54. fejezet

Üdvözlök mindenki!

Húúú, nem is tudom, hol kezdjem! 

Először is szeretnék bocsánatot kérni Tőletek, amiért elhanyagoltam a blogot. Kaptam hideget-meleget egyaránt, jogosan. Kifogásokat sorolhatnék reggelig, de ebbe most nem kezdenék bele. :)

A lényeg, hogy itt vagyok és hoztam a folytatást. Talán akad még valaki, akit érdekel.

És ígérem, ezúttal nem tűnök el! :)))

54. fejezet

A hangulat egyre jobb lett és a Cullenek is kikerültek a figyelem középpontjából. Még a farkasok is lazítottak kicsit, bár továbbra is szemmel tartották a vendégeket.

Adam, miután látta, hogy a két család közti feszült légkör oldódik, felhőtlenül szórakozott kis barátnőjével, Amandával, aki mindent meg akart mutatni neki. A köztük lévő korkülönbség a hetek múlásával eltűnt, ahogy Adam rohamos fejlődése révén utolérte a kislányt, sőt lassan már el is hagyta. Ez nem kis fejfájást okozott Emilynek, hiszen még mindig nem tudhatták biztosan, hogyan reagál a félvér fiúcska szervezete, ha eléri a felnőtt állapotot. Carlisle figyelte a gyereket és mindent dokumentált.

Fokozatosan Rose is elengedte magát, ahogy kevesebb kíváncsi tekintet figyelte őket. Felmosolygott a testőrként mellette ácsorgó Emmettre, akit Cole-ék be akartak nevezni egy Szkander versenyre. A mérkőzés kimenetele természetesen nem volt kérdéses, de szerettek volna néhány nagyszájú, forksi izomfiút megleckéztetni, akik túl sokat képzeltek magukról. Jacob megtiltotta a falkatagoknak, hogy az erejüket fitogtassák, és ezzel felhívják magukra az emberek figyelmét. A tilalom azonban nem vonatkozott a vendégekre…

- Menj csak – szólt halkan, de őszinte bátorítással Rose a férjének, aki bizonytalanul nézett le rá.

- Biztos?

- Persze, menj csak, verd szét őket! – kacsintott egyet, majd a bőszen vigyorgó Cole felé intett.

- Ezt nekünk sem kellene kihagyni, ha már enni úgysem akartok – mosolygott Lisa a többiekre. - Íjászati verseny is lesz, különböző korosztályoknak. Talán mi is benevezhetnénk.

Jasper szinte azonnal felugrott.

- Nem is rossz ötlet, egyébként is rám fér egy kis friss levegő! – nézett körül elkínzottan az emberekkel megtömött teremben.

A csoport Carlisle és Esme kivételével elindult kifelé, hogy szétnézzenek a vetélkedők között. Menet közben Alice Lisa fülébe suttogva megkérdezte.

- Szóval?

- Szóval mi? – a kérdezett tettetett értetlenséggel suttogott vissza.

A válasz halk morgás volt.

- Úgy sem úszod meg… Tudom, hogy történt valami! - szólt hátra a válla fölött, azzal kecsesen odalépett Bellához. - Láttad már valahol Brandont?

- Nem, még nem – csóválta az a fejét, miközben folyamatosan a nyakát nyújtogatva kutatott a tömegben.

Mindannyian megálltak a szalaggal elkerített terület mellett, ahol a céltáblák sorakoztak különböző magasságban és távolságban. A kíváncsiskodó emberek már várták a vetélkedő kezdetét, kisebb csoportokba verődtek az azonos versenyzőért szurkolók, hogy kiabálásokkal, tapssal biztassák kedvencüket. Néhány gyerek, köztük Adam is izgatottan szaladgált a pálya mellett, igyekeztek olyan helyet keresni, ahonnét belátható volt minden.

Lisa lelkesítően integetett néhány helyi fiúnak, akik már felsorakoztak a kezdéshez. Egymás után lőtték ki a nyilakat, aztán a bírók összeszámolták a találatokat. Minden körben nehezítettek a feladaton és messzebbre helyezték a céltáblákat.

- Mégsem neveztetek be? – sétált oda Carlisle Esmevel és Evelinnel.

- Biztos nem szerettek volna feltűnést kelteni – mosolygott végig kedvesen a társaságon Evelin, megadva az egyértelmű választ. – Pedig Lisa igazán jó lövő, bárkit kenterbe verne. – Belekarolt a lányba, aki boldogan ajánlotta fel a karját támaszul. Látta, hogy az asszony kicsit sápadt, de az arca ragyogott a boldogságtól.

- Jól vagy? – kérdezte tőle halkan, kihasználva hogy a többiek Esme-ékkel beszélgetnek.

- Oh, igen, remekül. Ismét fiatalnak érzem magam. Ez a zsivaj, az illatok, mind-mind a régi időkre emlékeztet engem. Imádtam az ünnepeket, jó újra itthon – nézett elérzékenyülten körbe.

Lisa tudta mit érez, ő is elégedett volt a dolgok alakulásával. Megkönnyebbült, mert eddig minden nagyszerűen sikerült. De akkor miért érzi olyan szomorúnak magát, mint akit hasba rúgtak és a fájdalom nem akarna múlni? Töprengése közben fél füllel Evelint hallgatta, aki egy gyermekkori történetet mesélt a Cullen családnak, mikor egy ismerős illat kúszott az orrába. A gyomortáji szorítás azonnal erősebb lett és meg volt győződve, hogy a szíve megállt dobogni…

- Végre megtaláltalak! – lépett hozzájuk Brandon, kezében egy kabátot tartva. - Már végigjártam utánad az egész rezervátumot. – Miközben gondosan az anyja vállára terítette, szemét Lisán tartotta. A lány nem tudta eldönteni, kihez is beszél tulajdonképpen kettőjük közül. Tekintetük összeolvadt, és egy másodpercre megállt az idő… De a pillanat tovaszállt, amikor Brandon elfordult, hogy üdvözölje a doktort. Következtek a bemutatkozások, így senki sem törődött Lisa vörösre gyúló arcával, sem lesütött szemével, amiben a csalódottság könnye csillogott. Most már tudta, mitől érzi magát annyira nyomorultul. Fejében az előző este képei villogtak, amit eddig igyekezett elfojtani magában. Az a csók! Azok a kezek! Az az illat! És… azok a megsemmisítő szavak, amik mostani fájdalmát is okozzák!

   Karba tett kézzel fordított hátat a többieknek és a versenyzőkre fordította figyelmét, hogy ne lássák felindultságát. Körmei a tenyerébe vájtak, ahogy ökölbe szorította a kezét azon igyekezetében, hogy ne rohanjon el. Nem viselkedhet gyerekesen, és még magyarázkodhatna is a viselkedése miatt. 

Ébresztő kislány! – Az csak egy csók volt…

Eközben Carlisle sorban bemutatta a család jelenlévő tagjait Brandonnak. Bella izgatottan figyelte a fiút, kutatta arcának ismerős vonásait.

- Ez pedig Bella… - mutatott rá Carlisle, mikor a fiú határozottan közbevágott.

- Igen, velük már találkoztunk. – Pillantása átsiklott Bellán, de gyorsan kezet fogott Edwarddal és a fiúkkal, majd egy lépéssel hátrébb lépett, mintha csak egy kellemetlen kötelességet teljesítene, aztán átkarolva az anyját ismét hozzá fordult.

- Nem örülnék, ha ismét megfáznál, jobban kellene vigyáznod magadra. Így van, doki?

A helyeslő válasszal ismét megindult a beszélgetés, szóba került az időjárás, a hagyományok, végül az építészet. Úgy tűnt, Brandon szívesen beszél a munkájáról. Kiderült, hogy Edward is szereti az építészetet, sőt ért is hozzá, így Carlisle és a két fiú gyorsan megtalálta a közös hangot. A többiek inkább a versenyt kezdték figyelni és fogadásokat kötöttek. Bella kivételével természetesen. Ő inkább az öccsét figyelte. Annyira hasonlított Charlie-ra…

- És most min dolgozol? – érdeklődött Edward.

- Egy többcsaládos nyaralót tervezek. A megbízóm elég népes rokonsággal rendelkezik és sok időt töltenek együtt, mégis szeretnének több privát térrel rendelkező épületet, minden korosztálynak. – Azzal belemerült a részletek ecsetelésébe.  

- Szívesen megnézném a terveket – mondta lazán Edward, de közben reménykedve sandított Bellára. Szerette volna összehozni a testvéreket, hiszen mindennél fontosabb volt számára a szerelme boldogsága.

- Örömmel megmutatom. Akár most is átugorhatnánk hozzánk, a lányokra úgyis ráférne egy forró tea – nézett az anyjára, aki szorosabban fogta össze magán a kabátot.

- Jó ötlet – élénkült fel Evelin. – Mindenkit szeretettel látunk a házunkban.

Rose, Alice és Jasper kimentették magukat és inkább Emmett keresésére indultak, Carlisle-ék boldogan elfogadták a meghívást.

- Ugye, drágám, te is velünk jössz? – nézett Lisára Evelin.

A lány lesápadt.

- Nem! – kiáltotta hirtelen, majd higgadtabban próbálta kimenteni magát. – Nem, én inkább megkeresem Jacobot, talán segítségre van szüksége. – Kényszerítette magát, hogy véletlenül se nézzen Brandon irányába, inkább a nyakát nyújtogatva kezdte a tömeget kémlelni, hátha felismer egy ismerőst. Pont ezért nem láthatta, amikor a sötétbarna szempár felett ráncba szaladt a fiú homloka, majd mély levegőt véve mondani akart valamit, hogy aztán meggondolva magát elforduljon.

Evelin csalódottan figyelte.

- Sajnálom. Azért később találkozunk, hamarosan kezdődik a mulatság is.

Mint mindig, most is zenével és tánccal zárják az ünnepet, valamint a tábortűzzel, amit szintén mindenki lelkesen várt.

- Persze – motyogta Lisa, aztán gyorsan elvegyült a tömegben.

A házban Esme és Bella segített elkészíteni a teákat, amíg a fiúk a számítógép köré gyűltek a dolgozószobában és lelkesen beszélgettek. Miután ők is leültek a nappaliban, Evelin leplezetlenül szemügyre vette Bellát. Mivel Brandon nem hallhatta, nyíltan megszólalt.

- Nagyon szép vagy, apád büszke lenne rád.

A lány fájdalmas mosollyal nézett a nyílt tekintetbe.

- Köszönöm. – Lassan forgatta a kezében tartott bögrét, aminek a tartalmát természetesen esze ágában sem volt megkóstolni. – Mesélne róla?

Az asszony is hasonlóan elmosolyodott.

- Mármint a kapcsolatunkról, igaz?  - Letette a teát az asztalra és fázósan a termosztát felé pillantott. Esme azonnal felpattant és feltekerte a hőfokszabályzót, majd egy plédet terített a másik nőre, aki hálásan megköszönte. Kis ideig csendben nézett maga elé, majd halkan beszélni kezdett.

- Mióta az eszemet tudom, ismertem Charlie Swant, Forks rendőrfőnökét. Még gyerek voltam, mikor te...eltűntél. Attól fogva még többet járt a rezervátumba, szinte családtag volt. A főiskola utáni nyáron hazajöttem, de nem találtam a helyem. A korombeli lányok többsége már férjhez ment, vagy elköltözött. Nem voltak barátaim, magányos voltam. Egy este hazafelé defektet kaptam, már besötétedett, mikor ő arra járt. Hazahozott és közben elkezdtünk beszélgetni… a furgonban ülve csak azt vettük észre, hogy reggel lett. Mire felkelt a nap, én már őrülten szerelmes voltam belé. – Az arca ragyogott az emlékek hatására. Aztán lassan elkomorult, száján egy keserédes mosoly játszadozott. – És ez máig sem múlt el.

Hosszabb csönd telepedett a szobára, Bella még lélegezni is elfelejtett. Várt egy darabig, de mikor Evelin nem folytatta, rákérdezett.

- Akkor miért mentél el?

Az asszony szomorúan fordult felé.

- Nem akartam, de ez tűnt a leghelyesebbnek. – Belekortyolt a teába. – Igazából el sem mélyülhetett a kapcsolatunk… Ő nem engedte. A rögeszméje volt a köztünk lévő korkülönbség, mert szerinte én jobbat érdemeltem nála. Bárhogy próbáltam meggyőzni, hajthatatlan maradt. Azt mondogatta, hogy ő nem férjnek való, ő csak egy öregember hozzám képest. – Szomorúan csóválta a fejét. – Tudom, hogy szeretett, de a köré épített falon nem tudtam áthatolni. Megkért, hogy ne találkozzunk többé. Nem tudtam volna úgy tovább élni a közelében, mintha semmi sem történt volna közöttünk. Pár nap múlva már úton voltam Los Angelesbe… A terhességem csak hetekkel később derült ki. Nem tudtam, mit csináljak, csak azt, hogy mindennél jobban akarom a babát. Hosszú tépelődés után úgy döntöttem, nem jövök vissza. Azt hittem, ha eltelik egy kis idő, hiányozni fogok Charlie-nak és rájön, van közös jövőnk. De azt nem szerettem volna, ha a gyerek miatt kényszerítve érzi magát. – Örömtelenül felnevetett. – És abban is reménykedtem, talán keresni fog, mert nem tud nélkülem élni. – Fejét csóválva legyintett. – Fiatal és naiv voltam, hittem a mesés végkifejletben…

- De ő nem keresett, te pedig nem jöttél vissza – állapította meg szomorúan Bella.

- Nem. Az idő múlásával rájöttem, hogy ezt jobb nem erőltetni. Megismerkedtem Nick Harttal, aki szeretett annyira, hogy elvegyen és adoptálja a fiamat. Brandon úgy tudja, ő volt a vérszerinti apja. Jó ember volt, nagyszerű férj és apa. Igyekeztem teljes szívemből szeretni őt, de a szerelmem már másé volt…

Bella kételkedve nézett Evelinre.

- Soha sem gondoltál arra, hogy apának esetleg joga van tudni a fiáról?

Az asszony fájdalmasan bólintott.

- De, ez állandó lelkiismeret-furdalást okozott nekem. Én akartam szólni, tényleg! – védekezett elgyötörten. - Az idő előrehaladtával azonban egyre fogyott a bátorságom. Nem mertem sem Brandon, sem Charlie elé odaállni és elmondani az igazat. A fiamnak volt apja, jó apja Nick személyében, nem akartam összezúzni a hozzá fűződő kapcsolatot. Sajnos csak nyolc évig volt velünk, amikor meghalt szívrohamban. Ezt követően megint nem éreztem helyesnek a múlt bolygatását. – A dolgozószoba felé fordult, ahonnét kihallatszott Brandon mély hangja. – Most viszont már végleg kifutok az időből.

Lassan Bella szemébe nézett.

- Hamarosan meg fogok halni és nem akarok elvarratlan szálakat hagyni magam mögött. Nem csak nosztalgiából, vagy a friss levegő miatt jöttem vissza, hanem hogy visszahozzam a fiamat oda, ahová tartozik.

Felállva bizonytalan léptekkel elsétált a szemben lévő kanapéig és leült a lány mellé. Arca most meggyötörtnek tűnt, szomorú szemeiben könny reszketett. Ahogy a kezéért nyúlt, bőre alig volt melegebb a vámpír bőrénél.

- Örülök, hogy itt vagy. Látom rajtad, mennyire szeretnéd közelebbről megismerni az öcsédet. Megígérem neked, hogy ezúttal nem fogom a könnyebbik utat választani.

Bellát meghatotta Evelin vallomása, óvatosan átölelte a törékeny asszonyt.

- Köszönöm, hogy elmondtad. – Eltolva magától, megsimogatta az arcát. - És csak hogy tudd, nem hibáztatlak, a körülmények néha rossz döntésre kényszerítenek minket.

Evelin Hart hálásan bólintott, mint aki feloldozást kapott. Persze az igazi megbocsátást csak a fiától kaphatta meg…

Örülnék a kritikáknak, már egy kicsit "berozsdásodtam". :))))