Kihúztam
magam és beletörődő sóhajjal fordultam vissza. Hangom keménysége engem is
meglepett.
-
Szia, Alice!
-
Szia, Bella! – arcán óvatos mosoly kezdett szétterülni.
Éreztem,
hogy Jasper és Emmett is közelebb jön, de nem néztem rájuk.
A
bennem kavargó érzésekre figyeltem. A várt fájdalom elmaradt, helyette furcsa
ürességet éreztem.
Csak
néztem az előttem álló apró lányt, aki valaha a barátnőm volt és testvéremként
szerettem. Mindannyiuk közül talán az ő árulása fájt a legjobban.
Sokszor
eljátszottam a gondolattal, mi lesz, ha véletlenül összefutok velük. Szóba
állnak velem? Mit fognak mondani? És nekem mit kéne csinálnom?
-
Végre megtaláltunk – a hangjában megbújó öröm meglepett.
Összezavarodtam. Ezt most hogy érti?
Mindegy,
nem fogok itt bájcsevegni velük!
Arcomra
varázsoltam a jól begyakorolt magabiztos, határozott maszkot. Az évek során
megtanultam, hogyan titkoljam el az érzéseimet. Az igaziakkal ráérek később
foglalkozni.
-
Micsoda véletlen – még egy merev mosolyra is futotta.
Megcsóválta
a fejét.
-
Nem, nem az – egy lépést közelebb jött és lehalkította a hangját. – Már régóta
keresünk.
Ez
ismét meglepett, de nem hagytam magam kibillenteni fagyos szerepemből. Mielőtt
válaszolhattam volna, folytatta.
-
Beszélnünk kell, de nem itt – nézett körbe. – Keressünk egy nyugodtabb helyet.
-
Oh, talán üljünk be egy kávéra és nézegessünk családi fotókat – javasoltam
negédes hangon.
Emmett
felnevetett a jobbomon, mire Alice megrovóan ránézett.
-
Komolyan mondom, Bella – arca és hangszíne megváltozott. - Nem szeretnénk
jelenetet rendezni, de mindenképpen beszéli fogunk – suttogta határozottan és a
fiúkra pislantott.
Felmordultam,
de jobbnak láttam nem ellenkezni. Amikor elindult, felemelt fejjel követtem,
nyomomban a két „testőrrel”.
Az
eladók összesúgtak, ahogy kivonultunk az üzletből.
Ráléptünk
a mozgólépcsőre és lefelé indultunk.
-
A többiek a parkolóban várnak ránk – szólt hátra a válla fölött, de nem voltam
benne biztos, hogy melyikünknek.
Na,
most már tuti, hogy nem a hétvégi bevásárlást intézik.
Egy
pillanat! Várnak?
A
TÖBBIEK? Kik azok a többiek?
Atya
ég!
Jeges
rémület vett erőt rajtam. Erre nem vagyok felkészülve!
Gyorsan
rendeztem a vonásaimat, nehogy észrevegyék rajtam a pánikot. Óvatosan Jasperre
sandítottam, aki elgondolkozva figyelt.
Mély
levegőt vettem és összeszorítottam a számat.
Hát
újra látom Őt.
Semmi
érzelem! Menni fog!
-
Carlisle is itt van? – Alice visszafordulva bólintott. – Nagyszerű, úgyis
beszélnem kell vele – jelentettem ki elégedettséget színlelve. Legalább valami
jó is van az egészben.
Alice
a vállam felett Jasperre nézett, aki alig észrevehetően megrázta a fejét.
Leértünk
a gyéren megvilágított földalatti parkolóba és elindultunk egy távoli sarok
felé. Az autók ritkultak, mivel mindenki igyekszik a bejárat közelében
parkolni. Magas sarkú csizmám kopogását visszaverték a falak.
Minden
lépéssel egyre inkább éreztem, ahogy a magabiztosságom visszatér. Erős vagyok!
Mindent kibírok!
A
ránk váró kis csoporthoz érve már újra a kemény Bella voltam.
Mindannyian
ott voltak, semmit sem változtak.
Pislantani
sem volt időm, máris hideg karok öleltek át.
-
Jaj, drágám! Úgy hiányoztál! – ösztönösen szorítottam magamhoz Esme-ét.
Határtalan boldogság fogott el, meghatódva viszonoztam az ölelést.
Na,
ennyit a kemény Belláról!
Mikor
lassan kibontakoztam a karjaiból, rámosolyogtam a hüppögő nőre és arcát lágyan
megsimogattam.
-
Bella! – most Carlisle ölelésében találtam magam. - Olyan jó újra látni!
-
Nekem is – leheltem őszintén.
Mikor
elengedett, lassan a többiek felé fordultam.
Emmett
Rose mögé állt, Alice Jasper kezét szorongatta.
És
a két pár között ott állt Ő.
Csodálattal
teli szemekkel az arcomat fürkészve szája megkönnyebbült mosolyra húzódott.
Csak
bámultuk egymást.
Nem
változott semmit, szinte vártam, hogy a szívem nagyot dobbanjon arca
látványától. De hiába, hiszen már régen halott.
Igen,
ez a különbség múlt és jelen között. Más semmi sem változott, csak én.
Mikor
az agyam újra működött, azon gondolkodtam, hogy meg kell szólalnom.
Eszembe
jutott az elhatározásom.
Lassan
kihúztam magam, fejemet büszkén felemeltem.
-
Sziasztok – hangom udvarias, mégis távolságtartó volt.– Meglep, hogy
mindannyian itt vagytok – lassan Carlisle felé fordultam, hozzá intézve a
szavaimat. – Alice azt mondta, ez nem véletlen – magyarázatot várva néztem rá.
-
Nem, valóban nem az – bólintott. – De nem beszélhetnénk ezt meg a szállodában?
– kérdezte.
-
A szállodában?
-
Igen, Alaszkából repültünk ide, hogy találkozhassunk.
Határozottan
kezdtem összezavarodni. Hidegen végigmértem őket. Mi ez az egész?
-
Bella, kérlek, hallgass meg minket – Alice lépett közelebb. – Évtizedek óta
várunk erre a beszélgetésre. Látom rajtad, hogy haragszol, de esélyt kell
adnod, hogy mindent megmagyarázzunk - elkeseredett mosollyal nyújtotta felém a
kezét, amiről én tudomást sem vettem, csak meredten néztem rá.
Ez
most valamiféle bocsánatkérés lett volna?
Mikor
nem látott enyhülést rajtam, csalódottan a háta mögé dugta a kezét. Jasper
rögtön hozzá lépett és vigasztalóan átölelte.
-
Figyelj, csajszi – dörmögte leghátulról Emmett. – Ha idáig nem bujkáltál volna
előlünk, akkor már régen tisztázzuk ezeket a félreértéseket.
-
Bujkálni?
Hirtelen
iszonyú méreg öntött el. Rávillantottam a szemem, amitől megrettenni látszott.
-
Tudom, hogy pipa vagy meg minden, de a bújócska helyett már rég…
Torkomat
mély morgás hagyta el, de nem csak az enyémet. Edward fenyegetően a bátyja felé
fordult, meredt tekintetével beléfojtva a szót.
-
Bújócska? – kérdeztem ismét dühösen. - Én sohasem bujkáltam senki elől! –
sziszegtem összeszűkült szemekkel.
Most
komolyan, ezek mi a francról beszélnek?
Ha
jól értem, engem hibáztatnak valamiért.
-
Bella, kérlek, szánj ránk néhány percet – tette Carlisle nyugtatólag karomra a
kezét.
Továbbra
is bizalmatlanul néztem végig rajtuk. Edward még mindig félig Emmett felé
fordulva állt, de most meredten a földet fixírozta. Kezét olyan erővel
szorította ökölbe, hogy ujjai még jobban elfehéredtek.
-
Bella, drágám… - próbálkozott halkan Esme is.
Én
azonban nem figyeltem rá, csak Edward tekintetét kerestem, aki szoborként
meredt maga elé.
Azt
akartam, hogy rám nézzen, hogy megszólaljon.
Hosszú
másodpercek teltek el így. Halk torokköszörülés hallatszott Carlisle felől.
Edward hirtelen felkapta a fejét, majd rám nézett.
Pillantásunk
összefonódott. Tekintete ellágyult, arcán egyszerre tükröződött
elkeseredettség, reménykedés… és még valami. Valami, amibe belebizsergett a
gyomrom.
Koncentrálj,
Bella! – biztattam magam. Nem eshetek szét!
Szemöldököm
kérdőn felvontam jeges pillantásom felett. Egy percre ismét elbizonytalanodni
látszott, majd egy határozott lépést tett felém.
Nem
mozdultam, csak vártam. Ahogy a többiek is.
-
Bella – lehelte, mintha csak próbálgatná a hangját. – Tudom, hogy váratlanul ért
a felbukkanásunk, de ahogy Alice is mondta, már régóta keresünk téged.
Gyönyörű
hangjától úgy éreztem, menten összecsuklok. Szemeim úgy itták arcának
látványát, mint száraz papír a tintát.
-
Tudom, hogy nem miattam tennéd, de kérlek, tedd meg Esmeért, a lányokért! Adj
egy esélyt, hogy megmagyarázzuk! Kérlek!
– olyan szenvedéllyel beszélt, hogy alig álltam, hogy ne rohanjak oda hozzá.
Ez
az érzés…
Hát
ez az egy egészen biztos nem változott! Nem mintha valaha is kételkedtem volna
benne.
Még
mindig szeretem!
Örömmel
vettem tudomásul, hogy a közöny kemény maszkja egy pillanatra sem lágyult meg
az arcomon.
Hiszen
ennek az érzésnek már úgysincs jelentősége.
Mindenki
kérdőn nézett rám.
Most
én bámultam a földet a csizmám előtt. Egy pillanatig hallgattam, sorba véve a
lehetőségeimet.
-
Ez most számomra nem a megfelelő pillanat – hangom nyugodt volt. – Várnak rám.
Az
egyikőjük felszisszent, nem kellett ránéznem Edwardra, így is éreztem a
csalódottságát.
-
Talán egy másik alkalommal leülhetünk beszélgetni – mondtam újra rájuk nézve.
Egyértelmű
volt, hogy a válaszomat lerázásnak veszik.
Edward
szomorú tekintete és Alice hangtalan zokogása is megerősítette ezt.
-
Erről jut eszembe, Carlisle, a segítségedre lenne szükségem – fordultam felé
kedvesen.
Hallottam
a beállt csendet a hátam mögött, mindenki reménykedve figyelt.
-
Hallgatlak - hangja kíváncsian csengett.
Haboztam,
mit is mondjak.
-
Szóval, mint orvosra lenne rád szükségem, egy olyan beteghez, akivel nem
sétálhatok be egy… emberi kórházba – nyomtam meg az emberi szót, tudva, hogy
ezzel felkeltem az érdeklődését.
Nem
figyeltem a hátam mögött zajló sutyorgásra, csak a dokira.
-
Figyelek. Mi a gond? – rögtön előjött belőle az orvos.
-
Inkább bemutatnám, ha nem túl nagy kérés.
Nem
tétovázott, csak bólintott.
-
Rendben. Hol van a beteg?
-
A házamban.
Döbbent
vámpírszemek meredtek rám.
-
Rendben, ha gondolod, mehetünk – jelezte Carlisle.
Előkotortam
a kocsi kulcsot a táskámból, ezzel kis időt adva nekik, hogy pár szót
váltsanak.
-
Bella – mikor mellém lépett, a doki zavartan nézett rám. – Alice is szeretne
jönni.
Egy
pillanatig összeráncolt homlokkal gondolkodtam, majd szembe fordultam velük.
-
Miért, a többiek nem?
10 megjegyzés:
szia
nagyon jó lett
főleg a vége
kíváncsi vagyok, hogy fogják kimagyarázni magukat... és mit szólnak Emilyre:D
izgatottan várom a kövit
mihamarabb hozd
puszi
aztaaa. nagyon tetszik:P nagyon jólett:) örülök h végre Carlisle segiteni fog Emilyn. vagyis gondolom:D vagyis remélem:D
szoval csak igytovább iszonyatjó:)
puszi:)
Szia!
Nekem eddig nagyon tetszik. Ötletes, és kifejezetten jó, a karakterek is hűek az eredetihez, ami számomra nagyon fontos, hiszen egy ficben ne legyenek hatalmas szakadékok a jellemekben :) Sajnálom, hogy csak most értem ide, de nem sok időm van mostanában ficeket olvasni. ettől függetlenül tényleg nagyon tetszett :) Talán egy kicsit több monológ lehet benne a szereplő szemszögéből. Kielemezheti magában a helyzetet, meg ilyesmi :)
Puszi, Drusilla
Szia,ez a rész is nagyon tetszett!Remélem Emily túléli!Alig várom a folytatást.
Sziasztok!
dóri: A magyarázat kézenfekvő, mégis kicsit eltér az eredetitől...! :)
andii: Szóval izgulsz Emilyért? Hááááát.... :)
Drusilla: Köszönöm, hogy időt szántál rám és elolvastad!
Remélem, máskor is számíthatok a kritikádra! :)
Hosszabb monológ? Nos, igen, igazad lehet! Majd megpróbálok figyelni rá!
Puszi!
Erzsébet: Köszi! :)
Köszönöm mindenkinek!
Nagyon tetszik az a fordulat, hogy nem véletlenűl találkoztak. Remek ötlet, mert nagyon jól érzékelteti azt, hogy Bella sosem volt közönbös a Cullen családnak. Nagyon aranyos és igazán eredeti a végén Bella kérdése. Erre nem számítottam.
Valóban vannak ötleteid.
Róz
Oké, két méterre nőttek a szemeim. Ez iszonyat jó volt!!!! És szerencsére Emilynek is lesz egy kis segítsége. Én annyira imádom Carlisle-t! Ő mindig olyan korrekt és jószívű. Esme is imádnivaló volt, mint mindig. Alice-ről pedig...én úgy sajnálom a Bellával való barátságát. De majd csak kialakul minden. Edwardról pedig no comment. :P Biztos fog majd egy kicsit könyörögni Bellának....
Remélem,hamar folytatod! Imádunk! :)
Puszi,Liz
Szia!
Nagyon tetszett a fejezet. Kíváncsian várom a folytatást.
Szia
Kedves Liz: Aki olyan fejezetet varázsol nekünk, mint te ma, annak nincs miért féltékenykedni! :)
Egyébként köszönöm a dicséreteket, szinte megtáltosodom tőlük!
Puszi mindenkinek!
Szia!!!
Aztamindenit!!!!
mostmár értem, hogy Emmett és Jasper miért álltak a ruhaüzlet közelében. Az előző fejezet végén csodálkoztam kicsit, hogy mivel tudta őket rávenni Alice, hogy ott tébláboljanak.:D De ha számítottak Bella megjelenésére, akkor érthető a helyzet.:)
Edward arcát szinte láttam magam előtt... ha kicsit marcangolja magát az sosem árt.:D:D úgyis halhatatlan.:D
A vége meglepett, annyira természetesnek tűnt az utolsó mondat, mintha nem is telt volna el több mint negyven év.:D
Örülök, hogy Emilyről nem feledkezett meg!!!
Puszi, Truska
Megjegyzés küldése