4. fejezet

Nem tudom mikor rohantam ki a házból, fel sem fogtam, hogy a szakadó hóesésben állok.

Edward.

Olyan régen nem mondtam ki a nevét, még gondolatban sem. Mindig csak egy arc nélküli emlék volt. Mint mikor álomból ébred az ember és az egyre csak halványul. Inkább csak érzésekre, villanásokra emlékeztem, amik igyekeztek felszínre törni, de sikerült mindig elnyomni magamban.

És most itt volt.

Betöltötte az elmémet és olyan tisztán láttam magam előtt szerelmesen fénylő arany szemeit, féloldalas mosolyát, ahogy kinyújtja felém a kezét és átöleli a derekam. Éreztem a körém fonódó hideg karokat, ahogy magához vont. Édes leheletének csiklandozását a fülemen, ahogy közel hajolva azt súgja:

„ Én mindig veled maradok…”

NEM! NEM! NEM! NEM! NEM!

Megráztam a fejem, de a látomás nem tágított. A fejemben, mint egy gyorsan pörgő filmben, egymást követték a múlt eseményei. Az első találkozás, Port Angeles, a baseballmeccs. Együtt nálunk, együtt Cullenéknél, együtt a suliba, együtt a rétem, együtt, együtt, együtt…

NEEEEEEM!

Nem szabad erre emlékeznem! Így nem fogok működni, ezt nem fogom kibírni!

De már itt volt! Sőt mind itt voltak, a fejemben. Olyan tisztán, mintha öt perce váltunk volna el.

Utolért a múlt, és én jó ismerősként üdvözöltem a fájdalmat.

A francba! Én miért nem vagyok olyan, mint más vámpírok?

Mindig azt mesélték nekem, hogy az átváltozás után nem fogok emlékezni az emberi dolgokra.

És én nem is akarok emlékezni, mégis itt vannak. Mintha egy agyturkász most hozta volna felszínre az egész életemet.

Az életem, aminek akkor lett vége, amikor elhagyott.

Igen, ott az erdő közepén haltam meg! Mert az lényegtelen, meddig ver a szívünk, ha a lelkünk már halott! A lelkem, amit annyira meg akart menteni…

„ - Nem vagy hozzám való, Bella!
   - Te… nem… akarsz… engem?

   - Nem.”

Lehunyt szemhéjam alatt most azt a pillanatot láttam. Újra éreztem a párás erdei levegőt, a nedves avar szagát.

És éreztem a hűvös érintést a homlokomon. A búcsúcsók röpke érintését.

Aztán elment, mintha sosem lett volna.

De volt! Mindig volt! És mindig velem van! Mert itt hagyott valamit, amire nem számított. Az emlékeimet.

„ Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő!”

Hangosan felnevettem.

Hát tévedett. Tudhatta volna, hogy én milyen elcseszett ember voltam, rám nem illettek az átlagos szabályok.

Inkább nem érdekelte.

Elhagyott.

A fájdalom és keserűség mellett most egy új érzés fogott el.

A gyűlölet!

Mert lehet, hogy a kis ember Bellácska nem volt elég jó neki, de nem ismeri a mostani Bellát!

Azt a Bellát, akivé általa váltam - ha nem is közvetlenül, ahogy annak idején reméltem.

Bevillant Rosalie lenéző pillantása. Bár az ő szépsége meg sem közelíthető, már én sem vagyok az a rút kiskacsa…

Most már biztos megfelelnék az elvárásaiknak. Akaratlanul mindig a Cullenek értékrendje szerint alakítottam az életem, úgy, hogy ne hozzak szégyent rájuk, mintha egy lennék közülük.

Nem mintha más szóba kerülhetne. Soha nem öltem embert, igaz, nem is kívánom az embervért. Sőt, az első perctől furcsán undorít. Mint az igazi vegetáriánust a hús íze.

Segítség nélkül sikerült felépíteni egy „életet”, és erre büszke vagyok.

Egyedül a farkasoknak tartozom hálával. Jacobnak, Sethnek és az egész falkának.

Már rájuk is régen gondoltam.

Talán haza kéne mennem…

Vékonyka hangot hallottam a ház felől, gondolataimat hátrahagyva indultam visszafelé.

- Bella!

Emily a terasz alján ácsorgott a hóban, nagy hasán csak összehúzta a kabátot, mivel már nem ért össze rajta.

Mikor meglátott, rögtön mentegetőzni kezdett.

- Ne haragudj, nem akartalak felzaklatni, annyira sajnálom…

Megálltam előtte és rámosolyogtam.

- Nem haragszom, sőt hálával tartozom neked.

Értetlenül bámult rám.

- Tudod, a beszélgetésünknek hála újra átgondoltam néhány dolgot – néztem elgondolkodva kipirult arcába. – Gyere, menjünk vissza, mielőtt megfázol nekem.

Bólintott. Hirtelen fordult meg, majd abban a pillanatban hatalmas sikollyal zuhanni kezdett.

Automatikusan kaptam el és próbáltam megállítani a lábán, testét azonban görcsbe húzta a fájdalom.

A karjaimban berohantam vele a nappaliba és lefektettem. Arca elkínzott volt, kapkodva szedte a levegőt.

- Mid fáj? – kérdeztem ijedten, de nem tudott válaszolni, csak a hasát szorongatta. Keze alatt látni lehetett, ahogy egy kis dudor kiemelkedik, és oldal irányba eltűnik.

Lassan megenyhült az arca és ellazult.

- Azt hiszem, megfordult a baba – lehelte.

Kikerekedett szemmel figyeltem hol a hasát, hol az arcát.

- Már napok óta mocorog, és bár az sem volt kellemes, ilyen fájdalmat még nem okozott.

Kisuhantam a konyhába és egy pohár vizet vittem neki. Hálásan kortyolt bele.

Magamban megállapítottam, hogy ez szintén nem normális dolog. Sem a mocorgás, sem a fájdalom.

Ismét megfordult a fejemben, hogy talán orvoshoz kellene vinni, de továbbra sem tűnt valószínűnek, hogy segíthetnek rajta. Szereznem kéne valami fájdalomcsillapítót. Úgy gondoltam, éjjel „benézek”a városi kórházba.

A napok gyorsan teltek és Emilyvel egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Szereztem injekciókat, de eddig nem volt rá szükség. Többször okozott neki a gyerek fájdalmat, de eddig mindig spontán rendeződött. A hasa irdatlan iramban nőtt, ő azonban egyre csak gyengült.

Mesélt az életéről, és hogy a találkozásunk estéjén egy 16 éve nem látott nagynénihez igyekezett, aki szinte biztos, hogy nem segítene „megesett” unokahúgán. Tekintve, hogy még Emily szüleinek halálhírére sem reagált, nem valószínű, hogy tárt karokkal fogadná.

Miután meggyőztem, hogy nem zavar és kórházba sem mehet olyan anamnézissel, hogy „három hetes terhes anya, aki teherbe esett egy vámpírtól és félvért fog szülni!”

Megbeszéltük, hogy segítek neki világra hozni a gyereket, de az ezzel kapcsolatos kételyeimet nem osztottam meg vele.

Eddig.

Épp a tévében néztünk egy romantikus elsüllyedt-a-hajó-és-a-szerelmem-meghalt filmet, amikor ismét rohama volt.

Most az injekció beadása után is csak nehezen szűnt meg a fájdalma. Hasán óriási véraláfutás maradt hátra.

Elfigyeltem, ahogy ernyedten fekszik a kanapén és tudtam, hogy a feltevéseimet meg kell vele osztanom.

Hideg kezemet sápadt és nyirkos homlokára tettem és mellé ültem.

Jólesően felsóhajtott, majd rám emelte csillogó szemét.

- Emily, beszélnünk kell valamiről – nem tudtam, hogy is kezdjek hozzá. A szomorúság elszorította a torkomat. – Ez a terhesség nem úgy zajlik, ahogy lennie kellene.

Elgyötörten rám mosolyogott.

- Nekem is feltűnt.

- A… baba vámpír, ezért véren él. A te véreden, emiatt vagy ennyire legyengülve. – Nem tudtam, hogy folytassam, az ilyet nem lehet csak úgy közölni.

- Meg fogok halni – nem kérdezte, csak higgadtan kijelentette, miközben tenyerével szeretettel végigsimított a hasán. – De ő ugye élni fog?

Erre nem számítottam. A reménykedés, ami kicsengett a hangjából, megdöbbentett.

Hát lökött ez a lány? Nem érti?  Ez nem egy várva várt édes kisbaba! Nem egy boldog szerelem gyümölcse! Ez az erőszakban fogant valami elveszi az életét.

Látva elképedésemet, kicsit fentebb tornázta magát a párnán.

- Tudom, hogy mit gondolsz! – Nagyot nyelt. – Eleinte én is így éreztem. De most már szeretem. És ha a halálom az ára, hogy ő élhessen, akkor elfogadom. Csak szeretném látni, hogy milyen, hogy hasonlít-e rám. Biztos különleges lesz! - mosolygott.

Hát az egyszer biztos!

De hogy a jó értelemben különleges-e, az majd később derül ki. Csakhogy akkor már lehet, hogy számára késő lesz.

Ez a lehetőség nagyon elszomorított. Emilyt annyira megszerettem ez alatt a rövid idő alatt. Már hozzám tartozott, ő lett a családom. Sokszor gondolkodtam azon, hogy nem véletlenül találkoztunk. Nem vagyok különösebben vallásos, mégis jó volt arra gondolni, hogy talán valaki gondoskodott rólunk. Egymás vigaszai és támaszai lettünk.

Igen, több mint negyven év után ez a lány kimozdított az apátiámból. Ő olyan jó, nem érdemli meg ezt.

Nem hagyom meghalni!

- Szeretnélek megkérni – óvatos hangja szakított félbe, – hogy ha valóban megtörténne, vigyázz a gyermekemre. Tudom, hogy óriási kérés, de máshoz nem tudok fordulni.

Reménykedve nézett rám.

Egy percre összeszorítottam a szám.

- Talán van más megoldás is – suttogtam. – Nem muszáj meghalnod.

- Igen, talán túlélem.

- Nem, nem erre gondoltam – hajoltam közelebb, hogy mélyen a szemébe nézhessek.

Értetlenül nézett.

- Talán felnevelheted és vigyázhatsz rá te magad – mondtam lassan. - De nem, mint ember…