43. fejezet

Bella szemszöge

- Biztos, hogy nem jössz velünk? – kérdeztem Edwardtól, miközben szorosan átöleltem a derekát.

- Nem, szerintem nélkülem is kitűnően fogjátok érezni magatokat – vigyorgott le rám – elvégre Alice nélkül ez egy egyszerű, nyugodt kis bevásárló túra lesz – kacsintott egyet és puszit nyomott az orromra – Én a többiek után megyek vadászni.

Tudtam, hogy nem igazán szeret vásárolni, így nem erőltettem a dolgot. Ha nem Esme kér meg, valószínűleg én is nemet mondok, de mivel elég kevés időt töltöttem vele kettesben, szívesen csatlakoztam hozzá.

Anyánk épp az emeletről sétált lefelé, ahol elköszönt Carlisle-tól, aki a dolgozószobában olvasgatott.

- Indulhatunk? – lépett mellénk.

- Igen, mehetünk – mosolyogtam rá, majd egy búcsúcsókkal elköszöntem szerelmemtől és elindultam a kijárathoz.

Carlisle autójával mentünk és Esme vezetett. Nem terveztük, hogy messzire megyünk, hiszen Forksban is be lehet mindent szerezni, amire a háztartásban szükség van. Elég valószínűtlen, hogy összefutunk olyan ismerőssel, aki ennyi idő után is emlékszik ránk, de a biztonság kedvéért változtattunk a külsőnkön. Esme összefogta a haját és egy vastag keretes szemüveget rakott fel, aminek köszönhetően egész más jelleget kapott az arca. Én csak egy baseballsapkát raktam fel, amit szükség esetén mélyen a szemembe tudok húzni. Az úton végig beszélgettünk, mindenről és mindenkiről.

- Gyorsan telik az idő, hamarosan itt az esküvő – sandított rám Esme, mintha attól tartana, hogy kényes témát érint – Várod már? – kérdezte óvatosan.

Egy pillanatig elgondolkoztam, mielőtt válaszoltam volna.

- Számomra is meglepő – mosolyogtam anyámra – de nagyon! Folyton azon kapom magam, hogy a részleteket tervezgetem. Például az esküvői fogadalmat már legalább százszor átírtam gondolatban, de még mindig nem érzem elég jónak. Hogy lehet szavakba önteni egy érzést?

Láttam, hogy Esme megkönnyebbülten bólogat.

- Igen, tudom, mire gondolsz. De hidd el, bármit mondasz, a lényeget a szemedből fogja kiolvasni. Az, hogy igent mondtál Edwardnak, már önmagában egy bizonyíték, hogy mennyire szereted.

Közben megérkeztünk a bevásárló központhoz, ahol szereztünk egy kocsit és elindultunk a sorok között. Kevés vásárló tartózkodott az üzletben, és senki sem foglalkozott velünk különösebben. Nem siettünk, volt időnk nézelődni. Az élelmiszerekkel lassan megtelt a kocsi, amit Adam és a vendégeink gyorsan el fognak pusztítani. A farkasok étvágya elképesztő volt, mivel szinte mindig éhesek voltak, Esme legnagyobb örömére, aki nagyon szeretett főzni. És tudott is, a fiúk nem győzték dicsérni az ételeket. Ennek persze mindenki örült, mert jó volt látni Esme boldog arcát. Még Rose is előszeretettel segített neki, bár nem győzte hangoztatni, hogy legszívesebben mérget keverne a „kutyakajába”, mégis biztosra vettem, hogy ő is élvezi.

- Nézzünk szét a gyümölcsös pultnál – szólt Esme és arra felé irányította a kocsit.

Az almákat válogattam, amit Adam nagyon szeretett, minden formában. Mikor megtelt a zacskó, megfordultam, hogy elvegyek egy másikat. Hirtelen tekintettem a felém közeledő férfira, és a következő pillanatban lemerevedtem. Azt hiszem, a szám is tátva maradt, és csak meredten bámultam rá. Éreztem, hogy az ujjaim elengedik a kezemben tartott almát, ami koppanva ért földet és elgurult a padlón. Én azonban nem foglalkoztam vele, csak a férfit bámultam meredten, aki lehajolt, majd felemelte és felém nyújtotta anélkül, hogy a szemembe nézett volna.

- Parancsoljon – szólt rekedtes hangon, még nagyobb döbbenetet okozva bennem. Szemem sarkából láttam, hogy Esme is meglepetten figyeli. Mikor nem vettem el a gyümölcsöt, a férfi végre rám nézett, türelmetlenül közelebb tartva felém. Barna szemei unottan mértek végig, majd egyre morcosabb arccal várta, hogy végre megmozduljak.

Hirtelen felocsúdtam, és reszkető kézzel elvettem tőle, majd elcsukló hangon kinyögtem egy alig hallható köszönömöt.

- Kérem – morogta kedvetlenül és azonnal elfordult, gyorsan megpakolt egy zacskót, majd elindult az ellenkező irányba.

Alig bírtam megmozdulni, mikor kinyújtottam a kezem és támaszt keresve Esme-be kapaszkodtam.

Edward szemszöge

Miután Bella és Esme beültek az autóba, én is elindultam a hegyek felé, hogy csatlakozzak a családomhoz. Nem jó Bella nélkül, de tudtam, hogy mindketten vágynak egy kettesben eltöltött délutánra.

Futás közben hirtelen meghallottam Emily gondolatait, amik szinte üvöltöttek a kétségbeeséstől. Megtorpantam, és próbáltam megkeresni Jacobot is, de senki más nem volt a közelben. A zaklatott eszmefuttatás meglepett, mivel eddig azt hittem minden rendben van közöttük. Őszintén szólva, kezdetben nem örültem ennek a kapcsolatnak és fokozottan nyomon követtem a bimbózó románcot, de meg kellett állapítanom, hogy Jacob érzései teljesen őszinték. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy mindennél jobban szereti Emilyt, és bármit megtenne a boldogságáért. Az is növelte az iránta ébredt szimpátiámat, hogy szeretettel és féltő gondoskodással fordult Adam felé is.

Kémkedés közben megtudtam Jacob titkát is, ami nagyon megérintett. Természetesen nem szóltam senkinek sem, még Bellát sem avattam be, hiszen nincs hozzá jogom. Viszont ismertem Emily félelmeit is, ami könnyen rossz döntésre sarkalhatja.

Gyorsan futottam le a minket elválasztó távot, és megálltam mögötte. Egy fába kapaszkodva próbálta elűzni a pánikot, amit érzett, miközben gondolatai egy gyorsvonat sebességét megcáfolva száguldoztak.

„Miért nem talált azelőtt párt magának Jacob, hiszen elmúlt hatvan éves? Talán rám várt?

Ne légy nevetséges Emily – korholta meg magát - hiszen ki vágyna egy kárhozatra ítélt lény szerelmére?”

- Többen, mint gondolnád.

Megpördülve meredt rám, mivel nem vette észre az érkezésemet, amit azzal magyarázott, hogy nálam gyorsabb lénnyel még nem találkozott.

- Köszönöm – nevettem rá, mire zavarba jött. Közelebb sétálva figyeltem elgyötört arcát, majd óvatosan megkérdeztem – Jól vagy?

- Nem – suttogta egy megadó sóhaj kíséretében, és a földre kuporodva a térdére hajtotta a fejét.

Én is leültem vele szembe és vártam, hogy megszólaljon. Nagyon igyekezett még a gondolatait is visszatartani, de rövid idő után feladta.

- Nem állt szándékomban hallgatózni – biztosítottam - de az ember kéretlenül is tudomást szerez erről-arról.

- Mire céloztál az előbb? – kérdezte visszautalva a megjegyzésemre.

Elgondolkodva figyeltem az arcát. Talán nem kéne beleártanom magam a dolgába, és Bellára kéne bízni ezt az egészet. De ahogy ott ült előttem, összetörten, akaratlanul is magamra emlékeztetett.

- Mikor megismertem Bellát, én is hozzád hasonlóan gondolkodtam. Elképzelni sem tudtam, hogy képes egy olyan tiszta lelkű ember, mint ő, szeretni engem? Gyűlöltem magam, amiért ez vagyok – mutattam magamra – és legjobban azért, mert így elérhetetlennek tűnt a boldogság vele. Mindenáron meg akartam védeni magamtól, megadva számára az esélyt egy teljes életre, és abba a hibába estem, hogy önzetlenségből elhagytam, elkövetve a legnagyobb bűnt a szerelmünk ellen – mondtam keserűen az emlékek hatására, amik hátralévő létem minden napját kísérteni fogják.

- Hiba volt, Emily, nagyon nagy hiba, és remélem, te nem fogod elkövetni ugyan ezt - néztem mélyen a szemembe egy hosszú másodpercig, majd hirtelen elmosolyodva hozzá tettem – sose gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de Jacob jó srác, annak ellenére, hogy farkas – vontam vállat most már nevetve, amitől az ő szája is mosolyra húzódott.

- És ami a legfontosabb, hogy mindennél jobban szeret téged – folytattam ismét elkomolyodva – nincs más dolgod, mint elfogadni a szerelmét, mert ezzel teszed őt boldoggá. Nincs jogunk mások helyett dönteni.

Csendben figyeltem, ahogy átgondolja a dolgokat és már azt hittem sikerült meggyőzni, mikor visszatértek az eredeti kételyek.

„Talán egy ideig gondtalanul élhetünk, de mi lesz, ha évek múlva jön rá, hogy mi mindenről kell lemondania miattam? Ha akkor már kevés lesz, amit én adhatok? Ezért lenne egyszerűbb el sem kezdeni…”

- Honnét veszed, hogy van bármi, amit más nővel szemben te nem tudsz megadni neki? – szakítottam félbe a kétségbeesetté váló gondolatmenetet.

- Tényleg azt akarod, hogy hangosan is kimondjam? – kérdezte megvetően.

Nem akartam elmondani azt, amit Jacobnak kell megtennie, de most úgy tűnt, Emily nem fog neki erre lehetőséget adni.

- Talán vele kellene megvitatnod a félelmeidet – mondtam, miközben felálltam – és hidd el, ő minden kétségedet el fogja oszlatni. Nincs más dolgod, mint hogy őszinte legyél vele.

Összeszűkült szemekkel, gyanakodva vizslatott, miközben a fejembe bekúszott egy másik személy kétségbeesett gondolata is. Mosolyognom kellett, mivel most már tudtam, hogy nem lesz semmi baj.

- Menjek vissza hozzá? – kérdezte bizonytalanul fogadott húgom. Még jobban elvigyorodtam, mert most úgy éreztem magam, mint egy nagytestvér, aki tanáccsal látja el a kicsit.

- Nem, nem kell – intettem a hátam mögé – mindjárt ideér.

Odaléptem hozzá és bátorítóan megszorítottam a kezét, majd gyorsan eliramodtam, mielőtt Jacob odaért volna.

Magamban eldöntöttem, ha törik, ha szakad, összeboronálom ezt a két embert, mert egymás nélkül soha sem tapasztalhatják meg azt a csodát, amit én élek meg Bella mellett, vagy akár a családom többi tagja a párjával.

Folytattam utamat a hegyek felé, és hamarosan megéreztem az ismerős illatokat, majd nem sokkal később meghallottam Emmett jókedvű kurjantását.

- Nocsak, nocsak! A mi hősszerelmes Edwardunk megérkezett! – kezdte azonnal az ugratás – Mi történt? Carlisle sebészi úton eltávolított Bellától?

Beszólását a többiek nevetve hallgatták, ami elégedettséggel töltötte el.

- Ha-ha-ha! – intettem felé – És neked azt üzeni, hogy megérkezett számodra a beültetésre váró donoragy! – kacsintottam rá, mire a többiek még hangosabban nevettek, de ez már kevésbé tetszett a neki.

Miközben közelebb sétáltam hozzájuk, végignéztem a kis csapaton. Alice egy csokor vadvirágot rendezgetett, míg Jasper a hátra szaltót tanítgatta Adamnek. Még jó, hogy az anyja nem látja!

Rosalie egy kidőlt farönkön ülve, mosolyogva figyelte őket, és biztatta a gyereket. Az utóbbi időben sokkal jobbkedvű lett és a gondolatai is megváltoztak, ami kifejezetten boldoggá tett. Őszintén örült annak, hogy Bella az életünk részévé vált, és a dolgok kezdtek rendeződni. Az elmúlt nyomasztó évek után végre mindenki fellélegzett.

- Szóval hol hagytad a sógornőmet? – kérdezte a Rose mögé telepedő Emmett, miközben átölelte a feleségét.

- Vásárolni ment Esme-vel – trillázta mindentudóan Alice, miközben tovább foglalatoskodott a csokorral.

Bólintottam, és én is leültem a földre.

- Nézd, Edward, mit tanultam! – kiáltotta Adam vékony hangján, majd terpeszállásba állt, erősen összpontosított, majd elrugaszkodva a földtől átfordult a levegőben. Jasper feszülten figyelte, ugrásra készen, hogy szükség esetén elkaphassa, majd megdicsérgette a kicsit, akit mi tapssal jutalmaztunk.

Kiderült, hogy még egy csomó, hasonló fogást tanultak, amit lelkesen be is mutatott. Épp a kézenállást szemléltette, mikor Alice hirtelen lemerevedett és elhomályosult szemekkel révedt a semmibe.

Akaratlanul is figyeltem a látomást, amit Esme szemén keresztül nézhettünk, de ahogy megláttam Bella arcát, rögtön felugrottam. Döbbenten meredtem az eszmélő Alice-re, aki értetlenül vonta fel a vállát.

A többiek kíváncsian figyeltek.

- Mi történt? – kérdezte Rosalie, most már ő is állva, de én nem tudtam megszólalni, mert agyamban cikáztak a gondolatok.

Alice válaszolt az egyre türelmetlenebb testvéreinknek.

- Bella találkozott Charlie-val!