Mindenkit szeretettel üdvözlök az oldalon.
Remélem, hogy az általam írt Twilight fanfic kellemes szórakozást nyújt minden hozzám hasonló fanatikus rajongónak.
Ne legyetek velem nagyon szigorúak, mert még nagyon kezdő vagyok!
Jó szórakozást!
Gabriella

Ui.: Természetesen minden jog Stephenie Meyert illeti! Továbbá az általam kitalált karakterek csak a képzelet szülöttei, ahogy az eredeti könyvtől eltérő események is, valós alapjuk nincs! Anyagi hasznom ebből nem származik!

2012. október 26., péntek

72.fejezet



  Raymond


Őrült módjára hajtottam végig egész úton, miközben a mellettem lévő ülésen Alice aggodalmas arccal figyelt. Arra sem emlékszem tisztán, hogy került a kocsimba, egyszerűen csak ott volt. Nem beszélgettünk, nem próbált nyugtatni olyan közhelyekkel, hogy „minden rendben lesz”.
És ez elég ijesztő volt.
A pánik úgy eluralkodott rajtam, hogy nem tudtam másra gondolni, csak a kék szemekre, amik a mindenséget jelentették a számomra. Nem mehet el, nem hagyhat itt mindent! Nem hagyhat itt engem!
És ugyan miért nem? – kérdezte mélyen bennem egy hang. Egy hang, amivel évtizedekkel ezelőtt egyedül maradtam: a lelkiismeretemé.
Akaratlanul is lassítottam, a lábamat felemeltem a gázpedálról. A mellettünk elsuhanó táj lassulni kezdett, ahogy az autó vesztett lendületéből.
Miért kellene téged választania? Mit tudsz te nyújtani neki? – lüktetett a fejemben. – Boldoggá tennéd? Védelmeznéd?  - Kárörvendő nevetés. – Úgy, mint a családodat?
Nem állt szándékomban felelni a belső hangra, nem vagyok őrült. És egyébként is tisztában voltam a válaszokkal.
- Még megvédeni sem tudnám… - nyöszörögtem magam elé.
- Lehet, hogy nem – szólt csendesen Alice, mire úgy kaptam felé a fejem, mintha most venném észre. – De megpróbálnád. És mindent megtennél, hogy sikerüljön. Nem létezik olyan veszély, ellenség, amivel ne vennéd fel azonnal a harcot. Nincs olyan dolog, amit ne tennél meg érte.
Ez igaz volt.
- De néha az akarat kevés.
A kezeim a kormányt szorították, idő közben megálltunk az út szélén, és én bambulva néztem ki a szélvédőn.
- Oh, nem, rosszul látod. Akarat nélkül hiába van erő, bátorság, lehetőség. – Megvárta, míg ránézek, aztán folytatta. - Nem tudhatod, mit hoz a jövő, senki sem tudja. Aki mégis – tette hozzá ironikusan -, annak sem könnyebb. Neked csak annyi a dolgod, hogy megtegyél mindent, hogy elérd a célodat.
Néztem az aranyló tekintetet és elmosolyodtam. Ha pár hete valaki azt mondta volna, hogy a kocsimban egy vámpírral fogok trécselni az életemről, nem hittem volna neki.
- De ez nem csak rajtam múlik – világítottam rá a problémámra. – Ő akar menni.
Elrévedt tekintettel bámult maga elé, majd minden vidámság nélkül bólintott.
- Igen, ez két emberen múlik – adott igazat. – De neked mindent meg kell próbálnod, és ha így sem sikerül…
Ebbe nem akartam belegondolni, még a szívverésem is kihagyott a lehetőségre. Hideg kezét a karomra simította és bátorítóan megszorította.
- Szurkolok nektek, mert tudom, amit ő még nem. – Azzal villámgyorsan kiszállt a kocsiból, és búcsút intett.
Gázt adtam, és egyedül hajtottam tovább.



A hó nehéz pelyhekben esni kezdett, mikor elértem La Pusht. A ház előtt fékezve megláttam egy bérelt kocsit, ami árválkodva állt, utasára várva. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Camilla kölcsönözhette út közben.
Elszoruló torokkal rohantam fel a lépcsőn, tétovázás nélkül kopogtam be.
Ő nyitott ajtót, félszeg mosollyal, kezében a kabátjával, és nem lepődtem meg, amikor nem hívott be, inkább kijött és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. Kerülte a tekintetem, miközben belebújt a kabátba, aztán a fakorláthoz lépett.
A hosszúra nyúlt csendben ő a szitáló hóesést nézte, míg én csak őt tudtam bámulni.
- Nem ébresztettél fel. – Nem voltam vádló, csak valahogy el akartam indítani a beszélgetést.
Elmosolyodott, és reméltem, hogy az emlékek hatására. – Olyan békésen aludtál, nem volt szívem korán felkelteni.
- Bár megtetted volna – nyúltam önkéntelenül előre, és egy tincset hátra simítottam a füle mögé, hogy jobban lássam az arcát. Összerezzent, de nem húzódott el, és ettől felbátorodtam. - Beszélnünk kell. – Nyeltem egy nagyot, aztán mély levegőt véve belekezdtem. – Rengeteg dolgot el kell mondanom neked…
- Raymond! Ennek nincs jelentősége! – A határozott hang elhallgattatott.
- Ezt miért mondod? Nem számít, hogy én mit érzek? – A pániktól emelkedettebb lett a hangom, mire kissé elhúzódott.
- Már döntöttem – motyogta. – És nem akarok úgy elválni tőled, hogy dühös vagy rám.
- Én nem dühös vagyok, hanem csalódott. Nem hallgatsz meg, fontolóra sem veszed…
- Néha el kell menned, hogy visszatérhess.
- Mi? Miről beszélsz, Camilla?
- Arról, hogy most nem megfelelő az idő, de majd egyszer…
Felemelt kézzel hátraléptem, amivel félbeszakítottam a mondatot.
- Ne, kérlek, ne! – Behunytam a szemem, és éreztem, hogy megtántorodok. -  Csak ezt ne! Ne gyere nekem ígéretekkel, főleg, ha nem vagy biztos benne, hogy teljesíteni fogod.
A lány arcáról eltűnt a hév, komoran sütötte le a fejét.
- Sajnálom – suttogta, és ezzel az egy szóval darabokra tört.
Elfordultam tőle, hogy ne lássa a könnybe lábadt szememet.
- Ezek szerint én semmilyen formában sem szerepelek a terveidben, igaz?
A hallgatása felért egy arculcsapással.
A remegés és a forróság hullámokban ömlött végig rajtam, annyira közel álltam az átváltozáshoz, hogy éreztem a megfeszülő ruha reccsenését az izmaim felett. Minden erőmmel igyekeztem elfojtani az ösztönt, mert még volt valami, amit el akartam mondani neki, akkor is, ha nem kíváncsi rá. Mély légvételekkel fordultam felé, és kényszerítettem az agyam, hogy minden vonását, mozdulatát az emlékezetembe zárja. Azt akartam, hogy ez a kép elevenen éljen bennem, hogy bármikor gond nélkül felidézhessem. Ez csak az enyém marad, ahogy ott áll, a hidegtől kipirultan, izzó, jegesen kék szemekkel, amit a szomorúság könnye fátyoloz be. Emlékezni fogok a selymesen szőke tincsekre, a csókolni való, édes ajkakra.
- Szeretlek Camilla, attól a pillanattól, hogy megláttalak. – Igyekeztem, hogy hangomon ne érződjön a kétségbeesés, nem akartam egy banális szerelmi vallomást előadni. Csak azt akartam, hogy tudja. – Minket egymásnak teremtettek, te vagy az én másik felem. Nem számít tér, vagy idő, ez sohasem fog megváltozni. És ha azzal teszlek boldoggá, akkor elengedlek. Próbálhatnálak meggyőzni, de nem tudok mást felajánlani, csak amit itt látsz magad előtt. – Nagyot nyeltem. – Nem fogom azt mondani, hogy mindig itt várok majd rád, mert nem tudom, meddig bírom nélküled.
A szeméből kigördült egy könnycsepp és én féltékeny lettem rá, mert érintheti a bőrét, míg nekem csak a látvány maradt. Szerettem volna megcsókolni, és biztos hagyta volna, de csupán a sajnálat miatt, így inkább csak néztem tovább.
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, és boldog leszel.
Bólintott, és én egy búcsúpillantás után elsétáltam a hóesésben. Nem vártam, hogy utánam szól, és nem is tette, én pedig cserébe anélkül léptem be a saját házamba, hogy visszanéztem volna rá. Hogy miért nem? Nem azért, mert nem vágytam rá, de nem szerettem volna, ha könyörgésnek veszi.
Mikor becsukódott mögöttem az ajtó a fájdalom elviselhetetlen erővel tört rám, mire én csak lerogytam a fal mellé, nem törődve semmivel.





Camilla szemszög



Mikor elhajtottam a La Push tábla mellett, a hó egyre sűrűbben esett, vastag takarót borítva a tájra. De nem ez volt az oka, hogy az orromig sem láttam, hanem a szememben ülő könnyek. Miért volt ez ennyire nehéz?
Amikor elköszöntem, mindenki marasztalt, próbáltak a lelkemre beszélni, és én magam sem tudnám megmondani, honnét jött a sürgető késztetés, hogy meneküljek.
Mert ez az volt, tagadhatatlan. Nem éreztem magam felkészültnek, hogy szembe nézzek a félelmeimmel. Bár még azt sem tudtam pontosan, hová megyek. Talán elfogadom az európai állást, amit nemrégiben ajánlottak. Akkor valóban a magam ura lehetek, és nem leszek kiszolgáltatva mások kénye-kedvének.
Igen, ez lesz a legjobb – győzködtem magam, de akkor miért érzem úgy, mintha kiszakadna a szívem a helyéről. Ahogy távolodtam a rezervátumtól, az egyre erősödő szél vadul táncoltatta a havat, mintha egy tejszínhabbal teli keverőtálba kerültem volna. Az ablaktörlő erőlködve próbálta szabaddá tenni a kilátást, kevés sikerrel, így kénytelen voltam lépésben haladni.
Raymond…
Nem akartam gondolkodni, rá meg pláne nem, de a fájdalmasan sötét tekintet olyan élénken élt bennem, mintha a retinámra lenne tetoválva. Ő volt az oka, hogy most szánalmas módon szökök, de ez a fiú túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. És én nem akartam megvárni az első pofont, ami észhez térít… Mert mindig van egy ébresztő, ami felráz, és az azt követő csalódást még nehezebb feldolgozni.
Hogy eltereljem a figyelmem, feltekertem a rádión a hangerőt, mire – mint egy globális összeesküvés részeként -, felcsendült Bon Jovi Always száma. Első reflexből ki akartam nyomni a készüléket, de ahogy előre dőltem, egy hatalmas vontató trailer tűnt fel az úton, mire azonnal félrekaptam a kormányt, és az autó csúszni kezdett, aztán nagyot zökkenve állt meg, keresztben az úton. Szerencsére a másik sofőr észnél volt, és elkerültük az ütközést, de hangos dudálással fejezte ki véleményét a vezetési stílusomról. Levegő után kapkodva hunytam le a szemem, görcsösen kapaszkodva a kormányba, miközben Bon Jovi fájdalommal telve kürtölte világgá a szerelmét.  
Amíg róbáltam lenyugodni, a számra összpontosítottam. A szavak ezúttal új értelmet nyertek, mintha nekem énekelné. És már nem is ő énekelt, hanem…
Ahogy figyeltem a vallomást, a reszketésem lassan csökkent, és melegség áradt szét bennem. Igaz lehet: senki sem tökéletes, de esélyt adva… talán…
Raymondról mindenki elismerően beszélt, még Brandon is. Tisztelték és szerették, ami arra enged következtetni, hogy a szívem nem tévedhet vele kapcsolatban.
És én ellöktem magamtól, csak mert félek a csalódástól? Ez hirtelen annyira nevetségesnek hatott…
Izgatottan indítottam, fel sem mérve az út szélességét megfordultam, és kipörgő kerekekkel indultam visszafelé. A szívem őrült módon dübörgött a mellkasomban, a szám kiszáradt, de az arcomon végigpergő könnyek ezúttal nem a szomorúság, hanem a boldogság reményétől csordultak ki.
A hóvihar még jobban tombolt, miközben a szememet erőltetve kerestem a la Push táblát, de alig láttam valamit. Az út már nem is látszott igazán, a bokrokat befedte a hó, és az autó küszködve araszolt szemben a széllel. Hirtelen egy árnyat láttam elrohanni a vezető felőli oldalnál, amitől rémületemben a fékre tapostam, és a kocsi belefarolt az árokba. Rémülten pislogtam, mivel röpke félóra alatt másodszor kísértem meg a halált, és ez elég sokkolóan hatott gyenge idegeimre.
Szándékosan nem akartam azon agyalni, hogy mi futhatott el mellettem, inkább megpróbáltam kitolatni az árokból, ám az autó többszöri próbálkozás után sem moccant meg. Elővéve a mobilom meg sem lepődtem, hogy nincs kapcsolat. Belebújtam a kabátomba, és kiszálltam, mire a szél majdnem elrepített; felhajtott kapucnival indultam neki a rövid útnak.
Sokáig botorkáltam úgy, hogy két méternél tovább semmit sem láttam, a süvítéstől nem hallottam, miközben teljesen besötétedett. Teljesen átfagytam, a szél az arcomba, hajamba fújta a havat, de a lelkesedésem nem lankadt, minél hamarabb Raynél akartam lenni.
Sokára értem el az első házakat, és újult erővel vettem célba azt az egyet, ami sötét magányban álldogált a hóvihar közepén. Lehet, hogy nincs is itthon, talán Brandonéknál van.
Ahogy reszketve felkapaszkodtam a csúszós lépcsőn, elgémberedett kezemmel hangosan bezörgettem. Még néhányszor megismételtem, de nem gyulladt fény az ablakokban. Csalódottan még egyszer beleadtam apait-anyait, mire hirtelen feltárult az ajtó, és ott állt előttem Ő.
- Mi a francért… - Haragos arccal meredte előre, ám mikor felismert, a döbbenettől elnyelte a káromkodást. Megkíséreltem rámosolyogni, de az arcom nem engedelmeskedett. – Jézus Krisztus! – nézett rajtam végig elszörnyedve, aztán hirtelen felkapva berohant velem a házba.
Még felocsúdni sem volt időm, mikor gyengéden lerakott egy kanapéra, villanyt kapcsolt, és vizsgálódva nézegetni kezdett.
- Mi történt? Megsérültél? – Ahogy jéghideg ujjaimat a forró tenyerébe fogta, nem tudtam elnyomni egy jóleső nyögést. – Atya ég, teljesen átfagytál! – Villámgyorsan előkapott valahonnét egy puha plédet, amit körém tekert, és dörzsölni kezdte a karomat. Kétségbe esett arccal nézett a sötéten ásítozó kandalló felé, feltehetően azon agyalva, hogyan csinálhatna minél előbb meleget. Tiltakozni akartam, hogy nem fontos az egész, inkább elmondanám, amit szeretnék, de a fogaim hangos koccanásán kívül semmi sem jött ki a számon. – Várj, mindjárt felmelegítelek! – azzal a pokrócot a hátamra terítve a mellkasára vont, és szorosan ölelve ringatott. Testéhez simulva jóleső érzés járt át, lehunyt szemmel adtam át magam neki, és egész közel kerültem, hogy elaludjak. Két karja maga volt a biztonság, bőréből hihetetlen forróság áradt. Mikor már úgy gondoltam, képes vagyok megszólalni, eltoltam magamtól, de csak annyira, hogy fel tudjak nézni a szemébe.
- Nem vagy lázas?
- Nem, én nem vagyok, de te jó eséllyel összeszedtél egy tüdőgyulladást – morogta összehúzott szemmel. – Fel kell hívnom Carlisle-t, hogy vizsgáljon meg.
Erőtlenül tiltakoztam: - Nem, jól leszek, csak kell egy kis idő…
Raymond felállt, és a kandalló körül kezdett tevékenykedni, mire nemsokára fellobbant a láng, és vidám ropogás töltötte be a nappalit. Volt időm körülnézni, és nagyon tetszett, amit láttam. Az egész földszint szinte egy egybefüggő tér volt, hátul a konyhával és az étkezővel. Mindent fa uralt: a falat, a padlót, a bútorokat, amit az idő sötét színűre változtatott, ettől meleg hatást keltve. A padlót színes, mértani mintázatú, tipikus indián szőnyegek borították. A középre beépített széles kandalló terméskövekkel volt kirakva. Az egész házat egyszerű elegancia jellemezte, és mindenhol feltűnő rend és tisztaság uralkodott. Nem olyan volt, ahogy egy egyedül élő fiú házát elképzeltem volna…
- Nagyon otthonos itt nálad – mondtam ki az első mondatot reszketés nélkül.
Szétnézett, aztán felém fordult, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. – Köszönöm. – Zsebre dugta a kezét, és csak bámult, mintha várna valamire. Észbe kaptam, és próbáltam összeszedni a gondolataimat, mit is mondjak.
Megköszörültem a torkom. Egyszer, kétszer, de a szavak csak nem akartak kitalálni…
- Miért jöttél vissza? – kérdezte lágyan, amitől kissé feloldódtam.
Kigabalyodtam a takaróból és odasétáltam elé. Széles vállait hátulról világították meg a lángok, így az arcából alig láttam valamit.
- Miattad.
Hosszan fújta ki a bent tartott levegőt, de továbbra sem mozdult, csak várt.
Zavartan próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat, mert görcsösen igyekeztem, hogy ne rontsam el, a fejemben azonban csak egyetlen kifejezés villogott, mint egy neonfelirat.
- Szeretlek – mondtam ki hangosan, és olyan jó volt hallani, hogy szélesen elmosolyodtam.
A karjai egy szempillantás alatt körém fonódtak, szája megtalálta az enyémet, és én boldogan bújtam hozzá. Mikor kissé eltávolodtunk egymástól, elfúlva kérte: - Mond még egyszer!
- Szeretlek – suttogtam volna ezerszer is, ha a szája nem fojtja belém a szót.

9 megjegyzés:

horváth renáta beáta írta...

hali

ez irto édes kis feji lett
egyszerüen imádtam
üdv
Reni

Ati írta...

Hali!
Na neee:D Ez mennyire ahh:D nem is tudom de mind1 is nagyon nagyon jó volt:D Ray igazán szívszorítóan drámázott amikor "elbúcsúztak" :D De az tényleg nagyon szomorú rész volt:( Komolya n mondom ez a csaj :D 2szer is megúszta a halált:D ez azért szerintem intő jel :D a kocsitól tuti eltiltanám :D Igazán megleptél :D Bár nagyon reméltem hogy visszafordul :) A vége is nagyon jóra sikeredett:) Végre véééégreeee:D Kösziiiii

Bulika írta...

:))))))))))))))))))))))))
Nem is mondok többet :)

Nsi Nikol írta...

Szia!!
Szuper szuper szuper....
Camilla és Ray. Ray és Camilla.
:D :D :D :D :D
Nikol

Gabriella írta...

Sziasztok!

Reni: Köszi, aranyos vagy! igyekeztem, hogy ne legyen túl csöpögős, de ezt nem lehet máshogy, nagyon megszenvedtek érte! És kell is a lelkünknek a romantika... :)))

Ati: Igen, Camilla az a tipikus lökött csaj, aki forró fejűen először cselekszik... :)

Bulika: PUSZI!!! :D

Nikol: :)))))))
Igen, végre együtt!

Tudom, hogy többen türelmetlenek voltatok emiatt a huzavona miatt, de most már ők is sínen lesznek, jöhetnek újabb megpróbáltatások! ;)))))) Majd...

KÖSZÖNÖM NEKTEK! :)))))))

Hannah írta...

Juhú! Éjen! Jipíjáé!
Már kezdtem megijedni, hogy Camilla tényleg elköltözik, ezzel összetörve a saját és Raymond szívét is, de nem!:)) Jaj, annyira örülök, és gratulálok, hogy ismét egy tökéletes, bensőséges pillanatot sikerült kreálnod nekik a kandallóval és Ray cuki kis otthonával. :)
Siess azzal a következő résszel. :)
Sok puszi: Hannah

Gabriella írta...

Szia Hannah!

:))))))))))))))))))))))))
Jó érzés nektek örömet szerezni!
Sietek, ahogy az ujjaimtól futja! :D
PUSZI

Regina írta...

Szia!:D
nagyon szuper lett ez a fejezet is nagyon tetszett az egész, ahogy szépen kialakítottad *-*
Várom a következőt, siess vele :P
Puszi.(LLL)

Gabriella írta...

Szia Regina!

Köszönöm, és örülök, hogy tetszett.
PUSZI