Mindenkit szeretettel üdvözlök az oldalon.
Remélem, hogy az általam írt Twilight fanfic kellemes szórakozást nyújt minden hozzám hasonló fanatikus rajongónak.
Ne legyetek velem nagyon szigorúak, mert még nagyon kezdő vagyok!
Jó szórakozást!
Gabriella

Ui.: Természetesen minden jog Stephenie Meyert illeti! Továbbá az általam kitalált karakterek csak a képzelet szülöttei, ahogy az eredeti könyvtől eltérő események is, valós alapjuk nincs! Anyagi hasznom ebből nem származik!

2010. augusztus 4., szerda

5.-6. fejezet – A találkozás

Sziasztok!


Ez az a fejezet, mikor Bella találkozik a Cullen-családdal a bevásárlóközpontban, csak Alice szemszögéből megírva.

Ez volt Liz kérése, aki a júniusi hozzászólóm lett. :)
Láthatjátok, megéri kommentet írni és a hét végén kiválasztom a következő személyt! :)


Puszi, jó olvasást!





5.-6. fejezet – A találkozás


Alice szemszögéből


Idegesen doboltam az ujjaimmal a szállodai recepció pultján. Fel sem mentem a szobába, alig vártam, hogy a többiek is leérjenek, és végre elinduljunk a plázába. Nem bírtam magammal, olyan ideges voltam, hogy egy szikrától lángra lobbantam volna. Jasper elkínzott arccal figyelte minden mozdulatomat. Túl sok volt neki a látomásom óta eltelt 24 óra, ahogy az elmúlt negyven év is. Szegénynek meg kell birkóznia valamennyiünk érzéseivel, a sajátjáról nem is beszélve. Nem elég a bűntudat, ami évtizedek óta mardossa a lelkét, még a miénket is éreznie kell.

Tekintetem az oszlop mellett álldogáló Edwardra tévedt és ettől még idegesebb lettem. A látomás óta alig lehetett vele szót váltani. Miután megbeszéltük, hogy idejövünk, csak hallgatott és zombiként követett minket. Az elmúlt negyven évben csak ennek a találkozásnak a reménye tartotta életben és most ettől dől el minden.

Igen, csak egy esélyünk lesz, és bárhogy alakuljanak a dolgok, ez merőben megváltoztatja az életünket- vagy így, vagy úgy.

Épp ezért mindannyian csak remélni tudtuk, hogy sikerül rendezni ezt a félreértést. Elhatároztam, hogy ha kell, a földre teperem Bellát, de akkor is meg fog hallgatni minket.

Figyeltem bátyám arcát, ahogy ő is türelmetlenül a lift felé pillant. Kézen fogtam Jaspert és Edwardhoz sétáltam vele.

- Minden rendben lesz- suttogtam rekedten, mire rögtön felkapta a fejét és reménykedve nézett a szemembe.

- Láttál valamit?

- Nem- elszorult a szívem látva, hogy a csalódottság fájdalma végighullámzik rajta- de érzem…

A lift ajtó nesztelenül kinyílt és kiléptek rajta a többiek.

A legfelső emeleten vettünk ki egy lakosztályt, ahová leraktuk a holminkat. Úgy beszéltük meg, ha mégsem jönne össze a találkozó, akkor egy ideig itt maradunk és átkutatjuk a környéket. Csak találunk valamilyen nyomot, amin esetleg elindulhatunk.

- Gyalog megyünk, néhány sarokra van a bevásárlóközpont- közölte Carlisle és a bejárat felé indult Esmevel, mi pedig párokban követtük. A sort Edward zárta, megtörten kullogott utánunk. Hátra fordultam és belekarolva rámosolyogtam.

- Komolyan mondtam, légy egy kicsit optimistább! Biztos megtaláljuk!- próbáltam biztatni.

Menet közben lenézett rám és keserűen válaszolt.

- Lehet, de akkor mi lesz?

Ezen már én is gondolkodtam. Mit mondjak neki?

„Bocsi, Bella, de nem így terveztük…”vagy „Kicsit elkéstünk, de most itt vagyunk!”

Talán nem is egyedül lesz, talán már tovább lépett. Igen, ez elég valószínű…

Mindegy, majd kitalálunk valamit. Csak tényleg itt legyen!

Beértünk a pláza főbejáratához, ahol Carlisle felénk fordult.

- Jól van, most kettéválunk. Mivel Alice látta, hogy kocsival jön, az egyik csapat a parkolóba megy, míg a másik az üzletbe.

Kérdőn Edwardra nézett, aki fanyar mosolyra húzta a száját.

- Talán nem lenne szerencsés, ha engem látna meg elsőként…

- Majd én felmegyek Jasperrel és Emmettel- jelentettem ki és igyekeztem nem arra gondolni, hogy szükség esetén képes leszek végigrángatni az egész központon.

Szétváltunk és mi elindultunk megkeresni az üzletet, ahol a látomásomban Bella ruhákat nézegetett. Annyira izgultam, hogy alig bírtam emberi tempóban sétálni. Idegesen nyújtogattam a nyakam, hogy minél többet lássak a hosszú üzletből.

Ahogy a szemem sarkából elnéztem a fiúkat, ezzel ők is így lehettek. Még Emmett is türelmetlenül forgatta a fejét.

És akkor megpillantottam.

Hirtelen megtorpantam és csak bámultam.

A sorok között sétált, néha leemelt egy-egy darabot, megforgatta, majd visszarakta. Teljesen el volt mélyedve, észre sem vett bennünket. Gyönyörű volt és kecsesen mozgott. Elégedetten állapítottam meg, hogy ruhája a legújabb divatot követi, ami remek ízlésre utal. Mosolyogva gondoltam a régi Bellára és az elnyűhetetlen farmer-sportcipő szerelésére. És az esetlen mozgására! Ahhoz képest most egy modellt láttam magam előtt, magas sarkú csizmában.

Hallottam, hogy Jasper előveszi a mobilját és suttogva csak annyit mond:

- Megtaláltuk.

Intettem a fiúknak, akik erre a kijárat két oldalán helyezkedtek el.

Lassan sétáltam közelebb hozzá és egyre jobban megkönnyebbültem. Már nem lehet baj, hiszen itt van!

- Bella!- suttogtam, mert a hangom alig akart engedelmeskedni.

Megpördülve rám meredt. A felismerés mintha fejbe vágta volna. Csak bámult rám, fehér porcelánbőre szinte még sápadtabb lett. Gyönyörű arcát fürkészve felismertem a régi vonásokat.

És a szemei! Aranyszínűek voltak és nem csak kontaktlencsét viselt! Ettől úgy megkönnyebbültem, hogy egy sóhaj hagyta el a számat.

Hirtelen felocsúdva a kijárat felé kezdett rohanni.

- Kérlek, várj…- szóltam utána csalódottan, de csak akkor torpant meg, mikor megpillantotta Jaspert, majd távolabb Emmettet.

Lemondó sóhajjal újra felém fordult.

- Szia, Alice!

- Szia, Bella!- mosolyogtam rá, pedig alig álltam, hogy ne ugorjak a nyakába. A fiúk is közelebb jöttek, láttam Emmett elismerő pillantásait.

- Végre megtaláltunk!- lelkendeztem, de a nagy megkönnyebbülés, amit éreztem, csak addig tartott, míg meg nem szólalt.

- Micsoda véletlen!- vonta fel szép ívű szemöldökét és fagyosan elmosolyodott.

Tekintete késként hatolt a szívembe.

- Nem, nem az –léptem közelebb és halkabban hozzátettem– Már régóta keresünk.

Szóra nyitotta a száját, de gyorsan megelőztem.

- Beszélnünk kell, de nem itt – pillantottam körbe az üzletben, ahol két eladó már kíváncsian figyelgetett minket – Keressünk egy nyugodtabb helyet.

- Oh, talán üljünk be egy kávéra és nézegessünk családi fotókat – javasolta negédes hangon.

Jegesen gúnyos mosolyától visszatért a rettegés, hogy talán mégsem fog sikerülni.

Emmett felröhögött mellettünk, mikor haragosan rápillantottam, zavartan elkapta a tekintetét.

Egyértelmű volt, hogy nem örül nekünk és ezt nem is igyekezett titkolni. Nagyon rosszul esett, ahogy hidegen lekezelő módon beszélt velem.

Bevallom, nem erre számítottam. Azt gondoltam, hogy dühös lesz és le akar majd rázni, de ez a közönyös elutasítás a lelkembe mart.

Márpedig végig fog hallgatni! Nem hagyom csak úgy elsétálni, tudnia kell, mi történt. Ha nem lesz hajlandó megbocsájtani, az egyenlő Edward halálos ítéletével!

- Komolyan mondom, Bella – léptem közelebb határozottan- Nem szeretnénk jelenetet rendezni, de mindenképpen beszéli fogunk- jelentőségteljesen a fiúkra pillantottam, hogy megértse, nincs más választása. Láttam a szemében a felismerést és mikor elindultam, szó nélkül követett.

A mozgólépcsőn lefelé hátraszóltam neki, hogy ne érje váratlanul.

- A többiek a parkolóban várnak ránk.

El tudom képzelni, milyen nehéz lehet neki újra találkozni Edwarddal. Bár nem tudom, mi történt vele az elmúlt évtizedekben, egyben biztos voltam, mégpedig, hogy őrülten szerelmes volt a bátyámba. Olyan szerelem volt ez, amit sem idő, sem távolság nem tud elhalványítani. Biztos voltam benne, hogy nem múlhatott el nyomtalanul, csak talán nem akarja újra érezni.

Érzések! Épp Jasper felé akartam fordulni, mikor Bella hangját meghallottam.

- Carlisle is itt van?- kérdezte és miután bólintottam, elégedetten kijelentette- Nagyszerű, úgyis beszélnem kell vele.

Kíváncsian néztem szerelmemre, aki apró fejcsóválással jelezte, hogy nem érez semmit.

Ez fura! Próbáltam erőltetni az agyam, hogy kicsikarjak belőle valami apró kis látomást az előttünk álló találkozás kapcsán, de nem ment. Bármennyire koncentráltam is, semmit sem láttam a jövőből.

Ez felettébb furcsa!

Leértünk a parkolóba és elindultam hátrafelé, ahol már ritkultak az autók. Néha oldalra sandítottam és megcsodáltam kecses mozgását, ahogy felemelt fejjel, büszke tartással vonult mellettem. A háta mögött Emmett kaján vigyorral az arcán szintén ezt figyelte.

Odaértünk a család többi tagjához, akik türelmetlenül toporogva vártak ránk.

Szemem megakadt Edward arcán, ahogy várakozással teli csodálattal bámulta azt a nőt, akit mindennél jobban szeretett a világon. Végre megpillanthattam a fényt a szemében, ami azon a végzetes születésnapi partin hunyt ki. Annyira akartam, hogy végre boldog legyen! Hogy mind boldogok legyünk!

És ennek a kulcsa most kérdő tekintettel állt meg előttünk.

Esme azonnal odalépett Bellához és átölelte.

- Jaj, drágám! Úgy hiányoztál!

Meglepetten tapasztaltam, hogy mosolyogva viszonozza az ölelést és mikor kibontakoztak egymás karjaiból, lágyan megsimogatta a meghatódottságtól hüppögő pótanyánk arcát.

Apró szúrást éreztem a mellkasomban. Csak nem féltékeny vagyok?

Jasper mellém lépve megfogta a kezem és bátorítóan megszorította.

- Bella- lépett hozzá Carlisle is és szintén megölelgette.

Mikor elengedte, barátnőm körbehordozta tekintetét rajtunk, majd megállapodott Edwardon.

Arca ellágyult és csak bámulták egymást.

Izgatott borzongás futott végig a testemen és biztosra vettem, hogy nem csak az enyémen. Mindenki csendben, szinte visszatartott lélegzettel figyelte őket, nehogy megzavarja a pillanatot.

Aztán a szempillája megrebbent és újra kemény álarccá változtak a vonásai.

- Sziasztok – hangja udvarias, mégis távolságtartó volt – Meglep, hogy mindannyian itt vagytok – Carlisle felé fordult, hozzá intézve a szavait – Alice azt mondta, ez nem véletlen – magyarázatot várva nézett rá.

- Nem, valóban nem az – bólintott apánk– De nem beszélhetnénk ezt meg a szállodában? – kérdezte.

- A szállodában?

- Igen, Alaszkából repültünk ide, hogy találkozhassunk.

Láttam, ahogy gyanakvóan méricskél minket, ezért gyorsan közelebb léptem hozzá.

- Bella, kérlek, hallgass meg minket. Évtizedek óta várunk erre a beszélgetésre. Látom rajtad, hogy haragszol, de esélyt kell adnod, hogy mindent megmagyarázzunk- elkeseredett mosollyal nyújtottam felé a kezem, amiről ő tudomást sem vett, csak meredten nézett rám.

Újabb szúrás nyilallt a mellkasomba az elutasítástól, a levegő fájdalmasan a tüdőmbe szorult. Leengedtem a kezem és szégyenkezve a hátam mögé dugtam. Éreztem, ahogy Jasper átölel, amiért borzasztóan hálás voltam, mert már közel álltam a síráshoz.

- Figyelj, csajszi – dörmögte leghátulról Emmett – Ha idáig nem bujkáltál volna előlünk, akkor már régen tisztázzuk ezeket a félreértéseket.

- Bujkálni?

Bella méregbe gurult. A szemei szinte villámokat szórtak, kicsit előredőlve meredt Emmett felé, aki tétovázva figyelte, majd kevésbé nyegle stílusban újra nekiiramodott a mondandójának.

- Tudom, hogy pipa vagy meg minden, de a bújócska helyett már rég…

Bella és Edward egyszerre mordult fel és nem tudtam eldönteni, ki miatt némult el a fivérünk. Edward fenyegető pillantásától végleg visszakozott és vállrándítással jelezte sértettségét.

- Bújócska? – kérdezte Bella dühösen- Én sohasem bujkáltam senki elől! – sziszegte összeszűkült szemekkel.

- Bella, kérlek, szánj ránk néhány percet – tette Carlisle nyugtatólak karjára a kezét, ő azonban csak Edwardra bámult.

- Bella, drágám… - próbálkozott halkan Esme is, de nem sikerült magára vonni Bella figyelmét. Egyértelmű volt, hogy Edwardtól vár magyarázatot, de az dermedten állt és maga elé révedt.

Csak nem fogja most feladni? Már azon voltam, hogy odalépek és tarkón vágom, mikor Carlisle torokköszörülésére felkapta a fejét, mint aki álomból ébred, és Bella felé fordult.

Tétován lépett egyet felé és elkeseredetten beszélni kezdett.

- Bella – lehelte, mintha csak próbálgatná a hangját – tudom, hogy váratlanul ért a felbukkanásunk, de ahogy Alice is mondta, már régóta keresünk téged- reménykedve nézett Bella szemébe- Tudom, hogy nem miattam tennéd, de kérlek, tedd meg Esmeért, a lányokért! Adj egy esélyt, hogy megmagyarázzuk! Kérlek! – olyan szenvedéllyel beszélt, hogy a szívem majd meghasadt érte.

Egy ideig összefonódott tekintettel álltak egymással szemben, majd Bella szusszanva a földet bámulva gondolkodott.

- Ez most számomra nem a megfelelő pillanat – mondta nyugodt hangon – Várnak rám.

Emmett hátul felszisszent, Edward vállai csalódottan görnyedtek meg, szeméből kihunyt a fény.

- Talán egy másik alkalommal leülhetünk beszélgetni – nézett újra végig rajtunk Bella.

Nem bírtam tovább, Jasper mellkasára borulva zokogni kezdtem.

Hát akkor vége van! Nem mertem Edwardra nézni, nem mertem a jövőt kutatni. Tudta, ahogy mindenki a családban, hogy Edward ezzel nem fog tudni megbirkózni és nem is akar. A családunk már negyvenhárom éve széthullott és most már soha többé nem lesz a régi…

- Erről jut eszembe, Carlisle, a segítségedre lenne szükségem – hallottam meg Bella kedves hangját.

- Hallgatlak – Carlisle hangja kíváncsian csengett.

- Szóval, mint orvosra lenne rád szükségem, egy olyan beteghez, akivel nem sétálhatok be egy emberi kórházba.

Kíváncsian figyelni kezdtem, ahogy a többiek is.

- Mi a gond?- bújt ki apánkból az orvos.

- Inkább bemutatnám, ha nem túl nagy kérés.

- Rendben. Hol van a beteg?

- A házamban.

Döbbenten hallgattam. Bella egy emberrel él együtt? Rájöttem, hogy semmit sem tudok róla. A régi Bellára számítottam, de közben megfeledkeztem arról, hogy milyen sokat változott.

- Rendben, ha gondolod, mehetünk – jelezte Carlisle.

Reménykedve kaptam fel a fejem és lázasan gondolkodni kezdtem. Talán, ha lenne még alkalmam beszélgetni vele, megenyhülne és hajlandó lenne meghallgatni a magyarázatom!

Amíg Bella a kulcsait kereste a táskájában, Carlisle mellé léptem és odasúgtam neki.

- Légyszi, vigyél magaddal engem is!- kérlelően néztem rá.

Szerencsére ő is tudta, hogy nincs több dobásunk, ebből kell kihozni a legtöbbet.

Bólintott és Bella felé fordult.

- Bella, Alice is szeretne jönni.

Ő egy pillanatig összeráncolt homlokkal gondolkodott, majd szembe fordult velünk.

- Miért, a többiek nem?

Azt hittem, rosszul hallok. Felnéztem és Emmett vigyorgó arcára pillantva tudtam, hogy semmi gond a hallásommal. A többiek arcán is hasonló meglepettség látszott, mire Bella megadó sóhajjal magyarázni kezdte.

- Esmet nem szeretném megbántani – mosolygott rá – és szívesen látom a vendégemként. Tudom, hogy Alice-t semmi sem tarthatja vissza, ahogy Emmettet sem – a nagy kaján mackó vigyorát elnézve e felől nem volt szemernyi kétség sem – Jasper túlságosan félti a feleségét, hogy szem elől tévesztené, Rose pedig mindig igyekszik a bajkeveréstől megóvni hites urát- egy elfojtott mosoly suhant át Rosalie arcán – És mivel nincs szükségem árnyként követő vámpírokra, mindenkire érvényes a meghívásom.

Örömömben tapsikolni tudtam volna mindaddig, míg a tekintetem meg nem akadt Edward csalódott arcán. Bella ugyanis mindenkit említett, őt kivéve. Azon gondolkodtam, hogy hívhatnám fel erre a figyelmét, mikor egyenesen Edwardhoz intézve szavait megszólalt.

- A bejárattól jobbra van egy autókölcsönző – közönyös, majdnem unott hangon beszélt, mégis olyan hatalmas boldogság fogott el.

Most már megértettem, hogy a fagyos viselkedéssel büntetni akart minket, mégis egész idő alatt vigyázott, hogy senkit se bántson meg. Elnéztem, ahogy lágyan Esmére pillant és kedvesen megkérdezi tőle, hogy nincs-e kedve neki és Carlisle-nak vele tartani.

Néztem, ahogy elindulnak az autó felé és még elcsíptem egy pillantást, amit Edwardra vetett. A bátyám fénylő szemei szintén simogatva figyelték a távolodó szépséget.

Most már nem volt szemernyi kétségem sem afelől, hogy ez a szerelem egyik részről sem hűlt ki, sőt izzó lánggal ég!

8 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia nagyon jó ilyen szempontból is elolvasni ,érdekes egy kicsit fájdalmas ,egy kicsit biztató nem is tudom szavakba leírni ,egyszóval nagyon jó üdv Böbe

Erzsébet írta...

Szia,hát ez tényleg szuper lett.Alig várom a következőt.

Liz írta...

Szia Gabriella!
Ejha! Ez nagyon izgi lett! Borzasztóan sajnáltam szegény Alice-t. Rosszul esett neki Bella flegmasága, és ez abszolút érthető. Bár Alice aztán bevetett mindent, ami persze tőle nem meglepő. :) Talán Jaspernek volt a legrosszabb. Úgy értem, mindegyikőjük szenvedett, ezt tudom, de ahogy Alice is mondta, Jaspernek el kellett viselnie az egész család szenvedését, minden pici érzést, ami feltört bennük és még ott voltak a sajátjai is. Azért azt megmosolyogtam,amikor Alice végignézett Bellán és azonnal az tűnt fel neki, hogy hogyan öltözködik. Jellemző. :) De hát mit várunk egy Alice Cullentől? :) Na, és persze azon sem lepődtem meg, hogy mennyire gondoskodó volt Edwarddal. Kedvelem a párosukat. :)
Fantasztikus volt, nagyon köszönöm, hogy megírtad. Így kicsit jobban beleláthattunk abba,hogyan élték meg Cullenék Bella hiányát. :) Alig várom,hogy kiválaszd a következő kommentelőt és kapjunk még egy ilyen (vagy hasonló) fejezetet. :)
Üdv,Liz

Névtelen írta...

jaaaj ez nagyon jóóó lett :D
annyira megható volt :D
jó ötlet volt, hogy Alice szempontjából is megírtad a fejezetet :D
már nagyon váro a következő fejezetet :D
puszi

Vivieeen írta...

nagyonagyonagyon jóó lett:):)
itt ültem és a szívem meghasadt h Edward milyen sztomorú, de persze Bellát teljesen megértettem:)
de annyira annyira jó lett:)
(és tiszta jó lenne ha még 1-2 fejezetet megkapnánk Alice szemszögéből:$:):))
puszii:)

Névtelen írta...

nagyon jó fejezet lett :D pont mint a többi :D
nagyon jó volt, hogy egy másik nézőpontból is megismerhettük a dolgokat :D
várom a következőt :)
siess :)

Névtelen írta...

szia :)
nagyon jó fejezet lett :D
csak már annyira várom a következőt :(
mikor kajuk meg? én lassan belehalok a várakozásba :(
siess kérlek :D

Szilvia írta...

Vááá!
Imádom amikor egyazon történetet több szemszögből is olvashatók.
Ha egyszer nagyon unatkozol :) a találkozást Edward szemével, érzéseivel is szívesen olvasnám.
Köszi az élményt :))