74.fejezet

Karácsony hajnalán hatalmas pelyhekben hullott a hó, szelíd békességet sugárzott a fehér erdő. A Cullen család felállította a legszebb fát, amit a forksi erdőben találtak, és a megannyi égősor ragyogó melegsége még meghittebbé tette a pillanatot. Mindannyian ott ültek a nappaliban - csak Adam aludt az emeleten -, és gondolataikba merülve a fát figyelték. Mindenki a párját ölelve ült a kanapén, Emily pedig Bella ölébe hajtotta a fejét, mert Jacob még járőrözni volt.

- Emlékszel az első Karácsonyunkra? –nézett fel csillogó szemmel a nővérére és törte meg a csendet Emily. – Mintha ezer éve lett volna…

Bella lágyan cirógatta a lány hosszú haját, ami szétterült a lábán és lefolyt a kanapén. Edward mosolyogva ölelte a vállát, miközben ő is a lányokat hallgatta.

- Igen, emlékszem. – Elmerengve gondolta végig, mennyi minden törtét az egy évvel azelőtti találkozásuk óta. Minden azon a bizonyos estén kezdődött, amikor a terhes Emily felbukkant az életében, és mindent megváltoztatott. Aztán megjelentek Cullenék is, és véget ért a hosszú, magányos időszak, amit a félreértések halmozódása miatt kényszerült elviselni. – Számomra olyan, mintha csak tegnap lett volna. Sosem felejtem el, ahogy ott álltál a nagy hasaddal és azt a szakadt autót szidtad…

Emily felkacagott és mindenki vele nevetett. Azon ritka pillanatok egyike volt, mikor senkinek sem volt oka az aggodalomra, szomorúságra. Mióta együtt éltek, mindig történt valami, ami elkergette a nyugalmat a család feje fölül, most azonban nem volt okuk félni, hiszen mindenki élete rendeződni látszott. Persze tudták, hogy ez csak átmeneti béke, hiszen az élet már mindannyiuknak megtanította, hogy a boldogság amilyen könnyen jön, olyan gyorsan el is illanhat.

A mostani ünnep több szempontból is fontos volt, hiszen akadtak, akiknek ez az első karácsonya, mint Adam, vagy vámpírként Emily, és olyanok is, akiknek sajnos ez lehet az utolsó. Evelin betegsége beárnyékolta a család életét, a szomorú végkimenetel elkerülhetetlen volt. Mindenkit másként érintett, de igyekeztek felkészülni, hogy ha eljön az idő, megbirkózhassanak a veszteséggel, és támaszt nyújthassanak szeretteiknek a gyászban.

Alice férje ölében kucorgott, és Bellának hála egy időre megszabadult a látomástól. Az elmúlt napok kimerítették, mert bár gyakran voltak visszatérő víziói, ez a mostani sehogy sem hagyta nyugodni. Nem ismerte a vízben látott nőt, mégis olyan intenzitással élte át a küszködését, ami megijesztette. Jasper és Edward tudhatta a leginkább, mennyire nehéz a látomásokat kezelni, főleg, ha sorsfordítóak vagy életek múlnak rajta. Nem ez volt az első, ami tragédiát jósolt, de az ritka, hogy semmilyen kapaszkodót nem látott, ami a helyszínre vagy az időpontra vonatkozott.

Hamarosan befutott Jacob, még épp időben helyezte el az ajándékokat a fa alatt, mielőtt Adam felébredt. A kisfiú pizsamában, izgatottan szaladt le az emeletről, és mikor meglátta a gyönyörű karácsonyfát szélesre tárt karokkal kívánt mindenkinek boldog karácsonyt, mintha az egész világot magához akarná ölelni.

Megkezdődött az ünneplés, kibontásra kerültek az ajándékok. A házat jókedv és nevetés töltötte meg, mindenki a jelennel foglalkozott, félretéve a mindennapok gondját.

Este a La Pushiak is eleget tettek a meghívásnak, mindenki megjelent a párjával. Az ikrek első alkalommal találkoztak a Cullen családdal, mióta előttük is felfedték a titkot. Camilla Ray révén tudott meg mindent, míg Jasmine egy véletlen folyamán fültanúja volt a fiúk beszélgetésének, ami felkeltette az érdeklődését, ezért Seth nem halogathatta tovább, be kellett avatnia mindenbe. A fiú félelme beigazolódott, mert Jasmine közel sem fogadta olyan könnyen a dolgokat, mint a testvére, ám a család biztatására igyekezett elfogadni. Szerette Seth-et, és ez erőt adott neki mindenhez. És ott volt Brandon is, aki szintén falkatag lett. A két lány láthatóan megszeppenve kapaszkodott a párjukba, de kíváncsian szemlélték a családot, mintha most látnák őket először.

Ez volt az első alkalom, hogy minden jelenlévő tisztában volt a titokkal, és ettől mindenki felszabadultabban viselkedett. A fiúk, Emmettel az élen, vámpíros-farkasos viccekkel cukkolták egymást, és vacsora közben a Cullen család nem játszotta meg magát, nem színlelt evést, csak kiszolgálták a vendégeket.

Evelin és Billy is jelen voltak, bár ők korán távoztak. Jake és Brandon vitte őket haza, nem sokkal a vacsora után. Az asszony túl könnyen kifáradt, és nem akarta elrontani a hangulatot azzal, hogy érte aggódjanak.

Bella szemszöge

A napok gyorsan teltek, az újév beköszöntével az egész család esküvői lázban égett. Alice úgy vezényelte az eseményeket, mint egy jól megkomponált darabot a karmester.

Végignéztem magamon a tükörben, és kritikus szemmel vizsgálgattam a ruhát. Esme és Rose mosolyogva térdeltek mellettem; az egyikük kezében gombostűk, a másikéban mérőszalag.

- Gyönyörű vagy – suttogta Rosalie csillogó szemmel, amitől szégyenlősen lesütöttem a szemem.

- Nem, a ruha gyönyörű – mosolyogtam Esmére. – Sajnálom, hogy át kell alakítani.

- Én nem. Már épp ideje volt, hogy viselje valaki.

- Rám túl rövid, Alice-re meg nagy – simított végig áhítattal a fehér csipkén Rose. – De neked nagyon jól áll, csak derékban kell szűkíteni egy kicsit.

A ruha Esme menyasszonyi ruhája, amiben örök hűséget fogadott Carlisle-nak, több mint 140 éve. A gondos kezek megóvták az anyagot, ami eredeti pompájában ragyogott. A szabása a mai divathoz képest visszafogott, ám épp ez adja a báját. A finom esésű ruhát mell alatt vékony selyemszalag díszíti, a hátán apró, szintén selyemből készült gombok futnak végig, mintegy gyöngysort alkotva. Az alja uszályszerűen elnyúlik, és ettől igazi hercegnőként vonulhatok az oltár elé.

Az izgatott borzongás végigfutott a testemen, már ki tudja, hányadik alkalommal. Csillogó szemmel néztem a másik két nőre.

- Holnap férjhez megyek! – Nem tudtam visszatartani az arcomra toluló, széles mosolyt. A boldogság pillangói beköltöztek a hasamba, és szinte rózsaszínben láttam magam körül a világot. – Edward felesége leszek!

Soha nem gondoltam volna, hogy én, Isabella Swan valaha ennyire boldog lehetek. Nem izgatott semmi, még az sem, hogy Alice elszabadult forgószélként Tündérországgá változtatta a házat, vagy hogy számtalan szempár kereszttüzébe kerülve én leszek a főszereplő. Sőt! Élveztem! Azt akartam, hogy felejthetetlen élmény legyen, egyszeri és utánozhatatlan.

Esme zokogva ölelt magához, és ringatva tartott, míg Rose szerény mosollyal nézett minket. Kinyújtottam felé az egyik karom, és őt is magamhoz vontam, így álltunk hárman, szipogva, összeborulva.

- Ölelkezés van, és engem kihagytok? – lépett be Emily az ajtón, aztán ő is hozzánk sietett, és sírva-nevetve csatlakozott a csapathoz.

Alice lépteit már észre sem vettük, csak mikor közénk furakodva mindenki arcára puszit nyomott.

- Szeretlek benneteket – suttogtam elfúló hangon. – Nem is tudom, hogy voltam képes kibírni nélkületek! – Végignéztem a gyönyörű arcokon, akik a családomhoz tartoztak, és a gondolat, hogy örök időkre együtt lehetünk, végtelenül megnyugtatott. – Ígérjétek meg, hogy soha sem válunk el hosszabb időre!

Halk, de egyöntetű válasz hagyta el mindenki ajkát, ami még hosszú másodpercekig ünnepélyesen körüllengett minket. Egy család voltunk, akiket a sors hozott össze, és mégis erősebb kapocs alakult ki közöttünk, mint bármilyen vérségi kötelék. Azért voltunk e család tagjai, mert azok akartunk lenni, nem pedig mert ide születtünk.  

Másnap reggel a ház leginkább egy méhkashoz hasonlított. Átjöttek a farkasok La Pushból, hogy segítsenek az előkészületekben. Az udvart megtakarították a hótól, de mivel engem Alice eltiltott mindenféle kapcsolattól Edwarddal, kénytelen voltam a szobámban tölteni az időt, és így nem láthattam a feldíszített helyszínt sem. A sürgés-forgás hangjai azonban eljutottak hozzám, kihallgattam beszélgetésfoszlányokat, és mikor bejött hozzám valaki, igyekeztem minél több információt szerezni. Sajnos mindenki jobban tartott Alice-től, és nem voltak hajlandóak elárulni semmit. Az egyetlen reményem Adam volt, aki Emilyvel nézett be hozzám.

- Mond drágám, mi folyik odalent? – mosolyogtam behízelgően a kicsire, aki gyermeki naivsággal, csillogó szemmel azonnal mesélni kezdett.

- Hát a hátsó udvaron összehordtuk a havat és…

Az anyja villámgyorsan befogta a száját, mielőtt bármit megtudhattam volna, és behúzott nyakkal várta, hogy Alice berobbanjon az ajtón, hogy összeszidjon bennünket.

De semmi nem történt, így megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

- Hogy bírod? – kérdezte húgom fancsali képpel, mert tisztában volt vele, mennyire kiakaszt a tétlen várakozás.

- Közel állok hozzá, hogy kitépve az ablakkeretet elszökjek. – Anélkül, hogy lehalkítottam volna a hangom, kacsintva ránevettem. – Átadnál Edwardnak egy üzenetet? Mond meg, kérlek, hogy meggondoltam magam: inkább szökjünk el Las Vegasba…

- Isabella Mary Swan! – rikoltotta a földszintről Alice. - Meg ne halljam ezt még egyszer!

- De ez az én esküvőm!!!

- Épp azért nem kell törődnöd a részletekkel, egyébként is meglepetés lesz. Te csak kényeztesd magad, pihenj, hogy szép legyél.

Felmordultam, és még a lábammal is dobbantottam egyet.

- Az istenért, Alice, de hát vámpír vagyok!

Emily és Adam nevetve vigasztaltak, mire tettetett sértettséggel rászóltam: - Várj csak! Egy hónap múlva veled csinálja ez végig!

Emily felemelte a kezét, amin ott csillogott a Jacobtól karácsonyra kapott eljegyzési gyűrű. Szerelmes ábránddal az arcán magához ölelte az ékszert, és lepillantott Adamre.

- Úgy bizony! És már alig várom!

Néztem az arcát, és még boldogabb lettem, mert tudtam, mit érez. Suttogva, hogy senki más ne hallhassa meg, eltátogtam.

- Ez életem legszebb napja!

Átöleltük egymást, és nevettünk.

Megpróbáltam Adamet meggyőzni, hogy maradjon velem és játszunk valamit, de ő sajnálkozva megcsóválta a fejét.

- Sajnálom, de még nem fejeztem be a… valamit. – És mielőtt faggathattam volna, elrohant.

- Én is megyek, mert ki fogok kapni. Ne izgulj, pontban 10 óra 00 perckor jövünk a lányokkal, és segítünk felöltözni. – Lefelé intett a hüvelykujjával, ahol Alice-t sejtette. – Tudod, a napirendet be kell tartani – azzal puszit nyomott az arcomra és elsietett a fia után.  

Megint egyedül maradtam a gondolataimmal. Elterültem az ágyon, és ábrándozva tervezgettem a jövőt. A nászút megszervezését magamnak akartam: ez az én ajándékom Edwardnak. Fogalma sincs, hová megyünk, mindent én bonyolítottam, még a ruháit is én csomagoltam be. Mikor Seattle-ben voltunk, már elintéztem a formaságokat. Oroszország északi részén, az Urál hegységben van egy házam, ami egy ideje lakatlanul áll. Gondoskodtam, hogy takarítsák ki és az esetleges javításokat végezzék el. Az ázsiai vadállomány nagy változatosságot fog jelenteni az ittenihez képest, Edward biztos örülni fog a szibériai tigrisnek.

Gondolataimból egy nagy dobbanás térített magamhoz, ami a tető felől érkezett. Lélegzetvisszafojtva hallgatózni kezdtem.

- Szia, szerelmem – ismertem fel Edward suttogó hangját.

- Szia! Mit művelsz odafent? – próbáltam visszafogni a nevetést, mert úgy éreztem magam, mintha ismét gimnazista lennék, és titokban találkoznék a fiúmmal, míg apa a földszinten tartózkodik.

- Alice szerint balszerencse az esküvő előtt látni a mennyasszonyt, de feltétlenül adni akartam neked valamit – jött a válasz még halkabban. – Ki tudod nyitni az ablakot? A párkányon megtalálod az ajándékod… Szeretlek – azzal hallottam a lecsúszó test távolodó neszeit.

Odasuhantam az ablakhoz, és összeszorított szájjal koncentráltam, hogy hangtalanul kinyíljon. A havas párkányzaton egy sötétkék bársonydoboz feküdt, apró kísérőkártyával. Kinyitva a borítékot olvasni kezdtem Edward gyöngybetűit.

Drága Szerelmem!

Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy elérkezett ez a nap, mikor végre igazán az enyém leszel. Az oltár előtt neked adom a szívemet, lelkemet, mindenemet. 

Viseld ezt a csekélységet, szerelmem zálogaként.

A te Edwardod

Ahogy felpattintottam a doboz tetejét, még a lélegzetem is elakadt a látványtól. Egy csodálatos nyakék, fülbevaló és karkötő feküdt a selyemmel bélelt ékszertartóban. A gyémánt és zafír ékkövek szikrázva mosolyogtak rám a csodásan megmunkált fehérarany-foglalatból. Nem tudtam visszatartani egy elragadtatott sikkantást, amit a csodálatos ékszer látványa okozott. Ujjaimmal végigcirógattam a drága kincseket.

- Köszönöm – mondtam ki fennhangon, remélve, hogy szerelmem is hallja.

Egy hosszú, illatos fürdő után törölközővel a fejemen léptem ki a fürdőből, mikor pontban tízkor megérkeztek a lányok. Előkerültek a sminkkészletek, a hajszárító és minden, amire – szerintem – nem volt szükség, de zokszó nélkül tűrtem, hogy nekilássanak menyasszonyt faragni belőlem. Feltűnt Alice szótlansága, aki a ruhámat szedte le a vállfáról. Mielőtt megkérdezhettem volna, mi a baja, a tekintetünk összeakadt, és ő zavartan kapta félre. Intettem Rose-nak, aki a hajammal volt elfoglalva, hogy várjon, és Alice felé fordultam. Nem szóltam, csak felvont szemöldökkel figyeltem, és egy idő után nem tudott úgy tenni, mintha nem venné észre.

- Jól van, jól van! Tudom, kicsit pipa vagy most rám... Túl sok volt belőlem az elmúlt napokban.

Akaratlanul is elnevettem magam, és szeretettel csóváltam meg a fejem.

- Ne viccelj, nélküled nem lehetne a miénk az évezred legszebb esküvője!

Szerényen elmosolyodott.

- Még nem is láttál semmit.

Előrenyúlva megfogtam a két kezét.

- Edward a vőlegényem, velem van a családom, itt lesznek a barátaim, és te vagy a főszervező… Tudom, hogy minden csodálatos lesz.

Meghatódva összeölelkeztünk, majd türelmetlenül szökkent egyet.

- Na, megmutatod? – intett fejével a doboz felé.

Mikor meglátták az ékszert, mindannyian ámuldozva dicsérték, ahogy Edward ízlését is.

Egy óra múlva kész voltunk, és én megnézhettem magam a tükörben.

És a szavam is elállt.

Az összkép elragadó volt, a lányok kitűnő munkát végeztek, alig mertem elhinni, hogy ez én vagyok. Csendesen figyelték a reakciómat.

- Hű, még szerencse, hogy nem tudok könnyezni, most biztos szétbőgném a sminkemet – néztem rájuk szeretettel a tükörből. – Ma mindent megkapok, amire egy nő vágyhat.

Rosalie felsóhajtott, tekintete elkomorult. – Majdnem mindent – motyogta, de gyorsan legyintett, és hozzátette: - Most megyek, én is elkészülök, és Emmettet is rendbe szedem. Ha nem figyelek rá, még képes farmerban megjelenni… - Rám mosolygott, és kifelé menet beengedte az ajtó előtt tanácstalanul álldogáló Brandont. Sötét öltönye, frissen borotvált arca igazi úriember benyomását keltette.

Belépett, üdvözölt mindenkit, aztán elismerően végigmért, és hosszas torokköszörülés után megjegyezte.

- Ejha, gyönyörű vagy!

Ezzel a néhány szóval, és maga a jelenlétével még boldogabbá tett. Legszívesebben átöleltem volna, de nem tudtam, mit szólna hozzá. A többiek is kimentették magukat, és elmentek öltözni.

Ahogy egyedül maradtunk, zavart szótlansággal vártuk, hogy mit mond a másik.

- Azt hiszem…

- Szeretném…

Elnevettük magunkat, amivel oldódott a feszültség is.

- Hoztam neked valamit. – Mikor meglátta szememben a kíváncsiságot, gyorsan kilépett az ajtón, és egy csokorral tért vissza. A különböző krémszínű, egymással harmonizáló virágok alkotta bokréta gyönyörű volt. – A virágokat én választottam, de a lányok kötötték meg.

Az orromhoz emelve mélyet szippantottam az illatából, ami kellemesen elbódított.

- Gyönyörű! Köszönöm szépen – néztem mélyen a szemébe, mire zavartan elvörösödött. Kezeit mélyen a zsebébe süllyesztette, mintha ezzel a remegését próbálná elrejteni.

- Tudod, van néhány dolog az életemben, amit jobban szerettem volna másképpen csinálni, vagy ha másként történik. – Lenézett a lába elé, komoly tekintettel bámulva a szőnyeg mintáját. – De az egyik, amit legjobban sajnálok, hogy téged nem ismerhettelek meg már korábban. – Könnytől fátyolos szemeit ismét rám emelve szomorúan elmosolyodott. - Ez a vámpíros-farkasos dolog legalább időt ad nekünk, hogy bepótoljuk, amit eddig elmulasztottunk. Örülök, hogy az életed része lehetek, és fordítva.

Meghatottan néztem rá, próbáltam szavakba önteni, mit érzek, ehelyett átgondolatlanul a karjába vetettem magam. Villámgyors mozdulatom, ha meg is lepte, nem mutatta, mert kezei azonnal viszonozták az ölelést. A forró test annyira ismerős volt, annyira természetesnek tűnt az érintése, mintha mindig is ismertem volna.

Mikor hosszú másodpercek múlva eltávolodtunk egymástól, a kezét fogva belenéztem a csokoládébarna szempárba.

- Bárcsak apa látna így minket…

Körbenézett a szobán, mintha keresne valamit, majd mosolyogva rám kacsintott.

- Tudod, szerintem lát.

És igen, abban a pillanatban én is úgy éreztem, mintha apa velünk lenne…      

Nos, remélem tetszett, várom a visszajelzéseket! :D

Ajánló

Sziasztok!

Tudom, tudom, már nagyon várjátok a következőt, de sajnos még nem azt hoztam...
Viszont ha nagyon szeretnétek olvasni, felhívnám a figyelmetek egy tehetséges író blogjára, akit én már egy ideje nyomon követek, és alig várom a frisseket. A neve NoraOak, és Amiről nem tudsz címmel ír egy misztikus történetet. Számomra érthetetlen okból kevés olvasója van, pedig ha valaki belekezd, nem tudja abba hagyni. Biztos vagyok benne, hogy nektek is tetszeni fog, és ha így van, biztassátok egy kicsit, hátha lelkesebben ír és gyakrabban lesz friss! :)))))))))
Én is iparkodom, amint kész, rakom is fel a következő fejezetet!
Puszi! :D

73.fejezet

Camilla szemszög

Percekkel később összeölelkezve ültünk a kanapén, és néztük a tüzet, mikor halkan kimondta azt a mondatot, amit jelen esetben a legkevésbé szerettem volna hallani.

- Van néhány dolog, amit még nem tudsz rólam.

Görcsbe ugrott a gyomrom, és imádkoztam, hogy ne ez legyen az a bizonyos „pofon”…

- És tudni akarom? – csúszott ki gúnyosan a számon.

Megértette, de nem sietett a megnyugtatásommal, és ettől a görcs tovább terjedt. Hátra dőltem, jelezve, hogy várom a magyarázatot.

Rövid gondolkodás után belekezdett.

- Mesélt már neked valaki a quileute legendákról?

Elgondolkodva bólintottam.

- Igen… egyszer Seth mesélt valamit… - Próbáltam felidézni, mi is volt az. – Az özönvízről, az ősökről és… farkasokról.

Elmosolyodott.

- Gondolom, Jasmine is ott volt, mikor ez szóba került.

- Persze. Meg Brandon, Lisa és Evelin is.

Elkomolyodott, aztán szorongva megfogta a kezem, és ettől az idegességem csak tovább nőtt.

- És hihető történetek voltak?

Értetlenül bámultam, nem tudtam, mire akar kilyukadni.

- Csak annyira, mint a legtöbb mese.

A szemembe nézve kérdezte meg: - És hiszel a mesékben, Camilla?

Elnevettem magam, mert meg voltam győződve, hogy valami heccre készül, és úgy döntöttem, belemegyek a játékba.

- Oh, igen, hiszek. Nekem a Hamupipőke volt a kedvencem.

Megrándult a szája széle, de nem mosolyodott el.

- Abban bíztam, hogy a Piroska és a farkas…

- Az volt a második – gondoltam vissza a gyerekkoromra. – És utáltam a farkast, mert bántotta a nagymamát.

Mondani akart valamit, de torkán akadt a szó, aztán gyorsan legyintett.

- Oké, közelítsük meg máshonnét! Szereted az állatokat?

Bólintottam. - Igen, a szobatisztákat. – Felhúztam az orrom, mert eszembe jutott valami. – Tudod, Garfielddel vannak problémáim… - A probléma kitalálását a képzeletére bíztam.

Ezúttal elmosolyodott.

- Értem. Szóval akkor a farkasokat is szereted, ha nem esznek nagymamát és tudják használni a WC-t.

- Igeeen… - vettem fontolóra. – Azt hiszem, az olyanokat szeretném. – Vártam, hogy mire akar kitérni, és mikor derengeni kezdett, eltátottam a szám. – Ugye, nem?! – Tettetett rémülettel a sötét ablak felé bámultam, mintha egy szörny settenkedne a hóviharban. – Van egy farkasod?

Vártam, hogy elvigyorogja magát, de komoly képpel vizsgálgatott. Vártam… de semmi.

- Most komolyan! Errefelé vannak farkasok? – Mikor lassan bólintott, felrémlett a sötét árnyék, ami elsuhant a kocsim mellett. – Oh, Istenem! Akkor azt láttam? – Megborzongtam. – És én hülye, gyalog indultam el!

- Soha sem bántanának – próbált nyugtatni lágy hangon. – Sőt…

Ránéztem.

- Sőt?

- Igen, a legelső feladat az emberek védelme.

A hangsúlya miatt gondolkodóba estem. Valamiért úgy éreztem, illetlenség lenne nevetnem, így csak vártam, mit is akar mondani. Sóhajtott, aztán kibökte.

- A legendák nem csak kitalált történetek, valós alapjuk van. Persze, nem minden úgy történt, de… - A kezemet szorongatva az ujjaimmal játszott. – Az őseink kivételes képességet hagytak ránk, ami a törzs védelmét szolgája. – Belenézett a szemembe. – Néhányan, köztük én is, képesek vagyunk átváltozni… farkassá.

Na, mostanra teljesen elmúlt a nevethetnékem, és egy őszinte reakció ült ki az arcomra: a döbbenet. És ebből sem a kis „hopp, meglepődtem!”, hanem az az igazi, „szóhoz sem jutok” fajta.

Néztem a fiút, és tudtam, hiába reménykednék abban, hogy csak viccel. Komoly volt, halálosan komoly.

És félt, méghozzá a reakciómtól.

Isten lássa lelkem, nem akartam neki csalódást okozni, de ahogy jobban belegondoltam a dologba…

Hátrahőköltem. Az ujjaimat lassan elhúztam a kezéből és az ölembe ejtettem. Szomorú szemeit nem merte az arcomra emelni, csak várt némán, miközben én próbáltam rendet tenni a fejemben.

- Magyarázd el! – Nem kértem, inkább ráparancsoltam, amit azonnal meg is bántam, így halkabban hozzátettem. – Kérlek.

- A törzsön belül öröklődik egy gén, ami képessé tesz minket az alakváltásra. Veszély esetén aktiválódik, és farkassá változunk.

Figyeltem.

- Akkor nem a telihold…?

Most mi van? Másnak is ez jutna eszébe először, nem?!

- Semmi köze sincs hozzá a holdnak. Nem terjed harapás útján, és nem válunk vérengzővé.

Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel a mellkasomból, mire kérdőn nézett rám.

- Los angelesi vagyok, na! Hollywoodban ezek a fogalmak jutnak az emberek eszébe a vérfarkasokról.

- Nem vagyunk vérfarkasok, csak alakváltók.

- Mi a különbség? – reméltem, hogy van.

- Kezdve ott, hogy a legjobb tudomásom szerint az előbbiek nem léteznek. – Gondolkodott. – És mi a jó csapatban játszunk.

- Kik a rosszak?

Megvakarta a tarkóját.

- Ha emlékszel a történetre…

- Várj! - Megint derengett valami. – A harmadik feleség története!

Megcsóválta a fejét, mintha nem lenne meglepődve. - Nem értem, hogy nektek, lányoknak miért mindig ez ragad meg…

Nem figyeltem rá, mert a történetet próbáltam felidézni.

- Megtámadták a falut, és a harmadik feleség megmentette férjét a… hidegektől. Akik, Seth szerint, vámpírok.

Vártam, hogy helyeseljen, és büszke voltam magamra, hogy így emlékszem a mesére.

Vagyis amit eddig mesének hittem.

- A vámpírok az ellenségeink.

Megint eltátottam a szám.

- Vámpírok is vannak? – Kérdeztem óvatosan és kételkedve néztem, miközben felmerült bennem, hogy nem is igazán ismerem. Mi van, ha mentálisan beteg, mondjuk skizofrén, és téveszméi vannak?

Átsuhant az agyamon, hogy lassan felállok, és a hirtelen mozdulatokat kerülve, valamilyen indokkal elmegyek. A gondolatmenetet egy közelben felhangzó vonyítás szakította félbe, amitől majdnem infarktust kaptam. Akaratlanul is közelebb bújtam hozzá, mire nyugtatóan átölelte a vállam.

- Semmi baj, nem bántanak. Ők a társaim.

Reszketve néztem a szemébe, mintha onnét mindent ki tudnék olvasni.

És ki is tudtam.

- Szent Isten! Szóval minden igaz?

Nem bólintott, nem győzködött tovább, csak figyelt, és szerintem arra várt, hogy sikoltozva felugrok.

Én magam is ezt hittem, mert ahogy próbáltam feldolgozni a hallottakat, és megértettem, hogy az elképzelhetetlen lehetséges, kedvem támadt elájulni. Mély levegőt vettem. Többször. És közben az agyam úgy nyikorgott, mint egy olajozatlan fogaskerék.

Elnéztem a széles vállat, a markáns arcot, a kedves szemeket és megpróbáltam elképzelni magam előtt szőrösen, vadállatként.

- Megmutatod? – csúszott ki a számon, amint kigondoltam.

Bólintott. – Ha szeretnéd…

Hát ez az! Nem voltam benne biztos, hogy szeretném.

De a fene vigye, képes voltam ezért a fiúért sötétben, hóviharban gyalogolni, azzal az eltökélt szándékkal, hogy esélyt adok kettőnknek! Mert szeretem! Nem fogok most megfutamodni!

- Igen, szeretném.

- Most?

Hisztérikusan felnevettem. - Hát meg is vacsorázhatunk előtte…

Vette az adást, és felhúzott a kanapéról. Előszedett egy hatalmas, meleg kabátot, és rám terítette, a fejemre felhajtotta a kapucnit, aztán az ajtóhoz vezetett. A széllökések alább hagytak, de a hó megállíthatatlanul hullott. Mire feleszméltem, már a ház mögött lépkedtünk az erdő felé. Szorosan fogta a kezem, tudtam, hogy szörnyen ideges, mégis eltökélt volt. Elérve a fákat, ahol már senki sem láthat meg, lassan magához vont, lágy csókot nyomott a számra, aztán elkezdte levetni a ruháit. A fehér hó megvilágította a mozdulatait. Döbbenten figyeltem, ahogy egyszerre kapta le a pólóját és rúgta le a cipőjét, majd elkezdte kigombolni a nadrágját. Zavartan nyeltem egyet, és bármennyire nem akartam erre gondolni, nagyon szexinek találtam. Talán illett volna elfordulnom, de egyetlen mozdulatot sem akartam elmulasztani.

- Meg fogsz fázni…!

- Mi sosem fázunk, a testhőnk jóval magasabb az embereknél.

Igen, ez már nekem is feltűnt, és ez egyel több bizonyíték volt Ray története mellett.

Mikor már csak bokszeralsó volt rajta, szembefordult velem, és hátrálni kezdett, de végig a szemembe nézett. Úgy izgultam, hogy a fülemben dübörgött a vér.

- Ne rémülj meg, nem foglak bántani. Ijesztő lesz, de biztonságban leszel.

Bólintottam.

Miután néhány méterre távolodott, remegni kezdett a teste, és hirtelen megrázkódott. Szemmel nem lehetet kísérni, de a következő pillanatban egy hatalmas farkas állt előttem.

A döbbenettől csak egy nyikkanás jött ki a torkomon, és az jutott eszembe, hogy ezt senki sem hinné el nekem.

- Nagyon nagy vagy. – Az állat válaszként mintha csaholt volna, meleg barna szemeit az enyémekbe fúrta, de nem jött közelebb, csak lehasalt a ropogó hóba, és két lábára nyújtotta a fejét.

Tétován felé léptem, mire ő is közelebb kúszott. A mozdulattól úgy tűnt, mintha egy pitiző kutya lenne, amitől kedvem támadt megsimogatni. Mire észbe kaptam, már kinyújtottam a kezem felé, mire elfordította a fejét, így kínálta fel magát az érintésre. Ahogy az ujjaim a sűrű bundába siklottak, mindketten beleborzongtunk. Meglepően puha volt a szőre, és hívogatóan meleg. Felbátorodva letérdeltem mellé, és már két kézzel cirógattam, miközben nagy szemeit az arcomon tartotta. Nem volt ijesztő, egyáltalán nem.

Ő volt, Raymond. Az én Rayem.

- Úgy örülök, hogy nem vagy őrült! – suttogtam, mire kinyújtotta a nyelvét, és tudtam, hogy nevet.

Így ültünk ott, egymáshoz bújva, miközben a hó lassan befedte a sötét bundát. Mikor felállt, és hátrébb lépett, csalódottság fogott el, mert szerettem volna még úgy maradni, meghitten, békésen.

Ezt éreztem belül, és bár rengeteg kérdésem volt, tudtam, hogy meg tudok birkózni ezzel az egésszel, mert szeretem őt.

Miután átváltozott, és sebtében felkapta magára a farmerját, azonnal a karjai közé vetettem magam. Szorosan ölelt, ringatózva álltunk a hóesésben.

- Gyönyörű farkas vagy – suttogtam. – Máskor is lehetünk így együtt?

Kissé eltolt magától, hogy az arcomat kémlelve válaszoljon.

- Bármikor, csak szólnod kell. – Szemében könny reszketett, ahogy az enyémben is, mikor felágaskodva hozzá csókra kínáltam a számat. A felszabadult érzelmek hatására olyan szenvedélyesen csókolt, hogy alig kaptam levegőt. Mikor szétváltunk, pihegve dőltem neki, mert a lábaim majdnem felmondták a szolgálatot. Felnéztem az ég felé, és hagytam, hogy a hó felhevült arcomra essen.

Váratlanul egy reccsenést hallottam az erdő felől, amitől összerezzentem.

- Ne félj, csak Seth az – suttogta bátorítóan Ray, majd a derekamnál fogva a ház felé vezetett. Néhány lépés után – mikor felfogtam a szavait - megpördültem, és tekintetem a sűrű sötétséget kezdte pásztázni. Alig kivehetően egy árny mozdult meg, aztán lassan előrébb lépett. Akkora volt, mint Ray, de jóval világosabb bundájú. Mikor teljesen kivált a fák közül, megállt és mintha bólintott volna, míg én csak bámultam rá, aztán tétovázva üdvözlésre emeltem a kezem, mire lelkes csaholás és farkcsóválás volt a válasz.  Néhány pillanat múlva megfordult, és laza kocogással eltűnt az erdőben. Egy darabig még bámultam utána, majd Ray unszolására visszaballagtunk a házba. Szájára pillantva megborzongtam, újraélve a csókot, mire azonnal felém fordult, és tekintetében felizzott a szenvedély. Abban a pillantásban benne volt minden: vallomás, ígéret, vágy.

  

Másnap reggel a ropogó tűz hangjára és a konyha felől terjengő, ínycsiklandó illatokra ébredtem. Nagyot nyújtóztam, és felültem. Hirtelen megrohantak az előző este emlékei, és elmosolyodtam. Átbeszélgettük az éjszaka első felét, és minden kérdésemre választ kaptam. A második felében… nos, nem beszélgettünk.

Miközben magamra húztam Ray pólóját kinéztem a párás ablakon. A hó még mindig hullt, de már csak szelíden táncolva, mert a szél elállt, mindenhol nyugalom és béke honolt.

- Jó reggelt! – köszönt Raymond, és háttal neki is tudtam, hogy mosolyog.

- Neked is – sétáltam felé, és miközben elvettem a felém nyújtott, gőzölgő kávésbögrét, lábujjhegyre állva csókoltam meg. – Mióta vagy ébren?

Miközben felkucorodtam a kanapéra, ahol az éjszakát töltöttük, ő is mellém ült.

- Igazság szerint alig mertem lehunyni a szemem, mert attól féltem, reggelre ismét eltűnsz.

Szégyenkezve néztem rá, arcomat elöntötte a forróság.

- Sajnálom – néztem rá bocsánatkérően. – De megígérem, hogy soha többé nem teszek ilyet.

Szélesen elmosolyodott, kilátszottak hófehér fogai, és ettől határozottan emlékeztetett farkas önmagára. – Ennek nagyon örülök. Nem vagy éhes?

- De, farkaséhes vagyok.

Jókedvűen húzott a konyha felé. – Akkor jó, mert nem te vagy az egyetlen.

Az asztal már meg volt terítve, és annyi étel volt felhalmozva rajta, ami egy hadseregnek is elég lenne.

- Azta, ez nem semmi! Nagyon házias vagy – simítottam végig a hátán, és leültem az egyik székre. Miközben kitöltött elém egy pohár narancslevet – amiről lemertem volna fogadni, hogy frissen facsarta -, hangos dörömbölés hangzott fel az ajtó felől. Egymásra néztünk, és ő bocsánatot kérve kisietett. Épp a rántottát halmoztam a tányéromra, mikor felhangzott az előszobában Jasmine kétségbeesett hangja.

- Itt van Camilla? Mond, hogy itt van! – rontott be Ray mellett, mire én kiléptem a konyhát a nappalitól elválasztó boltív alatt.

- Itt vagyok – siettem elé, mert úgy tűnt, közel áll a síráshoz. Igazam lett, mert amint meglátott, a nyakamba csimpaszkodott, és ölelt, hogy majd meg fulladtam. A válla fölött elnézve láttam, hogy Seth és Brandon is vele jött, ők Raymond mellett álldogálva figyeltek minket.

Mikor a húgom szipogva elengedett, Ray mellém sétált, és átfogta a vállam.

- Na, szép! Én majd belehaltam az aggodalomba, te meg a szomszédban jól érzed magad – morogta Jasmine, a végén már ő is mosolyogva, hol egyikünkre, hol másikunkra nézve. – Megtalálták az autódat a főúton, üresen. Van fogalmad róla, mit éltem át? Ha Seth nem látott volna bejönni Rayhez, már rég értesítem a rendőrséget.

- Bocsi – néztem rá sajnálkozva. – Meggondoltam magam, és visszafordultam. Valamit meg kellett… beszélnem Rayel. – Átöleltem szerelmem derekát, és egy huncut pillantást váltottunk.

Jasmine elmosolyodva csóválta meg a fejét, ahogy minket figyelt. – Ezek szerint mégsem mész el.  – Bólintottam. – Örülök. Akkor a fiúk visszaviszik a házba a holmidat és a kocsit. – Mikor el akart fordulni, hogy intézkedjen, gyorsan közbevágtam.

- Várjatok! – Igyekeztem leküzdeni a zavaromat, ahogy felnéztem Ray szemébe. Nem kellett engedélyt kérnem, tudtam, hogy a döntés csak rajtam áll, így a többiek felé fordulva mély levegőt vettem. – Megtennétek, hogy ide hozzátok a cuccaimat?

Brandon és Seth elvigyorodott, míg a húgom először döbbent képet vágott, csak lassan szelídült meg az arca, hogy végül megértő mosollyal nézzen vissza ránk.

Mikor becsukódott mögöttük az ajtó, Raymond felkapott és úgy ölelt magához, hosszan, szorosan. Éreztem, hogy a teste enyhén remeg, a levegőt szaggatottan fújta ki. Tudtam, hogy boldoggá tettem, és ettől én is úgy éreztem magam, mintha repülnék.

Mikor leeresztett, a homlokát szorosan az enyémhez érintette, úgy nézett le rám.

- Ezek szerint hozzám költözöl? – lehelte.

- Igen, ezek szerint – suttogtam vissza. – Persze, csak ha nem baj…

- Ebben nem is mertem reménykedni.

Csókokkal hintettem az állát, az arcát és végül a száját. – Imádom, ha borostás vagy – suttogtam elfúló hangon, mire lecsapott a számra és hamarosan ismét a kanapén kötöttünk ki, így hagytuk a reggelit kihűlni.

Alice szemszöge

Határtalan jókedvem volt, szerettem volna táncra perdülni. Már csak három nap karácsonyig, és minden igazán nagyszerűen alakul. A ház gyönyörű díszekben pompázik, meghitt béke és szeretet leng körül mindent. Évtizedek óta ez lesz az első igazi ünnep, amit nyugalomban, mindannyian együtt tölthetünk.

Éreztem, hogy Jasper mosolyogva figyel a kanapéról, bármerre is megyek.

- Jó nézni téged – suttogta rekedt hangon, mire én boldogan felnevettem.

- Jó érzés, ha nézel – pördültem elé, és a kitárt karok közé repültem. Egyedül voltunk a házban, mindenki vadászni volt, míg Emily és Adam La Pushba mentek, így nem féltünk, hogy bárki is megláthat, amint meghitten ölelkezünk. A pillanatot a mobilom csörgése szakította félbe. Előkotortam, és anélkül, hogy elhúzódtam volna Jaspertől, beleszóltam.

- Igen?

Rövid hallgatás után Raymond baritonja köszöntött.

- Szia Alice! – Úgy tűnt zavarban van, amit én hangtalan mosollyal fogadtam. – Ööö… tudod, csak szerettem volna megköszönni…

Elégedetten szakítottam félbe.

- Szóval visszament.

- Igen… és épp most költözik be. – A hangja elárulta, mennyire boldog. – És képzeld: tudja. Mindent tud, és így is szeret! – Felsóhajtott. - Szóval… Köszi.

- Szívesen, bármikor. Ez természetes a barátok között. - Sejtettem, mit érez. Raymond mögött hosszú és gyötrelmes út állt, és végre ő is révbe ért. – Remélem, ti is jöttök a karácsonyi buliba? Mindenki itt lesz, hogy együtt ünnepeljünk.

- Semmi pénzért ki nem hagynánk! – nevette el magát, aztán elköszönt és lerakta.

- Újabb szerelmespár La Pushban? – kérdezte Jasper elégedett vigyoromat látva.

- Igen! És így már tényleg boldog lesz a Karácsony!

Mintegy varázsütésre képek ugrottak be az ünnepről, ahol mindenki ott lesz majd. Előre láttam, ki mit visel, milyen ajándékot kap, még azt is, Emmett milyen viccet mesél.

- Igen, nagyon jó lesz!

Kintről nevetés szűrődött be, és a hátsó ajtón egyesével beszivárogtak családunk tagjai.

- Halihó! – köszönt kurjantva Emmett. – Kár, hogy nem jöttetek, igazán remek idő van a hegyekben.

Odafent tombolt a hóvihar, és ez volt az oka, amiért mi nem tartottunk velük. Bár igaz, hogy nekik elfelejtettem szólni…

- Csak nem zavart az a kis hóesés? – néztem fel incselkedve a bátyámra, miközben még mindig Jasper tarkóját simogattam.

- Oh, dehogy! A legjobb alkalom a snowboardhoz!

Esme nevetve csóválta a fejét, miközben lecsavarta magáról a hosszú sálat. – Látnotok kellett volna őket Edwarddal, az minden pénzt megért.

- Ja, még tutibb lett volna, ha nem fakérgen csúsznak le! – csatlakozott Rosalie is a cikizéshez.

- Hát igen, a megállásnál akadtak gondok – bújt nevetve Edwardhoz Bella, és a mellkasát simogatva biztosította. – Egyértelműen te voltál a jobb!

- Jobb? – csattant fel Emmett. – Kidöntött egy legalább kétszáz éves fenyőt! Hogy lett volna jobb?

- Úgy, hogy ő átugratott a szakadékon, míg te egyenesen belecsúsztál!

- Persze, de ő volt elől, és befújta a szél, nem látszott semmi belőle! Ha Emmett nem esik bele, akkor Edward sem vette volna észre! – kelt férje védelmére Rose.

- Így van, baby, védjél meg! – húzta magához szerelmesen Emmett és hevesen puszilgatni kezdte szőke feleségét, aki nevetve bújt hozzá.

Elégedetten néztem a családomat, és újabb boldog sóhaj szakadt fel a mellkasomból. Épp közbe akartam vágni, hogy én mindent láttam előre, mikor egy szörnyű képsor vetült a szemem elé, amitől a lélegzetem is elakadt. Éreztem, hogy Jasper megmerevedik, és többen aggódva szólongatnak, de képtelen voltam elszakadni a látomástól.

Egy hosszú hajú, szőke nőt láttam, aki véres arccal, kétségbeesve kapálódzott a tajtékzó, jeges tengerben. Miközben fél kézzel küzdött a hullámokkal, a másik karjában egy hatalmas csomagot szorongatott, ami egyre csak húzta volna lefelé, ő mégis elkeseredetten próbálta a víz felett tartani. A háttérben egy hatalmas robbanás villant fel a szürkeségben, és törmelékdarabok kezdtek a vízbe csapódni a nő körül, míg egy óriási darab el nem találta, ezzel véget vetve a reménytelen küzdelemnek. Még néhány buborék jelezte, hol süllyedt a hullámsírba az asszony, aztán csak a tűz által vörösre festett óceán tajtékzott, mint bosszúszomjas, dühödt gyilkos. 

Remélem, írtok néhány sorocskát...! :))))

PUSZI