1. fejezet

Beálltam a garázsba. A házban nem kapcsoltam villanyt, nem volt rá szükségem. Kiváló látásomnak köszönhetően így is kiigazodtam. És a sötétség a barátom. Mindent eltakar, és mégis mindent megmutat. Az éjszaka a kedvenc napszakom, ilyenkor nem kell elővigyázatosnak lennem, nem kell megjátszani magam.

Szövetkabátomat felakasztottam a fogasra. Megálltam a nappali közepén és percekig csak bámultam magam elé.

Megint itt vagyok, és nem tudok mit kezdeni magammal. Azzal a szándékkal mentem a városba, hogy beülök egy moziba és megnézek egy filmet, vagy talán többet is. És most? Sóhajtottam.

Hirtelen elhatározással a hátsó ajtóhoz mentem és kiléptem a teraszra. Egyetlen mozdulattal átvetettem magam a korláton és hangtalanul a havas földre huppantam. Nekiiramodtam a csendes éjszakának és csak futottam a fák között. Hajamat hátrafújta a menetszél, a kellemes hideg jólesően cirógatta bőröm. Végre enyhült a szorítás a mellkasomban is. Hirtelen megálltam és hallgatózni kezdtem. A levegőbe szimatolva megéreztem egy édes illatot. Bambi. Szám mosolyra húzódott és éreztem, ahogy az ösztön átveszi az irányítást a testem felett. Újra futni kezdtem és hamarosan rá találtam zsákmányomra. Lelapultam, halk morgás hagyta el a számat, majd rávetettem magam.

Néhány órával később jóllakottan sétáltam a ház felé, alig pár méterre az úttól. Hirtelen hangos káromkodás ütötte meg a fülem. Halkan lépkedve közelítettem meg a hang tulajdonosát.

Az út szélén egy réginek tűnő autó állt, a felnyitott motorháztető mellett egy nő hajolt be.

- Vén csotrogány, te is ellenem fordultál! - kezével hatalmasat ütött az autóra, majd fájdalmasan felszisszent és rázogatni kezdte.

Nagyot sóhajtva ellökte magát a járműtől, kezét két oldalt a derekára tette és kiegyenesedett, hatalmas pocakja láthatóvá vált. Fázósan szorosabbra húzta magán a kabátot. Hirtelen mélyet sóhajtott és vállait keserves zokogás rázta meg.

Megsajnáltam.

Egy terhes nő egyedül, az éjszaka közepén, egy lerobbant autóval!

Nem hagyhatom itt, segítenem kell neki. Lassan elindultam felé, majd hirtelen elbizonytalanodtam. Hogy csináljam, hogy ne hozzak rá szívbajt?

Hangos csörtetésbe kezdtem, hogy jelezzem érkezésemet. Talán nem volt jó ötlet, mert hirtelen felém fordult és száját hangos sikoly hagyta el.

Kezemet feltartva léptem ki az útra és megpróbáltam a legkedvesebb mosolyomat elővarázsolni.

- Sajnálom, nem akartam megijeszteni, csak erre sétáltam és meghallottam a hangját. Tudja itt lakom a közelben, talán tudok valamit segíteni - ajánlottam fel neki.

Arcán a rémületet lassan felváltotta a csodálkozás. Zavartan meresztgette a szemét. Biztos nem sokat látott belőlem, én viszont jobban szemügyre vehettem.

- Elnézést, csak nem számítottam egy sétáló nőre éjszaka az erdő közepén - lehelte.

- Én sem számította egy állapotos nőre az országút szélén - válaszoltam tovább mosolyogva.

Először bambán bámult, majd ő is elmosolyodott. Nagyon fiatalnak tűnt, talán 18 körülinek. Vékony arca sápadt volt és elgyötört, a szeme alatti karikák kialvatlanságra utaltak.

- Igaza van – mondta. - Ez a roncs feladta a szolgálatot - mutatott az autóra. - Ért a kocsikhoz? –kérdezte reménykedve.

- Sajnos nem igazán, általában szakemberre bízom.

A válaszomra ismét elszontyolodott, majd lecsapta a motorháztetőt.

Közben egész közel sétáltam hozzá, alig három méterre megálltam.

- A házból telefonálhat, ha gondolja - ajánlottam fel.

- Nincs kit felhívnom - motyogta csendesen.

Szomorú szemekkel ismét felém fordult és mikor rám nézett, arcát újra elöntötte a rémület. Kikerekedett szemekkel bámult rám és még jobban elsápadt. Lassan hátrálni kezdett előlem, kezét a hasára csúsztatta. Próbáltam tovább mosolyogni, bár nem értettem, most mitől rémült meg. Talán véres lett a ruhám a vadászat közben és észre sem vettem? Gyorsan végigmértem magam, de nem találtam erre utaló nyomot.

A lány tovább hátrált, szemét ismét könnyek homályosították el.

- Ne bántson, kérem - nyöszörögte levegőért kapkodva.
Értetlenül néztem rá és én is hátráltam egy lépést.

- Már miért bántanám? - értetlenkedtem.

Tovább hátrált, miközben könnyei végigfolytak az arcán.

- Tudom, mi maga - lehelte.

A döbbenettől lemerevedtem.

- Maga vámpír - jelentette ki határozottan. –Ne tagadja! Ismerem a fajtáját! - kezét védelmezően szorosabbra fonta a hasa előtt.

Egy percig csak bámultuk egymást. Ő zilálva, én levegővétel nélkül.

- Tudja mit, meg is ölhet. Csak gyorsan, ha kérhetem – szipogta. - Az én életem már úgy sem sokat ér!

Nem láttam értelmét a tagadásnak. Ez a lány nagyon is tudja, mit beszél. A francba! Minek is jöttem ide. Majd segített volna neki valaki más. Bár meglehetősen ritka a forgalom éjnek idején.

- Nem akarom bántani, higgye el! Megértem, hogy megrémült, de nincs oka félni. - Hát ez elég hülyén hangzik egy vámpír szájából! Gyorsan folytattam. – Én még soha sem bántottam egyetlen embert sem!

Értetlenül nézett rám.

- Igen, vámpír vagyok, de csak állati véren élek. – bizonygattam. - Ha bántani akartam volna, már rég túl lennénk rajta – keserűen elmosolyodtam. Ha ismer vámpírokat, akkor ezt ő is tudja.

- Nézze, tényleg nincs szándékomban bántani, és ha úgy gondolja, elmegyek és elfelejtheti, hogy találkoztunk. – Lassan megfordultam és elindultam vissza az erdőbe. Már újra a fák között jártam, mikor meghallottam a hangját.

- A szeme… Nem vörös! – mondta.

Lassan megfordultam. – Nem, nem az. Ez a táplálkozási szokásom miatt van.

Csendben méregettük egymást, nem tudtam mit csináljak. Még ebből a távolságból is láttam, ahogy reszket. Már nem tűnt annyira rémültnek, mint az előbb, ezért óvatosan visszasétáltam és ismét mosolyogva beszélni kezdtem hozzá.

- El tudom képzelni, milyen tapasztalata lehet a… fajtámról, de én tényleg csak segíteni szeretnék. Nálam felmelegedhet és kipihenheti magát. Holnap pedig hívunk szerelőt és tovább állhat.

Elgondolkozva nézett rám, közben a reszketéstől a fogai össze-összekoccantak. Ismét hosszú percek teltek el, majd még mindig bizalmatlanul, de megindult felém.

- Az én nevem Emily Jones – mutatkozott be. Azt hiszem, ezzel akarta jelezni, hogy elfogadja a meghívásomat, ha már egyszer nem eszem meg.

- Én Bella vagyok - mosolyognom kellett, ahogy vacogva elindult felém.

Megállt előttem és alaposan végigmért.

- Fiatal vagy, talán még nálam is fiatalabb – jegyezte meg tegezve.

- Talán annak látszom…

Kérdőn nézett rám.

- Mit szólnál, ha ezt a melegen folytatnánk? – intettem barátságosan.

Mély levegőt vett, majd bólintott. A kocsihoz lépett és a hátsó ülésről kirángatott egy bőröndöt. Nem volt túl nagy, és ez volt az összes holmija. Bezárta az ajtót és felém fordult. Bátran rám nézett és ez ismét mosolyra késztetett.

- Mehetünk - közölte.

- Majd én viszem – vettem ki a kezéből a bőröndöt. Lassan sétáltunk a ház felé. Már nagyon kimerült lehetett, időnként meg-megtántorodott. Megfordult a fejemben, hogy felajánlom, hogy elviszem, de nem akartam ismét megijeszteni. Így egy darabig szótlanul ballagtunk. Oldalról sandítva figyeltem, ahogy a hasát simogatja. Nagyon gondolkodott valamin, majd menet közben megkérdezte.

- Egyedül laksz itt? –hangjából reménykedést véltem kihallani. Két vámpír már sok lenne neki.

- Igen, teljesen egyedül.

Megkönnyebbülten bólintott.

Mikor odaértünk, kitártam előtte az ajtót és előre engedtem. Egy pillanatig habozott, majd belépett.

- Szép ház – dicsérte meg. – Jó nagy.

- Köszönöm.

A lakásban felkapcsoltam a villanyt és felcsavartam a fűtést. Engem nem zavar a hideg, inkább csak megszokásból fűtök. Sok olyan szokásom van, ami vámpírként fölösleges ugyan, de emberibbnek érzem magam tőle. Például mindig tartok itthon élelmiszert. Persze nem romlandót, csak kávét, teát, fűszereket (a helyes kis fűszertartók miatt). És csoki öntetet. Szeretek a hipermarketben vásárolni. Nézegetem az árúkat, megszagolom a gyümölcsöket, zöldségeket. Néha a tisztítószerek mellé becsempészek egy csokit vagy cukrot is. Ajándék az ember Bellának.

A nappaliban egy ideig ismét csendben néztük egymást. A fénynél már nem tűnök olyan ijesztőnek.

Remélem.

- Helyezd magad kényelembe, érezd magad otthon. Éhes vagy? Sajnos, nem sok emberi étellel szolgálhatok, nem számítottam vendégre – hadartam. - Készítsek egy forró teát?

Először elgondolkodott, biztos azt latolgatta nem akarom-e megmérgezni.

- Az jól esne, köszönöm.

Gyorsan a konyhába rohantam és keresgélni kezdtem. Valahol lenni kell teafőzőnek. Mikor megtaláltam, felraktam a vizet. Előszedtem a teát, volt öt féle.

- Milyet kérsz? –kiáltottam át. - Fekete tea, zöld tea, gyümölcsös, fahéjas vagy mézes? – olvastam fel a választékot.

- Oh, a fahéjas jól hangzik.

Igen, a helyében én is ezt választanám.

Amíg forrt a víz, keresgéltem a konyhaszekrényben. Találtam csokit, abból is vagy tíz félét. Tálcára raktam és a teával együtt bevittem a nappaliba.

A lány a kanapén ült hátra dőlve, de amikor beléptem szorongva felpattant.

- Maradj csak, pihenned kell! - A kezébe adtam a gőzölgő csészét, amit előtte még senki sem használt. - Sajnos csokin kívül más ehetőt nem találtam – szabadkoztam.

Tekintete végigsiklott a tálcán, majd hálásan rám nézett.

- Jó lesz – egy mosolyfélét is megeresztett.

Leültem vele szembe, tisztes távolba. Közben egyre melegebb lett, láttam, hogy már nem vacog annyira.

Alaposan szemügyre vettük egymást. Tényleg nincs túl jó bőrben - gondoltam. Szemei alatt sötét karikák húzódtak a kimerültségtől és talán a sok sírástól. Sápadt arcához tapadt csapzott, barna haja kócosan hullott a vállára. Csont sovány, vézna testén lógott a ruha, csak a hasa domborodott természetellenesen rajta.

- Megkérdezhetem, hányadik hónapban jársz? – kérdeztem bátortalanul.

Meglepetten kimeresztette szemeit, majd elöntötte a könny.

A francba, most meg mi van? Mitől borult ki?

- Ne haragudj…- kezdtem volna mentegetőzni, amikor fej rázva leintett. Vett néhány mély levegőt, mielőtt válaszolt.

- Három hetes… a terhességem – a szót majdnem gyűlölettel mondta ki.