Mindenkit szeretettel üdvözlök az oldalon.
Remélem, hogy az általam írt Twilight fanfic kellemes szórakozást nyújt minden hozzám hasonló fanatikus rajongónak.
Ne legyetek velem nagyon szigorúak, mert még nagyon kezdő vagyok!
Jó szórakozást!
Gabriella

Ui.: Természetesen minden jog Stephenie Meyert illeti! Továbbá az általam kitalált karakterek csak a képzelet szülöttei, ahogy az eredeti könyvtől eltérő események is, valós alapjuk nincs! Anyagi hasznom ebből nem származik!

2010. október 6., szerda

39. fejezet

Sziasztok!


Meghoztam az új részt, ami extra hosszú lett és csöpög a romantikától! :)

Bár kicsit továbbra is csalódott vagyok, mert a sok látogató ellenére alig kapok kritikát, pedig nagyon jól esne! Volt olyan délután, hogy 62! olvasó volt fent egyidőben, mégsem írt senki egy sort sem! :(

Bocsánat, csak kicsit csalódott vagyok!


Mindegy, remélem élvezni fogjátok az olvasást! :)


Puszi



Az életünk ezt követően kicsit lelassult és én ennek borzasztóan örültem, mert az elmúlt időszak állandó készültsége bármelyik vámpír idegeit képesek megtépázni. Végre lehetőségünk adódott kicsit „normálisabban” élni. Lisával egy este sokat beszélgettünk a múltról, készségesen válaszoltam minden kérdésére. Érdekes módon nem volt hajlandó David-et az apjaként említeni, még csak a nevén sem nevezte soha. Végighallgatta az ismeretségünk történetét és mindent, amit elmeséltem, de azt követően nem került szóba a dolog. Természetesen Edward figyelte, hogy nem fojtja-e el a fájdalmát, de nem volt okunk aggódni. Láthatóan lezárta a történteket, ahogy én is.

Lisa mindennapos vendég lett a házunknál, aminek mindenki nagyon örült, mert képes volt ember és vámpír arcára egyaránt mosolyt csalni. Ő hihetetlen egyéniség, aki bárhol, bármikor kész a legnagyobb őrültségekre. Na, és persze ki más lenne ebben a legjobb társa, mint az én drága Alice-em?

De nem csak Lis vált az életünk részévé. Néhányan a farkasok közül szinte egymásnak adták a kilincset.

Végre sor kerülhetett Jacob és Emily első hivatalos randijára, amit a család megosztva támogatott.

Rosalie továbbra sem szívlelhette a falka tagjait és ez alól Jack sem volt kivétel. Emily boldogságát látva nem tett kéretlen megjegyzéseket, viszont igyekezett minden alkalmat megragadni, amivel alátámaszthatta véleményének igazát. Az egyetlen, akit Lisán kívül szívesen fogadott, az a kis Amanda volt, aki feltétlenül találkozni akart még a „jó illatú, szőke nénivel, aki megmentette őt”. Így hát időnként Mandy is eljött Lisával és Cole-lal, hogy játszhasson Adammal.

A másik, aki hasonlóan gondolkodott, az Jasper volt. Igaz, hogy az illemtudata nem engedte beleavatkozni, mivel „udvariatlanság lenne félelmeit kéretlenül megosztani azokkal, akiket ez a helyzet boldoggá tesz”!

Ettől függetlenül eléggé feszélyezte a farkasok jelenléte és a háttérbe húzódva állandó figyelemmel kísérte a történéseket.

Emmett jól kijött az indiánokkal, miután kiderült, hogy köztük is akad néhány „pihentagyú”. Gyerekes csínytevéseik sorozatossá váltak.

Mondani sem kell, hogy Adam szintén határtalanul örült az új barátoknak, miközben gyors fejlődése továbbra sem változott.

Carlisle a maga diplomatikus módján állt a dolgokhoz, míg Esme anyáskodó gondoskodással fordult mindenkihez. Állandóan a konyhában tevékenykedett és sütött-főzött a melák srácoknak.


Egyszer-másszor mosolyogva állapítottam meg, hogy az életünk határozottan kezd egy szappanoperához hasonlítani. Amikor ez soknak tűnt, egyszerűen kézen fogtam Edwardot, kettesben eltűntünk egy időre és bizony a család többi párja is gyakran követte a példánkat.

Az egyik alkalommal kedvenc helyünkön feküdtünk a magas fűben. Nem beszélgettünk, csak élveztük egymás társaságát. Akár órákig, sőt napokig képes lettem volna az ujjaival játszani, elfigyelni az arca minden kicsi részletét és belemerülni az olvadt arany tekintetbe.

A mobilom halkan pittyent egyet, jelezve, hogy üzenetem jött.

Kelletlenül előhalásztam és megnéztem, míg kedvesem elgondolkodva a felhőket bámulta.

„IGEN!!!” – csak ennyi állt az sms-ben, amit Alice küldött. Egy pillanatig gondolkodtam, de most nem volt kedvem barátnőm furcsa játékaihoz, így kinyomtam a készüléket és visszadőltem Ed mellé.

- Bells.

- Igen?

Felkönyökölt és úgy nézett le rám.

- Már régóta szeretnék beszélni veled erről, de mindig történt valami…

Tétovázva elhallgatott és ez felkeltette az érdeklődésemet. Mintha kicsit zavarban lett volna, ami egyre inkább kezdett szorongással eltölteni.

Sok minden cikázott át az agyamon, apró kérdőjeleket hagyva maguk után. Talán valami a múltjából? Vagy az enyémmel kapcsolatban van problémája?

Tény, hogy a David-ügy óta nem merültünk bele a múlt elemzésébe és most belegondolva, az ő nélkülem töltött negyvenhárom évéről is csak néhány dolgot tudok, amit érintőlegesen említett valamelyikük.

- Igen? – ismételtem meg, most már türelmetlenül.

Mély levegőt vett és egy kis virággal kezdett játszani.

- Tudod, még soha sem beszéltünk a jövőről…

A jövőről? – döbbentem meg magamban. Annyira a múltra összpontosítottam, hogy ez fel sem merült bennem.

- Igen, arra, hogy mit hoz számunkra a jövő?

Na, itt már teljesen össze voltam zavarodva.

Természetesen gondoltam a jövőre, mért ne tettem volna? Mindig akadt valami, amin akaratlanul is elmélázik az ember. Hogy fog sikerülni a szombatra tervezett kerti parti a farkasokkal, megjön-e időben az Alice-nek rendelt meglepetés-ajándékom, vagy vajon egy hónap múlva milyen lesz Adam?

- Persze, gyakran eszembe jut a jövő – biztosítottam.

Megköszörülte a torkát.

- És nekem milyen helyet szánsz az életedben?

Erre már én is felültem és szembefordultam vele.

- Drágám, micsodakérdés ez? – túrtam bele a vörös tincsekbe – Nekem TE vagy az életem!

Megfogta a kezem és olyan kétségbeesetten szorította a szájához, hogy megrémített.

- Megijesztesz – suttogtam rekedt hangon, mire felkapta és mosolyogva megrázta a fejét.

- Nem, nincs semmi baj – reszketve kinyújtotta a kezét és egy hajtincset a fülem mögé simított – Csak mikor visszakaptalak, remélni sem mertem, hogy egyszer megbocsájtasz nekem. Amikor láttalak David kezei között, mindössze az zakatolt a fejemben, hogy mennyire hülye vagyok, amiért nem kérdeztem ezt meg tőled hamarabb. Mert mióta viszontláttalak, folyton ez motoszkál az agyamban és már lassan másra sem tudok gondolni…

- Miről beszélsz? – szakítottam félbe a zavaros szóáradatot, mire megint megköszörülte a torkát, és felpattanva a kezemnél fogva magával húzott engem is. Hátranyúlva kihúzott valamit a farzsebéből, majd a legnagyobb megrökönyödésemre fél térdre ereszkedett előttem.

- Isabella Mary Swan, lennél a feleségem?

A szemeim kikerekedtek a döbbenettől és nem tudtam megszólalni.

„IGEN!!!”- villogott a fejemben, mint egy neonreklám, és hirtelen megértettem az üzenet lényegét.

Csak néztem a szerelemmel teli, reménykedő szempárt, majd tanácstalanul meredtem az elém nyújtott érszerdobozra és benne a káprázatosan csillogó gyűrűre.

Olyan könnyű lett volna kimondani azt a kis szócskát és boldoggá tenni vele a férfit, aki mindent jelentett a számomra. De a hang nem akart kijönni a torkomon. Miért ilyen nehéz?

Házasság. A szó rémületet keltett bennem, amit nem tudtam volna mivel magyarázni. Valójában soha sem gondolkodtam el a lehetőségen, hogy férjhez kellene mennem. És valóban, miért kellene? Hiszen tökéletes életet élek, amit már csak elrontani lehet…

Várakozással teli mosolya lassan lelohadt, és a pillanat odalett.

Ettől egyszerre éreztem megkönnyebbülést és csalódottságot, teljesen összezavarodtam. Szóra nyitottam a számat, de csak egy halk nyekkenés tört fel a torkomból, így inkább gyorsan becsuktam.

Edward villámgyorsan rendezte az arcvonásait és felállva átölelt.

- Oké, nincs semmi baj. Nem kellett volna így belevágnom a közepébe, sajnálom – vont a mellkasára, miközben én értetlenül pislogtam.

Csalódott és keserű arckifejezése az agyamba égett, és ráadásul még ő szabadkozik. Felocsúdva kezdtem magam nagyon rosszul érezni. Lehuppantam a fűbe és ő követve szintén mellém telepedett.

- Én csak…

- Tudom, és hidd el, megértem.

Tudja? Mit tud? Hiszen még én sem értem!

Kicsit eltolva magamtól kérdőn a szemébe néztem.

- Nem akarsz a férjednek, nincs ezzel semmi gond…

- Edward, ez butaság! – kiáltottam fel – Én… én csak erre még sohasem gondoltam. Mármint a házasságra – kezdtem el magyarázni, miközben a kezeimmel hevesen gesztikuláltam – az csak egy… darab papír, formaság, tradíciókhoz való ragaszkodás!

Némán figyelt, majd megfogta repkedő kezeimet és mosolyogva nyugtatgatott.

- Bella, nincs baj, nem haragszom, amiért te nem úgy érzel, mint én.

Tiltakozni akartam és tovább magyarázkodni, de akkor Edward telefonja üzenet érkezését jelezte. Villámgyorsan előkapta és hangosan felolvasta.

- Emmett az, azt írja, Carlisle-nak azonnal szüksége lenne a segítségemre – sóhajtva elrakta a mobilt – Haza kell mennünk.

Nem nagyon figyeltem rá, csak halkan megjegyeztem.

- Ha nem bánod, én maradnék még egy kicsit – néztem rá bocsánat kérően – Szeretnék kicsit egyedül lenni.

Homlokráncolva figyelt, de nem tiltakozott. Felvette a pulóverét, ami a fűben hevert és lassan felállt.

- Szép gyűrű – mondtam, miközben oldalról az arcát vizsgálgattam, keresve a harag vagy csalódottság jeleit, de semmi ilyesmi nem látszott rajta.

- Valóban. Az édesanyámé volt. Még ember voltál, mikor új foglalatba rakattam és a méretedre igazíttattam.

Ezzel a mondattal sikerült elérnie, hogy még nyomorúságosabban érezzem magam. És persze meg is lepődtem. Hiszen ezek szerint már akkor meg akarta kérni a kezem! A házasságtól való iszonyom ellenére melegség költözött a szívembe és hirtelen minden kezdett más színben feltűnni.

Ismét megszólalt a telefonja és Emmett sürgető hangja szólt bele.

- Indulok – válaszolta neki szerelmem és sajnálkozva rám nézett – Mennem kell.

Átölelt és hosszan megcsókolt, amitől szinte megfordult velem a világ, aztán villámgyorsan eliramodott.


Én csak ültem és bámultam magam elé, egymás után újrapörgetve fejemben az előző jelenetet.

A házasság intézményét mindig is elcsépelt, túlértékelt dolognak tekintettem, ami a legtöbb ember számára mégis kihagyhatatlan mérföldkőnek számított. Sosem értettem, miért lenne ez olyan fontos, mert az én nézeteim szerint semmi pluszt nem ad a kapcsolatnak. A sok válást vereségnek tekintettem, amit a szerelmesek az egymásért folytatott küzdelemben szenvednek el.

Gondolataimba merülve figyeltem fel az ismerős illatra. Rosalie közeledett lassú, emberi léptekkel. Odaérve halványan elmosolyodott és megkérdezte.

- Leülhetek?

Felnéztem rá és válaszul megpaskoltam a földet magam mellett.

- Nemet mondtál?

A kérdése meglepett, de rövid gondolkodás után bevillant: Alice. Remélem, nem fecsegte ki előre mindenkinek, hogy Edward mire készül, különben még cikibb lesz az egész.

- Nem mondtam semmit – suttogtam letörten.

Halk szisszenés volt a válasz.

- Az még rosszabb – nézett rám sajnálkozva.

- Rosszabb? Miért lenne rosszabb?

- Mert ha nem adtál magyarázatot a viselkedésedre, kombinálni kezd és Edwardot ismerve ez nem jó hír - csóválta a fejét.

Elképedve néztem rá, és be kellett ismernem, hogy igaza van. Lehunyt szemmel, csendben magamat átkozva terültem el a fűben. Rose szótlanul követte a példámat.

Egy ideig csak hallgattunk, majd óvatosan megkérdeztem.

- Mi a jó a házasságban? – fordultam felé.

Nem mozdult, a lassan tovaúszó felhőket figyelte, miközben ajkán ábrándos mosoly bujkált.

- Először is az izgalom, ami a készülődéssel és tervezgetéssel jár. Aztán a fehér ruha, az valami varázslatos – sóhajtott – Hercegnőnek érzed magad, akit mindenki irigyel és ámuldozva néz…

Igen, ez nagyon Rosalie-re vall, de tőlem olyan távol áll, mint vámpírtól a tortaevés.

- …aztán végigsétálsz az oltárig, ahol ott áll ő, rád várva és úgy érzed, megtaláltad a helyed. Belenézel a szerelemtől csillogó szemébe és rájössz, hogy így kerek a világ. Ott vagy, ahol a legjobban szeretnél lenni: mellette. És akkor esküt teszel, hogy amit iránta érzel, szent és örök. Aztán az ujjadra húzza a gyűrűt összetartozásotok jeléül, és érzed, hogy ez nem csak egy nap az életedben, hanem egy végérvényes kapocs, ami összeköt egy életen át.

Elhallgattam, ahogy átszellemült arccal mesél és rájöttem, hogy a dolognak ezt a részét nagyon is el tudnám képzelni. Sőt, akartam! Most már én is át akartam élni ezt a csodát és tanúságot tenni, hogy szeretem Edwardot.

- Elrontottam – szontyolodtam el.

Felkönyökölve az oldalára fordult, és úgy nézett rám, mint valami hazugságvizsgáló.

- Szereted őt? – tette fel az egyszerű kérdést.

- Persze, hogy szeretem! – háborodtam fel – Ő a mindenem, a Világot jelenti a számomra! Minden pillanat szenvedés, amikor nélkülöznöm kell a közelségét, és olyankor úgy érzem, hiányzik belőlem egy darab!

Rose gyönyörű arcán mindentudó mosoly terült szét és huncutul nézett felvont szemöldöke alól.

- Oh! – hagyta el a halk felismerés a számat. Hirtelen megértettem, hogy ez a házasság lényege. Szeretni és szeretve lenni.

- Akkor mondj igent! – állt fel könnyedén.

- De tönkretettem a tökéletes pillanatot… - idéztem fel magamban Edward csalódott arcát.

Nevetve megrázta a fejét.

- Valószínűleg nem az volt a tökéletes pillanat - halkan magyarázta, mint egy durcás kisgyereknek – mert különben már az ujjadon csillogna az a csodás gyűrű.

- Ebben van valami – adtam igazat neki, miközben én is felpattantam, és csendben, egymás mellett lépkedve indultunk haza.

Azon törtem a fejem, mit és hogy mondjak szerelmemnek, hogy ezúttal ne hibázzak.


Ahogy közeledtünk a házhoz, egyre izgatottabb lettem, mert végre biztosan tudtam, mit akarok.

Belépve a nappaliba, barátnőm villámló tekintetével találtam szembe magam. Szerencsére a fiúk nem tartózkodtak otthon, csak Jacob játszott Adammel és Emilyvel a hátsó kertben. Ahogy alkalma adódott, Alice azonnal nekem tapadt.

- Mond, neked mi a fene bajod van? Csak egy igen kellett volna! - fújtatott mérgesen.

- Tudom, tudom, – tettem fel a kezem megadóan – de helyre hozom!

Kételkedően összehúzott szemekkel nézett rám.

- Hogyan?

Bizonytalanul lebiggyesztettem a számat.

- Azt még nem tudom… - pislogtam rá reménykedve, ahogy karba font kézzel várakozva nézett – Segítenél?

Ahogy kimondtam a varázsszót, ördögi fény villant a szemében és felkapva a táskáját hátrakiabált, hogy elmentünk vásárolni és a karomnál megragadva magával húzott. Mire felocsúdtam, már az autóban ültünk.

- Hová megyünk? – kérdeztem félszegen, mert már megtanultam, hogy ilyenkor óvatosan kell bánni Alice-el. Mikor szervezésben van, teljesen bepörög és egy légkalapács is kevés lenne, hogy leállítsa. Viszont tisztában voltam vele, hogy meglepetések szervezésében verhetetlen, plusz megvan a képessége, hogy előre látja a sikert.

És most én mindenképpen biztosra akartam menni.

- Először is vásárolunk neked egy alkalomhoz illő szerelést, hogy elkápráztathasd az én drága öcsikémet. Aztán keresünk egy nyugodt helyet, ahol megejtheted a fiúkérést.

Lelkesen bólogattam, de az utolsó mondatnál rámeredtem. Mikor észrevette a döbbenetem, csak legyintett.

- Ugyan, Bella, hiszen kikosaraztad! Most rajtad a sor, kislány!

Na, ha valaha eszembe is jutott a házasság, az biztos nem, hogy én kérem meg egy férfi kezét, még akkor sem, ha az Edward Cullen.

- Nem láttad, mikor visszaért – motyogta vezetés közben Alice csendesen – Teljesen magába zuhant.

Sajnos, nagyon is el tudtam képzelni, és erre a mellkasom összeszorult. Szegény drágám, fájdalmat okoztam neki, és ezért szörnyen haragudtam magamra.

Helyrehozom, ha kell, térden állva kérem meg!

- Nos, ha több időnk lenne, talán kiüríthettem volna a házat estére, hogy kettesben lehessetek – tervezgetett – de így más helyszínt kell keresnünk, ahol meghitten kettesben lehettek.

Elgondolkodtam, majd hirtelen eszembe jutott valami. Mikor megosztottam Alice-szel, elrévedve a jövőt fürkészte, majd boldogan sikkantva jelezte, hogy nyerő az ötletem.

Port Angelesben beszereztünk egy csodaszép, kék csipke ruhát, hozzá illő cipővel. Sőt, vettünk egy szintén kék csipkéből készült fehérnemű együttest is, amiben Alice szerint észbontóan fogok kinézni. Nem kételkedtem a szavában, ezért szerencsére a próbától eltekintett. Ha képes lennék pirulásra, lángolt volna a fejem zavaromban.

Mosolyogva figyeltem, ahogy barátnőm telepakolta a kosarat mindennel, ami szerinte nélkülözhetetlen egy romantikus vámpírfiú-kéréshez…


Edward szemszöge


Miközben visszafelé tartottam a rétről, gondolataim nem tudtak szabadulni a történtektől. Egyfolytában Bella rémült arcát láttam magam előtt, ahogy kikerekedett szemmel bámulja a gyűrűt és a döbbenettől szóhoz sem jut. Szidtam magam, amiért ilyen helyzetbe hoztam. Soha, még csak érintőlegesen sem beszéltünk esküvőről, mivel nem volt rá megfelelő alkalom. Sejthettem volna, hogy nincs odáig a házasságért, hiszen már emberként is kiábrándultan beszélt erről az egészről. Nem tehettem róla, de mióta visszakaptam, nem tudtam szabadulni a vágytól, hogy a feleségemnek tudhassam. Azt akartam, hogy kötődjünk egymáshoz, minden lehetséges módon, és számomra a szerelem legszebb kiteljesedése az esküvő.

Mérges voltam magamra, leginkább azért, mert úgy éreztem, hogy ezzel elrontottam mindent. Tökéletes volt eddig is az életünk, erre én jövök ezzel a lánykéréssel…

Szívembe befészkelte magát a kétely. Lehet, hogy számára nem jelent annyit a kapcsolatunk, mint nekem? Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon. Szeret, ezt biztosan érzem és tudom. A kérdés csak az, hogy ezek után nem menekül-e el tőlem?

Nem számít, ha nem viszonozza ugyan olyan intenzitással az érzéseimet, a lényeg, hogy velem legyen! Már a gondolatba is majd belehaltam, hogy elveszíthetem. Mikor láttam David kezei között, tudtam, hogy én csak addig vagyok képes a Földön létezni, amíg ő él, vagy amíg elvisel maga mellett. Nélküle nem tudnék és nem is akarnék tovább élni.

Milyen meggondolatlanul ostoba voltam!

Hazaérve besiettem a házba, rögtön Carlisle-t keresve. Alice láthatóan már várt rám, aggódó tekintetét rám szegezve motyogott el egy halk „Sajnálom-ot”. Igyekeztem rendezni az arckifejezésemet, de őt aligha téveszthettem meg. Keserűen elmosolyodtam és a lépcsőn éppen lefelé jövő Emmett felé fordultam.

- Hol van Carlisle?

- Azonnal jön. Szeretné, ha elmennénk vele Seattle-be, mert be kell szerezni ezt-azt a laboratóriumba. Ha sietünk, estére haza is érünk.

Bólintottam és már indultam is a garázsba.

Hamarosan úton voltunk, én a vezetésre koncentrálva bámultam kifelé a szélvédőn. Apának természetesen feltűnt a hallgatagságom, de nem tett megjegyzést.

Persze Emmett nem volt ilyen figyelmes.

- Mi van öcsi, talán Bella megfenyített? Olyan képet vágsz, mint aki büntetésben van!

A visszapillantóban küldtem felé egy zord pillantást, de csak szemtelen röhögés volt a válasz.

Alig vártam, hogy hazaérjünk és újra a karomba vehessem szerelmemet. El akartam mondani, hogy felejtse el az egészet, nekem bőven elég annyi, amit tőle kaphatok, és önként adni tud.

Mikor végre beálltam a garázsba, hátrahagyva a többieket rohantam be a kivilágított lakásba.

A konyhából Esme, Emily és Rose nevetése hallatszott, ahogy épp Adam-et etették. A házat betöltötte a palacsinta illata, ami a kicsi egyik kedvence volt.

- Bella fent van? – kérdeztem Alice-t, aki Jasperrel sakkozott.

- Nemrég elment, de azt mondta, hagyott neked üzenetet a szobában – szólt unottan, miközben minden gondolatát a játék töltötte ki.

Rémülten rohantam az emeletre, feltépve közös szobánk ajtaját. Bella édes illata azonnal megcsapott, de a kellemes otthonérzet, amit belépve érezni szoktam, most elmaradt. Szemeim azonnal a levelet keresték, amit a könyvespolcon meg is találtam. A fehér borítékon gyöngybetűkkel a nevem díszelgett, de nem éreztem elég erőt, hogy érte nyúljak. Csak bámultam a kis papírt és lábaim reszketni kezdtek.

Elment és üzenetet hagyott. Torkomba jeges rémület kúszott, lassan eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Féltem elolvasni, mi áll a levélben, mert nem akartam tudomást venni a félelmeimről.

Aztán mégis kinyúltam, hogy óvatosan kézbe vegyem a halálos ítéletemet és széthajtva a lapot olvasni kezdtem.

„Edward

Sokat gondolkodtam azon, ami ma történt és nem tudom, hogyan mondjam el Neked, mit érzek. Mindenképpen négyszemközt kell beszélnünk, ezért kérlek, ha megkapod a levelet, gyere Charlie házához.

Bella”

Többször végigfutottam a sorokon, értelmezve a szavakat. Bár nem kaptam válaszokat, a félelem láthatatlan karokkal ölelt körbe.

Elment. Elhagyott? Mi mást keresne a régi házban? Talán azért hív oda, hogy a család ne legyen tanúja a szakításunknak…

Erre a gondolatra megborzongtam, zihálva kapkodva levegő után.

Mit tettem??? Legszívesebben felképelném magam az ostobaságomért, amivel elüldöztem életem értelmét!

Bocsánatot kell kérnem, könyörögni, hogy ne taszítson el magától! Ha kéri, kész vagyok bármit megtenni, csak ne töröljön ki az életéből!

Lerohantam a lépcsőn és a család döbbent arcával mit sem törődve, bevetettem magam a sötét erdőbe. Azt hiszem, még életemben nem futottam olyan gyorsan, mint akkor, mégis úgy éreztem, nem haladok és a távolság csak egyre nő közöttünk.

Mikor kiértem a fák közül, lelassítottam és emberi tempóban lépkedtem a jól ismert épület felé. Rögtön feltűnt, hogy az eddig lakatlan ház ablakain át halvány fény szűrődik ki az utca sötétjébe. Bella szobájának ablakán alig észrevehetően meglibbent a függöny, elárulva, hogy valaki tartózkodik fent. Bele sem gondolva, mit is teszek, egy határozott mozdulattal felugrottam és a nyitott ablakon keresztül átlendültem a párkányon. Meglepetten tekintettem körbe a kis helyiségen, ahol semmi sem változott a hosszú évek alatt, az elém táruló látvány mégis váratlanul ért. A padlón és a polcokon sok apró gyertya világította meg a szobát, sejtelmes fénybe burkolva a berendezést. Valahonnét halk, lágy zongoraszó andalító dallama hallatszott, tovább növelve a harmónia érzését. De mindezek csak mellékesen jutottak el a tudatomhoz, mert a szoba közepén ott állt Ő, gyönyörű csipkeruhában, szótlan ajkán bájos mosollyal, engem nézve. Lélegzetelállító látvány volt, ahogy a gyertyák lobogó lángjának árnyéktánca tükröződött az arcán és a csillogó szempárban.

Azt hiszem, még a szám is tátva maradt, mert zavartan lesütötte a tekintetét és a cipője orrát kezdte nézegetni.

Felocsúdva ámulatomból közelebb léptem és bár legszívesebben rögtön a karomba kaptam volna, inkább megálltam tőle pár méterre.

- Szia – hangom rekedtsége még engem is meglepett, és mivel nem tudtam, mit is mondhatnék, csak bámultam tovább.

- Szia – köszönt vissza csilingelő hangján és ő is tett egy lépést felém.

Összezavarodva próbáltam rendezni a szétesett gondolatokat a fejemben, kevés sikerrel.

- Örülök, hogy megjöttél, már nagyon vártalak – suttogta lágyan, kezét felém nyújtva. Zavarodottságom csak fokozódott, de ösztönösen zártam kezembe a kicsi ujjakat. Már csak pár centi választott el minket egymástól, mikor újra beszélni kezdett.

- Bocsánatkéréssel tartozom - Értetlenül vontam fel a szemöldököm, de szinte azonnal leintett, hogy hallgassak – Szeretném, ha nem szólnál közbe, amíg be nem fejezem – nézett rám szigorúan, mire én csak bólintottam.

- Vámpírlétem negyvenhárom évét úgy éltem meg, hogy sajátos értékrendet állítottam fel magamnak és ebbe a családnak, a szó hagyományos értelmében alig jutott hely. A kapcsolatom, ami más emberekhez vagy vámpírokhoz kötött, sekélyesek voltak, és nem is vágytam ennél többre – Egy pillanatra megremegett – És akkor újra felbukkantatok ti, emlékeztetve, hogy milyen csodás dolog szeretni és szeretve lenni. Már többször elmondtam, de emlékeztetlek rá akár százszor is, hogy soha, egyetlen pillanatra sem szűntem meg szeretni téged. Volt, hogy a szerelmemet beárnyékolta a magány szította gyűlölet, de ezek csak védekezésként alakultak ki bennem. Mióta visszakaptalak, nem tudom szavakkal elmondani, mit is jelentesz nekem! Te vagy minden, amiért élni akarok. Ezt tudom az első perctől, mégis csak ma délután fogalmazódott meg bennem teljesen. Fájt látni a csalódást az arcodon, mikor olyan bután fogadtam a vallomásod – leintett, mikor tiltakozni akartam és gyorsan folytatta – Most is csak túlvariálom a dolgot, pedig olyan egyszerű az egész. Szeretlek! Elmondhatatlanul és végérvényesen szeretlek! Létezésem hátralévő minden pillanatát veled akarom tölteni és boldogan leszek a feleséged, ha még mindig áll az ajánlatod.

Az utolsó mondatokat egy szuszra mondta el, majd riadt várakozással nézett rám.

A mellkasomról mintha egy hegyet emeltek volna le, úgy könnyebbültem meg. Imádattal vizsgáltam az arcát és reszkető kézzel húztam elő a gyűrűt a zsebemből. Lassan letérdeltem, majd elcsukló hangon ismét feltettem a nagy kérdést.

- Isabella Mary Swan, megtisztelnél azzal, hogy a hitvesem leszel és velem töltöd az öröklétet?

Szikrázó szemébe nézve észrevettem, hogy megremeg, majd boldog, megkönnyebbült mosollyal kimondja azt a szót, amit annyira vágytam hallani.

- Igen!

Lassan az ujjára húztam a gyűrűt, majd sebesen ölbe kapva csak csókoltam, és csókoltam, és csókoltam…


15 megjegyzés:

demon írta...

szia ez olyan jellemző bellsre mindent túl reagál
isteni a feji gratulálok
puszi
első

Névtelen írta...

o-ho-hó... tökéletes érvelés, még én is megbántam a fejezetet olvasva h a csak egy darab papír - táborba tartozom... nagyon jól sikerült fejezet
és kérlek bocsáss meg az olvasóidnak hogy olyan lusták hogy hálátlanul alig írnak! én is látom, akárhányszor benézek ide, hogy olyankor is rengetegen vannak fent amikor már több napja nem volt friss
próbáld úgy felfogni, hogy ők a néma csodálók :) tudom, ez nem nagyon vigasztaló, de hátha...
és a magam nevében is bocsánat, hogy ritkán írok! legtöbbször csak annyi időm van, hogy "beszaladjak" és egy szuszra "felfaljam" az aktuális frisst, aztán robogok is tovább a mindennapi teendőkbe
ígérem, próbálok majd többször írni, ha csak egy-két szóra jut csak idő, akkor is
Drea

Christina írta...

Szio!
Ez valami fantasztikus lett!

Annyira átéreztem a visszautasításnak, a kétségeknek, a bizonytalankodásnak, és a szomorúságnak az érzéseit az írásodban! Minden érzés "kézzel fogható" volt szinte!
Szerencsére a te töridben Bella hamar rájött, hogy """IGEN!!!"-t kell mondania:-)
Nagyon tetszett ahogy belecsempészted a humort is itt- ott, pl Alice sms-e:-)
ÉS leginkább az tetszett ebbe a fejibe h. annak ellenére, hogy Bella igen csak elszúrta a "tökéletes pillanatot", nem lett csöpögős a magyarázata, hanem inkább kedvesen romantikus, és nem volt benne túlzás. Szóval nagyn tetszett ez a feji:-)
Biztos az esküvő részét is tökéletesen írod majd meg:-)

U.I: Kicsit engem is megingattál az elhatározásomban h. a házasság csak egy "darab papír":-) De csak egy picit..:-)
Köszy Pusza

Christina írta...

Jahh és ígérem, ezentúl is írni fogok, nagyon jó író vagy:-)

Erzsi írta...

Szia,nagyon tetszett.Szegény Edwardnak milyen rosszul eshetett,de szerencsére Bella hamar észhez tért és helyre hozta a dolgot:)Alig várom a kövit.

Gabriella írta...

demon: Köszönöm. Igen, Bella valóban ilyen... :)

Drea: Köszönöm a kedves szavakat, aranyos vagy! :)
Hát, igen. A papír az csak papír... Mégis, ha az ember a megfelelő időben, a megfelelő társsal köti össze az életét, akkor megvan a varázsa! :)
Bízok benne, hogy máskor is megtisztelsz néhány sorral! :)

Christina: Neked is köszönöm a lelkesítő szavakat, el sem tudod képzelni, mennyire jól esik! :)))
Igyekeztem nem eláztatni nyállal a történetet, de az érzelmek nagyon fontosak. Már régóta terveztem egy ilyen "egymásra találós" részt, mivel enélkül kicsit "rendezetlennek" éreztem a kapcsolatukat.
Még egyszer köszi a HSZ-t, gyere gyakran! :)

Erzsi: Örülök, hogy tetszett! :)

KÖSZÖNÖM!!! :)))

Névtelen írta...

Szia!
Nagyon tetszett a fejezet, igaz, Bella első reakciója nagyon meglepett, de hát még ő maga sem értette, miért is nem tudott válaszolni a nagy kérdésre... :)A lényeg, hogy végül rájött, mi a jó válasz! :) És Edward is boldog lehet végre!!! :)
Puszi!
doo-doo

Liz írta...

Szia.
Jaj, Gabriella, ez a fejezet gyönyörű volt, és szerintem egyáltalán nem csöpögött a romantikától. Ennek ilyennek kellett lennie. :) Imádtam a szavakat, amiket Rosalie mondott. Kirázott tőlük a hideg. Annyira szép volt. Bella viselkedése nem mondanám, hogy meglepett. Teljesen rávall a bizonytalanság meg ez az anti-házasság dolog (osztozom a véleményén,csak így mellesleg :D). Alice arcát teljesen el tudtam képzelni, amikor úgy kiakadt, hogy Bella nem mondott semmit Edwardnak. Kis idegbeteg manó. :))
Nagyon tetszett ez a fejezet! Ez volt az eddigi legnagyobb kedvencem. :) A vége meg aztán tökéletesre sikerült! Gratulálok, Gabriella! Csak így tovább!
Puszi,Liz

Tündi írta...

Szia!
Nagyon jó lett ez a fejezet is.Az elején nagyon sajnáltam Edwardot,de ha Bella ilyen nézeteket vall őt is meg lehet érteni,bár gondolhatta volna hogy lánykérés lesz :)
Örülök hogy a végére minden megoldódott.
üdv.Tündi

Gabriella írta...

doo-doo: Nem is ők lennének, ha valami első nekiugrásra klappolna... Bezzeg mi rögtön tudnánk a választ! :)

Liz. Örülök, hogy tetszett! :)))
Szegények megérdemlik a boldogságot. Persze, ettől még lehet vihar a biliben... :)

Tündi: Igen, ez jól el lett simítva. Egyenlőre... :))))))

Gigi írta...

Szia Gabica!
Mit is írhatnék?
Az előttem szólók már mindent leírtak!
Nekem csak annyi a bajom, hogy amikor van időm leülni a gép elé,úgy olvasnám még tovább,tovább,tovább!!!
Totál beleéltem most is magam!
Imádom az izgalmas fejezeteket is, de az ilyen romantikus-szerelmes részek simán feldúlják a lelkemet!!-mármint jó értelembe véve!
Ilyet többször is írhatnál!
Nekem(koromnál fogva)már kellenek az ilyen "múltidéző"irományok!
Tudom, hogy tudod,hogy miről beszélek!!

Gabriella írta...

Gigi: Jól tudod, tudom! :))) Azt is, hogy Neked sosem elég! ;)))))))))
Édes vagy, köszönöm!!!

Tímea írta...

Szia
Én még a nagyon friss olvasóidhoz tartozom most olvastam végig a törid (2napig alig lehetett levakarni a gépről) és nagyon tetszik!Tetszenek az új karaktereid és ami a legjobban tetszett hogy meghagytad a Stephanie Meyer által kitalált szereplők egyéniségét.Nagyon jó volt az utolsó feji is de igazábó nem tudok kiemelni egyet sem mert jók voltak az David-es részek, az eleje is tökre tetszett ahogy Emily-vel a legjobb barátnők lettek, na meg persze Edward.
Nagyon várom a következőket és igérem hogy amikor csak tudok írok komit!
Szia
Timi

Gabriella írta...

Szia Timi!

Üdv közöttünk! Örülök, hogy tetszik a történet, igyekszem hozni a frisset. Talán holnap délutánra meglesz! :)
Köszi, hogy írtál!
Puszi

Gabriella írta...

Szia Timi!

Üdv közöttünk! Örülök, hogy tetszik a történet, igyekszem hozni a frisset. Talán holnap délutánra meglesz! :)
Köszi, hogy írtál!
Puszi