Mindenkit szeretettel üdvözlök az oldalon.
Remélem, hogy az általam írt Twilight fanfic kellemes szórakozást nyújt minden hozzám hasonló fanatikus rajongónak.
Ne legyetek velem nagyon szigorúak, mert még nagyon kezdő vagyok!
Jó szórakozást!
Gabriella

Ui.: Természetesen minden jog Stephenie Meyert illeti! Továbbá az általam kitalált karakterek csak a képzelet szülöttei, ahogy az eredeti könyvtől eltérő események is, valós alapjuk nincs! Anyagi hasznom ebből nem származik!

2010. november 21., vasárnap

46. fejezet

Miután eltakarítottuk a parti maradványait, visszavonultunk a szobánkba. Ahogy beléptem Edward előtt az ajtón, hangos sóhajjal dőltem el a széles franciaágyon, és lehunyt szemmel azt kívántam - amit oly sokszor a vámpírráválásom óta – hogy bárcsak tudnék aludni!

Éreztem, ahogy a matrac besüpped mellettem kedvesem súlya alatt, és örömmel fogadtam a körém fonódó karok gyengédségét. Anélkül, hogy rá néztem volna, a mellkasához bújtam.

- Mi a baj? – suttogta hangjában féltő aggódással.

- Mi lenne? – kérdeztem vissza, még mindig csukott szemmel.

Sóhajtott.

- Csalódott és zaklatott vagy, emellett szomorú is – jelentette ki, és én azon kezdtem töprengeni, vajon mikor elemeztek ki Jasperrel – Brandon miatt?

Hevesen ráztam meg a fejem.

- Nem – tiltakoztam, aztán keserűen hozzá tettem – Charlie miatt.

Szinte éreztem rajta a meglepettséget, de nem tett megjegyzést, csak türelmesen várt. Mióta Jacob elmondta, hogy ki is Brandon, nem beszéltünk az esetről, vagy az érzéseimről.

Nekem azonban fogalmam sem volt, mit is érzek valójában.

Egyszerűen csak nem akartam erre gondolni, nem akartam tudomást venni róla, csak el szerettem volna felejteni. De mintha valaki vagy valami egyfolytában azon munkálkodna, hogy emlékezzek, és a felmerülő kérdések egyre kíváncsibbá tegyenek. Mintha sorsszerű lenne, hogy Brandonnal az útjaink keresztezzék egymást, ahogy azelőtt Emily estében is.

- Elárulod, miért zárkóztál el a témától? – kérdezve Edward, megszakítva a töprengésemet – Mert nekem először úgy tűnt, érdeklődsz iránta. Persze, érthető, hogy sokkolt a hír, de Brandon aligha tehet a dologról…

Nagyot sóhajtva fordultam felé.

- Nem tehet róla, és rá nem is haragszom.

- De Charlie-ra igen? – kérdezte halkan.

A rám törő érzéstől lelkiismeret furdalásom lett, ezért szégyenkezve vallottam be.

- Tudom, hogy szörnyen hangzik, de elárulva érzem magam – motyogtam, zavaromban az ágytakaróval játszva – pedig valójában nincs hozzá jogom.

Felemelte az állam, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Féltékeny vagy? – kérdezte elfojtott mosollyal, mintha egy gyerekhez beszélne.

- Dehogy vagyok! – csattantam fel, de akkorra már bennem is megfogalmazódott, viszont eszemben sem volt bevallani.

De az érzés elöntött, és elborította az agyamat.

- Hogy tehette? Ez annyira nem jellemző rá! – hördültem fel - Ő az én apám, csak az enyém! Nem akarok osztozni, még az emlékén sem! Erre itt van ez a fiú, az én csokoládébarna szemeimmel!

Edward nem szólt, nem csitított, csak csendben figyelt.

Mikor kicsit lehiggadtam, magához vonva kezdett bele.

- Márpedig néha osztoznunk kell, még a legféltettebb tulajdonunkon is – magyarázta türelmesen – Gondolj arra, hogy ez a srác még csak nem is ismerhette meg az apját. Bár a részleteket nem tudjuk, így nem ítélkezhetünk – lentebb csúszott, hogy a szemembe tudjon nézni – Mondd azt, hogy nem is érdekel a dolog, és örökre ejtjük a témát, mintha meg sem történt volna. De ha van egy szemernyi kíváncsiság is benned, akkor úgy sem találsz nyugalmat, míg utána nem jártál.

Beletörődő sóhajjal adtam igazat neki.

- Kíváncsi vagyok, milyen lehet az a nő, aki felkeltette apám érdeklődését. És arra is, hogy mi történt akkor, miért nem tartották a kapcsolatot? És hogy Brandon mit tud ezekről? És hallott már rólam?

Oh, igen, ezer meg ezer kérdés sorakozott fel a fejemben, és igazat kellett adnom Edwardnak abban, hogy ezeket nem tudnám csak úgy egyszerűen félresöpörni, ahogy az elmúlt pár napban sem voltam rá képes.

- Hát, akkor talán menjünk le, és kérdezzük ki Carlisle-t - kacsintott rám.

Azonnal felugrottam az ágyról és fülelni kezdtem.

- Már megjött?

- Mindjárt hazaér, már hallom a gondolatait – mosolygott szerelmem, aztán a kezét nyújtva ő is feláll, hogy kéz a kézben sétáljunk le az emeletről.



A többiek még szintén a nappaliban tartózkodtak, csak a két gyerek aludt Emilyék szobájában. Lisa elég álmosnak tűnt, de valószínűleg egyetlen pillanatot sem akart kihagyni az itt töltött időből. Az emberi önmagamra emlékeztetett, mert én is elvesztegetett időnek tekintettem az alvást, és bár ő félvér lévén jobban bírta az ébrenlétet, mégis látszott az arcán a bágyadtság.

- Hello, gerlicéim! Jókor jöttök – csicseregte Alice, miközben egy csésze teát nyomott Lisa kezébe – épp egy filmet akarunk megnézni.

Edwarddal leültünk az egyik fotelba.

- Mi Carlisle-ra várunk, rögtön hazaér.

- Hmmm, kíváncsi vagyok, mi történt – kortyolt a forró italba Lisa – Olyan kedvesnek tűnik az az asszony.

- Te ismered? – csaptam le rá rögtön, mire ijedten nézett rám –Semmi baj, tényleg érdekel a dolog – nyugtattam meg, mivel valószínűleg eszébe jutott, hogy reagáltam, mikor Jake beszélt róla – És milyen?

Megkönnyebbülve mosolyodott el, majd hirtelen felélénkülve – ami szerintem nem a teának volt köszönhető – felém fordulva beszélni kezdett.

- Hát, csak egy rövid ideig láttam, mikor Billyt átkísértem hozzájuk. Épp csak bemutatkoztam neki, egészen aranyos és közvetlen volt. Engem is be akart hívni, de találkozónk volt Alice-el, így nem maradhattam. A fia nem volt otthon, vele még nem futottam össze.

Ekkor lépett be Carlisle az ajtón, és legszívesebben azonnal nekitapadtam volna, de sikerült visszafogni magam.

Esme elé ment és üdvözölte, majd ők is leültek a kanapéra.

- Csak nem moziztok? És mit néztek? – kérdezte végignézve a teljes létszámon.

- Hát épp a Godzillát akartuk elkezdeni. Csatlakozol? Azt te is szereted, ugye? – kérdezte lelkesen Emmett, mire nem bírtam tovább és közbevágtam.

- Mi volt La Pushban?

Carlisle először meglepődött, majd kérdőn nézett Edwardra, aki alig észrevehetően bólintott. Nem tettem szóvá a dolgot, mert nem akartam ezzel is az időt húzni.

Sóhajtva ráncolta össze a szemöldökét.

- Nos, egy vírusos infekció miatt felszökött Evelin láza, ezért adtam neki injekciót, ami segített – gondterhelten ráncolta a homlokát - Legalábbis egy időre.

- Úgy érted, még belázasodhat? – kérdeztem.

- Igen, sajnos ez elég valószínű, az állapotát tekintve.

Zavartan néztem rá.

- Az állapotát?

A doki most felém fordulva, szomorúan beszélni kezdett.

- Evelin nagyon beteg. Leukémiás, több áttéttel a szervezetében – nézett a szemembe – A fertőzés önmagában nem lenne akkora probléma, de a betegsége miatt egyébként is nagyon le van gyengülve az immunrendszere. Sajnos már nagyon kevés ideje van hátra. Haldoklik.

A döbbenettől megszólni sem tudtam.

- Istenem! Szegény asszony! – mondta ki a saját gondolatomat Esme – Ez szörnyű!

- Igen, az – ölelte át felesége vállát Carlisle – De meglepő, hogy milyen jól viseli. Elképesztő lelki ereje van!

- Ezek szerint… - dadogtam – ezek szerint tudja?

- Igen, teljesen tisztában van a betegségével, miként a következményekkel is – bólintott – Lemondott minden kezelésről, csak a tünetek és a fájdalom enyhítésére hajlandó gyógyszert bevenni. Ezért tiltakozott a kórház ellen is. Ahogy Jacobtól megtudtam, éppen ezért jött vissza La Pushba, hogy a hátralévő időt a szülőföldjén tölthesse el. Itt akar meghalni.

Nagyot sóhajtottam.

A részvét mellett tiszteletet kezdtem érezni az ismeretlen asszony iránt. Határozottan megfogalmazódott bennem a vágy, hogy minél hamarabb megismerjem. Őt is.

- A fia is otthon volt? – csúszott ki a számon.

- Igen, ő ápolja az anyját. Azt hiszem, nem helyesli a döntését a terápia felfüggesztéséről, most is próbálta rábeszélni, hogy menjenek vissza Los Angelesbe, de Evelin hajthatatlan – keserűen elhúzta a száját – A hozzátartozóknak mindig sokkal nehezebb beletörődni a tehetetlenségbe, amivel a szeretteik szenvedését kell végignézni.

Ismét egy hosszabb csend következett, amíg mindenki a hallottakon töprengett.

- Egyébként valóban elképesztő a hasonlóság – mosolygott rám félénken Carlisle.

Bólintottam, és csendben azon gondolkodtam, vajon hogy tudnék találkozni velük.



Jacob szemszöge


Már majdnem éjfél volt, mikor átléptük La Push határát. A házakra már sötétség borult, csak nálunk és kicsit távolabb, Evelinéknél égett a villany.

Szerelmem derekát ölelve lassítottam a lépteimen, amihez alkalmazkodtak a többiek is. Cole és Ray átváltozva kísértek minket a fák takarásában, Oliver és Seth pedig a doki mellett baktattak.

- Oliver, kérlek, kísérd be Emilyt apámhoz és szórakoztassátok, amíg nem jövök – fordultam a kölyökhöz, akinek azonnal fülig szaladt a szája és Emilyre kacsintva már nyújtotta is érte a kezét. Sóhajtva fordultam szerelmemhez - Ne hagyd magad elszédíteni, és ha nagyon elszemtelenedik, csak vágd nyakon – intettem Oli felé, majd magamhoz vontam a kuncogó nevetést hallató Emilyt, és egy lágy csókot leheltem a szájára. A nyakam köré fonódó karoknak köszönhetően majdnem megfeledkeztem arról, hogy nem vagyunk egyedül. Nagy nehezen elszakadtam a karcsú deréktól, és hagytam, hogy a pimaszul vigyorgó Oliver magával húzza Emilyt a házunk felé.

- Ne izgulj főnök, jó kezekben lesz!

Tudtam, hogy így van.

Hárman sétáltunk tovább. Idegesen gondoltam a ránk váró vizitre, ahogy felidéződött bennem Evelin elgyötört arca. Már az első találkozásunkkor feltűnt, hogy milyen bágyadt, és már a mosolya sem volt a régi.

- Tudnia kell, hogy Evelin rákos – szóltam Carlisle-hoz anélkül, hogy ránéztem volna – Tisztában van az állapotával, és mindenféle kezeléstől elzárkózik, ami hosszabbíthat a szenvedésén. Bár ezt valószínűleg ő maga is el fogja mondani…

- Értem – közölte a doki, és ha meglepődött is, nem mutatta.

Felléptem a lépcsőn és bekopogtam az ajtón, ami szinte azonnal feltárult előttünk és Brandon lépett ki rajta.

- Hello, elhoztuk az orvost – intettem Carlisle felé, mire azonnal hátra lépett és beengedett minket.

- Jó estét – köszönt a doki, és kezet fogott a morcos fiúval.

- Jó estét – szorította meg Brandon futólag a hideg kezet, de a szeme sem rebbent – a szobájában van, második ajtó balra.

Előre mentem és mikor megláttam az ágyban fekvő, törékeny alakot, elszorult a szívem. Már nyoma sem volt a régi, cserfes lánynak, akivel sok emlék összeköt. Szeme alatt apró ráncok húzódtak, hajába néhány ősz szál is vegyült már, mégis határozottan szép volt, de a betegség árnyéka körülölelte. Rossz volt így látni, de falfehér arcán mosoly suhant át.

- Jacob – nyújtotta ki a kezét, nem törődve az összeszűkült szemmel, karba tett kézzel figyelő fiával.

Brandon nem tudott hova rakni. Zavarta a bizalmas kapcsolat, ami az anyjához kötött, mivel ő csak egy suhancot látott bennem. Evelin azzal magyarázta, hogy rokonok vagyunk, és bár sohasem találkoztunk személyesen, e-mailben tartottuk a kapcsolatot.

Megértem, hogy a srác gyanakodva fogadta a dolgot. Kétkedését fokozta, hogy én jóval fiatalabbnak látszom nála, mégis régi barátként kezelem az anyját.

- Szia Ev – szorítottam meg az ujjait, míg a máikkal végigsimítottam az arcán, ami tűz forró volt, még az én test hőmhöz képest is. Kíváncsian pislantott a hátam mögött álló dokira.

- Bemutatom Dr. Carlisle Cullent, ő fog megvizsgálni.

- Örvendek – szólt bársonyos hangon a doktor.

Figyeltem az kedves arcot, ahogy mosolyogva bólint az illedelmesen bemutatkozó Carlisle felé, majd szemei hirtelen megélénkülve mérik végig a férfit.

- Cullen? – kérdezte egyenesen a szemébe nézve. A döbbenete kézzel tapintható volt.

Számítottam a reakciójára, ezért mikor megerősítést várva újra rám pillantott, mosolyogva bólintottam, jelezve, hogy a feltételezése helyes.

4 megjegyzés:

demon írta...

szia ez tök király gratulálok ev jól meglepődött puszi
ui.:várom a kövit
ui2.:első

Andrellya írta...

Nagyon jó lett ez a fejezet is!
Már nagyon várom a folytatást!
Puszi!

Névtelen írta...

júú.jajjjj. ilyen hamar friss :O dejóóóó :) ;) *örömtáncotjár* :DDDD
óóó. szegény Evelin :S :'( sanjnálom őket. nem lehet könnyű Brandonnak :/
áááá.és a véége. sztem Charlie mesélhetett valamit a Cullenekről neki... tuti ez lesz :DDD kíváncsi vagyok, milyen sztorit fognak kitalálni, kik ők :O
jajj.olyan jó, hoggy máris hoztad a frisset :) én nagyon örültem.és lelkes is vagyok =)
remélem a következő is ilyen hamar lessz :))
puszi
Macy*-*

Erzsi írta...

Szia,szuper lett.Szegény Ev és Brandon:( Alig várom a kövit.