9. fejezet Edward szemszögéből

Ez a fejezet az szeptemberi kommentelő, Erzsi kérése volt. Jó olvasást neki, és mindenkinek, aki szívesen felidézi azt az időt, mikor Edward még könyörgött Bella bocsánatáért! :)

Holnap kihirdetem az októberi hozzászólót!

Edward szemszög

Bella háttal állt az ablaknál és elgondolkodva nézett kifelé. Tartása feszült volt, látszott, hogy legszívesebben mindent hátrahagyva elrohanna innét. Szerettem volna odamenni hozzá, hiszen annyi mindent kell neki elmondanom, de elutasító magatartása visszatartott.

A feszültség felőrölte az idegeimet, alig bírtam kontrolálni magam. Mikor az előbb azt hittem, hogy Emilyre fog támadni, és igyekeztem megakadályozni, nehogy elkövesse azt a hibát, amit később nagyon megbánna, végre a karomban tarthattam –még ha csak néhány pillanatig is. Ez azonban elég volt, hogy érezzem, az iránta táplált érzelmeim semmit sem változtak az évtizedek alatt. Most persze más volt ölelni őt, mivel már nem az a törékeny emberlány, aki akkor volt. Ereje meglepett, de nem ez az egyetlen, ami csodálatot keltett bennem. Nem gondoltam, hogy szépsége fokozható, most mégis szembetűnő a változás. Gyönyörű, szív alakú arcát keretező hosszú haja vízesésként omlik a hátára, karcsú alakja tökéletes, csípője járás közben kecsesen ringatózik, amitől belsőmben azonnal felizzik a vágy.

És amit leginkább csodálok benne, az a lelki ereje. Milyen ostoba voltam, mikor azt feltételeztem, hogy képes lenne bántani azt a lányt! Pedig egy pillanatig sem esett kísértésbe, még csak a lélegzetét sem kellett visszatartania.

- Hát csajszi, te aztán kemény vagy – állt mellé karba tett kézzel Emmett – Hogy csinálod? Nem kívánod a vért?

Ő felnézett rá, arcán káprázatos mosoly terült szét.

- Adottság, azt hiszem – vont vállat – jutott ez-az nekem is – kacsintott rá Emmettre, aztán a kanapéhoz sétált és leült Emily mellé.

- Azt hiszem, ideje tisztázni a látogatásotok igazi okát –arcára újra kiült a megszokott hideg maszk.

Mindenki feszülten kapta rá a szemét, amit ő kimért közönnyel viszonzott, mintha csak egy lényegtelen apróságról lenne szó. Sértettsége az első perctől egyértelmű volt, amit meg is értek, de abban bíztam, talán meglátok egy halvány, a fagyos állarc alól előtűnő árulkodó jelet, hogy nem gyűlölt meg végérvényesen, és van még remény, hogy valaha megbocsájtson nekem.

Mindenki közelebb húzódott hozzá, mivel elérkezett a pillanat, amire vártunk és meghallgatja a magyarázatunkat. Éreztem, hogy ezen múlik minden, és erre a mellkasom összeszorult.

- Bella – kezdte Carlisle – Évtizedekkel ezelőtt hatalmas hibát követtünk el, amikor magadra hagytunk téged. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak, és azt hiszem, ezt a többiek nevében is mondhatom. A születésnapodon történtek után néhányan közülünk úgy gondolták, hogy esélyt kell kapnod egy teljes életre. Egy olyan lehetőséget, amit magadtól nem akartál volna, ezért a döntésünkkel rád kényszerítettük. Az, hogy valójában mekkora hiba is volt, gyorsan kiderült. Miután elhagytuk Forksot, a család széthullott…

- Az én hibám volt – szakítottam félbe elgyötörten, mert nem akartam, hogy a családomat hibáztassa - én kényszerítettem rá őket, hogy szó nélkül elmenjenek.

Nem nézett rám, csak a szőnyeget figyelte.

- Boldognak akartalak látni, azt akartam, hogy egész életet élj valaki olyan mellett, aki…

- Akinek elég jó vagyok? – vágott közbe keserűen, most már egyenesen a szemembe bámulva.

- Aki elég jó hozzád – léptem közelebb – Bella, én nem tudtalak téged boldoggá tenni, nem adhattam meg neked, amit megérdemeltél volna. Azt hittem, ha elmegyek, egy idő után el fogsz felejteni és boldog leszel. Hazudtam neked, hogy megkönnyítsem számodra. Hazugság volt minden egyes szó, ami ott az erdőben elhagyta a számat –Az emlékek hatására elöntött az a mérhetetlen fájdalom, amit immáron negyvenhárom éve érzek – Meg akartam ölni a szerelmedet és közben én haltam bele. De csak ez az egy módja volt. Nem akartalak egy olyan életre kárhoztatni, mint amilyen az enyém - fejem lehajtva szorítottam ökölbe a kezem – De nem bírtam sokáig. Elhagytam a családot, nekik is fájdalmat okozva. Napokig bolyongtam a világban, nem tudtam mit tegyek. Nélküled nem találtam a helyem – ismét rá pillantottam – és megint Forksban találtam magam. Minden oda húzott, nem voltam elég erős, nem bírtam nélküled.

Rövid szünetet tartva igyekeztem magam összeszedni, hogy menekülni tudjak az emlékek szorításából.

- Mikor a házhoz értem, már ott voltak a többiek is. Alice-nek volt egy látomása, ezért mentek vissza. A házunk padlójára száradva megtaláltuk a kiömlött véredet és Viktória, meg a farkasok szagát. Elkéstünk.

Remegve léptem közelebb hozzá és térdre estem előtte.

- Bocsáss meg nekem, kérlek, bocsásd meg, amiért nem értem oda időben.

Szükségem volt az érintésére. Kezem reszketett, ahogy óvatosan megfogtam az övét, amit a térdén pihentetett, majd ráhajolva zokogni kezdtem. Nem érdekelt ki mit gondol, egyszerűen nem bírtam tovább.

- Nem volt könnyű elfogadni Edward döntését – vette át a szót Alice – De láttam, hogy újra együtt lesztek, láttam, hogy te is vámpír leszel. Tudtam, amit ő nem, hogy sokkal jobban szeret téged annál, hogy végleg elengedjen. Azt hittem, ha hagyom a dolgokat a saját medrükben folyni, akkor újra egymásra találtok. Elhagytuk Forksot, de abban a hitben, hogy ez csak egy átmeneti időszak… De nem számoltunk Viktóriával - most az ő hangja is szaggatottá vált, szinte láttam a könnyek csillogását a szemében és éreztem a sajátomban is – Visszaérve a városba a halálhíred fogadott. Mindenki a szerencsétlen balesetről beszélt, miszerint az útról lesodródva autóstól a sziklákra zuhantál és a dagály elragadta a tested, amit azóta sem találtak meg. Miután a házban keveredő illatokat követni kezdtük, elértük a határt. Nem akartunk konfliktust, csak válaszokat. Tudni szerettük volna, mi történt. Mivel a ház mögött megtaláltuk a tűz nyomait, sejtettük, hogy Viktóriát elkapták a farkasok. De nem tudtuk, mi van veled. A balesetedről keringő hír nem tűnt túl hihetőnek, legalábbis a számunkra. A farkasok megpróbálták elhitetni velünk, hogy Viktória megölt téged, de a gondolataik - Edwardnak hála - elárulták őket.

Egy ideig csönd volt, senki sem szólalt meg. Pattanásig feszült idegekkel vártam, hogy mit fog szólni a hallottakhoz, de némán várt. Éreztem, hogy testtartása feszültebbé válik, de nem mertem rá pillantani.

Carlisle folytatta a mesélést.

- Mikor Sam látta, hogy nincs értelme tovább titkolózni, mindent elmondott. Megtudtuk, hogy bár az életedet megmentették, sajnos elkezdődött az átváltozásod. Elvittek a hegyekbe, hogy senkit se bánthass és elrendezték a balesetet. Sam azt mondta, az ébredésed után nem tűntél veszélyesnek és mivel egyikőjük sem volt képes bántani, elengedtek. Azonnal elindultunk, hogy megkeressünk, de mintha elnyelt volna a föld. Alice-nek akkortól kezdve nem volt veled kapcsolatos látomása, bármennyire koncentrált is. Semmi hozzád köthető nyom. Mintha te sem akarnád, hogy megtaláljunk. Arra alapoztuk a keresést, hogy újszülöttként biztos nehezen bírsz a vérszomjaddal és hibákat követsz el. Rejtélyes halálesetek után kutattunk, de semmi. Aztán azt gondoltuk, hogy talán megpróbálsz beilleszkedni a társadalomba, ezért az egyetemeket, főiskolákat jártuk végig. Közben az évek csak teltek, de sehol sem volt nyomod. Igazából már azt hittük, hogy nem élsz – szégyenérzet hallatszott ki a hangjából – De Edward nem volt hajlandó feladni a keresést. Már éppen a Volturihoz akart fordulni segítségért, mikor Alice-nek látomása volt.

Alice ismét megélénkült, és átvette a szót.

- Láttalak behajtani Torontóba, azt is, hogy melyik plázába mész, láttam a parkoló cédulán a dátumot, és tudtam, oda kell mennünk. Így bukkantunk fel és most itt vagyunk, hogy a bocsánatodért könyörögjünk. Mindannyian hibásnak érezzük magunkat a történtekért, de a szerencsétlen véletlennek is köszönhető.

Mentegetőzése ismét ráébresztett, hogy mindez csakis az én hibám. Bizonyára Bella is erre a következtetésre jut, és csak remélni mertem, hogy legalább a családomnak megbocsájt. Mozdulatlanul vártam, hogy mindezt hangosan is kimondja, mikor megéreztem ökölbe szoruló kezeit a tenyerem alatt.

Lassan felpillantottam rá, félőn keresve a megvetést a szemében.

- Annyira sajnálom – alig jött ki hang a torkomon, ahogy elsuttogtam - Szeretlek. Létezésem legnagyobb hibája volt elhagyni téged. Enyém volt a világ legdrágább kincse, és én mindent elrontottam. Miattam kerültél Viktória keze közé, tönkre tettem az életed. Ott kellett volna lennem, vigyázni rád. De elkéstem! Bocsáss meg!– a hangom végleg cserben hagyott, és újra a kezére hajoltam.

Hirtelen megéreztem az ujjait, ahogy a hajamba túrnak. Érintése lágy volt, amitől azonnal bizseregni kezdett az egész testem, szívembe visszatért a remény.

- Megbocsájtom, hogy elkéstél – szólalt meg szomorú hangon, mire rögtön felkaptam a tekintetem - És talán azt is, hogy elhagytál – nézett mélyen a szemembe, majd keserű mosollyal a többiek felé fordult, jelezve, hogy a mondandóját nekik is szánja - De valamit tudnotok kell – nézett végig rajtunk - Isabella Swan már halott. Az a Bella, aki voltam, már nincs többé.

Hirtelen éles sikoly hasított a levegőbe. Egy pillanatra rémülten elkapta a kezem, majd Emilyhez rohant, aki a fájdalomtól vonaglott a kanapén. Carlisle is azonnal követte, mikor meghallottuk a szörnyű reccsenést.

- Adok neki injekciót – és már kezében is voltak az ampullák - Sajnos, eltört pár bordája.

Mindannyian iszonyodva néztük a szegény lány kínjait, ami a fájdalomcsillapító hatására lassan szűnni kezdett, és elszenderedett.

Én Bellát figyeltem, ahogy aggódó arccal áll Emily felett. Gondolataim minduntalan akörül jártak, vajon mit akart mondani? Tudni szerettem volna, mit érez most. Gyűlöl? Vagy egyszerűen megbocsájt, de a továbbiakban nem kíváncsi rám? A bizonytalanság még jobban égetett, mint eddig bármikor. Legszívesebben újra térdre esnék előtte, hogy könyörögjek a szerelméért.

Most azonban csak Emily kötötte le az érdeklődését, féltőn simogatta a lány homlokát.

- Azt hiszem, vérátömlesztésre lenne szüksége – jegyezte meg Carlisle halkan – Nagyon gyenge, és a magzat teljesen felemészti.

Bella mélyet sóhajtva bólogatott.

- Sokat jelent neked, ugye? – kérdezte suttogva Carlisle. A szobában mindenki őket hallgatta.

Egy kicsit töprengett, mielőtt válaszolt volna.

- Hozzám tartozik. Ő a családom.

Láttam, hogy Alice megfeszül, és tudtam mit érez, mivel engem is átjárt a csalódottság és még valami. Talán féltékenység? Annyira bíztam benne, hogy még minket is a családjának tekint! Persze egy család nem fordít hátat a hozzá tartozónak…

- A véren kívül még mire van szükség? – kérdezte anélkül, hogy tekintetét levette volna az alvó lányról - Elmegyek beszerezni – fordult Carlisle felé, majd látva a ki nem mondott kérdést, mosolyogva hozzátette – a kórházban van helyismeretem.

Emmett azonnal előugrott.

- Beosonunk és kiszolgáljuk magunkat – dörmögte, mikor Bella ránézett, kihúzta magát – Engem úgyse tudnál kihagyni – vigyorgott lelkesen.

A bájos arc ellágyult és tanárnénis engedékenységgel bólintott, majd körbe nézett.

- Oké. Ki jön még?

Alice óvatosan lépett elé, és alig bírt a lelkesedésével, mikor Bella rábólintott. Egy másodpercig töprengett valamin, majd hirtelen beszélni kezdett.

- Ha jól értettem, egyébként is hozzám indultatok, ezért arra gondoltam, hogy… a szállodából elhozhatnátok a holmitokat. Itt bőven elférünk, és amíg a dolgok elrendezésre nem kerülnek, mindenkinek így lesz egyszerűbb. Szívesen látunk benneteket azzal hátat fordítva nekünk, ismét a barátnőjéhez lépett, időt adva, hogy megtárgyaljuk.

Nem mintha lett volna mit megbeszélni, mivel mindenki egyöntetűen maradni akart.

- Megint kezd belázasodni – nézett apánkra, aki szomorúan vizsgálta a kismamát.

- Sajnos, fogy az időnk.

Bella lassan felállt, de látszott rajta, hogy nem szívesen hagyja itt Emilyt.

- Vigyázni fogunk rá – jegyezte meg Rose, amiért egy hálás mosolyt kapott cserébe, majd szerelmem megindult az ajtó felé. Már én is indulásra készen vártam Alice és Emmett mellett, mikor kérdő tekintetét rám emelte.

- Én elmegyek a holmikért, ha áll még a meghívás – mondtam halkan, reménykedőn nézve vissza rá.

Egy röpke időre megszűnt a külvilág és elmerültünk egymás látványában. Éreztem, hogy valami megváltozott, valami jobb lett, mert újra a régi Bella állt előttem. Annyira vágytam a közelségére és az ő tekintete is erről árulkodott.

- Természetesen – motyogta, majd elhaladva mellettem apró kezét a tenyerembe csúsztatta.