60. fejezet

 Lisa

Mielőtt berohantam volna a házba, megakadt a szemem a fák takarásában magányosan álldogáló farkason. A gyászos némaság, ami körüllengte, az én mellkasomat is elszorította. Tudtam, mit érez, hiszen ugyanaz volt a fájdalmunk oka… Belenéztem bánatos szemébe és kezemmel felé intettem. Szerettem volna megvigasztalni, de mit is mondhatnék neki? Seth még egyszer szomorúan elnézett a Hart-ház felé, majd lassan elsomfordált.

  Hazaérve a nappaliban találtam Emilyéket. Adam Billyivel sakkozott, beléptemre azonnal felém fordultak. A kicsi elém szaladt és belém csimpaszkodott. Jól esett a közelsége, boldogan öleltem magamhoz.

- Épp most jött meg – mondta halkan a telefonba Emily. Tudtam, hogy Jacobbal beszél. Elszégyelltem magam, amiért csúnyán viselkedtem vele a Cullen-házban.

- Ideadnád egy percre? – kértem felé nyúlva, mire azonnal a kezembe adta a készüléket. Át akarta venni Adam-et, de intettem neki, hogy hagyja, és a kicsit az ölembe tartva beleszóltam a kagylóba.

- Jake! Szeretnék bocsánatot kérni, amiért így elrohantam… - A hangom sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint ahogy valójában éreztem magam. - Én csak… - Nem tudtam, hogy fogalmazzam meg neki, amit Raymond látványa váltott ki belőlem.

- Megértem – biztosított halkan. – Ez mindenkinek nagyon nehéz – sóhajtott fáradtan. – Aludd ki magad, én és a többiek reggelig itt maradunk.

- Ha bármi… változás van, kérlek, hívj!

Visszaadtam a telefont Emilynek és az ölemben kucorgó Adamre néztem. Bájos arcocskája felett összeráncolódott a szemöldöke, láthatóan erősen gondolkodott valamin.

- Szomorú vagy – állapította meg.

Nem volt kedvem ködösíteni és úgy tenni, mintha semmi gondom nem lenne.

- Igen, az vagyok.

- És csalódott.

Meglepetten pislogtam le rá. Ha egy vámpírpalánta is így átlát rajtam, akkor mindenki előtt nyitott könyv lehetek. Ez egyszerre volt megkönnyebbülés és elgondolkodtató. Úgy tűnt, nem vár választ, mert gyorsan Billyhez fordult.

- Mi lenne, ha mindannyian társasoznánk? – kérdezte, és biztos voltam benne, hogy a figyelmemet szeretné elvonni. Meghatottan adtam puszit a homlokára, és mivel nem volt szívem elutasítani, belegyezően bólintottam.

Miután előkerült a Monopoly, mind a négyen körülültük az asztalt. Kimerült voltam, de úgy éreztem, nem lenne jó ötlet egyedül maradnom. A bánatommal bőven ráérek később is foglalkozni. Ahogy telt az idő, belemerültünk a játékba, és én egyre jobban felengedtem. Közben lassan besötétedett, a kandallóban vidáman pattogott a tűz.

Emily és Adam egyszerre kapták fel a fejüket, mire én is fülelni kezdtem. Szívem kihagyott egy ütemet, mikor meghallottam a kopogást. Tudtam, ki van az ajtó előtt; a többiek egy emberként fordultak felém, a reakciómat várva. Mikor a kopogás ismét felhangzott, Emily csendesen megkérdezte:

- Elküldjem?

Lassan megráztam a fejem és felálltam.

- Folytassátok nélkülem, azonnal jövök.

Mély levegőt vettem, és szélesre tártam az ajtót. A kinti hideg kavarogva zúdult a szobára, de nem ez volt az oka, hogy megborzongtam. Brandon sötét szemei végigsiklottak rajtam, mintha ellenőrizné, jól vagyok-e.

- Szia – köszönt rekedten, majd mikor észrevette a többieket, nekik is odaintett. – Jó estét!

Azok hárman feltűnő lelkesedéssel üdvözölték, Billy jó házigazdaként azonnal be is invitálta. Dühösen fordultam hátra, jelezve nemtetszésemet, de akkorra már becsukódott a vendég mögött az ajtó. Formálisan bemutatkozott mindenkivel, még Adammel is kezet fogott, akinek ez láthatóan nagyon tetszett. Billy kedvesen érdeklődött Evelin iránt, mire elmondta, hogy most sokkal jobban van, hála Carlisle-nak. Mikor Emily hellyel és itallal kínálta, elvesztettem a türelmem.

- Miért jöttél? – szegeztem neki ingerülten. Meglepődve rám nézett, majd homlokráncolva válaszolt.

- Mondtam, hogy meglátogatlak.

- Én meg mondtam, hogy ne tedd! – vágtam vissza csípősen.

Szemöldökei még jobban összeszaladtak.

- Beszélnünk kell.

- Azt meghiszem! – csattantam fel, és karba kellett fonnom reszkető kezeimet, mikor ismételten eszembe jutott a szőke leányzó. Elképedve bámult rám, mint aki most vette észre, hogy két fejem van. Zavarba jöttem, mert nem akartam gyerekesen viselkedni előtte. Ha számára nem jelentett semmit az egész, akkor én is tudom lazán kezelni a dolgot. Nem teszem meg azt a szívességet, hogy kimutatom a fájdalmamat. Végtére is felnőtt vagyok, nem egy kis csitri, aki hisztizve követelőzik és játssza a sértődöttet. Lehunytam a szemem és mély levegőt vettem. – Bocsi, kicsit feszült vagyok – emeltem fel megadóan a kezem.

- Igen, azt látom – dörmögte az orra alatt. – Sétálunk egyet?

Bólintottam és gyorsan lekaptam a kabátom a fogasról, pár másodperc múlva már a sötétben lépkedtünk.

Nem szólaltam meg, ahogy ő sem, csak némán ballagtunk egymás mellett. Ahogy eltávolodtunk a háztól, rásandítva észrevettem, hogy nagyon elgondolkodott. Bizonyára keresi a szavakat! Sejtettem, mi jön: magyarázkodás, bocsánatkérés, én biztosítom, hogy semmi baj, aztán barátságosan búcsút veszünk, és mindenki megy a maga útján. Felkészültem a mentegetőzésére.

- Miért sírtál? - Kérdése meglepett, összezavarodva torpantam meg. Tekintete az arcomat kutatta, míg a válaszra várt. – Raymond miatt?

Döbbenetemben még a szám is tátva maradt. Ezt vajon honnét tudja? Talán Carlisle említett neki valamit?

- Szóval eltaláltam. – Keserűen felnevetett és zsebre dugott kézzel tovább sétált. Némán követtem, azon agyalva, mit és mennyit mondjak neki. A vámpírtámadásról aligha tudhat…

- Sejtettem, hogy ez az oka – folytatta, miközben lehajtott fejjel bámult a lába elé. – Megértelek, hidd el, és nem haragszom.

Na, álljunk csak meg? Most végképp összezavarodtam…

- Miről beszélsz?

Megint szembefordult velem.

- Nézd! Nem mondom, hogy nem vagyok csalódott, de igazán nem is lep meg a dolog. Nem kell mentegetőznöd.

Okééé…! Most akkor mi van?

Tanácstalanságomat látva keserűen felnevetett.

- Hát, azért egy kis megbánást mutathatnál! Tudod, mintha egy hajszálnyit téged is érdekelne!

Megráztam a fejem.

- Én tényleg nem értelek… - motyogtam. – Mivel bántottalak volna meg?

A szemében hirtelen harag villant, tekintete elsötétül, száját szorosan összepréselte. Elkapva a karomat közelrántott magához.

- Elég legyen, Lisa, mindennek van határa! - Levegő után kezdtem kapkodni, mert azon túl, hogy a szorítása már szinte fájt, a testének közelsége fellobbantotta bennem a vágy tüzét. Csak ne nézett volna le rám olyan dühösen… - Éjszaka belopózol hozzám, szinte felkínálod magad, miközben csak kis kitérő voltam a számodra, a barátod tudta nélkül! Veszélyes játék ez, kislány!

Az utolsó szót szinte a számba suttogta, aztán birtoklóan csókolni kezdett. Vad volt, minden dühét beleadta, az én lábam mégis felmondta a szolgálatot, szinte öntudatlanul kapaszkodtam a nyakába. A vágy végighullámzott rajtam, még többre vágyva viszonoztam az érintését. Felmordult és karjával teljesen átfonta a derekamat, testét az enyémhez préselve. Végigsimítottam a tarkóján, beletúrtam a hajába. Csókja lassan ellágyult, szája becézve cirógatott. Mikor elváltunk egymástól, lihegve nézett a szemembe.

- Mit művelsz velem, te kis boszorkány? – suttogta, miközben keze a hátamat simogatta.

Az agyam fogaskerekei nehezen indultak be, erőlködve igyekeztem értelmezni a szavait. Hirtelen, mintha felkapcsolták volna a villanyt, eltaszítottam magamtól.

- Még van képed engem hibáztatni? – meredtem rá immár méregbe gurulva. Micsoda szemét alak! Azt hiszi, hogy átháríthatja rám a felelősséget, holott ő szédített engem a barátnője háta mögött.  – Legjobb védekezés a támadás, nem igaz?! – sziszegtem.

- Álljunk csak meg! Nekem nincs okom védekezésre! – szinte kiáltott a felháborodástól.

Felhördülve fordítottam neki hátat és indultam tovább siető léptekkel. Mindkettőnknek jobb lesz, ha távolabb kerülök tőle, mert a harag ismét beködösítette az elmémet. Még a végén olyat teszek, amit megbánok! Mikor hallottam, ahogy sietve próbál utolérni, erővel kellett kényszerítenem magam, hogy vámpírgyorsaságommal ne hagyjam csak úgy ott; persze, miután jól orrba vágtam! Elég gyorsan mozgok, azt sem tudná, kinek kéne megköszönnie! Ettől hisztérikusan felnevettem, és még mielőtt nagyon csábítóvá vált volna a lehetőség, emlékeztettem magam, hogy másokért is felelősséggel tartozom. Nem fedhetem fel magam, pláne nem Brandon előtt, hiszen ezzel veszélybe sodornám a falkát és a Cullen családot is. A lábammal dobbantottam egyet tehetetlen dühömben, és szembe fordultam vele. 

- Nincs okod? NINCS OKOD? – ordítottam bele az arcába. – És az édes kis szívszerelmed nem elég ok? – Ahogy elakadt a szava a döbbenettől, nyeregben érezve magam folytattam. – Azt hitted, távol tőle megengedhetsz magadnak egy kis hancúrozást! Mit árthat, úgy sem tudja meg, nem igaz?! – kalimpáltam a kezemmel az orra előtt. Felbőszült bikaként meredt rám, láthatóan nem volt hozzászokva, hogy így beszéljenek vele.

- Mi a nyavalyáról beszélsz te itt? Milyen szívszerelmem?

- Ah, hagyd már abba! Hát teljesen hülyének nézel? Arról az édes kis szőkeségről beszélek, aki minden bizonnyal repesve vár otthon! – csaptam az arcába a szavakat.

Néhány pillanatig csak kinyújtott nyakkal meredtünk egymásra, aztán hirtelen felugrott a homlokán szemöldök, és hangos nevetésben tört ki.

- Jasmine-re gondolsz?

- Oh, igen, Jasmine-re gondolok! – Ez inkább gúnyos nyávogásra hasonlított, nem a saját hangomra.

Még hangosabban nevetett.

- Szóval rá célozgattál?

Nem válaszoltam, csak csípőre csapott kézzel vártam, hogy elmúljon a vidámsága. Talán egy rúgás a sípcsontjába segítene!

- És ki mondta, hogy ő a szerelmem?

- Hát te! – böktem a mellkasára.

- Tényleg? Én nem emlékszem ilyenre!

- Pedig te magad mondtad Jacobnak! – bólogattam mindentudóan és vártam, mikor törlődik le a vigyor az arcáról.

- Nem, én ezt nem mondtam.

- De igen!

- Nem!

Reszketve próbáltam kordában tartani a dühöm, na és az öklöm is.

- Jó, lehet, hogy nem ezekkel a szavakkal…

- Biztos, hogy nem! - Már nem volt dühös, inkább szórakoztatta a szócsatánk. – Kérd meg Jacobot a nevemben, hogy legközelebb méltóztasson körültekintőbben átadni az információkat. Akkor talán elkerülhetünk hasonló félreértéseket.

Eszemben sem volt bevallani, hogy én magam is fültanúja voltam a szavainak. Meglepetten gondolkodtam el.

- Jó, akkor a társad! Ezt mondtad! – emlékeztem vissza.

- Így van! – bólintott.

- Nem nagy különbség… - húztam el a számat.

Megint nevetett.

- Hát, ami azt illeti, számomra elég nagy! – Összeszűkülő szemeimet látva inkább gyorsan hozzátette. – Jasmine és én valóban társak vagyunk, mégpedig a munkában. – Várt egy kicsit, míg felfogom a szavait. – Közös vállalkozást vezetünk, mondhatni ő a jobb és a bal kezem egyszerre.

Behunytam a szemem és totál idiótának éreztem magam. Na, ennyit arról, hogy nem vagyok hisztis csitri!

- De… de azt mondtad… azt… hogy… együtt éltetek!

- Igen, bizonyos értelemben. Még kicsik voltunk, mikor a szomszédba költöztek. Akkortól szinte elválaszthatatlanok lettünk, akár a testvérek.

A zavartságom fokozódott, és csak reméltem, hogy a sötétség elfedi az arcom pirosságát.

Brandon közelebb lépett és felemelte az álam, hogy a szemébe nézzek.

- Te azt hitted, hogy félrevezettelek?

Bólintottam.

- És te miért tetted ugyanezt?

Zavartan ráztam meg a fejem.

- Nem tettem ilyet.

- Akkor Rayt csaptad be, ez majdnem ugyan az.

- Rayt? Te miről beszélsz? – A sok információ zsongva keringett a fejemben, és én igyekeztem minden darabot a helyére illeszteni.

- Miatta sírtál, nem? Rájött, hogy mi történt kettőnk között? Remélem, nem bántott…! – villant meg a szeme.

- Dehogy! Illetve nem jött rá! Ah, mit beszélek… - sóhajtottam. – Raymond és én nem alkotunk egy párt. És igaz, hogy miatta sírtam, de más okból.

- Szóval… nem jársz vele? – kérdezte csendesen.

- Nem, nem járok senkivel.

Gondolkodott egy pillanatig, majd szélesen elmosolyodott.

- Azt hiszem, mi rendesen megkavartuk magunknak a dolgokat! – húzott a karjába. – El sem hiszed, mennyire megkönnyebbültem!

- Hát, én is – néztem fel a szemeibe.

- Bocsánatkéréssel tartozom. Egyszerűen csak… - vállat vont. – Olyan furcsán viselkedtél. Azt hittem, megbántad, ami kettőnk között történt. Egész nap szenvedtem a hiányodtól, és mikor láthatóan kerültél, beindult a fantáziám. Láttam, hogy nézett rád az a fiú… Sajnálom!

- Nem, én sajnálom, amiért ok nélkül bántottalak. Azt hittem, csak szórakoztál, amíg fel nem bukkant a barátnőd. Szégyellem magam…

Megkönnyebbülten simultunk össze és egyszerre minden megint szép lett. Hirtelen az egész nevetségesnek és lényegtelennek tűnt. Boldogan csimpaszkodtam a nyakába, ő meg csak szorított magához. Olyan jó érzés volt, hogy szavakkal el sem lehet mondani! Az öröm könnyei folytak végig az arcomon, de nem bántam. Forró szájával lecsókolta a cseppeket az arcomról, aztán ismét megtalálta az ajkamat.

59. fejezet

Lisa

Nehéz szívvel bóklásztam a fák között, amikről az elsárgult levelek keringve hullottak a nyirkos avarra, vastag szőnyeget képezve a lábam alatt. Kabátom cipzárját az orromig felhúztam, kezeimet mélyen a zsebembe süllyesztettem. Csak a lábam elé néztem, az sem érdekelt, merre tartok.

Olyan végtelenül magányosnak éreztem magam, mintha egyedül lennék az egész földön! És ha így lenne, most az sem érdekelne. A szívemet facsaró csalódást mostanra fásultság váltotta fel, ami jobb volt ugyan, de tudtam, hogy csak átmeneti. Igyekeztem kiüríteni az agyam és nem gondolni semmire, senkire. Nem volt egyszerű dolog…

Krisztusom! Hogy változhat meg minden egyetlen pillanat alatt? Mint verőfényes nyári reggelen a felbukkanó tornádó, úgy söpört végig közöttünk az a lány, törött szíveket hagyva maga után. Szemeim előtt láttam hosszú szőke haját, ahogy a szél az arca és a nyaka köré tekeri. Tengerkék íriszével, halvány bőrével annyira elütött az itteni emberektől; talán épp ezért keltette fel a fiúk figyelmét.

Annyira más volt, mint én… És neki ő kell.

A fájdalom éles szúrással tért vissza a mellkasomba, hogy emlékeztessen a bánatomra.

Hirtelen csörtetést hallottam a hátam mögül, és elég volt egy mély szippantás a levegőbe, hogy megérezzem a falka illatát. Igen, majdnem mindenki az erdőben volt, méghozzá farkas alakban! Márpedig ez csak egyet jelenthet!

Baj van!

Álló helyzetből lendültem neki és hamarosan megpillantottam Jacobot. Kemény iramot diktált, akkor sem lassított, mikor mellé értem. Lépteimet hozzá igazítottam, és nem kellett hátranéznem, hogy beazonosítsam a többieket.

Fejemben egymást kergették a gondolatok.

- Mi történt? – Kérdésemre Jake csak rám pislantott, de nem fecsérelte az időt, rendületlenül tört előre.

Egek! Éreztem, hogy elszorul a tüdőm, de nem a megerőltetéstől. Az irányból nem tudtam meg semmit, mivel a falutól távolodtunk, és a város szintén a másik irányban van, a Cullen birtokhoz pedig nem ez volt a legrövidebb út. Akkor mi történhetett? És kivel?

Végigvettem a lehetőségeket, de mielőtt bármilyen következtetésre jutottam volna, megéreztem az ismerős illatokat. A felismerés döbbenete azonnali megállásra késztetett. Megtorpanva meredtem a sziklák lábánál csoportosuló Cullenekre, akik többsége szintén tisztes távolból figyelték Carlisle-t és Edwardot. Nem beszélgettek, a halálos csendben érezhető volt a feszültség, ahogy ütemes mozgást végezve hajolnak… Ray felé.

Hirtelen megfordult a világ körülöttem, ahogy megértettem, mi történik.

Újraélesztették!

 A doki ritmusos időközönként az eszméletlen fiú mellkasát nyomkodta, míg Edward a légutakba próbált levegőt juttatni. Összehangoltan dolgoztak, feltehetően már jó ideje. Mindent vér borított, ami lassan megalvadt az őszi leveleken. Raymond fején mély seb tátongott, testén megszámlálhatatlan zúzódás nyomai látszottak és az egyik lába rendellenes pózba tekeredve feküdt. De nem ez volt a legrémisztőbb, hanem a mozdulatlansága. Sápadt bőre fokozatosan szürkült, ahogy az élet lassan tovaszállt meggyötört testéből.

A könnyek elhomályosították a szememet, ezért gyorsan pislogtam néhányat. Nem vágytam a látványra, mégsem tudtam elszakadni tőle.

Alig érzékeltem, hogy Jacob elrohan mellettem, immár visszaváltozva. Hallottam a hangját, ahogy Carlisle-al beszél, miközben ő is barátja mellé térdel, ám az értelmük nem jutott el a tudatomig. Csak álltam ledermedve, ahogy a fél falka is körülöttem. Nem figyeltem Edwardra, aki már nem hajolt Ray fölé, sem Carlisle-ra, aki elvéve kezét a fiú mellkasáról megcsóválja a fejét, majd felegyenesedve szomorúan hátrébb lépett. Nem érdekelt a megtörten, előre hullott vállal térdelő Jake sem, és nem hallottam a mellettem felhangzó bánatos vonyításokat sem. A fejemben egy halk moraj keletkezett, ami aztán fülsértő zúgássá változott. Anélkül, hogy én mozdultam volna, távolodni kezdett a kis tisztás, a szikla és Ray, hogy egy sötét örvény szippantson magába…

Hirtelen minden elcsendesült, és mikor körülnéztem, már nem az erdőben voltam, hanem a szobámban.

Várjunk csak! Ez nem a mostani, hanem az átalakítás előtti gyermekszobám. Ráismertem a bútorokra, a Disneys lámpára, a kopott, virágos ágyterítőre és a kezemben szorongatott plüssfarkasra. Este volt, az éjjelin álló lámpa halvány fénykört terített az ágyban fekvő kislányra… aki én voltam!

- Légyszi, mesélj még! – kérleltem a karosszékben ülő alakot, akinek nem látszott a sötétben az arca. – Szeretném a Piroska és a farkast, ahogy te szoktad. Léééégyszi!

Mély, szívet melengető nevetés érkezett a megvilágítatlan férfitől, amitől az én szám is mosolyra húzódott.

- Jó, de csak a rövidített változatot, aztán Lisa hercegnőnek aludni kell! – Megköszörülte a torkát és a jól ismert rekedt hangon beszélni kezdett. Ellazulva süppedtem a puha párnára, miközben lelkesen figyeltem minden szavát. Végighallgattam a már számtalanszor hallott mesét, amit úgy imádtam. Lecsuktam a szemem és elképzeltem a történetet, a szereplők szinte életre keltek a fejemben. - … így a farkas megmentette a nagymamát és a falut a gonosz, démoni vadásztól, aki bántani akarta őket. Piroska és a farkas boldogan éltek, míg meg nem haltak. – Megköszörülte a torkát és előredőlt. – Most mennem kell. Jó éjt, hercegnő, álmodj szépeket!

- Nem akarom, hogy elmenj! – tiltakoztam álmos hangon, lefelé görbülő ajkakkal. – Ne hagyj itt!

- Nem megyek messzire, amíg te alszol, a közelben leszek és vigyázok rád.

- Tényleg?

- Igen.

- És ha felébredtem visszajössz?

- Persze, mikor reggel a napocska megsimogatja az arcod, én is itt leszek.

Lassan felállt és előrehajolt, hogy megigazítsa rajtam a takarót.

- Félek…- leheltem bátortalanul.

Lemerevedett egy pillanatra és óvatosan visszaült a székbe.

- Mitől félsz, kicsikém?

Zavartan kezdtem gyűrögetni a plüssállat fülét, mert nem tudtam, hogy magyarázzam el neki.

- Attól, hogy a mese nem jól végződik… mert a vadász győz! Hogy egyszer elmész, és többé nem jössz vissza!

Térdre ereszkedett és karjával az ágyra könyökölt, hogy szemünk egy magasságba kerüljön. Ahogy előrehajolt, a fény megvilágította Raymond sötét haját és enyhén borostás arcát. Tekintete komoly maradt, miközben magyarázni kezdett.

- Nem akarlak becsapni: egyszer majd végleg el kell válnunk, de az még nagyon-nagyon soká lesz. Igaz, hogy a dolgok nem mindig alakulnak úgy, ahogy mi szeretnénk, de biztos lehetsz benne, hogy soha sem megyek el búcsú nélkül az én hercegnőmtől.  

- Biztos?                                                                      

- Megígérem. Viszlát reggel!

Nem kételkedtem a szavaiban, nem volt rá okom. Megkönnyebbülten hagytam, hogy betakarjon, és meleg puszit adjon a homlokomra, aztán eloltsa a lámpát. Az ajtóból visszafordult, még megállt a folyosóról beszűrődő fényben. Nem láttam az arcát, de tudtam, szeretettel néz vissza rám. Könnyedén felemelte a kezét és búcsút intett. Miután csendesen behúzta maga mögött az ajtót, átkaroltam a játékfarkast és nyugodtan aludtam el.

Lassan tértem magamhoz, fokozatosan érzékelve a külvilágot. Kábultan próbáltam felülni, de egy hideg kéz visszanyomott.

- Maradj fekve! – hallottam meg Alice hangját.

Összezavarodva néztem rá, mint aki mély álomból ébred és nem tudja, hol van.

- Mi történt?

- Elájultál – simította kezét a homlokomra.

Hm, még sohasem ájultam el. Tűnődve ismergettem az érzést: nem fáj semmim, nem érzem rosszul magam… Egyáltalán mitől estem össze? Agyamat mintha köd borította volna be, kerestem a kapaszkodót álom és valóság között. És akkor beugrott az arc! Ray arca! A köd felszállt és hirtelen visszatért minden emlék…

- Istenem, Raymond! – ugrottam talpra, de már nem feküdt ott. A vér már megalvadt a felkavart avaron, bizonyítékul a rémálom valódiságára. Alice mellett csak Esme, Jasper és két farkas álldogált. Cole mellém somfordált, nyüszögve nyomta a kezemhez az orrát. De én csak a földet néztem, ahol előtte még Ray teste pihent.

- Nem búcsúzott el…- motyogtam csalódottan magam elé, azonban ez elég volt, hogy meghallják. – Hová vitték?

- Hozzánk – válaszolta Esme. - Calisle szerint sürgősen meg kell operálni…

Felkaptam a fejem.

- Operálni??? – Értetlenül bámultam rá. - Hát nem halt meg?

- Visszatért a pulzusa, de válságos az állapota. Edwarddal mindent megtesznek…

Nem hallottam a mondat befejezését, csak rohantam a Cullen-házhoz.

ÉL! – visszhangzott a fejemben, ahogy elárasztott a remény.

A ház lépcsőjén egyenesen Jacob karjába rohantam, kétségbeesetten kerestem szemeiben a bátorítást. De ő kerülte a tekintetem, inkább gyengéden magához ölelt.

- Mégis…? – kérdeztem remegő hangon.

- A doki szerint súlyos fejsérülése van, a felgyülemlett vérömleny nyomja az agyát. Megpróbálják megműteni, de… kicsi az esélye, hogy kibírja.

Reszketve bújtam hozzá, miközben bevezetett a nappaliba. Mindenki ott volt, csendben várakoztak, mint egy aggódó, nagy család. Tudtam, hogy a többségük nem igazán kedvelte Rayt, amiért nem hibáztathatom őket, mivel nem ismerhették azt az oldalát, amit mi.

- Mi történt egyáltalán? – néztem körbe.

Bella felsóhajtott.

- Edwarddal úszni voltunk és visszafelé megéreztük egy idegen vámpír illatát. Azonnal hazaszóltam telefonon a többieknek és követni kezdtük a nyomát. Sajnos Raymond hamarabb talált rá… Gyors harc lehetett, mire odaértünk, már végzett vele. Sajnos az ő sérülései is súlyosnak bizonyultak, rövid idő alatt elvesztette az eszméletét.

- Nagyon bátor dolog volt egyedül harcba szállnia vele, főleg, mert egy újszülött volt – jegyezte meg Jasper.

Ezt követően alig beszéltünk, mindenki csendben várakozott. Jake kiment, hogy felhívja Emilyt, így én gondolataimba mélyedhettem.

Túl sok minden történt rövid idő alatt. Úgy éreztem, mintha most szálltam volna le a körhintáról. Szerettem volna kiüríteni az agyamat, hogy ne gondoljak semmire. Behunytam a szemem, fejemet hátradöntöttem a kanapé támlájának. Hűvös kezek siklottak a halántékomra és óvatosan masszírozni kezdték. Hálás nyögéssel köszöntem meg Alice figyelmességét, aki a hátam mögött állva folytatta a kényeztetést. Lassanként ellazultam, talán kicsit el is szenderedtem, mikor váratlanul meghallottam Carlisle csendes hangját.

- Végeztünk.

- Hogy van? – kérdezte türelmetlenül Jacob, miközben én is talpra szökkentem.

- Nem túl stabil az állapota – jött a tétovázás nélküli válasz. – A pulzusa szabályos, de sajnos nincs spontán légzése… Ez azt jelenti, hogy géppel kell oxigént juttatnunk a tüdejébe. A vérzés többek között az agy azon területét is érintette, ami a légzésért felel. – Néhány szilánk beékelődött az agyba, de ennek eltávolításához nem elég erős, és megfelelő felszerelésünk sincs. A lábát helyre raktuk és rögzítettük, a nagyobb sebeket összevarrtuk. Amit tudtunk, megtettünk. Sajnos, nem sok esély van arra, hogy felépül. Ha egyszerű ember lenne, már halott volna – nézett csalódottan a szőnyegre.

Szememet megint elöntötték a könnyek és oda nem illően azon kezdtem gondolkodni, hogy egész eddigi életemben nem sírtam annyit, mint ma. Megtörten pislogtam fel a dokira.

- Bemehetünk hozzá?

- Igen, persze.

A ideiglenes műtőbe lépve attól féltem, ismét elájulok. A keskeny ágyon fekvő, fehér lepedővel letakart Raymond sokkal kisebbnek tűnt, mint az emlékeimben. Máskor sötét bőre most sápadt volt, arca szörnyen feldagadt az ütésektől. Fején hatalmas kötés látszott, karjába infúzió csöpögött. A szájából kilógó cső egy géphez volt kötve, ennek köszönhetően mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Elszorult a torkom, szerettem volna megsimogatni, de nem tudtam, hol érhetek hozzá. Hallgattam a szívmonitor pittyegő hangját, ami jó jelnek bizonyult.

- Közelebb jöhetsz hozzá – szólt kedvesen Edward, aki a gépeken állított valamit. – Talán örülne, ha beszélnél hozzá.

Reménykedve kaptam rá a tekintetem.

- Hallod a…

- Nem – rázta meg a fejét sajnálkozva, - nem hallom a gondolatait. Kómában van.

Sóhajtva odaléptem, és lehajoltam Ray fejéhez.

- Szia Raymond. Remélem, hallasz engem. Mindenki itt van, az egész falka érted aggódik. Ki kell tartanod! Eddig nagyon jól csináltad, csak így tovább! Rendbe jössz, és mi mind itt várunk rád, oké? – Éreztem, hogy a torkom elszorul a feltörni készülő zokogástól. – Muszáj meggyógyulnod! Érted? Muszáj! – Kezem a felkarjára fektettem és megsimogattam. Bizakodva figyeltem a legyezőként szétterülő szempillákat az arcán, de meg sem rebbentek, szíve azonos ritmusban dobogott tovább. Nem hallott engem! Hirtelen elfogott egy érzés, hogy aki előttem fekszik, az nem az én bátyám. Tudtam, hogy Raymond nincs velünk. Csak egy test volt…

Meginogtam és kihátráltam a szobából. Az ajtónál álló Jake meglepetten nézett rám, és mikor lerohantam a lépcsőn, követett.

- Mi történt? – A nappaliban mindenki rám meredt, de én csak a bejárat felé csörtettem. - Hová mész? – kapta el a karomat, hogy megállítson.

- Haza akarok menni! – jelentettem ki keményen, mire arca értetlenséget tükrözött. Nem hibáztattam, én sem tudtam, mi ütött belém, csak azt éreztem, hogy nincs mit keresnem, nincs mire várnom. Egyszerűen haza akartam menni, a saját szobámba, a cuccaim közé, hogy… gyászolhassak.  

Jacob pár másodpercig csak fürkészte az arcom, majd bólintott.

- Rendben, hazakísérlek.

- Nem kell, nem vagyok már gyerek! – rivalltam rá, amitől ismét elképedt. Tudtam, hogy megbántom, de túl zaklatott voltam, hogy ezzel törődjek.

- Én is megyek La Pushba Evelinhez, szívesen elviszlek – ajánlotta Carlisle, mire azonnal rábólintottam. Karba font kézzel lecövekeltem, amíg összeszedte a holmiját és megbeszélték Bellával, hogy ő is velünk tart.

Az autó hátsó ülésén ülve kibámultam az ablakon és igyekeztem semmire sem gondolni. Éreztem Bella és Carlisle rám-rám tévedő, aggódó pillantásait, de nem volt kedvem udvarias beszélgetést kezdeményezni, így hallgattunk. Néha letöröltem az arcomon végigfutó könnyeket, de nem voltam igazán tudatában. Csak minél hamarabb otthon akartam lenni.

Mikor az autó megállt a Hart háznál, próbáltam nem bunkó módjára kipattanni és elrohanni. Bár azt tettem volna!

Erőt véve magamon, köszönetet mondtam.

- Hálás vagyok, amiért… mindenért.

Nem figyeltem, hogy kinyílik az ajtó és Brandon lesétál a lépcsőn, csak mikor kiszálltam, kerültem szembe vele. Kezdetben vidám arca hirtelen elborult.

- Mi baj van? Miért sírsz? – lépett azonnal oda hozzám és mielőtt kitérhettem volna, kezébe fogta az arcomat, hogy a szemébe nézzek. – Bántott valaki? – kérdezte fojtott, sürgető hangon.

Olyan jólesett az érintése! Egy másodpercre lehunytam a szemem és a tenyerébe simultam. Legszívesebben hozzá bújtam volna, hogy karjai közt kisírjam a bánatom.

- Lisa – lehelte egész közel a fülemhez, – mond el, kérlek…

Mivel nem szóltam, segélykérően tekintett az autó mellett álldogáló Belláékra. Gyorsan összeszedtem magam, és kezét eltolva hátra léptem. Hirtelen nem tudtam, mit mondjak neki. Hogy nem bántott más, csak ő? Hogy a mai napon több veszteség ért, mint amivel meg tudok birkózni?

- Már többször kerestelek – nézett igézve a szemembe. – Beszélhetnénk?

Amíg a szavak után kutattam, ismét kinyílt az ajtó és kilépett rajta a szőke lány. Hosszú haját meglebbentette a szél, tekintetét kíváncsian ránk szegezte, arcán várakozó mosollyal. Hirtelen hatalmas gyűlölet fogott el iránta, képzeletben számtalan módon öltem meg. Igen, a halálát kívántam! A remegés visszatért a testembe, de ezúttal nem a fájdalom vagy félelem okozta, hanem a határtalan düh. Azelőtt soha sem fordult meg a fejemben, hogy emberre támadjak, feltételezni sem tudtam, hogy képes lennék rá. De az akkori idegállapotomban…

Bella időben lépett mellém és szorosan átölelt, jelezve, hogy ne mozduljak. Valószínűleg ez mentette meg a lány életét, aki gyűlölködő tekintetemtől hátrahőkölt. Carlisle is gyorsan kapcsolt.

- Brandon, megvizsgálnám az édesanyját, amíg Bella hazakíséri Lisát – azzal intett a fiúnak, hogy menjen előre. Az csak állt, összeráncolt homlokkal és láthatóan nem értett semmit, de rövid tétovázás után bólintott.

- Rendben. Később átmegyek hozzád – mondta halkan és megvárta, míg a szemébe nézek.

- Ne! Fáradt vagyok! – utasítottam el hidegen és hátat fordítottam neki, lerázva magamról Bella karjait.  

Szomorú vagyok, mert nem jönnek a visszajelzések! :(((((

Tisztelet a kivételeknek, akiknek ezúton is köszönöm a biztató szavakat! :))))

Már sokszor elmondtam, hogy a negatív kritikát is szívesen veszem, bátran mondjátok el a véleményeteket. Ha nem tetszik, azt is írjátok meg, nem sértődök könnyen!   :))))

58. fejezet

Lisa szemszög

Na, jó lesz, most már igazán elengedhetné! De neeem, ő csak szorongatja, mintha hozzá ragadt volna!

Hárman álltunk, döbbenten bámulva a párocskát, míg a többiek körülöttünk téblábolva próbáltak rájönni, mi folyik itt. Vagyis leginkább a két fiúval foglalkoztak, akik felváltva meredtek a lányra és egymásra. Seth arcán boldogság, csodálkozás és értetlenség keveredett, szívverése olyan gyors volt, hogy még nekem is gondot okozott volna megszámolni. Raymond ábrándos tekintetét elszakítva a lányról Sethre, majd a földre meredt, szemét lassan lecsukta, enyhén megtántorodott, mintha szédülne. Kezét ökölbe szorította, testét finom remegés járta át. A többiek ezt figyelmeztető jelnek vehették, mert azonnal elé léptek. Már csak az hiányozna, hogy a főtér közepén változzon át! Ám kár volt izgulnunk, az ő pulzusa fokozatosan lassulni kezdett, mintha egy láthatatlan kéz visszatartaná, a remegés alábbhagyott. Mikor óvatosan kinyitotta a szemét, tekintete olyan fénytelen volt, mint a holdtalan éjszaka. Elnézett a pár felé, akik befelé tartottak a házba, és szája megrándult, mintha mosolyogni próbálna, de a kín torz grimaszt rajzolt az arcára. Mikor azok eltűntek az ajtó mögött, lepillantott rám azzal az „Ugye megmondtam” nézéssel, majd beletörődően elfordult és a fák felé indult. Járása megtört volt, hiányzott belőle az energikus indulat. Csak a megszokott fájdalom maradt… Oliver kilépett, hogy kövesse, Jacob azonban leintette. Hallgattuk, ahogy az erdőbe érve átváltozik és hatalmas mancsainak dobogása egyre távolodik. 

Seth volt az egyetlen, aki továbbra is a házat bámulta, mintha átláthatna a falakon. Megértettem, én is szerettem volna tudni, mi történik odabent. Fejemben egymást kergették a különböző gondolatok: Brandon és a lány csókolóznak, ölelkeznek, vagy ki tudja! Remegő kezemmel vadul beletúrtam a hajamba, mire Emily karjai bátorítóan ismét a vállam köré tekeredtek. Nem mertem ránézni, és másra sem, nem akartam látni az arcukon tükröződő érzéseket. Valójában persze csak Jake és Emily tudott a Brandonnal köztünk alakuló… Miről is? Érzések? Kapcsolat? Lehet, hogy ennek az egésznek csak én tulajdonítottam nagy jelentőséget! Mert végtére is történt bármi közöttünk? Na jó, persze történt, de lehet, hogy ez számára csak időtöltés volt. Szórakozás, amiért nem kell elszámolnia… Én kis naiv hülye meg abban ringattam magam…

- Menjünk át hozzánk. Kezdünk úgy kinézni, mint egy bizarr zombi csoport… - szakította félbe gondolataimat Jacob.

Én személy szerint inkább elosontam volna a házhoz, hogy hallgatózzak. Oldalra sandítva Seth arcáról is hasonló gondolatokat olvastam le, de Jake parancsoló hangja és Emily szorítása arra késztetett, hogy elinduljak az ellenkező irányba.

A nappalink megint megtelt, mindenki keresett egy helyet és leült. Billy értetlenül üdvözölte a fiúkat, Adam még az emeleten aludt. Emily villámként készített kávét a konyhában. Cole, hogy oldja a feszültséget, bekapcsolta a tévét, amiben épp mesefilm ment. Vigyorogva nézte egy darabig, majd az alfa torokköszörülésére gyorsan levette a hangot és ledobta magát a bambuló Seth mellé.  

- Ki kell derítenünk, ki ez a lány – szólt dörmögve Jacob, miközben Sethet figyelte, aki erre azonnal felkapta a fejét. – Szeretem tudni, mi történik a rezervátumban.

- Oké, de hogy? Nem sétálhatunk be, hogy elkérjük a személyiét és kifaggassuk Hartékhoz fűződő viszonyáról! – érvelt Oliver. És milyen igaza volt!

- Nem, persze hogy nem! – Jake rámosolygott Emilyre és elvette a felé nyújtott gőzölgő bögrét, aztán lágy csókot lehelt a szájára. Hamarosan minden fiú kezébe egy-egy csésze került, az asztalra pedig egy tálcára púpozva aprósütemény, amit lelkesen fogadtak.

Mint egy vénasszonyokból álló teadélután!

Én elutasítottam a kávét; jelenlegi állapotomnak nem tett volna jót még több koffein.  

- Akkor mi legyen? – Azt hiszem, a lány érkezése óta ez volt az első alkalom, hogy Seth megszólalt. Tanácstalanul nézett körbe. Furcsa volt őt így látni. Általában határozott és megfontolt volt, az évtizedek alatt olyan tapasztalatokat szerzett, ami Jacobhoz hasonlóan éretté tették. Na persze ettől eltekintve ő is örök gyerek marad, kapható minden őrültségre a poén kedvéért, de szükséghelyzetben kész komoly és hatékony döntéseket hozni. Most azonban utasítást várt, láthatóan nem tudta, mihez kezdjen. Bizonyára nem akart semmit elrontani. Meg tudtam érteni!

- Majd én átmegyek. Egyébként is meg akartam látogatni Evelint – szólt az alfa, és elkezdett készülődni. A szám kiszáradt az izgalomtól, idegesen pattantam fel a helyemről.

- Én is jöhetek?

Megtorpant és rám nézett.

- Nem, azt hiszem, jobb lesz, ha egyedül megyek.

Dühös és csalódott lettem.

- Miért? – makacskodtam.

- Azért, mert szeretném elkerülni a kellemetlen helyzetet.

Nyomós érv! Mi van, ha nem tudom elrejteni az érzéseimet? Ha mondjuk az a lány tényleg a… a…

Máris éreztem a feltoluló haragot, ami valahonnan mélyről készült kitörni, mint a szénsav a felrázott, lezárt üvegből. Megadóan hanyatlottam vissza.

Csend borult a szobára, csak a fiúk rágcsálták a száraz sütiket. Kivéve Sethet, aki ismét maga elé meredt. Arcán hol bárgyú vigyor, hol szorongás váltakozott. Hát, ő sem túl jól nyitott a lenyomatánál…

Jacob végigsimított az arcomon és épp elindult, mikor kopogtak az ajtón. Beleszimatoltam a levegőbe és azonnal talpra ugrottam.

A küszöbön túl Brandon állt.

Lemerevedtünk és csendben bámultuk a hatalmas ajtót. A kopogás megismétlődött. Emily volt az, aki odalépett és határozottan kitárta. Pánikba estem, villámgyorsan a lépcsőfeljáró takarásában kerestem menedéket.

- Bocs a zavarásért, de elfogyott a cukrunk… esetleg tudnátok kölcsönözni holnapig? – lengette meg kezében az üres cukortartót.

- Persze, gyere csak be – lépett hívogatóan oldalra Emily, beengedve maga előtt Brandont, aki a sokadalmat látva megtorpant. Másodjára járt a Black-házban és láthatóan ezúttal is meglepte, hogy tele van a nappali. Zavartan nézett körbe.

Cole észbe kapott és gyorsan hangot adott a tévére, aztán beszélgetni kezdett Oliverrel, hogy oldja a feszültséget. Seth megmarkolta a fotel karfáját, amibe az ujjai is belefehéredtek.

Amíg Emily bement a konyhába, Jacob kihasználta az alkalmat.

- Hogy van édesanyád?

- Egy kicsit jobban. Most nincs láza, a doki este megint eljön.

- Értem, örülök neki. Épp azon gondolkodtam, hogy meglátogatom, de mivel vendégetek jött…

- Ugyan, nem zavarsz, egész nyugodtan – biztosította. - Anya nagyon fog örülni.

A korlátok takarásából láttam, hogy szétnéz a házban, mintha keresne valamit. Szerencsére ő nem láthatott engem.

Jake várt néhány másodpercig, aztán nekirugaszkodott még egyszer, hogy információt szerezzen.

- Mi igazítottuk útba a látogatótokat. Úgy tűnt, messziről érkezett.

- Igen, Los Angelesből – jött a rövid válasz.

- Rokon? – Jacob nem hagyta magát.

- Nem…nem egészen. – Habozni látszott, én pedig levegőt is elfelejtettem venni, annyira figyeltem. Ahogy Seth is. – Ő a társam.

Társ? Olyan társ? Istenem, segíts…

Megfordult velem a világ.

- Oh, értem – lehelte Jacob. Úgy tűnt elállt a szava. Ismét kínos csend telepedett a szobára, de engem már nem érdekelt.

Szóval igazam volt, a félelmem beigazolódni látszik… A mellkasom elszorult, szememet elhomályosították a könnyek.

- Akkor bizonyára sokáig marad – szólt közbe ez alkalommal Oliver.

- Egy darabig biztosan. Szeretne anya közelében lenni.

- Ezek szerint közel állnak egymáshoz… - vezette tovább a beszélgetést Cole.

- Igen, nagyon. Mivel együtt nőttünk fel, Evelint anyjaként szereti. És mivel már szinte együtt éltünk… A költözés nagy változás volt mindenkinek. Hiányoztunk neki, ahogy ő is nekünk. – Miközben beszélt, olyan szélesen mosolygott, hogy kedvem támadt bokán rúgni.

- Ohhh! – Újabb csalódott sóhaj, ezúttal Cole-tól. Brandon összevont szemöldökkel pillantott végig a társaságon, láthatóan furcsállta a viselkedésüket. Zavartan nézett a konyha felé, ahonnét Emily sehogy sem akart előkerülni.

- Lisa nincs itthon? Beszélni szeretnék vele.

A rémülettől kikerekedett szemekkel ráztam meg a fejem, mikor Jacob kérdőn felém sandított.

- Nem, nincs. – Láthatóan megváltozott az eddig kedves házigazda hangulata, mert csípősen még hozzátette. – Üzensz neki valamit?

Brandon végignézett a karba tett kezű fiún és nem igazán értette a fordulat okát.

- Nem, azt hiszem… - Elvette a visszatérő Emilytől a teletöltött üveget és megköszönte, majd távozott.

Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, kiténferegtem és lerogytam az első üres helyre – szemben Seth-el. Rápillantva mintha saját magamat látnám: tekintete elkínzott volt, reményvesztetten bámult a semmibe. Már nem érdekelt, mit gondolnak a többiek, csak a lényemet átjáró fájdalom.

- Sajnálom – suttogtam, miközben a könnyek lecsurogtak az arcomon.

- Én is. – Hangja olyan rekedt volt, hogy alig értettem. – Még a nevét sem tudom…

Hát engem nem is érdekel!

Tétován felemelkedett, mintha szédülne, és elindult kifelé. Oliver felállt, hogy kövesse, de ő csak intett neki és távozott.

Senki sem mozdult, csak a falióra ketyegése hallatszott, ami a szívem dobogását juttatta eszembe. A szívem, ami darabokra tört és már csak gépiesen lüktet a mellkasomban.

Társ!

Nem is sejtettem, hogy ennyire fájhat a csalódás. Elárultak, becsaptak. És éppen ő! Közel engedtem magamhoz, ezt kaptam érte. De hát mégis mit képzeltem? Hogy őrülten belém szeret és soha sem hagy el? Ez nem egy tündérmese, ez a valóság. Csak szórakozást jelentettem a számára, semmi többet, miközben ő végig el volt kötelezve! Nyilván csak azért akart velem beszélni, hogy a megkérjen, ne fedjem fel hűtlenségét a váratlanul felbukkanó barátnője előtt. Talán úgy tervezte, hogy bocsánatot kér, és miután én készségesen biztosítom róla, hogy nem történt semmi megbocsájthatatlan, tiszta lelkiismerettel elsétálhat…

- Most mit csináljunk? – A félszeg mondat Oliver száját hagyta el. Mindenki döbbenten nézett rá.

- Mit kéne csinálnunk? – értetlenkedett Cole. – A helyzet elég egyértelmű…

- De Seth bevésődött! - Elgondolkodó arcok figyelték. – Ez nem lehet véletlen! Ha ez a lány a lenyomata, akkor van esélyük! – nézett lelkesítően körbe. – Még nincs veszve minden!

Jacob lassan bólogatni kezdet.

- Igen, ez elég valószínű. Talán nem lesz egyszerű, de nem az ő esete az első… - mosolygott rá és húzta magához Emily-t.

Igen, a sors talán egymásnak szánta őket, bár a lány még más kedvese. Próbáltam nem tudomást venni a gondolatra keletkező szúrásról a szívemben. Bárhogy alakuljon is az életük – és őszintén reméltem, hogy Seth boldog lehet -, számomra a történet itt véget ért. Mert az a férfi, aki képes volt így játszadozni velem, nem az, akit magam mellett szeretnék tudni. Nem bizony!

- És mi van Ray-jel? – kérdeztem önkéntelenül. – Láttátok, hogyan reagált…

- Igen, ez már merőben furcsa – helyeselt Jake. – Biztos van rá magyarázat. Ketten nem szerethetnek bele ugyanabba a lányba.

Éreztem, hogy a fejem lüktetve kezd fájni és nem vágytam jobban semmire, minthogy kicsit kiszellőztessem.

- Sétálok egyet. – Mikor láttam Jacob megfeszülő arcát, szomorú mosollyal biztosítottam. – Nem lesz baj, ne félj, nem megyek messzire.

És ahogy nem sokkal előttem Seth, én is kisétáltam a házból.

Jacob szemszöge

Éreztem, hogy az eddig féken tartott indulat kitörni készül belőlem. Szerencsére Emily felment Adam-hez az emeletre, így remélhetőleg nem hallotta a számra toluló szitkokat.

Éreztem, hogy ez a Brandon kölyök még sok kellemetlenséget fog okozni nekem, de hogy így felforgatja az életünket, az meg sem fordult a fejemben. Nagyon dühös voltam rá, ha a kezem közé kaphatnám… Hogy volt képes így kihasználni szegény Lisát? Hát nem látta, hogy még csak egy tapasztalatlan gyermeklány, aki őszinte érzelmeket táplál iránta? Milyen férfi az ilyen?

És akkor ráadásnak itt van Seth és Ray! Mindkettőt úgy ismerem, mint a tenyeremet. Bármilyen tréfát űz is velük a sors, egyikük sem ezt érdemli.

Igaza van Olivernek, csinálnunk kell valamit! De mit? Ezekbe a dolgokba senkinek sem lehet beleszólása, minden úgy történik, ahogy lennie kell. Amit mi tehetünk, hogy mellettük leszünk, bárhogy alakuljon is. Ha valóban egyazon személybe vésődtek be, akkor az egyikük szenvedni fog. Beszélnem kell az öreg Atearával és a vénekkel, talán hallottak már hasonló esetről.

- Cole, menj Seth után, nem akarom, hogy egyedül legyen – kértem. – Én megkeresem Rayt…

Még mielőtt elindulhattunk volna a mobilom csörgése szakított félbe, amit menten felkaptam, ahogy megláttam a számot.

- Azonnal gyertek a sziklákhoz – hallottam meg Alice pörgő szavait. – Támadás történt, Ray megsérült!

Leblokkolva bámultam magam elé egy pillanatig.

- Indulunk – azzal már kaptam is le magamról a pólót, ahogy a többiek is. – Azonnal riadóztassatok mindenkit – adtam ki a fiúknak az utasítást.

A lépcsőn Emily toporgott aggódó arccal, karján a még kócos Adammel. Nem volt szükséges elismételnem a telefon tartalmát, ő is hallotta.

- Kérlek, maradjatok itt, néhány farkas a falu körül cirkál majd. – Azonnal bólintott, megkönnyítve a helyzetemet. Büszke voltam rá, mert mindig a helyzetnek megfelelően viselkedett. Erős nő volt, és nem csak a szó szoros értelmében, hanem olyan támasz, amire a magamfajta fickónak szüksége volt. Annyira szerettem! Minden falkatagnak hasonló társat kívánok.

Gyorsan megöleltem őket, telefonomat becsúsztattam a lábamra erősített tartóba a rövidnadrág mellé - amit direkt az átváltozások miatt alakítottunk ki -, és már rohantam is a fák közé. Több irányból láttam, ahogy a barátaim is a sűrű felé igyekeznek. Akadt köztük néhány, akik a közelmúltban estek át az átváltozáson; köszönhető ez a Cullenek ismételt megjelenésének. Na és persze az elmúlt években fokozatosan nőtt a farkasok száma, hiszen Lisa a közvetlen környezetükben élt és ez elég volt, hogy a természet riadót fújjon.

Ahogy átlényegültem, a fejemben megjelenő zűrzavarból tisztán kivehető volt Raymond hatalmas fájdalma.

„ Kitartás, pajti, jövünk!” – üzentem neki azonnal. Az ő szemén keresztül láttam a körülötte álló Culleneket, valamint a felé hajoló dokit. Aztán elhomályosult minden, megszűnt a kapcsolat vele.

Izmaim még gyorsabb tempót diktálva repítettek a látott helyszín felé, a mellettem elsuhanó fák között többen igyekeztek lépést tartani velem.

„Ugye nem halt meg?”

„Hová tűnt?”

„Mi történt?”

„A Cullenek tették?”

A többiek szavai méhkasként zsongtak az agyamban.

„ELÉG!” – harsogtam, és gyorsan parancsokat adtam, ki milyen irányba induljon, ki maradjon a falunál. Pár másodperc alatt megszűnt a káosz és mindenki követte az utasítást.  Hamarosan megéreztem a Cullenek illatát, és még valami mást…

Vért!

Remélem tetszett, sietek a folytatással!

A komikat előre is KÖSZÖNÖM! :)))

57. fejezet

 Sziasztok!

Itt a következő, jó hosszúra sikeredet... És meglesz a bonyodalom is... ;)

Lisa szemszöge

A hajnal álmos derengése bekúszott a völgybe, lassan szűrődve át az őszi ködön. A szél tombolása már abbamaradt, mintha csendre intette volna a pirkadat. A nappaliban még égett a kanapé melletti lámpa, ezért halkan kinyújtottam a karom, hogy leoltsam. Az elmúlt pár órát azzal töltöttem, hogy Brandont figyeltem alvás közben. Valóban nagyon fáradt lehetett, meg sem rezdült álmában, de ölelő karjai ugyan úgy szorítottak magukhoz, mint mikor elszenderült.

Nagyon jó érzés volt, semmi eddigihez sem fogható! A mosoly levakarhatatlanul az arcomon maradt, a lelkem szinte táncolt. Ez tehát a szerelem… Hm, igen, szerelmes voltam belé.

Meghallottam, hogy Evelin mozgolódni kezd a másik szobában; bizonyára segítségre lesz szüksége. Megfordult a fejemben, hogy átmegyek én hozzá, hagyva még Brandont pihenni, de nem tudtam, hogyan magyarázzam meg ittlétem okát. Már a gondolatra is zavarba jöttem… Vajon mit szólna, hogy itt töltöttem az éjszakát? És Jacob? Vagy a farkasok? Nem mintha bármi szégyellnivalót tettünk volna, de akkor is…

Óvatosan feljebb csúsztam, számat az ajkához nyomtam, majd figyeltem, ahogy megrándul a szája széle és kényelmes mosolyra húzódik.

- Jó reggelt! – lehelte anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, inkább még közelebb húzva magához lágyan megcsókolt. Még a csontjaim is felforrósodtak és olvadásnak indultak!

- Evelin… ébren van – nyögtem két sóhaj között, mert épp a nyakamat csókolgatta. Azonnal felkapta a fejét és hallgatózni kezdett, majd egy utolsó puszit adva felpattant és a szoba felé sietett.

Csendben vártam, amíg beköszönt az anyjának és hallgattam a beszélgetésüket.

- Hogy érzed magad? – kérdezte rekedt hangon.

- Jobban. Sajnálom, hogy elrontottam az estéteket… Öreg vagyok már ezekhez a felhajtásokhoz…

- Hagyd ezt abba! – korholta szeretettel. – Az a lényeg, hogy jobban vagy. Nemsokára átjön Cullen doktor… Nem érdekelnek a kifogások! – vette elejét a tiltakozásnak. - Jön és kész! – Evelin morgásával mit sem törődve elindult kifelé. – Főzök egy kávét, addig kitalálhatod, hogy mit kérsz reggelire.

Azzal már kint is volt a szobából.

- És te, hercegnőm, mit szeretnél enni? – A konyha felé elsétálva puszit nyomott a fejemre.

- Beérem egy kávéval. – Nem akartam megbántani, de jobbnak láttam, ha minél hamarabb hazamegyek. Jacobnak valószínűleg feltűnt, hogy nem voltam otthon, és bár bizonyára el volt foglalva az éjjel Emilyvel, számon fog kérni. Néha határozottan bosszantó a túlzott atyáskodása, de nem tudok rá haragudni ezért. A David-féle ügy után egyébként is érthető, hogy félt. Sajnos, nekem is be kellett látnom, hogy vannak dolgok, amik rám is veszélyt jelenthetnek, vámpír gének ide vagy oda.

- Csak egy kávé? Hm… Nem akarod megkóstolni esetleg a sajtos omlettemet? Nem? Biztos? Nem tudod, mit hagysz ki! – csóválta a fejét incselkedve, miközben bekapcsolta a kávéfőzőt. Annyira aranyos volt a gyűrött pólójában, kócosan, hogy kedvem lett volna megpuszilgatni! Jó volt látni, hogy jobb kedve van, feltehetően Evelin jobbulása miatt. Abban nem is mertem reménykedni, hogy én vagyok az oka. Néztem, ahogy előszedi a csészéket és kikészíti a cukrot. Mikor lejött a kávé csendesen szürcsöltük a saját italunkat és csak néztük egymást.

- Mennem kell – szóltam halkan, mire azonnal ráncba szaladt a homloka.

- Biztos nem maradsz reggelire? Süthetek palacsintát… - próbálkozott lelkesen.

Elnevettem magam és kísértésbe is estem egy pillanatra, így még nehezebb volt elbúcsúzni.

- Nem, muszáj mennem, Jacob pipa lesz – szaladt ki a számon, mire még jobban összevont a szemöldökét.

- Ha akarod, beszélek vele. Vagy inkább a szüleiddel.

Nem voltam felkészülve az ilyesfajta beszélgetésre. Persze, volt fedő sztorink, miszerint én a Black család rokona vagyok, aki korán árvaságra jutott. De Brandonnak hazudni… az más volt. Minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy félre vezessem. Hirtelen annyira megijedtem, hogy az üres bögrét túl erősen szorítottam meg, minek következtében szilánkokra tört.

- Sa-sajnálom! Annyira ügyetlen vagyok! – Azonnal elkezdtem összeszedegetni a darabokat, de túl gyorsan, ezért kényszerítettem magam az emberi tempóra. Feltűnt, hogy nem mozdul, nem segít, sőt mégcsak szóban sem biztosít arról, hogy nem történt baj. Lemerevedtem és agyamban egyre az zakatolt, hogy lebuktam! Lassan fordultam felé, és mikor az arcára pillantottam, meg sem lepődtem a rajta tükröződő döbbeneten. Csak bámultam rá, várva az ítéletet, mikor ráérősen kinyújtotta a kezét és megfogta az enyémet, amiben nemrég még a bögrét tartottam. Ujjaimat kinyújtva kisimította a tenyeremet és alaposan megnézte, majd ismét az arcomat kutatta. A jeges félelem megbénított; bár tudtam, hogy mondanom kellene valamit, a szavak nem jöttek a számra.

- Nem vágtad meg magad – lehelte, miközben még mindig két kezében tartotta a tenyerem. Ahogy mélyen a szemembe nézett, úgy tűnt, mintha várna valamire. És én a fejemben már formáltam a mondatokat, hogyan valljam be neki, mi is vagyok…

- Brandon! Történt valami? – kiáltott ki a szobából Evelin. Ettől magamhoz tértem, gyorsan elrántottam a kezem és zsebre dugtam.

- Nem, anya, csak elejtettem egy bögrét – válaszolt hangosan, de továbbra is engem bámult.

- Akkor, majd később találkozunk. Viszlát! – suttogtam és elindultam az ajtó felé.

- Én itt leszek – biztosított, mielőtt a kezem elérte volna a kilincset. Mintha azt akarná ezzel mondani, hogy nem számít, bármi történt is az előbb. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek és visszatekintettem. Engem nézett, a szemei szinte izzottak, ajkain ismét az a huncut mosoly játszott, amitől nekem is mindig nevethetnékem támadt. Megkönnyebbülten húztam be az ajtót magam mögött. Talán tévedtem, mikor úgy éreztem, sejt valamit velem kapcsolatban. Bár elmondhatnám neki…

Elsétáltam hazáig, ahol hallgatóztam egy kicsit, mielőtt beléptem. Csend borult a házra, még mindenki aludt. Majdnem mindenki.

- Jó reggelt! – lépkedett le a lépcsőn hangtalanul Emily Jake pólójában, ami majdnem a térdéig ért. – Hogy vagy? – kérdezte mosolyogva, ahogy megállt a korlátnál.

- Kösz, jól. – Tétován az emelet felé intettem. – Keresett?

- Oh, igen – bólogatott. – De ne izgulj, úgy tudja, nálunk voltál. – Meglepődtem és mielőtt megkérdezhettem volna, ő honnét tudja, hogy nem, válaszolt is. – Érzem rajtad az illatát.

Na persze! Hunyorogva ránéztem, kutatva az arcát, mi a véleménye arról, hogy Brandonnál töltöttem az éjszakát. De kár volt emiatt aggódnom, mert a jóindulatú mosoly nem tűnt el az arcáról.

- Ettél már valamit? – kérdezte, miközben kinyitotta hűtőt és elkezdett kipakolni. – A fiúk hamarosan ébrednek, kiadós reggelit készítek nekik. Kérsz te is?

- Nem, köszi, nincs étvágyam.

Miközben a hozzávalókat felhalmozta a karjára, elkomolyodva rám sandított.

- De ugye nincs semmi baj?

Mikor nem feleltem azonnal, lepakolt az asztalra és elém lépett.

- Szóval?

Mint mondhatnék? Hogy szerelmes lettem valakibe, akibe nem lett volna szabad? A fülemben csengtek Ray szavai…

- „ Ő nem elég jó választás a számodra. „

Vagy inkább én nem lennék jó választás neki. Láttam magam előtt az arcát, mikor összetörtem a csészét… Tudja, hogy valami gond van velem, ez biztos. Mit tenne, ha elmondanám, hogy vámpír vagyok…?

- Ennek nem lehet jövője – leheltem, majd elbotorkáltam a kanapéig és lerogytam.

Emily leült velem szemben a kisasztalra, hosszú lábait kecsesen keresztülrakta egymáson és elgondolkodva rám nézet.

- Ha így látod, akkor nem.

- Ha így látom? – kérdeztem döbbenten. – Mégis hogy láthatnám másképpen? Ő egy ember! – emeltem fel a hangom, majd rögtön el is szégyelltem magam. Úgy magyaráztam szegénynek, mintha gyengeelméjű lenne, pedig csupán kedves próbált lenni velem. De nem tűnt haragosnak vagy megbántottnak, csak csendben figyelt.

- Értem. Ezen én is keresztülmentem, mikor megismertem Jacobot. - Sóhajtott. – Majdnem elkövettem azt a hibát, hogy megfutamodok. Szerencsére valaki időben felnyitotta a szemem… – Mikor látta, hogy teljes odafigyeléssel hallgatom, elmosolyodott. – Ne vess gátat semminek, egyszerűen hagyd, hogy a dolgok kialakuljanak. Nem lehet mindent észérvek alapján eldönteni, majd a szíved megsúgja, mi a helyes. És lehet, hogy küzdeni kell érte, de az igazán jó dolgokat nem adják ingyen. Ha eljön az ideje, kiderül, mit tartogat számodra a sors.

- Igen, de nem biztos, hogy azt, amit én is szeretnék… - motyogtam magam elé.

- Nem, ezt senki sem tudhatja előre… - Kicsit elhallgatott; tudtam, hogy az arcomat kutatja. – Semmi sem lehetetlen, Lisa. Én vámpírként egy farkas bevésődése vagyok, ezt ne feledd el.

Milyen igaza van! Ha két ember között létezik szakadék, akkor közöttük igazán nagy volt, ők mégis áthidalták! Kicsit felélénkülve rámosolyogtam, és éreztem, hogy a megkönnyebbüléstől lassan ellazulnak az izmaim. Hirtelen nem is értettem, miért aggódok fölöslegesen, hiszen remek éjszaka áll mögöttem, és ez elég ok arra, hogy boldog legyek. Egyenlőre…

- Köszönöm! – nyújtottam ki a karom Emily felé, aki kedvesen viszonozta az ölelésem. Hallottuk, hogy Jake ruganyos léptekkel leszalad a lépcsőn és csak akkor engedtük el egymást. Széles vigyora elárulta, mennyire örül, hogy jóban vagyunk. Kócos hajjal lassan elindult felénk.

- Szép jó reggelt, hercegnőim! – Először Emily szájára lágy csókot lehelt, aztán lehajolt, hogy engem is homlokon pusziljon. Ám mielőtt szája elérhetett volna, félúton lemerevedett, majd hátrahőkölve meredt rám. Először nem értettem, mi lehet a baja, de egy röpke pillantás elég volt az arcára és felfogtam…

- Hol voltál az éjjel? – kérdezte számonkérő hangon, pedig a válaszra nyilvánvalóan rájött magától is. Szemöldöke ráncba szaladt, úgy méricskélt.

- Hiszen te is tudod – leheltem.

Nem néztem rá, csak a földet magam előtt. Nem azért, mert féltem tőle, csak úgy éreztem, csalódást okozok neki. Hosszú hallgatás után felsóhajtott és a hajába túrt.

- Miért pont ő, Lisa? – kérdezte fájdalmas hangon.

- Miért ne lehetne ő? – támadt fel bennem a harci kedv.

- Mert nem közénk való! – jött azonnal a válasz.

Felmordultam.

- Hah, ezt épp te mondod! Én sohasem támadtalak ilyesmivel… - Azzal sarkon fordultam és a lépcsőn felsuhantam a szobámba.

Mikor egyedül voltam, gyorsan levetkőztem és beálltam a zuhany alá. Dühös voltam, mert fájt Jacob igazságtalansága. Nem fogom hagyni, hogy befolyásoljon! Igaza van Emilynek, a szívemre kell hallgatnom. És a szívemet Brandon Hart dobogtatta meg! Ha Jake vagy bárki más ezt nem tudja megérteni, az az ő bajuk. De most nem akartam ezzel foglalkozni. A forró víz ellazított, igyekeztem kikergetni a fejemből minden gondolatot. Kivéve persze egyet. Újraéltem az elmúlt éjszaka perceit és testembe lassan visszatért az a lebegő érzés, amit ő váltott ki belőlem. Bár már ismét vele lehetnék!

Miután szárazra töröltem magam, többszöri nekifutásra kiválasztottam a ruhámat, majd felöltöztem. Úgyszintén többször megnéztem magam a tükörbe, és nem voltam túl elégedett a látvánnyal. Már éppen fontolóra vettem, hogy másik farmert húzok, mikor meghallottam a tétova lépteket az ajtóm elől. Természetesen tudtam, ki jön és nagyon bíztam benne, hogy nem kopog be.

Mindhiába.

- Gyere be – szóltam kedvetlenül Jacobnak, mert nem szándékoztam folytatni az előbbi beszélgetést.

Belépett és tétován megállt a küszöbön, majd halkan betette mag mögött az ajtót. Nem néztem rá, minden figyelmemet egy póló összehajtogatásának szenteltem.

- Bocsánatot szeretnék kérni. - Megvárta, míg felé fordulok, úgy folytatta. – Nem hagytál alkalmat megmagyarázni. – Kezét a farmere zsebébe dugta és az ablak elé lépett, ahonnét az erdő fáira lehetett látni. Direkt úgy alakítottuk ki, hogy bármikor észrevétlenül ki-be járhassak vadászni anélkül, hogy idegenek megláthassanak. – Csak szeretnélek megkímélni mindentől… Tudom, milyen nehéz helyzetben vagy. A magunkfajtának nehéz dolog a párválasztás. – Rám nézett. – Nem Brandon ellen van kifogásom, csak tudom, hogy ő mennyire tartózkodik a természetellenes dolgoktól. Ő a realitás embere, akivel nehéz lesz elfogadtatni a … másságodat. – Felsóhajtott. – Csak nem szeretném, ha csalódnod kellene. – Száján félmosoly jelent meg. – Mindig abban bíztam, hogy a falkán belül választasz társat magadnak… Önző módon mindig a közelemben akarlak tudni, és mi lenne jobb módja…

Annyira meghatódtam, hogy nem tudtam tovább ellenállni és hozzá bújtam. Szorosan átölelt és ringatni kezdett. Ha még eddig nem indultam volna olvadásnak, akkor a következő szavai végképp megtették volna hatásukat.

- Gyönyörű ifjú hölgy lett belőled, annyira büszke vagyok rád!

A könnyeim megállíthatatlanul folyni kezdtek.

Emily dugta be a fejét.

- Bocsi, de Seth keres.

Jake mindkettőnket átkarolva vezetett le a lépcsőn, ahol a legrégibb barátja a fotelban terpeszkedve várt ránk. Mosolyogva nézett, de mikor észrevette a könnyeimet, homloka ráncba szaladt.

- Minden oké?

- Persze, semmi gond – biztosítottam és a fotel karjára ültem, míg Emily töltött mindenkinek egy csésze kávét és olyan fenséges reggelit varázsolt, aminek én sem tudtam ellenállni. Átlagos dolgokról és az előző napról beszélgettünk, mikor szóba kerültek Harték.

- Remélem, Evelin jól van. Tegnap mindenkit megijesztett… Később átugrunk hozzájuk? – kérdezte Seth.

- Persze, én is terveztem. – válaszolt Jacob és rám nézett. – Mi is megyünk.

Megbeszélték a többi fiúval, hogy találkozunk a közösségi házban, ahol rendet kell rakni és kitakarítani. Mivel Adam még aludt, az idő közben előkerült Billy vállalta, hogy vigyáz rá és utánunk hozza, így Emily is velünk tartott.

A téren már mindenki ott tolongott, még Ray is, aki szinte fél éjszaka járőrözött. Miközben üdvözöltük egymást, Carlisle állt meg mellettünk.

- Jó reggelt mindenkinek – köszönt, amit a fiúk kivétel nélkül udvariasan fogadtak.

- Evelintől jössz? Hogy van? – kérdezte Emily. A szívem a torkomban dobogott, ahogy figyeltem Carlisle arcát.

- Nos, kötöttem be neki infúziót és vettem vért. Az eredmények délutánra meglesznek, akkor visszajövök és meglátjuk a továbbiakat.

- Köszi, doki – intett Jake a távozó orvosnak.

A faluban még csend honolt, mindenki későn feküdt le. Jacob kiosztotta a feladatokat és Raymondot elküldte a kulcsokért. Épp indulni akartunk, mikor a főúton megjelent egy sötét színű autó. Mindenki kíváncsian figyelte. Lassan közeledett, azonnal látszott, hogy a sofőr idegen. Néhány méterre tőlünk megállt és kiszállt egy fiatal lány. Tétován körbenézett, majd felénk fordult. Szőke hajába belekapott a szél, ezért a kapucniját felhajtotta és szaporán hozzánk sietett.

- Üdv! Bocsika, segítenének nekem? – kérdezte csilingelő hangon, szolid mosollyal az arcán. Beszéd közben a hozzá legközelebb álló Seth-re nézett. – La Push-t keresem. Nem tudom, hogy jó helyen járok-e… - Biztatást várva félbeszakadt a mondat, de Seth-től nem érkezett válasz. – Talán rossz helyen fordultam le… - mutatott visszafelé, de meglepetten abbahagyta, mert Seth továbbra sem szólalt meg. Valamennyien ránéztünk a fiúra, és szinte mindenki azonnal megértette, mi is történik. Arcán egyszerre tükröződött csodálat, rajongás, szerelem… Minden, amit egy bevésődött farkasból kiválthat imádata tárgya. Szegény lány azonban ezt nem érthette, láthatóan kezdte nagyon kínosan érezni magát.

- Igen, jó helyen jár – szólt Jacob elterelve a figyelmét a szoborszerű Seth-ről.

- Oh, hála Istennek! – könnyebbült meg a lány, és még mi sem tudtuk, hogy azért mert célt ért, vagy mert akadt valaki, aki bizonyságot tett arról, hogy ért angolul.

- Kit keres?

- Evelin és Brandon Hartot.

Na, ez volt az a pillanat, amikor én is lemerevedtem és kikerekedett szemmel végigmértem. Fejemben egymást kergették a gondolatok. Ki ez? Mit akar tőlük? Rokon? Barát? Miért jött? Meddig marad?

Alig figyeltem a visszaérkező Ray-re, aki hangosan próbálta felhívni magára Jacob figyelmét.

- Alfa, gond van, sajnos a kulcs… - Körülbelül eddig jutott a mondanivalójával, míg meg nem pillantotta a csajt. Akkor aztán se kép, se hang. Erre, és a többiek döbbenetére felé kaptam a fejem, mire az ő arcán is ugyan azt láttam, mint Seth-én.

 Mi a franc? Egy lány, két bevésődés…? De most komolyan, ki ez a bige???

Jacob eszmélt fel elsőnek és gyorsan megmutatta, melyik az a ház. A vendég dadogva megköszönte és szinte szaladva ment az autóig, láthatóan alig várva, hogy minél messzebb legyen ettől a fura társaságtól.

- Hello –intett utána bambán Ray, aki Seth-el ellentétben meg is tudott szólalni.

Mindenki a két fiúval foglalkozott, míg én tekintetemmel az autót követtem, ahogy kanyarogva eléri a házat. Épp akkor kinyílt a bejárat és Brandon lépett ki. Tökéletes szememnek köszönhetően tisztán láttam rajta a meglepetést, majd a határtalan örömöt. Könnyedén leugrott a tornácról és a lány elé sietett, aki nevetve szaladt felé, majd karját kinyújtva ugrott a nyakába.

Hallottam a mély morgást, de nem fogtam fel, hogy tőlem származik, csak mikor hideg kezek nyugtatóan átöleltek. Emily szorítása ébresztett rá, hogy kevés választott el attól, hogy közéjük vessem magam.

- Ki ez a lány? – kérdezte valaki.

- Probléma – válaszolta Jacob gondterhelt arccal figyelve az ölelkező párt.  

Remélem megtiszteltek néhány sorral! Már a megjegyzések küldését is leegyszerűsítettem, nem kell ellenőrző szóval vesződnötök! :)  

Ha hibát találtok, bocsánat, majd idővel még átnézem...!

Szóval írjatok: ha tetszett azért, ha nem, azért! A negatív kritikát is szívesen fogadom! :)))

KÖSZÖNÖM!