Mindenkit szeretettel üdvözlök az oldalon.
Remélem, hogy az általam írt Twilight fanfic kellemes szórakozást nyújt minden hozzám hasonló fanatikus rajongónak.
Ne legyetek velem nagyon szigorúak, mert még nagyon kezdő vagyok!
Jó szórakozást!
Gabriella

Ui.: Természetesen minden jog Stephenie Meyert illeti! Továbbá az általam kitalált karakterek csak a képzelet szülöttei, ahogy az eredeti könyvtől eltérő események is, valós alapjuk nincs! Anyagi hasznom ebből nem származik!

2010. június 17., csütörtök

8. fejezet


Drágáim!

Hoztam a frisset.
Sajna, holnap nem tudok újat felrakni, mert dolgozom, de ez kicsit hosszabb, kárpótlásul.
Siettem, az esetleges hibákért bocsi!
Írjatok ám!!! :)
Puszi mindenkinek!!!!!!!!!!!!!!

 

A szobába érve óvatosan leraktam az ágyra és helyet adtam a dokinak.
- Mielőtt hozzáfognál, tudnod kell a körülményekről – kezdtem óvatosan, majd Emilyre pillantottam, aki bólintott. – Ez nem egy hétköznapi baba és terhesség. Nem tudom, mennyit mesélt el Rosalie, de…
- Azon az éjszakán megerőszakolt az a vámpír, aki megtámadott – fejezte be a mondatot Emily.
A nappaliból hangos reccsenést lehetett hallani.
Carlisle összevont szemöldökkel felváltva nézett ránk.
Bólintottam, a ki nem mondott kérdésre.
- Milyen idős a terhesség? – meglepődését jól álcázva szakszerű mozdulatokkal csúsztatta a kezét Emily pocakjára.
- Négy és fél hetes – adtam a tájékoztatást, mire Carlisle most már döbbenten rám meredt.
Arckifejezését elnézve rájöttem, hogy ez neki is új.
Csalódott voltam, a félelmem ismét visszatért.
- Kérem, mondjon valamit – Emily hangja bátran csengett, nagyon büszke voltam rá, amiért ilyen jól viseli a dolgot.
Carlisle is így gondolhatta, mert megfogta a kezét és leült az ágy szélére.
- Őszinte leszek, még nem találkoztam hasonló esettel. Keringtek történetek félig ember, félig vámpír gyermekekről, de eddig azt hittem, nincs valós alapjuk. Idáig meggyőződésem volt, hogy ezek csak mítoszok, mivel a vámpíroknak nem lehet utódjuk.
- Hát, pedig ennek a babának nem ember az apja, ezt Rosalie is megerősítheti – bizonygatta Emily.
- Elhiszem, kedves. Egyértelmű, hogy ez nem mindennapi terhesség – kezét megint a domborodó hasra helyezte. – De először alaposan megvizsgállak, aztán mindent átbeszélünk.
Hallottam, ahogy a ház előtt megállt a terepjáró. Intettem, majd kisiettem, hogy behozzam a doki táskáját.
A nappaliban minden szem rám szegeződött.
Kivéve egyet. Rose karját a melle előtt keresztbe fonva állt és a padlót bámulta. Emmett értetlenül próbálta magához vonni, de mintha kősziklát ölelgetne. Rögtön megértettem viselkedésének okát.
Elvettem Jaspertől a felém nyújtott táskát és visszaindultam a szobába.
Alice egy pillanat alatt előttem termett, szomorú szemeit félőn emelte rám.
- Segíthetünk valamiben? – kérdezte halkan.
Először egy egyszerű nemmel le akartam rázni, de hirtelen lelkiismeret furdalásom lett. Csak néztem a kis koboldszerű lányt az imádnivaló kusza tincseivel, ahogy megszeppenve várta, hogy újra ráförmedek.
Haragudtam rá, a csalódás, amit okozott tüskeként szúrta a szívem.
Az elmúlt évek alatt azt magyaráztam magamnak, hogy nem érdemli meg a szeretetemet – ő sem - mert számára nem jelentett annyit a barátságunk, mint a számomra. De könnyű volt addig, amíg nem állt előttem, megtörten, bűnbánóan.
Az én drága Alice-em.
Már nem volt értelme tagadni magam előtt, vagy játszani a kemény nőt. Eddig csak fél életet éltem.
Mintha csak egy hosszú évtizedekig tartó álomból ébrednék.
Nem, nem tudom csak úgy elfelejteni, de ha kihúzzuk a tüskét, talán egyszer beforrnak a sebek.
Hagyni fogom, hogy megmagyarázzák. Sőt, akartam. Most már nem csak a kíváncsiság hajtott és csak remélni tudtam, hogy utána nem leszek még csalódottabb.
Lassan közelebb léptem hozzá.
- Igen, azt hiszem igen – megfogtam a kezét és megszorítottam, miközben a szemébe nézve bátorítóan rákacsintottam.
Arcán megkönnyebbült mosoly terült szét, miközben viszonozta a szorítást.
Hátul valaki hosszan kifújta a levegőt.
Azt hiszem, megtettük az első lépést.
Visszasuhantam a szobába és átadtam a táskát Carlislenak, majd bátorítóan Emily mellé ültem és megsimogattam a karját.
Carlisle kérdéseket tett fel, amire felváltva válaszoltunk. Ecseteltem a rosszulléteit, mivel barátnőm cenzúrázva adta elő a dolgokat. Mindig meglepett, hogy szerinte ez „szükséges rossz” és a fájdalom elviselése a legkevesebb, amit megtehet a babáért.
A doki valóban alapos volt és mikor végzett, a lány felé fordult.
- Adok egy lázcsillapítót, aztán pihenned kéne, addig mi beszerzünk néhány dolgot a számodra.
- Ne hagyjatok itt, kérlek – könyörgő szemeit rám szegezte – a kanapén is tudok pihenni.
Bólintottam és már nyúltam is érte.
Visszamentünk, ahol Esme már igazgatta a kanapét Emily számára és mikor lefektettem, betakargatta. Barátnőm kedvesen megköszönte, majd határozottan Carlisle felé fordult.
- Akkor rajta, doktor úr, ne kíméljen.
Láttam, hogy Carlisle meglepődik, majd mosolyogva leült a fotelba.
- Kérlek, tegezz nyugodtan és szólíts Carlislenak – Emily bólintott.
Közben kimentem a konyhába és töltöttem neki gyümölcslevet. Dobtam bele néhány jégkockát is.
Visszafelé tekintetem összeakadt Edwardéval, amit végig magamon éreztem, míg leültem Emily mellé és segítettem megtartani, amíg kortyolt. Hálás mosolyát látva elégedetten simítottam meg láztól kipirult arcát.
Közben továbbra is éreztem a simogató pillantást.
- Ahogy már mondtam, eddig soha nem hallottam ilyesmiről – kezdett bele Carlisle habozva.
Emily halk, de határozott hangon közbevágott.
- Carlisle – megvárta, míg a doki a szemébe néz. – Csak őszintén. Mi már mindenre fel vagyunk készülve.
Azonnal a kezéért nyúltam.
- Sajnálom, Emily, de nem hiszem, hogy túlélheted ezt a szülést. - Hangja lemondó volt. – A terhesség megszakításával pedig már elkéstünk. Azt sem tudom, hogy a gyermek életképes lesz-e. – Itt lesütötte a szemét. – Orvosként csak a fájdalomcsillapítást tudom javasolni.
- Igen, azt én is tudom, hogy nem élhetem túl, és a baba nélkül nem is akarom – szabad kezével lágyan végigsimított a hasán, fáradtan hátrahajtotta a fejét és lehunyta a szemét.
Összeszorítottam a szám. Nem akartam ezt hallani, de sajnos ő nagyon is komolyan gondolta. Egy pillanatig csendben hallgattuk a pocakból érkező szapora szívverés hangját. Az agyam őrült módjára kavargott, csak egy gondolatot ismételgetve: mindkettőt!
- Mindent meg akarunk próbálni! – hangom jégként vágta a beállt csendet. – Mire van szükség, hogy Emily elég erős legyen, hogy kibírjon egy császármetszést?
A doki a fejét csóválta.
- Nem hiszem, hogy a szervezete kibírja, amíg a gyermek teljesen kifejlődik. Már most is maradandó károkat okozott a testében, nem hiszem, hogy kiheverné.
- Persze, hogy nem – hangom most már türelmetlenné vált. – Engem az érdekel, hogy érjük el, hogy a szíve még verjen a baba megszületése után?
A hét szempár döbbenten bámult ránk. A feszültség szinte szikrákat szórt a levegőben.
- Te át akarod változtatni? – jött a sziszegő hang a kandalló irányából.
Határozottan fordultam felé és minden kétely nélkül bólintottam. Szemem sarkából láttam, hogy Emily erőtlen feje az enyémmel szinkronban mozog.
- Én azt hittem, megmenteni akarod! – jött egyre közelebb Edward, hangja most már határozottan egy kígyóra emlékeztetett, ahogy összeszorított fogai közül kipréselte a szavakat.
Hát újra visszatértünk állandó vitáink tárgyához. Ezek szerint nem sokat változott a nézete ebben az ügyben.
- Igen, meg fogom menteni! – legalábbis mindent megteszek – tettem hozzá gondolatban.
- Tudod te, mit beszélsz?
Most már begurultam. Megint kezdi az okoskodást! Felpattanva szembefordultam vele, alig több mint két méter volt köztünk a távolság.
- Úgy tűnik, hogy nem tudom?– kérdőn sziszegtem vissza.
Éreztem, hogy többen megmozdulnak a szobában, észrevétlenül készülve, hogy szükség esetén közénk álljanak.
Jól is teszik, mert a végén lecsavarom a konok fejét! Éreztem, hogy egyre jobban bepipulok. A régi viták parazsa felizzott, az eddig elfojtott düh fekete füstként borította be az agyam.
- Igen, úgy tűnik. Komolyan ilyen életet szánsz neki?– mutatott végig magán, ezzel összezavarva.
- Nem, én ilyen életet szánok neki – kopogtattam meg a saját kőkemény mellkasomat. - Visszaadom az életét, amit egy saját fajtám béli puszta szórakozásból már elvett tőle! Lehetőséget akarok adni, hogy kézbe vegye a gyerekét, akiért képes meghalni! Választási lehetőséget kínáltam neki és ő ezt választotta! Én pedig tiszteletben tartom a kívánságát és mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy teljesítsem azt! – hangom minden szónál egyre hangosabb lett, izmaim megfeszültek. 
Észre sem vettem, hogy fogyott el köztünk a távolság vagy mikor változott meg az arckifejezése. Dühtől reszketve meredtem az arany szemekbe. Arca meglepettségről árulkodott, majd lassan ellágyult.
- Bella – suttogta olyan érzelmesen, hogy hirtelen kitisztult a fejem. Gyorsan hátraléptem az arcomhoz közelítő kezek elől.
Mély levegőt vettem és körbe pillantottam.
Carlisle a jobb, Jasper a bal oldalamon állt. Edward háta mögött Alice és Emmett sorakoztak föl.
Visszafordulva a kanapé és köztem meglepetten láttam Rose alakját, aki mögül Emily pislogott rám.
- Ha lenyugodtál, hoznál még nekem egy kis gyümölcslevet? – kérdezte nyugodt hangon, mintha semmi sem történt volna. Tudtam, hogy a feszültséget akarta oldani. Biztatóan rám mosolygott, mire én a konyha felé indultam.
Kiérve belekapaszkodtam a pult szélébe és erőltettem magam, hogy lenyugodjak, mély levegőket véve.
Nem lett volna szabad így kiborulnom, haragudtam magamra.
Most biztos hülyének néznek, ez elég ciki!
Kivettem a kancsót a hűtőből, mikor Esme érintette meg a vállam.
- Jól vagy? – csendes hangjában aggodalommal fordított maga felé.
- Igen, csak… - kezdtem, mikor a nappali felől üvegcsörömpölést hallottam. Felkaptam a fejem, abban a pillanatban megéreztem orromban a fémes vérszagot.  Ez csak egyet jelenthetett. Emily!
Gondolkodás nélkül suhantam visszafelé. Belépve megpillantottam, ahogy feltartott karján végigfolyik a vér. Mély levegőt vettem és csak arra tudtam gondolni, hogy minél előbb odaérjek hozzá.
A következő pillanatban egy kemény testnek csapódtam és két kar fonódott a derekam köré. Ösztönösen próbáltam szabadulni, de a karok bilincsként tartottak fogva. Értetlenül néztem fel Edward fölém hajló arcára. Csitító hangja még jobban meglepett.
- Bella, nyugodj meg, nem akarod bántani!
A szemem sarkából láttam, hogy mindenki felém fordul, a két másik fiú is ott termett és ugrásra készen figyelnek.
Én azonban csak Emilyt néztem, ahogy Carlisle odasiet mellé és valamit a sebre szorít.
Ok, nincs gáz, állapítottam meg és feltűnt, hogy rajtam és barátnőmön kívül senki sem vesz levegőt.
Lassan nagyon is tudatára ébredtem, hogy kinek a karjai közt vagyok. Légzésem egyre kapkodóbb lett. A hozzám simuló test ismerős érzést keltett bennem. Egy olyan érzést, amit több mint negyven éve senkinek sem sikerült kiváltania. Enyhén megremegtem a rám törő vágytól. Rápillantva elvesztem a szemeiben. Vágytam rá, hogy még közelebb húzzon magához, végigsimítva a hátamon és én beletúrhassak bronzvörös hajába, miközben ő lágyan megcsókol…
Atya ég! Mi a francot csinálok?
Ismét sikertelenül próbáltam eltolni magamtól.
- Lennél szíves elengedni?
Erősebb szorítás volt a válasz.
- Nincs semmi baj, szomjas vagy, de kimegyünk a levegőre és jobb lesz – lágyan szólt, szinte cirógatva. Próbált a terasz irányába tolni.
- Engedj el – megint elindult felfelé bennem a pumpa – a barátnőm megsérült, segíteni szeretnék neki! – Határozottan néztem vele farkasszemet.
- Bella – hívott Emily is, megerősítve engem.
Edward és a bátyjai értetlenül bámultak.
Hirtelen leesett. Szóval azt hitték, amit én róluk, hogy nekiesek a vérszag miatt. A fekete szemem megtévesztette őket.
Megkönnyebbülten kacagtam fel. Nem húzódtam el a karjaiból, inkább eddig ingét markoló kezemmel még jobban belekapaszkodtam és csak nevettem. Döbbent arcát nézve egyre hangosabban, aztán fejcsóválva lassan kibontakoztam – fájó szívvel ugyan– az ölelésből és most már akadály nélkül elértem a barátnőmhöz.
Letérdeltem mellé. A szőnyegen a törött pohár maradványai hevertek. A dokira rá se pillantva kezembe vettem vérző jobbját, amin apró, ám mély vágás volt. A többiek továbbra is visszatartották a levegőt.
Megnéztem a sebet, majd visszanyomtam rá a gézlapot.
- Béna voltam – jegyezte meg száját elhúzva. – Te jól vagy?
- Persze, semmi gond – legyintettem – csak azt hitték, átharapom a torkod - mosolyogtam.
- Tényleg régen vadásztál, szomjas lehetsz - aggódó hangja meghatott.
- Bírom.
- Nem kéne szenvedned – dorgált meg összevont szemöldökkel.
- Ez ajánlat, Ms. Jones? - incselkedtem vele és közel hajolva kivillantottam a fogsorom.
Gyerekes kuncogás volt a válasz.
Elképedt vendégeim lassan feloldódtak és miután Carlisle bekötözte Emilyt, már fel is lélegeztek.


12 megjegyzés:

andii írta...

áááá megint szupi lett:) istenem Edward egy gyökér:D áá imádom ahogy irsz:) nagyon várom a következöt:)(L) puszi:)

Névtelen írta...

Hali!

Ismét nagyon jó fejezet volt!:D Huh, Emily eléggé nyugodtan fogadta a helyzetet, legalábbis látszólag. Még akkor sem ijedt meg, mikor elvágta a kezét. Talán tényleg hasonlít az ember Bellára. Örülök, hogy Bella kezd meglágyulni Alice-ék iránt. Jajj, nem hiszem el, hogy még mindig tologatod azt a nagy beszélgetést, már megöl a kíváncsiság:D Hmm, Edward semmit se változott. Pedig Bella is vámpír, most már tényleg felhagyhatna azzal a 'vámpíroknak nincs lelkük blablabla ' szöveggel. Csak mert már tényleg uncsi. A vége nagyon tetszett. Főleg, hogy Bella a többiektől akarta megvédeni Emilyt, Edward meg Bellától. Nem semmi a csaj, még Alice-ék sem lélegeztek, pedig ők már egy jó ideje vámpírok, ő meg simán, tiszta fejjel tudott gondolkodni. Viszont Carlisle hamar kitalálhatna valamit. Kíváncsi vagyok, hogy a pici fiú vagy lány lesz-e. Kár, hogy holnap nem lesz friss:( Kíváncsian várom a szombati fejezetet:D
Vivii

Adry írta...

Áhh ez nagyon jó lett :)
De Ed meg miért ilyen? Ajj ezt nem hiszem el... Viszont azon csodálkoztam, hogy Bella ilyen jól bírja a vért, mondjuk ha a barátnőjéről van szó akkor az mindjárt más :)
Nagyon jó lett ami egyenlő azzal, hogy hamar frisst ide xD xD
Puszi Adry

Névtelen írta...

Szio! Mint mindig, most is remekeltél. Alig várom a folytatást. Már elvonási tüneteim vannak, hidd el.
Puszi, Kate

Liz írta...

Szia Gabriella!
Húúú,ez egyre jobb!! :) Edward tényleg nagyon furi,de talán csak bizonytalan. Elvégre mégis csak rég látta már Bellát... Örülök,hogy Bella igyekszik kedves lenni,de azért megértem, hogy Alice felől (is) megbántva érzi magát. Hát....nagyon kíváncsi vagyok,hogyan is fognak alakulni a dolgok,úgyhogy remélem,hamar folytatod! :)
Puszi,Liz (jó munkát! :P)

Erzsébet írta...

Szia,ez is szuper lett.Háhá,jól ledöbbentek:-)Remélem hamarosan elérkezik a beszélgetés ideje is,és Bella megbocsájt Callenéknak,és összejön Edwarddal.

Isabella írta...

Non jó:D
Kövi rész mikor?:P
Alig várom:D
Puszi

đóri írta...

szia nagyon jó lett
Edward meg elmehetne a ...
bírtam, hogy Bella milyen jól bírta a vért, és a többiek meg..
És Emilyt :P

Névtelen írta...

Szia!
Fantasztikusan jó lett a fejezet. Nagyon tetszett. Kíváncsian várom a folytatást. Remélem, hamar lesz.
Szia

Gigi írta...

Hú!!
Gabi ez több mint jó!
A könyveket olvasva éreztem hasonlót, hogy nem akarom abbahagyni-nem akarom,hogy vége legyen!
Alig várom, hogy Jacob is színre lépjen!!
Mert ugye őt sem fogod kihagyni?
Siess a következővel!
Pusza

Gabriella írta...

Sziasztok!

Köszönöm, mindenkinek, nagyon aranyosak vagytok.Bocsi, hogy csak most reagálok a megjegyzésekre!

andii, Adry, Kate, Erzsébet, Isabella, dóri, és névtelen olvasóm:
Köszönöm! Olyan jól esik, hogy el se hiszitek! :)))))

Vivii: Igen Emily nagyon is hasonlít az ember Bellára!!!
Edward meg már csak Edward marad! De így szeretjük! Most még birzonytalan, ezért nehéz kiigazodni rajta!
Fiú vagy lány? Őszintén, még én sem tudom... :)

Gigi: Hát itt vagy végre! Nagyon örülök neked!
Igen, remélem nem árulok el nagy titkot, jönni fognak a farkaskáink is! Majd! :)))
Köszönöm!

Truska írta...

Szia!

Edward néha úgy megérdemelne egy jobb egyenest.:D:D Úgy örülök, hogy Bella kiáll az elhatározása mellett.:)

Jah, hogy a család nem tud Bella szuperönuralmáról.:D:D Hát sok mindenről kell még beszélgetniük.:D:D:D

Am a legvégső mondat tetszett.:D Ironikus volt, de nagyon jó kis lezárás.:D:D:D

puszi,
Truska