47. fejezet

Jacob szemszög

Evelin ismét rámeredt az orvosra, aki közelebb lépve hozzá, enyhén meghajolt.

A doki arcára kiült a kényelmetlen érzés, amint rájött, hogy Evelin tisztában van a kilétével. Erről valóban elfelejtettem tájékoztatni…

Eszembe jutott az a réges-régi nyári délután, amikor a rekkenő hőség elől a partra menekültünk fürödni…

Quil-el egy szál törölközővel a kezünkben baktattunk le a strandra, ahol a többiek már javában fürödtek. Kimerültek voltunk, épp akkor váltott le a járőrözésből Seth és Jared. Fokozottan ellenőriztük a környéket, és elég kimerültek voltunk, mivel pár napja nomád vámpírok szagára bukkantunk. Mióta Bella eltűnt Forksból, és a Cullenek a keresésére indultak, ritkán volt munkánk a vérszívók miatt.

Ez a júniusi forróság meglepő volt, mivel általában a legmelegebb napokon sem szökik ilyen magasba a hőmérő az Olympic-félszigeten, a nyár ilyen korai szakaszában pedig teljesen egyedülálló volt.

A tengerpart hemzsegett a fiataloktól, ezért mi egy eldugottabb helyre igyekeztünk, ami általában csak a farkasok használtak, mivel a sziklák veszélyes kiszegelései elriasztották az egyszerű fürdőzőket. A falkából jó néhányan lent voltak, néhányan a párjukat vagy rokonukat is elhozták, és önfeledten élvezték a hűsítő habokat.

A forró homokon elterülve ott feküdt Evelin is, aki csak pár napja jött haza, mint friss diplomás. Még akkor nem döntötte el, mihez is fog kezdeni a továbbiakban.

- Hé, Eve! Jó, hogy lejöttél – köszönt neki vigyorogva Jared, miközben már rohant is a vízbe.

- Sziasztok – mosolygott hunyorogva a szeme elé tartva a kezét. Egész kicsi korától imádtam a mosolyát, mert valahogy mindig melegséggel töltött el, és persze nem csak engem, hanem mindenkit, akit megajándékozott vele. Ő az a fajta lány volt, aki minden rosszban megtalálta a jót, és ezt mással is képes volt elhitetni. Ha az embernek szomorú volt a szíve, elég volt néhány perc Evelin társaságában, és minden más megvilágítást kapott.

Titkon többen reménykedtek abban, hogy talán ő lesz a bevésődésük, de a sors más utat szánt neki.

- Gyere kislány, ússzunk versenyt. – A törölközőt ledobtam mellé a homokba és a kezem nyújtottam felé, hogy felhúzhassam, amit azonnal elfogadott.

Paul és a nővérem, Rachel is a fürdőzők között volt, nekik néhány héttel korábban tartottuk az esküvőjüket.

Miután kitomboltuk magunkat a vízben, lehűtve felhevült testünket, és a nap már készült lebukni a horizont mögé, mikor kikászálódtunk a partra.

- Ti is jöttök a tábortűzhöz? – kérdezte Rachel Evelin felé pillantva, aki azonnal vigyorogni kezdett.

- Naná! Már alig várom, hogy újra hallhassam az öregektől a farkasok és a hidegek legendáját! – nevetett hangosan, mire mi csak összenéztünk a háta mögött. – Semmi pénzért ki nem hagynám!

- Oké, akkor ott találkozunk – intett felénk a nővérem, aztán a férje derekát átölelve elindult a házuk felé, amibe nemrégen költöztek be az ifjú házasok.

Miután mindenki hazament átöltözni és vacsorázni, gyülekezni kezdtünk a szirtnél, ahol a tüzeket gyújtották. Természetesen Evelin is ott volt, izgatottan figyelte az érkezőket és mindenkihez volt egy kedves szava. Örültünk, hogy végre újra itthon volt, hiányzott mindenkinek. Mellé ültem, ahogy Jared a másik oldalára. Bár fiatalabb volt nálunk, akkor még nem tűnt fel neki, hogy mi egy ideje nem öregszünk. Talán azért, mert a szünet kivételével kevés időt töltött itthon.

A délutáni jó hangulat folytatódott, amihez az idősebbek is csatlakoztak. Az éjszaka csendjét hangos beszélgetés és nevetés töltötte meg, ami az árnyakat messzire űzte, a szívünkből is.

Aztán megérkezett apám – Charlie-val. A rendőrfőnököt mindenki jól ismerte, már lassan családtaggá vált a rezervátumban, ezért senkit sem feszélyezett a jelenléte.

Kivéve egy embert. Onnéttól kezdve Evelin feltűnően visszafogottá vált, elcsendesedve bámulta a tüzet. Ez felkeltette az érdeklődésemet, odahajolva hozzá halkan megkérdeztem.

- Hé, talán valami baj van?

Zavartan rázta meg a fejét, majd egy gyors pillantást vetett a másik oldalon üldögélő Charlie felé, hogy elpirulva ismét lesüsse a tekintetét.

Akkor még nem sejtettem, hogy ez a zavartság egy régóta kibontakozóban lévő, mély érzelemre utal.

Miután megérkeztek a törzs öregei mindenki elcsendesedett, és visszafojtott lélegzettel várták a történet, ami egyike volt a törzsi legendáknak. Persze, csak néhányan tudtuk, hogy ez a mese nagyon is valóságos…

A rendőrfőnök először csak unottan iszogatta a sörét, többet, mint amire pusztán a szomja oltására szükséges lett volna, aztán mintha egyre jobban figyelne a történetre, már csak a mesélőt hallgatta, megfeledkezve mindenről. Megjegyzem, nem ő volt az egyetlen. A vámpírok és a farkasok szövetségének előzményeit felelevenítő história mindig, mindenkit magával ragadott, és ez alól mi, a falka sem voltunk kivétel.

Charlie a tekintete fölött egyre jobban összevonta a szemöldökét, mintha az agyában keringő gondolatok túl nagy fejfájást okoznának neki. Azt hiszem, akkor játszott el először a gondolattal, hogy ez az egész misztikus történet talán nem csak kitaláció, és akaratlanul is párhuzamot vont a mese és a Cullen család, valamint Bella eltűnése között. Igaz, hogy a későbbiekben egyre gyakrabban felmerülő feltevéseit senki sem igazolta számára, mégis gyökeret vert benne a remény, amit minden gyászoló keres, ám bizonyítékot soha sem talált…

Evelinnel ellentétben, aki szintén hinni akart a legendában, mégha más okból is. Ránk, indiánokra jellemző, hogy tiszteljük a hagyományainkat, az őseinket, és hiszünk elődeink nagyságában. Eve azon az estén kézzelfogható bizonyítékot kapott arról, hogy a történet egyáltalán nem alaptalan.

Miután Charlie feltett néhány igazán kíváncsi keresztkérdést, amire természetesen nem kapott kielégítő választ, zaklatottan távozott a tábortűztől. Apám utána ment, hogy beszéljen vele, és a többiek is lassan szállingózni kezdtek haza. A parázsló tűznél már csak páran üldögéltünk, és csak egy személy volt közülünk, aki nem volt beavatva, mégpedig Evelin, amikor éles vonyítás rázta meg az éjszaka csendjét. Ami persze önmagában nem lett volna nagy szám, hiszen a forksi erdőben bőven akadtak farkasok, de a felcsigázott idegekre ez úgy hathatott, mint szellemidézés után egy nyikorgó ajtó.

Ezer közül is megismerném Seth hívó hangját, ahogy a többiek is. Tudtuk, hogy valami nem stimmel, ezért idegesen mocorogni kezdtünk.

- Atya ég! Ez farkas? – kérdezte kikerekedett szemmel Eve. – Na jó, azt hiszem, nekem elég volt ennyi mára – emelte fel a kezeit, aztán felegyenesedve jó éjszakát kívánt mindenkinek, és az ösvényen elindult hazafelé.

Miután a léptei elcsendesedtek, izgatottan beszéltük meg, vajon mi történhetett, miközben igyekeztünk eloltani a tüzet, hogy indulhassunk Seth-hez. Nem törődve a ruháimmal megrázkódtam és átváltoztam, agyamba azonnal bekúszott barátom nyugtalan gondolata.

„- Visszajöttek! A Cullenek itt vannak!”

„- Oké, Seth, indulunk!”

Akkor már Jared úgyszintén átlényegült, és futásnak eredt. Mielőtt én is nekirugaszkodtam volna, megéreztem az ismerős illatot, és arra kaptam a fejem.

A bokrok mellett Evelin állt lemerevedve, döbben arca sápadtan ragyogott a sötétben, amit csak a hold világított meg. Szemem sarkából láttam mindkettőnk árnyékát: a hatalmas szörnyeteg és a törékeny leány. Akaratlanul is a Piroska és a farkas jutott az eszembe.

Rémülten igyekeztem kitalálni, mit is csináljak, hogy ne ijesszem meg még jobban. Próbáltam nem moccanni, így egy ideig csak bámultunk egymásra. Már szinte visszaszámoltam magamban, mikor kezd el sikítani, miután vett egy nagy levegőt és…

- Csak itt felejtettem a kabátomat – intett a farönk felé, ahol előtte ült, aztán botladozó léptekkel odasétált, felkapta, majd indulni akart vissza.

Magamban káromkodni kezdtem, és nem én voltam az egyetlen. Hallottam, hogy Jared visszafelé igyekszik, mire gyorsan megállítottam. Két farkas abban a szituban túl sok lett volna.

Mivel a ruháim tönkre mentek, nem akartam visszaváltozva még a meztelenségemmel is sokkolni szegény lányt. Bíztam benne, hogy ha addig nem tette meg, nem fog sikítozva segítségért sietni, így rövid habozás után Seth-hez indultam, későbbre hagyva a kínos beszélgetést.

Miután találkoztunk az akkor még gyűlölt Cullen családdal, akik csak azért tértek vissza, hogy Bella felől érdeklődjenek, hamar visszamehettünk a faluba.

Miután Jaredéknál felöltöztünk, elmentünk Evelinék házához, hogy beszéljünk vele. Az ablakát apró kővel dobáltuk, de válasz nem érkezett, mert már vagy aludt, vagy egyszerűen nem akart velünk beszélgetni. Csalódottan ballagtunk át hozzánk, ahol általában a falka a megbeszéléseket tartotta. A nappaliba lépve Evelint találtuk, ahogy a kanapén karba tett kézzel ül és vár. Mikor a tekintetünk találkozott, mellkasomban megszűnt az aggodalom keltette nyomás.

- Akkor most hallani akarom a történetet, de nem mese formájában – szólt csendesen, ellentmondást nem tűrő hangon.

És mire a hajnal ránk köszöntött, Evelin Hart is a titok birtokosa lett.

És ez a lány most itt fekszik betegen, de láztól csillogó szemében a régi bátorság ragyog.

Igen, ő egy igazi barát, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy hátralévő életét szebbé tegyem.

- Már sokat hallottam Önről – nyújtotta a kezét Carlisle felé, aki udvariasan megszorított. Mikor a bőrük érintkezett, Evelinen látható borzongás futott végig, amit a doki hideg keze váltott ki, és nem az iszonyatnak, sokkal inkább a láznak volt köszönhető.

- Örülök, hogy megismerhetem. Ha megengedi, megvizsgálnám – nézett a törékeny asszonyra bizonytalanul Carlisle, mivel nem tudta, mire számíthat.

- Persze, a fiúk addig kint várnak – jött azonnal a határozott válasz, ami meglepte a vámpír dokit.

Bólintottam, és már kint is voltunk az ajtón. A folyosón karba font kézzel nekidőltem a falnak, mire Brandon velem szemben szótlanul megállt, mint egy tükörkép, és ha lehet, még barátságtalanabbul méregetett, mint eddig.

Ismét elfigyeltem a vonásait, és nagyon megértettem Bella kiborulását.

A fiú elképesztően hasonlított Charlie-hoz.

Ahogy szemöldökét ráncolva, morcosan igyekezett rájönni, mi folyik körülötte, mintha a rendőrfőnököt láttam volna magam előtt. Elképzeltem, ahogy mosolyog és emiatt ismét visszautaztam az időbe…

Miután Evelin számára nyitott könyv lett a falka élete, még több időt töltöttünk együtt, így tanúi lehettünk egy különös szerelem kibontakozásának. Hamarosan még a vak is láthatta, hogy Eve belezúgott a rendőrfőnökbe, aki szintén igyekezett minél gyakrabban La Pushba jönni, ami azelőtt is így volt, annyi különbséggel, hogy most a jelenléte fel is tűnt. Előtte leginkább egy árnyékra hasonlított. Ott volt, de kimaradt a beszélgetésekből, és még ha jól is érezte magát, mosolyogni is ritkán láttuk, nemhogy nevetni. De Eve-nek hála visszatért az életkedve.

Evelin megtisztelt a bizalmával, így én szinte végigasszisztáltam a lassan alakuló kapcsolatot. Sajnos Charlie a köztük lévő korkülönbség miatt próbálta tartani a távolságot, mindenki legnagyobb bánatára. Ő aligha tudhatta, de kivétel nélkül mindenki azért szurkolt, hogy ők végre összejöjjenek.

Aztán történt valami, mert Evelin hirtelen összecsomagolt és végleg elhagyta La Push-t. Nekem is csak annyit mondott, hogy nincs értelme harcolnia, és mindenkinek könnyebb lesz, ha elmegy.

Akkor még bíztam benne, hogy a külön töltött idő majd ráébreszti őket, hogy egymás mellett van a helyük, de nem így lett.

Kezdetben telefonon tartottuk a kapcsolatot, de egy idő után a hívásaimra sem válaszolt. Úgy tűnt, igyekszik megszakítani a köteléket La Push-al és az addigi életével. Ez ugyan nem volt jellemző rá, de megértettem őt, hiszen itt hagyta szívének darabokra tört szilánkjait. Hogy ne értettem volna meg!?

Charlie nem beszélt a dologról, de ismét zárkózott és mogorva lett.

Néhány hónap múlva Eve szüleitől megtudtam, hogy férjhez ment és fia született. Azt hittem, a cserfes lány végre boldog…

És az is volt, még ha nem is maradéktalanul, hiszen megkapta azt, amire minden szerelmes vágyik: egy darabot az imádott személyből.

Aki nem mellékesen épp most próbál felnyársalni a szemével.