48. fejezet

Jacob szemszög

Néhány feszült csendben eltöltött perc után kinyílt az ajtó és Carlisle sétált ki rajta.

- Adtam egy injekciót Evelinnek, remélhetőleg ez majd leviszi a lázát – mondta, miközben felváltva nézett Brandonra és rám. – Sajnos összeszedett egy vírusos fertőzést, ez okozza a tüneteket. Hagyok itt gyógyszert, de szeretném még holnap is látni.

Brandon bólintott beleegyezésként, aztán megdörzsölte a szemeit. Láthatóan nagyon el volt keseredve, a gyötrődése láttán elfogott a szomorúság. Nehéz lehet végignézni egy hozzánk közelálló személy szenvedését, abban a tudatban, hogy nem fog javulás beállni az állapotában.

- Köszönöm, doktor – nyújtotta ki a kezét Carlisle felé, aki azonnal elfogadta.

- Igazán nincs mit. Sajnálom, hogy ennél többet nem tehetek az édesanyjáért.

A fiú összeszűkült szemmel figyelte egy darabig a dokit, aztán úgy fordulva, hogy nekem háttal legyen a szűk folyosón, hozzátette.

- Talán segíthetne – halkította le a hangját. – Kérem, próbálja meg rábeszélni, hogy jöjjön vissza velem Los Angelesbe, ahol nagyobb eséllyel tudnának rajta segíteni, mint itt az isten háta mögött…

Carlisle bölcsen átgondolta a választ, mielőtt beszélni kezdett.

- Sajnos nem hiszem, hogy hallgatna rám, vagy bárki másra. Nagyon eltökéltnek tűnik – Közben lassan sétált a bejárati ajtó felé. – Egyébként, én, mint orvos szintén nem látok rá lehetőséget, hogy találjanak gyógymódot. Ő ezzel nagyon is tisztában van, továbbá az sem véletlen, hogy itt szeretné eltölteni a hátralévő idejét – Brandon dühös fujtatására megállt és szembefordult vele. – El tudom képzelni, milyen nehéz ebbe beletörődni, de higgye el, a legtöbb, amit tehet, hogy minden lehetséges módon örömet szerez neki – Bátorítóan vállon veregette a fiút, aztán még csendesen hozzátette. – Én bármikor állok rendelkezésükre, nyugodtan hívjon, ha szükségét érzi.

A srác alig láthatóan bólintott egyet, de nem nézett fel a padló mintáiról. Kézzel fogható volt a benne dúló feszültség. Akkor sem mozdult meg, mikor az ajtó kinyílt és Seth kíséretében a doki elvonult.

Percekig csak néma csendben álltunk, aztán anélkül, hogy rám pillantott volna, halkan megjegyezte.

- Nem tudom, ki vagy te, és azt sem, milyen kapcsolat van köztetek az anyámmal – suttogta. – de köszönöm, hogy törődsz vele. Ez valamiért nagyon sokat jelent neki.

Magamban megállapítottam, hogy a gyanakvása ellenére - vagy talán pont amiatt – egyre szimpatikusabb nekem a kölyök. Nem lehet megvezetni, de jobban tiszteli az anyját annál, minthogy mindenáron választ követeljen a kérdéseire.

- Az anyád csodálatos ember, aki mindig tudja, mit akar. Te vagy a legfontosabb az életében, és mindig is te voltál – Bár bizonyára ezzel tisztában van, de magamról tudom, milyen átkozottul jól esik ezt hallani is. Elé sétáltam és a szemébe néztem. Ahogy felpillantott rám úgy tűnt meglepi, mennyivel magasabb vagyok nála. - Idővel mindent megértesz majd.

Gúnyosan felhorkanva válaszolt.

- Talán nem tűnt fel, de pont az időből van a legkevesebb. – Hangjából sütő keserűséggel fordult újra a padló mintáinak tanulmányozásához.

- Gyakran a kevés is több, mint elég.

Választ sem várva indultam el Evelin szobája felé. Halk kopogás után benyitottam, mire ő halvány mosollyal intett nekem. Nem zártam kilincsre az ajtót magam után, megadva a lehetőséget Brandonnak, hogy csatlakozzon, ha úgy gondolja. Szegény fiú így is eléggé kirekesztettnek érezhette magát a furcsaságok miatt, nem akartam tovább rontani a helyzeten. Egyre világosabbá vált, hogy elkerülhetetlen lesz a beavatása, legalábbis bizonyos dolgokba.

Sajnáltam, hogy Bella ennyire elzárkózott a megismerkedésük lehetőségétől, mert akkor Evelin távozása után az öccse nem maradna annyira egyedül a világban. Persze felnőtt férfi, azonban a család támogatására mindenkinek szüksége van, életkortól függetlenül.

Talán Bells még meggondolja magát. Mondhatnánk például, hogy ő a húga, aki jóval Eve távozása után született. Az is elképzelhető, hogy a teljes igazságtól sem borulna ki, hiszen ha az anyjára ütött, jól tudja kezelni a fura dolgokat…

De nem az én dolgom eldönteni, mennyit tudhat meg a srác, ahogy a nővére döntése felett sem ítélkezhetek.

- Szóval Dr.Cullen – nézett rám kíváncsian Evelin, miközben az ágya mellé húztam egy széket és leültem rá.

- Igen, ő volt az egyetlen elérhető orvos a környéken – kezdtem mentegetőzni.

- Semmi gond – legyintett. – Nagyon aranyos volt. Igazán remek orvos, gondolom bőven volt ideje elsajátítani a tudományt.

Hangosan felnevettem.

- Igen, így van.

Néztem a bágyadttan csillogó szemeket, és eszembe jutott, mennyi mindent nem tud még a legújabb fejleményekről. Például, hogy Bella is Forksban van, vagy hogy az unokahúga a bevésődésem. Aztán ott van még Lisa, akit ugyan futólag megismert már, és bár tudja, hogy mi neveltük fel, de azt nem, hogy csupán három év alatt.

Mikor elnyomott egy ásítást, úgy döntöttem, elbúcsúzok.

- Pihenned kell, ezért most megyek – mondtam, és mikor tiltakozni akart, hozzátettem. – Egyébként is otthon vár a barátnőm, és inkább nem várnám meg, amíg Billy előszedi a gyerekkori meztelen képeimet, mert az sokat rontana a rólam kialakított képen.

Először meglepődött, aztán kuncogni kezdett.

- Remélem, elhozod hozzám is.

- Amint kicsit jobban leszel, bemutatlak egymásnak – biztosítottam. – És még bőven van mesélni valóm, meg én is kíváncsi vagyok jó pár dologra veled kapcsolatban.

Miután kiléptem a szobából, Brandont nem találtam a folyosón, sőt a házban sem. A bejárati ajtón kilépve a lépcsőn ülve találtam.

- El fog aludni – álltam meg mellette, mire megmerevedett.

Azt hittem, nem fog válaszolni, ezért lassan lesétáltam a lépcsőn.

- Mindig attól félek, hogy egy reggel majd nem fog felébredni – suttogta alig hallhatóan.

Nem kellett ránéznem, hogy lássam a könnyeket a szemében. A fájdalma így is elszivárgott hozzám, mint a gomolygó füst.

Szerettem volna valami bátorítót mondani, vagy biztosítani arról, hogy nincs egyedül, de nem találtam a szavakat.

- Jó éjszakát! – köszönt el kemény hangon, mintegy megakadályozva, hogy holmi közhelyekkel jöjjek elő, aztán felegyenesedve rögtön hátat fordított és bement a házba.

Még álltam néhány másodpercig, aztán nehézz szívvel, de egyre gyorsuló léptekkel indultam a házunk felé, hogy minél hamarabb átölelhessem Emilyt és belenézhessek apám bölcs szemeibe.

Bella szemszög

A Carlisle beszámolóját követve úgy döntöttünk, kihagyjuk a filmet, és visszavonultunk a szobánkba. Hanyatt fekve, behunyt szemmel igyekeztem különböző forgatókönyveket gyártani a fejemben, hogyan találkozhatnák az öcsémmel.

Öcsém.

Még a szó is olyan idegenül csengett, hogy alig akartam elhinni. Az eddigi szorongás helyett azonban most inkább izgatottságot éreztem.

Szerelmem megérezhette a változást rajtam, mert kezével szorosan átkarolt.

Mosolyogva nyitottam ki a szemem, hogy belenézhessek az aranyló íriszbe. Ráérősen felemeltem a kezem, és végigsimítottam az arcán, mire ő lágyan belecsókolt a tenyerembe.

- Szeretlek – közöltem egyszerűen, azonnali mosolyt csalva szép ívű ajkára. Elfigyeltem az apró ráncot a szája sarkában, ami mindig megjelenik, ha megajándékoz egy féloldalas mosollyal.

- Nálam nem jobban – válaszolta Edward gyengéden, közelebb csúszva hozzám, hogy érzéki lassúsággal közelítsen az arcomhoz. Csókunk meghitt volt, hosszan élveztük a szikrákból fellángoló szenvedély örvénylését, hagyva, hogy elragadjon a hév.

Kielégülten bújtam a mellkasára, és a következő pillanatban eszembe jutott a család, akik minden bizonnyal tanúi voltak szerelmeskedésünk hangjainak. Elszégyellve magam, fejemre húztam a takarót, mintha ez segítene. Edward rekedt nevetése csak tovább fokozta zavaromat, ezért belecsíptem a karjába.

- Aúúú, ezt miért kaptam? – kérdezte sértetten, de még mindig elégedett vidámsággal a hangjában.

- Nagyon jól tudod – suttogtam megrovóan, aztán én magam is elvigyorodtam.

Eddig még soha sem engedtük el magunkat, amikor mások is tartózkodtak a házban. Ha kettesben akartunk lenni, mindig megtaláltuk a módját, ahogy a többiek is. Persze néha ők is hajlamosak voltak elfelejteni, hogy papírvékonyak a falak, legalábbis vámpírok számára.

A nappaliból felhallatszott Godzilla üvöltése, és nem volt kétségem afelől, hogy a mi műsorunk sokkal érdekesebb lehetett, legalábbis Emmett számára. Most megint napokig kénytelen leszek elviselni a szúrós megjegyzéseit.

Végigsimítottam Edward izmos hasfalán, és úgy gondoltam, ha már lúd…

Miközben Godzilla lerombolta fél Manhattant, mi újra és újra szerettük egymást.