Mindenkit szeretettel üdvözlök az oldalon.
Remélem, hogy az általam írt Twilight fanfic kellemes szórakozást nyújt minden hozzám hasonló fanatikus rajongónak.
Ne legyetek velem nagyon szigorúak, mert még nagyon kezdő vagyok!
Jó szórakozást!
Gabriella

Ui.: Természetesen minden jog Stephenie Meyert illeti! Továbbá az általam kitalált karakterek csak a képzelet szülöttei, ahogy az eredeti könyvtől eltérő események is, valós alapjuk nincs! Anyagi hasznom ebből nem származik!

2010. október 31., vasárnap

42. fejezet

Emily szemszög


Úgy siklottam a fák között, hogy levegőt sem vettem, mert akkor megállíthatatlanul előtört volna belőlem a zokogás. Már közel jártam a határhoz, mikor a szemem sarkából megpillantottam a hatalmas farkast, aki velem párhuzamosan, de a köztünk lévő távolságot tartva, futva kísért. Beleszimatolva a levegőbe azonnal felismertem, anélkül, hogy rá néztem volna Ray-re.

Legalább egy valaki biztos elégedett lehet – gondoltam keserűen, de aztán felrémlett Rosalie arca, és felfogtam, hogy bizony sokan nem díjazták a döntésemet.

Még egy ok.

Átlendültem a határon, mikor a díszkíséret végre lemaradt és én magányosan tovább haladtam a hegyek felé. Szükségem volt Adam közelségére, hogy le tudjak nyugodni és átgondoljam az egész dolgot.

Jacob – már a gondolatára is meginogtam és kényszerítenem kellett magam, hogy ne kezdjek visszafelé rohanni hozzá – később még hálás lesz, hogy meghoztam ezt a döntést. A bevésődés miatt nem tud józanul gondolkodni, ezért muszáj nekem. Ha még ember lennék, valószínűleg boldoggá tehetném őt, hiszen képes lennék mindent megadni a számára, amit egy férfi megérdemel. Gyermekeket és családot. A találkozásunk első percétől ott motoszkál a fejemben, hogy ez csak egy tévedés lehet, hiszen mennyi esély van arra, hogy egy farkas beleszeret egy magamfajtába? Miért tenné, mikor rengeteg gyönyörű nő boldogan lenne az övé, megteremtve neki mindent, amit én képtelen lennék.

Észre sem vettem, hogy lelassítottam és már csak zihálva állok egy fába kapaszkodva, mintha fulladnék. Agyamban csak egy kérdés kavargott, miért nem talált azelőtt párt magának Jacob, hiszen elmúlt hatvan éves? Talán rám várt?

Ne légy nevetséges Emily – korholtam meg magam, hiszen ki vágyna egy kárhozatra ítélt lény szerelmére?

- Többen, mint gondolnád.

Megpördülve meredtem a mögöttem álló Edwardra. Mérges voltam magamra, amiért nem vettem észre hamarabb, hogy rendezhessem a gondolataimat, bár nála gyorsabban mozgó alakkal még nem találkoztam.

- Köszönöm – kuncogta, miközben közelebb sétált. Arca elkomorult, ahogy vizsgálódva kutatta az arcomat.

- Jól vagy? – kérdezte aggódó hangon.

Lehunytam a szemem és megadóan sóhajtottam egyet.

- Nem – suttogtam, miközben lassan leültem a nedves avarra és térdemre hajtottam a fejem.

Ő is leült a szemben lévő fa alá és hallgatott. A csend kezdett elviselhetetlen lenni, főleg mivel nagy erőfeszítésembe került, hogy ne gondoljak semmire, hiszen az az ő társaságában olyan lenne, mintha megállás nélkül fecsegnék.

- Nem állt szándékomban hallgatózni.

Sosem áll – gondoltam gúnyosan, amit elszégyellve magam azonnal meg is bántam. Sokszor eltöprengek azon, milyen lehet megállás nélkül mások fejébe látni, főleg ha egész tömeg vesz körül. Tény, hogy megvan a jó oldala is, de többnyire baromi zavaró lehet.

- Igen, az ember kéretlenül is tudomást szerez erről-arról – nézett töprengve rám, hivatkozva az előbbi elmélkedésemre.

- Mire céloztál az előbb? – jutott hirtelen eszembe a megjegyzése.

Kicsit elmerengett, majd egyenesen a szemembe nézve beszélni kezdett.

- Mikor megismertem Bellát, én is hozzád hasonlóan gondolkodtam. Elképzelni sem tudtam, hogy képes egy olyan tiszta lelkű ember, mint ő, szeretni engem? Gyűlöltem magam, amiért ez vagyok – nézett végig magán – és legjobban azért, mert így elérhetetlennek tűnt a boldogság vele. Mindenáron meg akartam védeni magamtól, megadva számára az esélyt egy teljes életre, és abba a hibába estem, hogy önzetlenségből elhagytam, elkövetve a legnagyobb bűnt a szerelmünk ellen – a szavaiból sütő keserűségben a saját érzéseim visszhangját hallottam ki.

Tekintete élénken megvillant, ahogy kicsit zaklatottan folytatta.

- Hiba volt, Emily, nagyon nagy hiba, és remélem, te nem fogod elkövetni ugyan ezt - nézett mélyen a szemembe egy hosszú másodpercig, majd hirtelen elmosolyodva hozzá tette – sose gondoltam volna, hogy egyszer ezt mondom, de Jacob jó srác, annak ellenére, hogy farkas – vont vállat most már nevetve, amitől nekem is mosolyra húzódott a szám.

- És ami a legfontosabb, hogy mindennél jobban szeret téged – folytatta ismét elkomolyodva – nincs más dolgod, mint elfogadni a szerelmét, mert ezzel teszed őt boldoggá – bizonyára látta a kételyt újra a szememben, mert gyorsan hozzá tette – nincs jogunk mások helyett dönteni.

Némán hallgatott, amíg én ezeken töprengtem.

Talán egy ideig gondtalanul élhetünk, de mi lesz, ha évek múlva jön rá, hogy mi mindenről kell lemondania miattam? Ha akkor már kevés lesz, amit én adhatok? Ezért lenne egyszerűbb el sem kezdeni…

- Honnét veszed, hogy van bármi, amit más nővel szemben te nem tudsz megadni neki? – szakította félbe a gondolatmenetemet Edward.

Felhorkantva meredtem rá. Úgy tesz, mintha nem tudná!

- Tényleg azt akarod, hogy hangosan is kimondjam? – kérdeztem megvetően, mire azonnal megrázta a fejét, de szája sarkában apró mosoly bujkált.

Összezavarodva néztem rá.

- Talán vele kellene megvitatnod a félelmeidet – mondta, miközben felállt – és hidd el, ő minden kétségedet el fogja oszlatni. Nincs más dolgod, mint hogy őszinte legyél vele. Mindentudó mosolyát látva továbbra is tanácstalanul bámultam rá, mert nem értettem, mire céloz.

- Menjek vissza hozzá? – kérdeztem megerősítést várva.

Elém lépett és a kezét nyújtva felhúzott a földről, majd vigyorogva hozzá tette.

- Nem, nem kell – intett a háta mögé – mindjárt ideér.

Ijedten figyelni kezdtem és hamarosan meg is hallottam a közeledő csörtetést a bozótosból.

Edward bátorítóan megszorította a kezem, majd ahogy érkezett, hirtelen el is tűnt, én pedig feszült várakozással szembe fordultam az érkező szerelmemmel.


Farkasalakban érkezett, és ahogy kilépett a bokrok közül, azonnal megtorpant. Hatalmas, barna szemeit rám emelve nyüszögve lépett közelebb, majd ismét tétován megállt. Láthatóan kapkodva szedte a levegőt, pulzusa megszámlálhatatlanul lüktetett, mint aki régóta futott, bundájába több helyen száraz falevél és faág akadt. Tekintetében észrevettem a félelmet, talán attól tart, hogy újra elrohanok.

Elszégyelltem magam és lassan közelebb sétáltam hozzá, egyúttal kezem akaratlanul nyúlt előre, hogy kiszedje a szőrébe akadt gazt. Ahogy ujjaim végigszántottak a bundáján, testünkön egyszerre futott végig a remegés.

- Sajnálom – suttogtam átölelve a nyakát, hogy közelebb érezhessem magamhoz. Néhány percig csak álltunk, majd hozzátettem – Beszélnünk kell.

A bokrok felé pillantott, majd riadt tekintetét a szemembe mélyesztve bizonytalanul toporgott, amíg halványan rá nem mosolyogtam.

- Nem megyek sehova.

Néhány másodperc múlva átváltozva jelent meg rövid farmernadrágjában. Izmos testét látva izgalom futott végig rajtam, és erőltetnem kellett, hogy ne bámuljam szinte megbabonázva.

Kezemet tördelve néztem rá, és azon gondolkodtam, hogyan magyarázzam meg gyerekes viselkedésemet.

- Miért futottál el? – könnyítette meg a dolgomat - Talán megsértett valaki? – ráncolta össze a homlokát, mire hevesen tiltakozni kezdtem.

- Nem, dehogy! Mindannyian nagyon kedvesek voltak. Édesapád nagyon szimpatikus, jól elbeszélgettünk – biztosítottam gyorsan, nehogy rossz következtetést vonjon le.

- De akkor… - nézett értetlenül az ökölbe szorult kezemre, és már nyúlt is érte, mikor szavaim félúton megállították.

- Nézd, Jake, rájöttem, hogy a köztünk lévő szakadék jóval nagyobb, mint amit könnyedén át tudnánk hidalni – kezdtem bele, mire a mellkasom ismét satuként szorította össze a fájdalom, ez azonban csak tovább nőtt, ahogy az arcába nézve felismertem ugyanazt az érzést. Suttogva fejeztem be az eltervezett szöveget – Neked nem rám van szükséged.

Fejét hevesen megrázva ugrott elém, arcomat kétségbe esve vette két forró kezébe.

- Ne mondd ezt! Nekem csak rád van szükségem! – csuklott el a hangja, miközben magához vont.

Nem tudtam ellenállni, karjaim ösztönösen fonódtak a dereka köré, hogy még közelebb érezzem magamhoz. Mellkasához simultam, hogy ne kelljen a szemébe néznem, így őrült iramban dobogó szívét hallgatva úgy éreztem, hogy az enyém is életre kel.

Szerettem őt, annyira szerettem, hogy nálam jobban soha senki sem lenne képes, ebben egészen biztos voltam. Bármit megadtam volna, hogy mindig azzal a csodáló tekintettel nézzen rám, mint ez idáig. Azt akartam, hogy boldog legyen, és velem, általam legyen az.

Észre sem vettem, hogy zokogok, amíg meg nem próbálta felemelni a fejem, hogy lássa az arcomat.

- Emily, kincsem, mi a baj? –kérdezte rémülettel a hangjában.

- Szeretlek – néztem egyenesen a szemébe, ahol az érzelmek kavalkádját fedeztem fel.

- Ezért sírsz? – kérdezte összezavarodva, majd hisztérikusan felnevetett – Abban bíztam, egy kicsit jobb lesz a hangulat, mikor szerelmet vallunk egymásnak – próbált viccelődni, de rekedt hangja megremegett.

Megint ujjai közé fogta az arcom, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Attól a perctől szeretlek, hogy megláttalak az erdőben. Azóta minden pillanatban te jársz az eszemben, te jelentesz számomra mindent. Te vagy a nap, a hold és a csillagok. Te vagy az oxigén, ami éltet, a víz, ami csillapítja szomjamat –tenyeremet meztelen mellkasára simította – tiéd a szívem, mert nélküled megszűnne dobogni – suttogta, miközben ajkai lassan közeledtek az enyémhez, óvatosan simítva végig rajta.

Torkomat mély sóhaj hagyta el, miközben a boldogság és a vágy hullámai csaptak át a fejem fölött.

Karom a nyaka köré fontam, és egyre jobban belefeledkeztem a csókba. Átforrósodott testem még többet követelt, ami számomra is meglepő volt. Még soha senki iránt nem éreztem ezt a lángolást, és azok után már nem is reméltem…

Az emlék hirtelen rántott vissza a valóságba és zilálva szakadtam el az édes ajkaktól.

- Ne! – tátogtam, de hang nem jött ki a számon.

Jacob is levegő után kapkodva ölelte a derekam, és egy pillanatra sem engedett a szorításán. Nem löktem el magamtól, de egyszerűen nem tudtam kiverni fejemből a kísértő vörös szempárt. Mintha figyelmeztetni akarna, hogy ő még köztünk áll.

Hát nem fogom hagyni!

Jacob kutató tekintettel figyelt, ezért mély levegőt véve belekezdtem.

- Még nem tudsz rólam mindent – suttogtam – már többször el akartam mondani, de… olyan nehéz erről beszélni.

Nem mertem a szemébe nézni, ezért csak a mellkasának beszélve folytattam.

- Már szóba került Adam apja – éreztem, ahogy a teste megfeszül, ezért bocsánatkérően felpillantottam rá – Tudnod kell, hogy nem volt szerelem, mégcsak nem is ismertem – a hangom ismét cserbenhagyott, ahogy agyamba kúszott annak az éjszakának az emléke, és testem önkéntelen remegésbe kezdett. Nem tudtam volna megmondani, hogy az újra átélt félelem, vagy a düh miatt-e – Megerőszakolt.

Kimondtam, és furcsa megkönnyebbülést éreztem. Most már csak abban bíztam, hogy Jake nem fog undorodni, vagy elutasítani.

Felsandítva rá megdöbbenve tapasztaltam, hogy nem engem néz, hanem maga elé révedve tekintete szikrázik a haragtól, és teste reszket, ahogy az előbb az enyém tette.

- Meg fogom ölni – szűrte a fogai között.

Kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen, mire pillantása lassan ellágyult.

- Már nem él. Rosalie és Emmett végeztek vele.

Álla megfeszült egy pillanatra, majd újra közelebb vont magához.

- Kár – rándult meg a szája széle – ezek szerint jövök egyel a szőkének.

Ez a mondat oldotta kicsit a feszültséget, de láttam rajta az elfojtott indulatot.

- Annyira sajnálom, hogy nem védhettelek meg ettől – motyogta.

- De hisz még nem is ismertél!

- Igen, ezt sajnálom a legjobban.

Néztem a barna szemeket és azt éreztem, hogy minden ellenére egy irigylésre méltó nő vagyok, akivel bárki szívesen cserélne, hiszen egy ilyen férfi szeret.

Igen, szeret! Hát mit akarok én ennél többet?

Kezem a tarkójára siklott, aminél fogva lehúztam magamhoz a fejét, majd szenvedélyesen megcsókoltam. Száját egy mély, vágyakozó sóhaj hagyta el, ami még jobban feltüzelt engem is. Nyakába csimpaszkodva felhúztam magam és lábammal körbefontam a derekát, megérezve vágyának egyértelmű bizonyítékát. Kezei besiklottak a felsőm alá, felforrósítva minden porcikámat, míg én meztelen felsőtestét simogattam egyre jobban zihálva. A külvilág megszűnt, csak az ő közelsége számított, amiből még többet akartam. Soha sem gondoltam, hogy a szenvedély így képes magával ragadni. A következő pillanatban már a földön feküdtem, meztelen hátam alatt a száraz avarral, míg szerelmem teste teljesen betakarva borult rám. Érintései lágyak voltak, tovább korbácsolva vágyamat, sodorva a sürgető kielégülés felé.


Nem találtam szavakat arra, mit is érzek, ahogy összeölelkezve feküdtünk a már majdnem csupasz fák alatt. Az őszi szél feltámadt, de minket ez egy cseppet sem zavart. Kezeink megállás nélkül cirógatták a másikat, szavak nélkül tolmácsolva érzéseinket. Nyugodt elégedettségemben visszagondoltam, hogy alig két órája milyen nevetséges félelmeken törtem a fejem, elmosolyodtam. Felnéztem Jacobra, aki félig lehunyt szemhéja alól szerelmesen nézett rám. Felkönyököltem, hogy kényelmesen csodálhassam szép arcát.

- Mire gondolsz? – kérdezte a hajammal babrálva.

- Arra, hogy milyen szerencsés vagyok – vallottam be az igazságnak megfelelően, mire csak zavartan felnevetett, aztán hirtelen komoly képpel megkérdezte.

- Elárulnád, végül is miért menekültél előlem? – hangja szorongásról árulkodott, tekintetét az enyémbe fúrta.

- Van olyan dolog, amit vámpírként sosem tudok neked megadni – viszonoztam most már bátran a pillantást – Soha nem szülhetek neked gyereket.

Ő is felkönyökölt, ezzel felém magasodva.

- Erre céloztál, mikor azt mondtad, hogy nem rád van szükségem? – kérdezte meglepetten, majd hirtelen örömtelenül felnevetett. Nem értettem a reakcióját, komoly arccal figyeltem. Mikor észrevette, megköszörülte a torkát és halkan megkérdezte.

- És van más oka is, hogy így érzel? – suttogta, és feszülten figyelte a választ.

Elgondolkodtam, aztán fejrázva, őszintén mondtam ki.

- Nem, semmi megoldhatatlan – ismertem be - de ezen az egyen sajnos soha sem tudok változtatni.

Szinte kézzel tapintható volt a megkönnyebbülés, ami végig hullámzott rajta, őszinte, széles mosolyra húzva a száját.

- El sem hiszed, milyen jó ezt hallani.

Értetlenségem csak tovább nőtt, összeráncolt szemöldökkel figyeltem.

- Nem szeretnél gyereket? – csúszott ki a számon, ami megfogalmazódott bennem. Arca megrándult egy pillanatra, de nem lett szomorú.

- De, természetesen örülnék egy babának – sóhajtotta – de nem lehet.

Elnéztem a bokrok felé, szívemet ismét fagyos marok kezdte szorítani, mikor megszólaltam.

- Ha más nőt választanál, akkor lehetne.

Most nem mertem ránézni, nem akartam látni, ahogy akárcsak elgondolkodik a lehetőségen. Azonban mikor sokáig nem érkezett válasz, nem bírtam tovább és ránéztem. Mintha csak erre várna, határozottan kijelentette.

- Nem, akkor sem lehetne.

Ujjával végigsimított a ráncba szaladt homlokomon, majd körülrajzolta a szám ívét. Időt adtam neki, hogy folytassa.

- Te sem tudsz rólam mindent. Ha sejtettem volna, hogy ez a téma ennyit foglalkoztat, már rég elmondtam volna – most ő nézett a másik irányba, szemét szomorúság árnyékolta be – Nem lehet gyerekem, Emily. Egy gyermekkori fertőző betegség szövődményeként.

Döbbenten meredtem rá, majd hirtelen megértettem, hogy a sors miért hozott össze minket, és bár lelketlennek tűnik, de megkönnyebbültem. Végre semmi sem választhat el minket egymástól, ha mi nem akarjuk.

Kerestem a szavakat, amivel vigasztalhatnám, de mintha megérezte volna, mosolyogva biztosított.

- Nincs baj, már rég túltettem magam ezen. Emiatt mindig is féltem a bevésődéstől, mert nem akartam a választottamat gyermektelen életre ítélni. Azt hittem, pont ezért kerül a szerelem, de most már tudom, hogy rád vártam. Ehhez az érzéshez nincs köze a gyereknek, egyszerűen Te vagy az igazi.

Fölém hajolva lágyan megcsókolt, és most már tudtam, hogy így van. Mi egymásnak lettünk teremtve.

- Mikor rátaláltam Lisára, kicsit kárpótolva lettem. Bár iszonyú gyorsan felnőtt, igyekeztem úgy nevelni, ahogy a saját lányommal tenném. És azt hiszem, jó munkát végeztem – húzta ki magát igazi apai büszkeséggel – Persze az egész falka kivette a részét, mégis a köztünk kialakult kapcsolat valahogy más lett. A többiekre testvéreként néz, de azt hiszem, nekem nagyobb tekintélyem van előtte. Neki apára volt szüksége, amit én boldogan pótoltam, így kialakult ez a fura kapocs közöttünk – amíg beszélt, végig boldogan mosolygott.


Még sokáig beszélgettünk, és csak akkor kezdtünk öltözködni, mikor az eső apró cseppekben áztatni kezdte az alkonyodó erdőt.

- Adam már biztos hiányol – kaptam észbe és gyorsabban készülődtem.

- Igen, nekem is beszélnem kell Bellával – sóhajtott gondterhelten.

- Miről? Történt valami? – néztem rá óvatosan.

Bólogatva nyúlt felém, aztán kéz a kézben elindultunk a ház felé.

- Említettem, hogy új lakók érkeztek, hozzájuk mentem délelőtt – mikor helyeseltem, mesélni kezdett – Evelin Hart és a fia beköltöztek a szülői házba, ami régóta üresen áll. Nos, Evelin La Pushban nőtt fel, de Los Angelesbe járt egyetemre. Miután lediplomázott, hazajött egy időre. Ez évekkel az után volt, hogy Bella eltűnt. Akkoriban Charlie sokat tartózkodott a rezervátumban, mert sehol sem találta a helyét, de nálunk felejteni tudott, még ha rövid időre is…

4 megjegyzés:

Tímea írta...

Szia
Nagyon tetszett a feji főleg hogy Jake milyen aranyos volt meg hogy pont egymásnak lettek teremtve ez így olyan jó.Emily is meg könyebbülhetett és Jake majd biztos örömmel lesz Adam apja.Az utolsó bekezdés azt jelentette hogy ennek a lánynak a fia az Bella testvére?Vagy lehet hogy csak én nem fogtam fel.Köszi a szuper fejit és én már nagyon várom az újabbat.
Szia
Timi

Gabriella írta...

Szia Tímea!

Lehet, hogy túl sokat árultam el? :)))
Igen, Jake és Emily ezzel kipipálva, remélem ez sem lett túl nyálas!
Puszi

Erzsi írta...

Szia,nagyon jó lett.Jake olyan aranyos volt:)Legalább sikerült megnyugtatnia Emilyt:) Alig várom a folytatást.

Névtelen írta...

Nagyon tetszett, mint eddig az összes többi fejezet is!!!:)
Azért nekem egy kicsit sok volt az a rész, hogy Jakenek egy gyerekkori betegség miatt nem lehet gyereke, de máshogy nem nagyon lehetett elintézni, hogy Emily végre megnyugodjon. :)
Ügyes vagy, csak így tovább! :)))
kartonka