Raymond
Őrült
módjára hajtottam végig egész úton, miközben a mellettem lévő ülésen Alice
aggodalmas arccal figyelt. Arra sem emlékszem tisztán, hogy került a kocsimba,
egyszerűen csak ott volt. Nem beszélgettünk, nem próbált nyugtatni olyan
közhelyekkel, hogy „minden rendben lesz”.
És
ez elég ijesztő volt.
A
pánik úgy eluralkodott rajtam, hogy nem tudtam másra gondolni, csak a kék
szemekre, amik a mindenséget jelentették a számomra. Nem mehet el, nem hagyhat
itt mindent! Nem hagyhat itt engem!
És ugyan miért nem? – kérdezte mélyen bennem egy hang. Egy hang, amivel
évtizedekkel ezelőtt egyedül maradtam: a lelkiismeretemé.
Akaratlanul
is lassítottam, a lábamat felemeltem a gázpedálról. A mellettünk elsuhanó táj
lassulni kezdett, ahogy az autó vesztett lendületéből.
Miért kellene téged választania? Mit
tudsz te nyújtani neki? – lüktetett a
fejemben. – Boldoggá tennéd? Védelmeznéd? - Kárörvendő nevetés. – Úgy, mint a családodat?
Nem
állt szándékomban felelni a belső hangra, nem vagyok őrült. És egyébként is
tisztában voltam a válaszokkal.
-
Még megvédeni sem tudnám… - nyöszörögtem magam elé.
-
Lehet, hogy nem – szólt csendesen Alice, mire úgy kaptam felé a fejem, mintha
most venném észre. – De megpróbálnád. És mindent megtennél, hogy sikerüljön.
Nem létezik olyan veszély, ellenség, amivel ne vennéd fel azonnal a harcot.
Nincs olyan dolog, amit ne tennél meg érte.
Ez
igaz volt.
-
De néha az akarat kevés.
A
kezeim a kormányt szorították, idő közben megálltunk az út szélén, és én
bambulva néztem ki a szélvédőn.
-
Oh, nem, rosszul látod. Akarat nélkül hiába van erő, bátorság, lehetőség. –
Megvárta, míg ránézek, aztán folytatta. - Nem tudhatod, mit hoz a jövő, senki
sem tudja. Aki mégis – tette hozzá ironikusan -, annak sem könnyebb. Neked csak
annyi a dolgod, hogy megtegyél mindent, hogy elérd a célodat.
Néztem
az aranyló tekintetet és elmosolyodtam. Ha pár hete valaki azt mondta volna,
hogy a kocsimban egy vámpírral fogok trécselni az életemről, nem hittem volna
neki.
- De
ez nem csak rajtam múlik – világítottam rá a problémámra. – Ő akar menni.
Elrévedt
tekintettel bámult maga elé, majd minden vidámság nélkül bólintott.
-
Igen, ez két emberen múlik – adott igazat. – De neked mindent meg kell
próbálnod, és ha így sem sikerül…
Ebbe
nem akartam belegondolni, még a szívverésem is kihagyott a lehetőségre. Hideg
kezét a karomra simította és bátorítóan megszorította.
-
Szurkolok nektek, mert tudom, amit ő még nem. – Azzal villámgyorsan kiszállt a
kocsiból, és búcsút intett.
Gázt
adtam, és egyedül hajtottam tovább.
A
hó nehéz pelyhekben esni kezdett, mikor elértem La Pusht. A ház előtt
fékezve megláttam egy bérelt kocsit, ami árválkodva állt, utasára várva. Nem
volt nehéz kitalálni, hogy Camilla kölcsönözhette út közben.
Elszoruló
torokkal rohantam fel a lépcsőn, tétovázás nélkül kopogtam be.
Ő
nyitott ajtót, félszeg mosollyal, kezében a kabátjával, és nem lepődtem meg,
amikor nem hívott be, inkább kijött és csendesen behúzta maga mögött az ajtót.
Kerülte a tekintetem, miközben belebújt a kabátba, aztán a fakorláthoz lépett.
A
hosszúra nyúlt csendben ő a szitáló hóesést nézte, míg én csak őt tudtam
bámulni.
-
Nem ébresztettél fel. – Nem voltam vádló, csak valahogy el akartam indítani a
beszélgetést.
Elmosolyodott,
és reméltem, hogy az emlékek hatására. – Olyan békésen aludtál, nem volt szívem
korán felkelteni.
- Bár
megtetted volna – nyúltam önkéntelenül előre, és egy tincset hátra simítottam a
füle mögé, hogy jobban lássam az arcát. Összerezzent, de nem húzódott el, és
ettől felbátorodtam. - Beszélnünk kell. – Nyeltem egy nagyot, aztán mély
levegőt véve belekezdtem. – Rengeteg dolgot el kell mondanom neked…
- Raymond! Ennek nincs jelentősége! – A határozott
hang elhallgattatott.
- Ezt miért mondod? Nem számít, hogy én mit érzek? – A
pániktól emelkedettebb lett a hangom, mire kissé elhúzódott.
- Már döntöttem – motyogta. – És nem akarok úgy
elválni tőled, hogy dühös vagy rám.
- Én nem dühös vagyok, hanem csalódott. Nem hallgatsz
meg, fontolóra sem veszed…
- Néha el kell menned, hogy visszatérhess.
- Mi? Miről beszélsz, Camilla?
- Arról, hogy most nem megfelelő az idő, de majd
egyszer…
Felemelt kézzel hátraléptem, amivel félbeszakítottam a
mondatot.
- Ne, kérlek, ne! – Behunytam a szemem, és éreztem,
hogy megtántorodok. - Csak ezt ne! Ne
gyere nekem ígéretekkel, főleg, ha nem vagy biztos benne, hogy teljesíteni
fogod.
A lány arcáról eltűnt a hév, komoran sütötte le a
fejét.
- Sajnálom – suttogta, és ezzel az egy szóval
darabokra tört.
Elfordultam tőle, hogy ne lássa a könnybe lábadt szememet.
- Ezek szerint én semmilyen formában sem szerepelek a
terveidben, igaz?
A hallgatása felért egy arculcsapással.
A remegés és a forróság hullámokban ömlött végig
rajtam, annyira közel álltam az átváltozáshoz, hogy éreztem a megfeszülő ruha
reccsenését az izmaim felett. Minden erőmmel igyekeztem elfojtani az ösztönt,
mert még volt valami, amit el akartam mondani neki, akkor is, ha nem kíváncsi
rá. Mély légvételekkel fordultam felé, és kényszerítettem az agyam, hogy minden
vonását, mozdulatát az emlékezetembe zárja. Azt akartam, hogy ez a kép elevenen
éljen bennem, hogy bármikor gond nélkül felidézhessem. Ez csak az enyém marad,
ahogy ott áll, a hidegtől kipirultan, izzó, jegesen kék szemekkel, amit a
szomorúság könnye fátyoloz be. Emlékezni fogok a selymesen szőke tincsekre, a
csókolni való, édes ajkakra.
- Szeretlek Camilla, attól a pillanattól, hogy
megláttalak. – Igyekeztem, hogy hangomon ne érződjön a kétségbeesés, nem
akartam egy banális szerelmi vallomást előadni. Csak azt akartam, hogy tudja. –
Minket egymásnak teremtettek, te vagy az én másik felem. Nem számít tér, vagy
idő, ez sohasem fog megváltozni. És ha azzal teszlek boldoggá, akkor
elengedlek. Próbálhatnálak meggyőzni, de nem tudok mást felajánlani, csak amit
itt látsz magad előtt. – Nagyot nyeltem. – Nem fogom azt mondani, hogy mindig
itt várok majd rád, mert nem tudom, meddig bírom nélküled.
A szeméből kigördült egy könnycsepp és én féltékeny
lettem rá, mert érintheti a bőrét, míg nekem csak a látvány maradt. Szerettem
volna megcsókolni, és biztos hagyta volna, de csupán a sajnálat miatt, így
inkább csak néztem tovább.
- Ígérd meg, hogy vigyázol magadra, és boldog leszel.
Bólintott, és én egy búcsúpillantás után elsétáltam a
hóesésben. Nem vártam, hogy utánam szól, és nem is tette, én pedig cserébe
anélkül léptem be a saját házamba, hogy visszanéztem volna rá. Hogy miért nem?
Nem azért, mert nem vágytam rá, de nem szerettem volna, ha könyörgésnek veszi.
Mikor becsukódott mögöttem az ajtó a fájdalom
elviselhetetlen erővel tört rám, mire én csak lerogytam a fal mellé, nem
törődve semmivel.
Camilla szemszög
Mikor elhajtottam a La Push tábla mellett, a hó egyre sűrűbben esett,
vastag takarót borítva a tájra. De nem ez volt az oka, hogy az orromig sem
láttam, hanem a szememben ülő könnyek. Miért volt ez ennyire nehéz?
Amikor elköszöntem, mindenki marasztalt, próbáltak a
lelkemre beszélni, és én magam sem tudnám megmondani, honnét jött a sürgető
késztetés, hogy meneküljek.
Mert ez az volt, tagadhatatlan. Nem éreztem magam
felkészültnek, hogy szembe nézzek a félelmeimmel. Bár még azt sem tudtam
pontosan, hová megyek. Talán elfogadom az európai állást, amit nemrégiben
ajánlottak. Akkor valóban a magam ura lehetek, és nem leszek kiszolgáltatva
mások kénye-kedvének.
Igen, ez lesz a legjobb – győzködtem magam, de akkor
miért érzem úgy, mintha kiszakadna a szívem a helyéről. Ahogy távolodtam a
rezervátumtól, az egyre erősödő szél vadul táncoltatta a havat, mintha egy
tejszínhabbal teli keverőtálba kerültem volna. Az ablaktörlő erőlködve próbálta
szabaddá tenni a kilátást, kevés sikerrel, így kénytelen voltam lépésben haladni.
Raymond…
Nem akartam gondolkodni, rá meg pláne nem, de a
fájdalmasan sötét tekintet olyan élénken élt bennem, mintha a retinámra lenne
tetoválva. Ő volt az oka, hogy most szánalmas módon szökök, de ez a fiú túl jó
ahhoz, hogy igaz legyen. És én nem akartam megvárni az első pofont, ami észhez
térít… Mert mindig van egy ébresztő, ami felráz, és az azt követő csalódást még
nehezebb feldolgozni.
Hogy eltereljem a figyelmem, feltekertem a rádión a
hangerőt, mire – mint egy globális összeesküvés részeként -, felcsendült Bon
Jovi Always száma. Első reflexből ki akartam nyomni a készüléket, de ahogy
előre dőltem, egy hatalmas vontató trailer tűnt fel az úton, mire azonnal
félrekaptam a kormányt, és az autó csúszni kezdett, aztán nagyot zökkenve állt
meg, keresztben az úton. Szerencsére a másik sofőr észnél volt, és elkerültük
az ütközést, de hangos dudálással fejezte ki véleményét a vezetési stílusomról.
Levegő után kapkodva hunytam le a szemem, görcsösen kapaszkodva a kormányba,
miközben Bon Jovi fájdalommal telve kürtölte világgá a szerelmét.
Amíg róbáltam lenyugodni, a számra összpontosítottam. A
szavak ezúttal új értelmet nyertek, mintha nekem énekelné. És már nem is ő
énekelt, hanem…
Ahogy figyeltem a vallomást, a reszketésem lassan
csökkent, és melegség áradt szét bennem. Igaz lehet: senki sem tökéletes, de
esélyt adva… talán…
Raymondról mindenki elismerően beszélt, még Brandon
is. Tisztelték és szerették, ami arra enged következtetni, hogy a szívem nem
tévedhet vele kapcsolatban.
És én ellöktem magamtól, csak mert félek a
csalódástól? Ez hirtelen annyira nevetségesnek hatott…
Izgatottan indítottam, fel sem mérve az út szélességét
megfordultam, és kipörgő kerekekkel indultam visszafelé. A szívem őrült módon
dübörgött a mellkasomban, a szám kiszáradt, de az arcomon végigpergő könnyek
ezúttal nem a szomorúság, hanem a boldogság reményétől csordultak ki.
A hóvihar még jobban tombolt, miközben a szememet
erőltetve kerestem a la Push
táblát, de alig láttam valamit. Az út már nem is látszott igazán, a bokrokat
befedte a hó, és az autó küszködve araszolt szemben a széllel. Hirtelen egy
árnyat láttam elrohanni a vezető felőli oldalnál, amitől rémületemben a fékre
tapostam, és a kocsi belefarolt az árokba. Rémülten pislogtam, mivel röpke
félóra alatt másodszor kísértem meg a halált, és ez elég sokkolóan hatott
gyenge idegeimre.
Szándékosan nem akartam azon agyalni, hogy mi
futhatott el mellettem, inkább megpróbáltam kitolatni az árokból, ám az autó
többszöri próbálkozás után sem moccant meg. Elővéve a mobilom meg sem lepődtem,
hogy nincs kapcsolat. Belebújtam a kabátomba, és kiszálltam, mire a szél
majdnem elrepített; felhajtott kapucnival indultam neki a rövid útnak.
Sokáig botorkáltam úgy, hogy két méternél tovább
semmit sem láttam, a süvítéstől nem hallottam, miközben teljesen besötétedett.
Teljesen átfagytam, a szél az arcomba, hajamba fújta a havat, de a lelkesedésem
nem lankadt, minél hamarabb Raynél akartam lenni.
Sokára értem el az első házakat, és újult erővel
vettem célba azt az egyet, ami sötét magányban álldogált a hóvihar közepén.
Lehet, hogy nincs is itthon, talán Brandonéknál van.
Ahogy reszketve felkapaszkodtam a csúszós lépcsőn,
elgémberedett kezemmel hangosan bezörgettem. Még néhányszor megismételtem, de
nem gyulladt fény az ablakokban. Csalódottan még egyszer beleadtam
apait-anyait, mire hirtelen feltárult az ajtó, és ott állt előttem Ő.
- Mi a francért… - Haragos arccal meredte előre, ám
mikor felismert, a döbbenettől elnyelte a káromkodást. Megkíséreltem
rámosolyogni, de az arcom nem engedelmeskedett. – Jézus Krisztus! – nézett
rajtam végig elszörnyedve, aztán hirtelen felkapva berohant velem a házba.
Még felocsúdni sem volt időm, mikor gyengéden lerakott
egy kanapéra, villanyt kapcsolt, és vizsgálódva nézegetni kezdett.
- Mi történt? Megsérültél? – Ahogy jéghideg ujjaimat a
forró tenyerébe fogta, nem tudtam elnyomni egy jóleső nyögést. – Atya ég,
teljesen átfagytál! – Villámgyorsan előkapott valahonnét egy puha plédet, amit
körém tekert, és dörzsölni kezdte a karomat. Kétségbe esett arccal nézett a
sötéten ásítozó kandalló felé, feltehetően azon agyalva, hogyan csinálhatna
minél előbb meleget. Tiltakozni akartam, hogy nem fontos az egész, inkább
elmondanám, amit szeretnék, de a fogaim hangos koccanásán kívül semmi sem jött
ki a számon. – Várj, mindjárt felmelegítelek! – azzal a pokrócot a hátamra
terítve a mellkasára vont, és szorosan ölelve ringatott. Testéhez simulva
jóleső érzés járt át, lehunyt szemmel adtam át magam neki, és egész közel
kerültem, hogy elaludjak. Két karja maga volt a biztonság, bőréből hihetetlen
forróság áradt. Mikor már úgy gondoltam, képes vagyok megszólalni, eltoltam
magamtól, de csak annyira, hogy fel tudjak nézni a szemébe.
- Nem vagy lázas?
- Nem, én nem vagyok, de te jó eséllyel összeszedtél
egy tüdőgyulladást – morogta összehúzott szemmel. – Fel kell hívnom Carlisle-t,
hogy vizsgáljon meg.
Erőtlenül tiltakoztam: - Nem, jól leszek, csak kell egy
kis idő…
Raymond felállt, és a kandalló körül kezdett
tevékenykedni, mire nemsokára fellobbant a láng, és vidám ropogás töltötte be a
nappalit. Volt időm körülnézni, és nagyon tetszett, amit láttam. Az egész
földszint szinte egy egybefüggő tér volt, hátul a konyhával és az étkezővel.
Mindent fa uralt: a falat, a padlót, a bútorokat, amit az idő sötét színűre
változtatott, ettől meleg hatást keltve. A padlót színes, mértani mintázatú,
tipikus indián szőnyegek borították. A középre beépített széles kandalló
terméskövekkel volt kirakva. Az egész házat egyszerű elegancia jellemezte, és
mindenhol feltűnő rend és tisztaság uralkodott. Nem olyan volt, ahogy egy
egyedül élő fiú házát elképzeltem volna…
- Nagyon otthonos itt nálad – mondtam ki az első
mondatot reszketés nélkül.
Szétnézett, aztán felém fordult, arcán semmilyen
érzelem nem tükröződött. – Köszönöm. – Zsebre dugta a kezét, és csak bámult,
mintha várna valamire. Észbe kaptam, és próbáltam összeszedni a gondolataimat,
mit is mondjak.
Megköszörültem a torkom. Egyszer, kétszer, de a szavak
csak nem akartak kitalálni…
- Miért jöttél vissza? – kérdezte lágyan, amitől kissé
feloldódtam.
Kigabalyodtam a takaróból és odasétáltam elé. Széles
vállait hátulról világították meg a lángok, így az arcából alig láttam valamit.
- Miattad.
Hosszan fújta ki a bent tartott levegőt, de továbbra
sem mozdult, csak várt.
Zavartan próbáltam megtalálni a megfelelő szavakat,
mert görcsösen igyekeztem, hogy ne rontsam el, a fejemben azonban csak egyetlen
kifejezés villogott, mint egy neonfelirat.
- Szeretlek – mondtam ki hangosan, és olyan jó volt
hallani, hogy szélesen elmosolyodtam.
A karjai egy szempillantás alatt körém fonódtak, szája
megtalálta az enyémet, és én boldogan bújtam hozzá. Mikor kissé eltávolodtunk
egymástól, elfúlva kérte: - Mond még egyszer!
- Szeretlek – suttogtam volna ezerszer is, ha a szája
nem fojtja belém a szót.
9 megjegyzés:
hali
ez irto édes kis feji lett
egyszerüen imádtam
üdv
Reni
Hali!
Na neee:D Ez mennyire ahh:D nem is tudom de mind1 is nagyon nagyon jó volt:D Ray igazán szívszorítóan drámázott amikor "elbúcsúztak" :D De az tényleg nagyon szomorú rész volt:( Komolya n mondom ez a csaj :D 2szer is megúszta a halált:D ez azért szerintem intő jel :D a kocsitól tuti eltiltanám :D Igazán megleptél :D Bár nagyon reméltem hogy visszafordul :) A vége is nagyon jóra sikeredett:) Végre véééégreeee:D Kösziiiii
:))))))))))))))))))))))))
Nem is mondok többet :)
Szia!!
Szuper szuper szuper....
Camilla és Ray. Ray és Camilla.
:D :D :D :D :D
Nikol
Sziasztok!
Reni: Köszi, aranyos vagy! igyekeztem, hogy ne legyen túl csöpögős, de ezt nem lehet máshogy, nagyon megszenvedtek érte! És kell is a lelkünknek a romantika... :)))
Ati: Igen, Camilla az a tipikus lökött csaj, aki forró fejűen először cselekszik... :)
Bulika: PUSZI!!! :D
Nikol: :)))))))
Igen, végre együtt!
Tudom, hogy többen türelmetlenek voltatok emiatt a huzavona miatt, de most már ők is sínen lesznek, jöhetnek újabb megpróbáltatások! ;)))))) Majd...
KÖSZÖNÖM NEKTEK! :)))))))
Juhú! Éjen! Jipíjáé!
Már kezdtem megijedni, hogy Camilla tényleg elköltözik, ezzel összetörve a saját és Raymond szívét is, de nem!:)) Jaj, annyira örülök, és gratulálok, hogy ismét egy tökéletes, bensőséges pillanatot sikerült kreálnod nekik a kandallóval és Ray cuki kis otthonával. :)
Siess azzal a következő résszel. :)
Sok puszi: Hannah
Szia Hannah!
:))))))))))))))))))))))))
Jó érzés nektek örömet szerezni!
Sietek, ahogy az ujjaimtól futja! :D
PUSZI
Szia!:D
nagyon szuper lett ez a fejezet is nagyon tetszett az egész, ahogy szépen kialakítottad *-*
Várom a következőt, siess vele :P
Puszi.(LLL)
Szia Regina!
Köszönöm, és örülök, hogy tetszett.
PUSZI
Megjegyzés küldése