagyszerű férj és apa. Igyekeztem teljes szívemből szeretni őt, de a szerelmem már másé volt…

Bella kételkedve nézett Evelinre.

- Soha sem gondoltál arra, hogy apának esetleg joga van tudni a fiáról?

Az asszony fájdalmasan bólintott.

- De, ez állandó lelkiismeret-furdalást okozott nekem. Én akartam szólni, tényleg! – védekezett elgyötörten. - Az idő előrehaladtával azonban egyre fogyott a bátorságom. Nem mertem sem Brandon, sem Charlie elé odaállni és elmondani az igazat. A fiamnak volt apja, jó apja Nick személyében, nem akartam összezúzni a hozzá fűződő kapcsolatot. Sajnos csak nyolc évig volt velünk, amikor meghalt szívrohamban. Ezt követően megint nem éreztem helyesnek a múlt bolygatását. – A dolgozószoba felé fordult, ahonnét kihallatszott Brandon mély hangja. – Most viszont már végleg kifutok az időből.

Lassan Bella szemébe nézett.

- Hamarosan meg fogok halni és nem akarok elvarratlan szálakat hagyni magam mögött. Nem csak nosztalgiából, vagy a friss levegő miatt jöttem vissza, hanem hogy visszahozzam a fiamat oda, ahová tartozik.

Felállva bizonytalan léptekkel elsétált a szemben lévő kanapéig és leült a lány mellé. Arca most meggyötörtnek tűnt, szomorú szemeiben könny reszketett. Ahogy a kezéért nyúlt, bőre alig volt melegebb a vámpír bőrénél.

- Örülök, hogy itt vagy. Látom rajtad, mennyire szeretnéd közelebbről megismerni az öcsédet. Megígérem neked, hogy ezúttal nem fogom a könnyebbik utat választani.

Bellát meghatotta Evelin vallomása, óvatosan átölelte a törékeny asszonyt.

- Köszönöm, hogy elmondtad. – Eltolva magától, megsimogatta az arcát. - És csak hogy tudd, nem hibáztatlak, a körülmények néha rossz döntésre kényszerítenek minket.

Evelin Hart hálásan bólintott, mint aki feloldozást kapott. Persze az igazi megbocsátást csak a fiától kaphatta meg…

Örülnék a kritikáknak, már egy kicsit "berozsdásodtam". :))))