22. fejezet

Sziasztok!

Most fény derül néhány titokra, remélem tetszeni fog!

Véleményeket kérek! :)

Puszi

Miután elköszöntem szerelmemtől és ráparancsoltam, hogy fejezze be a drámát, mivel úgy viselkedett, mintha föld körüli útra indulnék. Megnyugtattam, hogy pár óra múlva jövök. Alice-szel elindultunk a kocsihoz. A teraszon csak Emily üldögélt, mosolyogva rám kacsintott.

- Edy kicsit féltékeny- súgta alig halhatóan, kuncogás közben.

- Az bizony- bólogatott Alice is.

- Pedig nincs rá oka, ezt ő is tudja!- zsörtölődtem, miközben Emi is csatlakozott hozzánk és az autóig kísért.

- Azért szerencsés vagy, hogy van, aki ennyire szeret- hangja enyhe keserű árnyalatára gyorsan felé fordultam.

- Drágám! Hamarosan te is megtalálod a párod, csak türelmesnek kell lenned…- simítottam egy tincset a füle mögé.

- Bizony, előbb-utóbb az utadba kerül egy dögös vámpír pasi- kontrázott Alice is bólogatva.

Emily elgondolkodva húzta félre a száját.

- És mi van, ha egy emberbe zúgok bele? – mondta tétován.

Alice sokat tudóan legyintett.

- Azt is megoldjuk- szólt határozottan, mire elkezdtünk nevetni.

- Igaza van, nincs lehetetlen- bólintottam, majd széles, elégedett mosolyát látva magamhoz öleltem Emilyt.

Pár perc múlva a hátvédemmel megérkeztünk a régi utcába. A környék nagyon megváltozott, a házakat felújították és több frissen épített is volt köztük. Charlie is átfestethette az idők folyamán, mert egy-két árnyalattal sötétebb lett, bár már ezt is megviselte az idő.

Behajtottunk a kocsi beállóra és lassan kiszálltunk.

A szemem gyorsan körbejártattam, és kerestem a hasonlóságokat az emlékeimben élő képekkel.

Igazából nem sok minden változott.

A ház mögül előlépett Jacob. Kezeit lazán farmerja zsebébe dugva sétált felénk. Arca kicsit szomorú volt.

- Hello - intettem felé.

- Hello, Bella.

Alice csak egy mogorva biccentést kapott üdvözlésként, de ő nem zavartatta magát és bájos mosollyal csilingelve köszönt az elénk álló hatalmas fiúnak.

- Szia, Jacob!

Jake rábámult és meglepettségében visszaköszönt.

- Öhm… szia- zavartan krákogott és a bejárat felé intett – Talán menjünk be.

Kihúzta a zsebéből a kulcsokat és már nyitotta is az ajtót, majd félreállt és előre engedett minket.

Belépve áporodott szag csapta meg az orrom, mint ahol már régóta nem szellőztettek.

A nappali berendezése alig változott, csak a szőnyeg és a kanapé volt más, de a kiegészítők a régiek. Szomorúan sétáltam körbe, majd megálltam Alice mellett, aki egy képet bámult a falon. Én és apa voltunk rajta, egy horgászás alkalmával kapott le Alice, amit kinagyítva, bekeretezve ajándékozott Charlinak a születésnapjára.

Elszoruló torokkal figyeltem barátnőmet, aki óvatosan végigsimított a kereten.

- Akkor fogta azt az óriási halat, amit aztán különféle panírral elkészített és mindet végigkóstoltatta velem…- motyogta, mire mindketten elmosolyodtunk az emlékeken.

Igen, Charlie kedvelte a kis hebrencs barátnőmet, mindig szívesen látott vendég volt nálunk. És ő is örömest töltötte itt az időt.

Felsétáltam az emeletre és először beléptem apa szobájába. Itt új ágy volt, hozzá illő éjjeli szekrénnyel. Alig találtam ismerős holmit, szinte mindent lecserélt. A gardróbban még ott sorakoztak a ruhái a vállfákon, ezért gyorsan becsuktam az ajtót, mert éreztem, hogy a szemem égni kezd a könnyek hiányától.

A keskeny folyosón megálltam egy pillanatra a szobám előtt, majd mély levegőt véve szélesre tártam az ajtót.

Belépve a döbbenettől szólni is alig tudtam.

Minden a helyén volt, úgy, ahogy hagytam. A cuccaim, ruháim, könyveim. Mind-mind a szokott helyén. Csak álltam megkövülten és meg sem hallottam a mögém álló Jacobot, csak mikor halkan megszólalt.

- Nem volt hajlandó kipakolni a szobád és másnak sem engedte- magyarázott- Időnként leporolt és kiszellőztetett, de semmit sem mozdított el. Mindig azt mondta, hogy utálod, ha hozzányúl a dolgaidhoz- várt kicsit, mintha időt hagyna nekem a hallottak feldolgozására, majd hozzátette- Soha sem fogadta el, hogy meghaltál, úgy gondolt rád, mintha csak elköltöztél volna. Azt hiszem ez tartotta életben.

Nem tudtam visszatartani tovább a zokogást. Vállaim előre görnyedtek és úgy éreztem, az elmúlt negyvenhárom év súlya nehezedik rám.

Forró kezek nyúltak értem és én örömmel elfogadtam a támaszt nyújtó kezeket.

Hallottam a sajnálkozó dörmögést, ahogy próbál vigasztalni.

- Félre értetted, Bella. Épp azt akartam mondani, hogy Charlie bár soha nem mondta ki így, de tudta, hogy nem haltál meg! Nem feszegette a dolgot, de többször célzott rá. Gyászolt, de nem a halálod, hanem a hiányod miatt.

Értetlenül bámultam rá, alig akartam elhinni, amit mond.

- De… de akkor miért nem keresett?

Jacob mosolyogva válaszolt.

- Azt hiszem, tudta, hogy hiába tenné.

Zavartan kibontakoztam az ölelésből. Egyrészt mert illetlennek találtam a helyzetet, másrészt, mert az orrom csavarta Jake illata. Az ablakhoz sétálva kibámultam. A ház mellett ponyvával letakarva megláttam valamit.

Lementünk és egy mozdulattal lerántottam a takarót.

Az volt, amire gondoltam. Az én felismerhetetlenségig összetört Chevym. Már csak itt-ott látszott az eredeti vörös szín, mindent beborított a rozsda. A mindkét oldalon hiányzott az ajtaja és egy deka szélvédő sem maradt a helyén.

Sóhajtva veregettem meg a motorháztetőt.

Eszembe jutott az este, mikor hazavontatták a furgont. A fák takarásából figyeltem, ahogy apa csak nézi és közben folynak a könnyei. Az volt a búcsúnk. Akkor láttam őt utoljára, még hajnal előtt elhagytam Forksot.

Jacob segítségével visszaterítettem a ponyvát és visszaindultunk a házba.

- Nem is tudom, mi történt veled az óta?- kérdeztem Jaketől.

Megint zsebre dugott kézzel baktatott mellettem, majd a lépcsőkorlátnak támaszkodva rám nézett.

- Nem sok minden változott. Idő közben Sam felhagyott az átváltozással és én lettem az alfa. Már az unokája is a falka tagja.

- Felhagyott?- értetlenkedtem.

- Igen. Tudod, mi nem öregszünk, csak ha már nem változunk át többé. Sam és sokan mások családot alapítottak és mára már nyugdíjasnak számítanak. Az utódaik szintén farkasok. A régi falkából már csak Seth és én maradtunk.

- Te miért nem nősültél meg?- kérdeztem Jacobtól.

Rövid gondolkodás után elnézett a vállam felett.

- Mert még nem találtam meg az igazit – dörmögte- vagy talán nem nekem szánta a sors.

Zavartan sütöttem le a szemem. Tudtam, hogy régen Jacob többet érzett irántam puszta barátságnál. Persze, akkor még csak kamasz farkaskölyök volt, akinek tetszett az idősebb, sápadtarcú lány.

- És Billy?- érdeklődtem, miközben leültem a lépcsőre és ő is mellém telepedett.

- Még keseríti az életemet!- nevetett fel, de szeméből tiszteletteljes szeretet sugárzott- Megőszült és nehezen mozog, de legalább velünk van.

- Többes szám?

- Öhhh, hááát, igen- hebegett- Tudod, neki a falka a mindene.

Bólintottam.

A beállt csendben merengve néztük az erdőt.

- Kerestelek- mondta halkan, de nem nézett rám.

Ez nagyon meglepett, hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak.

- Miért?

Sóhajtott, majd egy ideig bent tartotta a levegőt. Mikor kifújta, felém fordult.

- Hirtelen mentél el, azt hittem maradsz egy ideig. Tudom, hogy így volt könnyebb neked is, de…- megint az erdő felé fordult- Nem volt alkalmam elmondani, hogy bármikor visszajöhetsz. Szerettem volna tudni, merre jársz, nincs-e szükséged segítségre. Akkor kerestelek először…

Újabb meglepetés.

- Először?

- Igen. Sajnos, nem találtalak és mivel a folyton visszatérő Culleneknek sem sikerült, feladtam. Ahogy ők is, abban bíztam, hogy visszajössz…

Elhallgatott, és mivel hiába vártam a folytatást, rákérdeztem.

- Később mégis keresni kezdtél?

Bólintott.

- Tudod, szükségem lett volna egy megbízható vámpírra- rám kacsintott és az arcán megjelent az a csibészes mosoly, amit úgy szerettem benne.

Ez jól esett, de a kíváncsiságomat nem elégítette ki.

- Most itt vagyok.

Vártam, míg elkezdett mesélni.

- Három éve történt. Egy átlagos nap volt, járőrözni voltam, enyém volt az északi határ. Elég nyugodt időszak volt, ritkán fordult elő vámpírtámadás. Ennek ellenére messzire elmentem, szerencsére. A fák között, nem messze az úttól egy apró, elhagyatott csomagot találtam- szemébe ismét visszatért a szeretetteljes csillogás- Egy kisbabát.

Meglepetten néztem rá, még a szám is nyitva felejtettem.

- Egy csecsemőt? Valaki kirakott egy csecsemőt az erdőbe?- éreztem, hogy a döbbenetet felváltja a harag- Ki képes ilyet tenni?

- Valaki, aki nagyon fél.

- Megtaláltátok az anyját?

Megcsóválta a fejét.

- Megpróbáltuk, de nem akartuk nagydobra verni.

- És a rendőrség?

Fejrázás.

- Nem jelentettétek?

Fejrázás.

- Miért nem?

- Mert ő nem egy átlagos baba volt, ez elég gyorsan egyértelművé vált- ismét felém fordult- Hallottál már olyanról, hogy egy vámpírnak gyereke született?

Hirtelen levegőt sem mertem venni, gyanakodva szűkült össze a szemem.

- Talán…

Most ő nézett gyanakodva, de folytatta.

- Lisa egy félvér újszülött volt, akit valószínűleg ezért hagytak el.

- Lisa? Mi történt vele?

- Felneveltük, természetesen, mégsem hagyhattuk magára. Ő már a családunkhoz tartozik.

Leesett az állam. Van egy Adam-jük, csak lányban!

Láttam, hogy Alice megjelenik előttünk és izgatottan harapdálja a száját.

- Három éves? Milyen gyorsan fejlődik? – kérdezte hadarva a barátnőm a döbbent Jacobtól.

- Iszik vért?- tudakoltam én.

- És mennyit alszik?- Alice.

- Mikor kezdett beszélni?- én.

- Van valami képessége?- Alice.

Jacob feje úgy mozgott egyikünkről a másikra, mintha teniszmeccsen lett volna, majd hirtelen felemelte a kezét, leállítva minket.

- Honnét tudtok ilyeneket?

Alice-szel összenéztünk és mivel úgy gondoltam, hogy nincs miért titkolóznunk, hiszen ő is őszinte volt, válaszoltam.

- Emlékszel, mikor azt mondtam, van két új családtagunk?- mikor bólintott, folytattam – Ők a húgom és a fia, aki még csak kisfiú és szintén félvér.

Most Jake lepődött meg, de nagyon.

- A vámpírok is szülhetnek gyereket?

Megint Alicere pillantottam, majd sóhajtva válaszoltam, bár tudtam, hogy ez nem fog tetszeni Jacobnak.

- Akkor még nem volt vámpír- suttogtam.

Elszörnyedve nézett, majd megvetően szólt Alicehez.

- Átváltoztattátok?- köpte a szavakat.

- Nem- vágtam közbe- Én voltam.

Láttam a csalódottságot az arcán, ahogy megértette.

- Nézd, nem ismered a részleteket, ezért ne ítélj elhamarkodottan…

- Megharaptál egy embert! Mit nem lehet ezen érteni?- ugrott fel mellőlem és dühösen messzebb állt tőlünk. Láttam, hogy testén apró remegés fut végig, miközben kezét ökölbe szorította.

- Így van, és ez volt életem legjobb döntése- közöltem vele nyugodtan, miközben én is felálltam.

- Hah, persze, képzelem. Teremtettél egy újabb gyilkost!

Éreztem, hogy elönt a méreg, ezért jobbnak láttam rövidre zárni a beszélgetést.

- Jobb lesz, ha mi most elmegyünk. Ha úgy gondolod, hogy mégis meghallgatnád a magyarázatomat, hívj fel- közöltem vele és Alice karját megfogva az autó felé indultam. Mielőtt beszálltunk volna, hátra néztem és szíven talált Jacob csalódott pillantása. Mozdulatlanul állt, csak a remegés hullámzott végig rajta.

A kocsiban egy ideig csendben ültünk, majd Alice bátorítóan megjegyezte.

- Ne vedd magadra, tudod mi a farkasok álláspontja. A lényeg, hogy te tudod, helyesen cselekedtél. Majd lenyugszik és lesz még alkalmatok megbeszélni.

Bólintottam, de sajnos egyikben sem voltam biztos.

- Pfúúúj! Büdös korcs szagod van!- nyavalygott Rosalie, ahogy beléptem és mikor körbenéztem, mindenki arcán hasonló undort láttam.

Kivéve egyet.

Emily szemét lehunyva mélyet szippantott a levegőből, de nem utálattal, hanem szinte… élvezettel! Aztán hirtelen döbbenten rám meredt. Ez a pillantás az agyamba ívódott.

- Van bukéja, mi? A farkasok már csak ilyenek- közölte hangosan Emmett, aki nem vette észre Emily reagálását.

- Ez… farkasszag?- Egy pillanatra mintha sápadtabbá vált volna és mikor a tekintetünk találkozott, hirtelen összeállt a kép. A meglesett farkasok, az ábrándos viselkedése és az indulás előtti beszélgetésünk.

Most már mindent értettem…